Forgács Miklós: Ma már nem mész sehová, 2-3. rész (prózaopera-prózaoperett-prózaoratórium)

2020-07-08 Posted 2020.08.05. | by admin

Czajlik József ötlete és rendezői koncepciója alapján

* A mű első része az Irodalmi Szemle 2020. májusi lapszámában jelent meg.

– szerzői változat, ez a szövegverzió nem azonos a kassai Thália Színházban 2020. december 12-én bemutatott szövegváltozattal, amely Faragó Béla zeneszerző és Czajlik József rendező, valamint a színészek hathatós segítségével készült –

Szereplők:

Professzor
Újságíró
Egyetemista lány

Diáklány I.
Diáklány II.
Diáklány III.

Tisztánlátó I.
Tisztánlátó II.
Szkinhed I.
Szkinhed II.

Kormornyik
Komorna
Főróbert
Belróbert

Narrátor
Kórusvezető
Kórus – három nő és három férfi

2. Monológ – Újságíró

Egy országos lap regionális tudósítójaként dolgozom. Nem vagyok oknyomozó riporter. De bármiről írok, azonnal rám sütik a bélyeget, hogy valaki érdekét szolgálom. Ha le merem írni a kritikai észrevételeimet, azonnal megkapom, hogy ezzel rontom a közösség érdekeit, ártok az ügynek, fölöslegesen szítom a konfliktust. Nem szabad megírni azt, ami rossz, és nem működik, mert ezzel csak azt érem el, hogy rosszabb lesz mindenkinek. Nem kell a tényekkel foglalkoznom. Írjak faliújságot, csak a sikereket lássam, ne adjak lovat az ellenfeleink alá.

Utálom, hogy már senki sem hiszi el, hogy egyszerűen csak objektív akarok lenni, semmi hátsó szándékom sincsen, senki sem súg. Csak megírom azt, ami történt. Ilyen nincs. Senki sem független, mondják. A pártok diktálnak. A politikusok. A hatalom mondja meg, mi legyen. Pénzért mindenki megvehető. Miért, az újságírónak nem az a dolga, hogy felhívja a figyelmet a hibákra, hogy figyelje azokat, akik a döntéseket hozzák, azokat, akiknek a kezében a hatalom, és egyfajta ellenőrzés alatt tartsa őket? Mindenről a politikusok tehetnek, mondja a kisember, ők a gonoszak, rosszak, telhetetlenek, mohók, erkölcstelenek, mi semmiről sem tehetünk. Nekem pedig meggyőződésem, hogy a legalsóbb szinteken is törekedni kell a tisztességre. Nem elég csak mindig odafentre mutogatni. Amilyenek mi vagyunk, olyanok a politikusaink. Akár tetszik, akár nem. Ne legyünk alibisták. Ha úgy is lenne, hogy mindenről mások döntenek, hát miért hagyjuk, hogy mindenről mások döntsenek? Szavazni nem járunk, mert mit ér a mi szavazatunk. Úgyis csak lopnak. De mi mit teszünk? A másik véglet, hogy szinte szerelmesek vagyunk a politikusokba, érzelmi alapon viszonyulunk hozzájuk. Ha a mi oldalunkat képviseli, mindent elnézünk neki!

Dühös vagyok! Néha úgy érzem, felrobbanok!

Emlékszem arra, fiatal újságíróként, amikor először szembesültem, hogy az újságírók nem mindig az igazság bajnokai. Naiv voltam. Idealista. De ilyen sötétséget nem vártam volna. Amikor a két ismeretlen megverte abban az egyetemi városban azt a fiatal diáklányt, úgy gondoltam, igen, egy ügy, amiben egyértelmű, kinek az oldalán állunk. Bántottak egy állampolgárt, az államapparátus majd megvédi az állampolgárát. És egyszer csak az áldozatból bűnös lett. Hazugsággal, hamis tanúzással, félrevezetéssel vádolták. A politikusok egy lezáratlan ügyről tartottak sajtótájékoztatót, és a bizonyítékokat mutogatták a kamerák előtt. Cáfolták azt, amiről még nem döntött a bíróság. És akkor bizonyos kollégáim mit tettek? Ebben a helyzetben mit léptek? Nem verték meg, dehogy. Saját magát verte meg. Magának okozott sebeket. Mert félt a vizsgától. Vagy csak úgy. Mert élvezi. Mert beteg. Mert bármi. Magát veri ez a lány. Hát van ilyen. Nem tudom leírni azt a döbbenetet, amit éreztem. Újságíró kollégák egy fantazmagória mögé állnak. Politikai érdekeket szolgálnak. Persze volt már ilyen. És lesz is. De az a tény, hogy amikor az állam a saját polgára ellen fordul, elárulja őt és hajtóvadászatot indít ellene, az újságírók is a hatalmat szolgálják és nem a kisembert nézik. Segítenek eltaposni valakit. Az fölfoghatatlannak tűnt… Fölháborodtam. A hányinger kerülgetett. Rosszul éreztem magam.

Ma már persze nem vagyok ennyire naiv. Ma már sírva röhögök. Most már nem apokalipszisnak látom ezt a pillanatot. Hanem egy operettjelenetnek. A diáklány egy grófkisasszony, aki kis szobácskájába húzódva tanul és tanul és tanul. Mert azt hiszi, megtanulható az élet. Elfárad és elbizonytalanodik. Éneke egyre melankolikusabb. De akkor, ebben az operettvilágban természetesen fölbukkan a két politikusgróf, akik mindig tudják, mikor van rájuk szüksége az állampolgárnak. Elmagyarázzák a naiv diáklánynak, hogy az elmélet csak önáltatás, csakis a gyakorlati tudás segít. Ne a külvilágot tanulja, magáról tudjon meg minél többet, az az igazi hasznos tudás. És mikor ismeri meg magát igazán? Egy mód van rá. Az önmegverés. Ha jól elagyabugyálja magát, akkor kiderül, ki is ő. Milyen kár, hogy a világ nem egy édes-szirupos operett, ahol ha baj van, akkor a politikusok azonnal a segítségünkre sietnek, és megmutatják, mi a megoldás.

II. rész – Prózaoperett

1. kép

KOMORNYIK: Segítség! Valaki! Ne hagyjatok egyedül!

KOMORNA: Nem szabad zavarni a kisasszonyunkat, már napok óta ki se mozdul, csak leckét biflázik.

KOMORNYIK: Pedig rátaláltam az élet értelmére.

KOMORNA: Tényleg? És szóba állt veled?

KOMORNYIK: Nekem mindenesetre elállt a szavam.

KOMORNA: Ma a csönd se pisszen, KOMORNYIK: A kisasszony tanul, KOMORNA: Lábujjhegyen libben,

KOMORNYIK: A világ is lapul.

KOMORNA: Én ezt nem bírom tovább, mit csináljak, ha itt komiszkodik bennem a jókedv, és imádok élni:

Az élet egy
Iramló befőtt,
Nem figyelt, és
A polcra nőtt.
Iszkiri kéne
Ízletes finom
Kincsesládikó,
Nem holmi lom.

KOMORNA: Na, és hogy néz ki? Szép? Csúnya? Fiú? Vagy lány?

KOMORNYIK: Azt magamról se tudtam. Abban a pillanatban. Rá se mertem pillantani. Ráborítottam egy lábas

KOMORNA: Miért éppen egy lábast?

KOMORNYIK: Mert három tankönyvön már átrágta magát. Na ezért is majd mit kapok.

KOMORNA: A por sem robajlik, KOMORNYIK: Halkan ragyog a fény, KOMORNA: Csak fejben morajlik, KOMORNYIK: Sok-sok megszeppent tény.

KOMORNA: Én ezt nem bírom tovább, hát tehetek róla, hogy minden gyönyörű, és itt hancúrozik bennem a boldogság:

Az élet egy
Nyálbuborék,
Piszlicsáré
Lázgörbe-vég.
Csillan és villan,
Meg nem fogható,
Légköri varázs,
Tűnő vízió.

KOMORNA: De miről ismerted meg? Honnan tudtad, hogy ő az? KOMORNYIK: Egyszer csak úgy éreztem, nekem is van értelmem.

KOMORNA: Mi volt abban a lábasban? A tegnapi töltött paprika? Legalább enni kapott. KOMORNYIK: Üres volt.

KOMORNA: Ezt a fejetlenséget.

KOMORNYIK: Még szerencse, hogy a lábos volt üres.

KOMORNA: De a fejedben is csak töltött paprika van. Vagy inkább töltetlen.

KOMORNYIK: A fejetlenség viszont még mindig jobb, mint a lábostalanság.

KOMORNA: De mi lesz, ha éhen hal és elpusztul, éppen most, hogy megtaláltad? Szegényke!

KOMORNYIK: Ő az élet értelme, találja fel magát. Hát merek én itt bármit is csinálni, amikor tanulás van?

KOMORNA és KOMORNYIK: Gondolat a létünk,
Szeszélyesen oson,
Fegyelmezett latba
Zaja semmit se nyom.

De az is igaz, hogy szépek vagyunk és fiatalok és telhetetlenek, és nagykanállal habzsolnánk az életet, mert

Az élet egy
Csalfa lárma,
Pisszenés lesz
Nagyot látva,
Szemmerengő,
Nyaktekergő,
Porcelánbabás
Önmegtámadás.

KOMORNA: De pszt! Gyere, nézzük meg, mit művel az élet értelme, ha magára marad! KOMORNYIK: Lepjük meg! Kapjuk rajta! Ha még van értelme!

2. kép

DIÁKLÁNY II.: Ez az én kis birodalmam,
Magamat épp befogadtam,
Épp olyan pofákat vágok,
Amihez nincs bizodalmam.

Cirógatja arcocskámat
A kislámpám fénye,
Nem találom jókedvemet,
Tán vizsgáznom kéne.

Én vagyok a kalauzom,
Ha olyan a hangulatom,
Diákkislányos bakfittyem
Épp magamnak magolgatom.

Cirógatja arcocskámat
A kislámpám fénye,
Nem találom jókedvemet,
Tán vizsgáznom kéne.

Nyűgös vagyok, megbocsátok,
Pillantgatok hétvilágot,
Dobog bájos kicsiszívem,
Tudás mezejein járok.

Cirógatja arcocskámat
A kislámpám fénye,
Nem találom jókedvemet,
Tán vizsgáznom kéne.

Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy is érzem magam, nem tudnám megmagyarázni ezt a kusza, szeszélyes hangulatomat. Hol nevetek, hol sírok, hol szavalok, hol sóhajtozok, hol magamra ismerek, hol meg magamra sem. Pedig a tanulás a legeslegkedvencebb tevékenységem ezen az édes kis világon. Annyi tanulnivaló van. És én úgy tudok tanulni, mint senki más. Mégis, valami titokzatos érzés kerített hatalmába.

Tengelice, sármány,
Súgd meg most nekem,
Miről szól ártatlan,
Kicsi életem.

Ha rám tör az unalom,
Zavaromat fokozom,
Reggel-délben-éjjel-kéjjel
Magamat is tanulom.

Zizegi a rezgő
Izegő-mozgó,
Bizsereg a zsenge
Rózsási bimbó.

Ha nem talál a nyugalom,
Tudásszomjam gondozom,
Reggel-délben-éjjel-kéjjel
Félelmem széttanulom.

Semmi se ugyanaz,
De mégis játszik,
Furcsa ez a minden,
De jól ellátszik.

Szerencsére senki sem kérdez tőlem semmit. Hacsak nem a vizsgán. De az más. Mennyire más. Nagyon is más. Az az igazi. Tudni és tudatni, hogy tudva tudok. Tudásom a vagyonom. Az vagyok, mit ma megtudok. Mégis valami megmagyarázhatatlan bizonytalanság vett rajtam erőt. Belém fészkelte magát valami kétség.

Magamban dalolgatok,
Erre lehet számos ok,
Most biz egy sem tudhatik,
Dalomban magamgatok.

Ha magamra visszahatok,
Akkor talán ige vagyok,
De névmásként is szívesen
Elragoznám az életem.

Magamban dalolgatok,
Erre lehet számos ok,
Most biz egy sem tudhatik,
Dalomban magamgatok.

Ha szenvedő az igenem,
Azt én is megszenvedem,
Az érzés belém küldetik,
Ha a mondatrész szenvedik.

Miért is kérdezne tőlem csak úgy bárki bármit is. Hát ki vagyok én? Csak egy hétköznapi, egyszerű diáklány vagyok. Semmiről sem ismert. Semmiről sem nevezetes. Pont annyira különleges, mint bárki más. Én is csak boldog akarok lenni, megtalálni a helyem az életben. Miért érzem hirtelen, hogy valami rendhagyó dolog történik velem. Hova tűnt a nyugalmam?

A szenvedés minden nyelvben, Mint nemes lányban a kellem, Fellelhető drága rejtek, Andalgatik vagy dédelget.

A szenvedés minden nyelvben,
Mint nemes lányban a kellem,
Fellelhető drága rejtek,
Andalgatik vagy dédelget.

Definiálásra kerül
Minden, ami tanulandó,
A diák szavakba merül,
A szenvedés gaz rabtartó

Enyém a nyelv, engem szolgál,
Szólaltatik testem-lelkem,
Mégis kedvem meg lesz kötve,
Ha szenvedő ige minden.

Szenvedek a tanulástól,
Vagy a sok szó szenved bennem.
Ha megerjed minden tudás,
A létezés érthetetlen.

Még rengeteget kell tanulnom. Kitartóan. Fáradhatatlanul. Fogaimat összeszorítva. Soha nem eshetek kétségbe. Nem törhetek meg. Nem adhatom föl. A tudás a leghűségesebb társam. Mert a tudás rend. És ahol rend van, ott nem eshet bajom. Ahol vigyáznak a rendre, ott biztonságban vagyok. De miért érzem úgy, hogy nem tudom, mit érzek?

3. kép

KOMORNA: Ide nem lehet csak úgy betörni!
KOMORNYIK: Főleg amióta megtaláltam az élet értelmét!
KOMORNA: Hát elég satnya, mit mondjak!
KOMORNYIK: Na pont ezt ne mondd!
BELRÓBERT GRÓF: Hess!

BELRÓBERT GRÓF: Kukk és mukk és hóember,
Megjött már a jóember.
Megfelel és alkalmas
Állampolgárt oltalmaz.

Kukk és mukk és jóember.
Megjött, ki mindent megnyer.
Alkalmas és megfelel.
Az én nevem Belróbert.

Kukk és mukk és jól megnyer.
Megjött már a miniszter.
Engem mindenki ismer.
Jelszó: Belróbert mester!

Nem hallottam semmit,
De érzem, hogy baj van,
S ki siessen a polgárhoz
Sebbel-lobbal-dúrral-garral.

Csakis aki mindent
Oly könnyedén megold,
Se országban, se lélekben
Ne ülhessen a káosz tort.

Ne legyen már kétséged,
Én vagyok a mértéked.
Ha nem tudod a problémád,
Az nem lehet a vétséged.

DIÁKLÁNY II.: Az én nyelvem oly cselekvő,
Nyelvileg szenvedni meddő,
Megengedtetik a pótlás,
Ha a szó szenvedésforrás.

Magamban dalolgatok,
Erre lehet számos ok,
Most biz egy sem tudhatik,
Dalomban magamgatok.

BELRÓBERT GRÓF: Sétálj bárhol,
Az a mámor.
Én mint fátyol,
Megóvlak,
Legyél bátor,
Létem kámfor,
Kábít bárhol,
S elillan.
Boldogságod
Velem váltod,
Vagyok zálog,
Diszkréten,
Biztonságod,
Édes fánkom
Majszolgatom,
Ízlelem.

DIÁKLÁNY II.: Szenvedek a tanulástól,
Vagy a sok szó szenved bennem,
Ha begerjed minden tudás,
A létige fékezhetetlen.

KOMORNA: Már megint egy kéretlen vendég.
KOMORNYIK: Ennek is kell, hogy legyen valami értelme.
KOMORNA: Fejtsük meg rögtön.
KOMORNYIK: Ekkora lábasunk nincs, mit borítsunk rá?
KOMORNA: Bénítsuk meg szigorú tekintetünkkel.
FŐRÓBERT GRÓF: Kuss!

FŐRÓBERT GRÓF: Kukk és mukk és hóember.
Megjött már a főember.
Mindent átlát, irányít.
Polgárt útba igazít.

Kukk és mukk és főemlős,
Alfahím és alfahős.
Kedvencem a cinóber.
Az én nevem Főróbert.

Kukk és mukk és jóhírnök.
Megjött a miniszterelnök.
Engem mindenki ismer.
Jelszó: Főróbert mester!

Minden tudás felesleges,
Egy dolgot kell vésni észbe,
Csak én vagyok a lépes méz,
Én nem hajlok soha részre.

Én jelzem a hangulatod,
Engem érint minden bármi,
Magad lehetsz, ha én fogom
Véleményed megformálni.

Ne félj, nem vagy egyedül,
Bajban hozzám menekülj,
De hogyha el se indulsz,
Úgyis szembejövök.

DIÁKLÁNY II.: A névmásom megigézem,
Nyelvi létem sose féltem,
Visszahatom szenvedésem,
Meghozatik a levésem.
Magamban dalolgatok,
Erre lehet számos ok,
Most biz egy sem tudhatik,
Dalomban magamgatok.

BELRÓBERT GRÓF: Csak én tudom, hogy a szemed
Az esőben is könnyezett,
És te bőgve-ríva-sírva
blúzodba törölgetheted.
Hej, a blúzod, fehér blúzod
Nem áztatta az eső,
Mert csorduló könnyeidet
Szolgálta mint keszkenő.
De hiába szárogattad,
Csak azt hitted, hogy sírtál,
Száraz szemmel csak borongtál,
Könnycseppet sem ontottál.
Ami száraz, az nem nedves,
Ami esik, az lehull,
Veled pityereg az égbolt,
Szemedből eső csordul.
Veled ordít minden felhő,
Szárazság van mégis,
A diáklány lelke olyan,
Mint egy tövisszúró gébics.
Mosolya is félelem,
Mindennapi élelem,
Problémáit csak az oldja,
Ha konzultál énvelem.

DIÁKLÁNY II.: Szenvedek a tanulástól,
Vagy a sok szó szenved bennem,
Ha leteper minden tudás,
Az életem mérhetetlen.

BELRÓBERT és FŐRÓBERT: Érezni a legkönnyebb,
Ám ha kicsordul a könnyed,
Itt termünk, megmagyarázzuk,
Mi rejtőzik épp benned.

BELRÓBERT és FŐRÓBERT és DIÁKLÁNY II.: Láratik és fáratik,
A diáklány fáradik,
Összevissza hatogat,
Hangulatot hasogat,
Csihipuhi, küzd az én, (DIÁKLÁNY II.: Csihipuhi, küzdök én,)
A szófajok mezején,
Nyelvelve szenvedtetik,
Aki merik, az nyerik,
Honnan jön ez a gyanú,
Hogy toldalékod a bú, (DIÁKLÁNY II.: Hogy toldalékom a bú,)
Ha a szó is származék,
Volnál szenvedőpótlék. (DIÁKLÁNY II.: Volnék szenvedőpótlék.)

4. kép

FŐRÓBERT GRÓF: Drága pótolhatatlan és egyedülálló Diáklány grófnő!
BELRÓBERT GRÓF: Mert ugye mi tudjuk kegyed nevét és valódi rangját.
FŐRÓBERT GRÓF: Előttünk semmi sem maradhat rejtve.
BELRÓBERT GRÓF: Főleg rangrejtve. Annyira fárasztó lehet inkognitóban élni.
FŐRÓBERT GRÓF: Én már nem is próbálkozom.
BELRÓBERT GRÓF: Megértelek, Róbertem. A médiák kereszttüzében.
FŐRÓBERT GRÓF: Ugye, Róbertem! Lehetetlen. A huncutok!
BELRÓBERT GRÓF: A pimaszok!
FŐRÓBERT GRÓF: A szégyentelenek!
BELRÓBERT GRÓF: A kis füllentők!
FŐRÓBERT GRÓF: Mindig velem foglalkoznak. Annyira borzongok tőlük!
BELRÓBERT GRÓF: Jaj, de nehéz neked!
FŐRÓBERT GRÓF: Juj, de nehéz nekem!
BELRÓBERT GRÓF: És mégis…
FŐRÓBERT GRÓF: És mégis…
BELRÓBERT GRÓF: Hihihi…
FŐRÓBERT GRÓF: Hahaha…
BELRÓBERT GRÓF: Csak nem, Róbertem?
FŐRÓBERT GRÓF: Csak de, Róbertem!
BELRÓBERT GRÓF: Ugyanarra…
FŐRÓBERT GRÓF: Ugyanarra…
BELRÓBERT GRÓF: Csak nem ugyanarra gondoltunk, Róbertem?
FŐRÓBERT GRÓF: Csak de ugyanarra gondoltunk, Róbertem!
BELRÓBERT GRÓF: Nagyon meghitt!
FŐRÓBERT GRÓF: Nagyon komoly!
BELRÓBERT GRÓF: Alig látszunk ki a feladatból, és mégis…
FŐRÓBERT GRÓF: Minden feladat ránk hárul, és mégis…
BELRÓBERT GRÓF: Ha Diáklány grófnő bajban van…
FŐRÓBERT GRÓF: Akkor megfontoltan, nem habozva…
BELRÓBERT GRÓF: Bölcsességünk nem szégyellve…
FŐRÓBERT GRÓF: Felelősen, határozottan…
BELRÓBERT GRÓF: Ripsz-ropsz!
FŐRÓBERT GRÓF: Hipsz-hopsz!
BELRÓBERT GRÓF: Itt termünk!
FŐRÓBERT GRÓF: Mégsem vagyunk gazok!
BELRÓBERT GRÓF: Ezt írta a média, Róbertem?
FŐRÓBERT GRÓF: Ma. Ma is. Ezt voltak képesek!
BELRÓBERT GRÓF: Szerencsére te már akkor előrelátóan leszidtad őket, amikor még meg sem írták!
FŐRÓBERT GRÓF: És milyen igazam lett. De ne tartsuk föl magunkat! Tegyünk jót!
BELRÓBERT GRÓF: Tegyünk jót! Csak úgy!
FŐRÓBERT GRÓF: Önzetlenül!
BELRÓBERT GRÓF: Mert jót tenni jólesik!
FŐRÓBERT GRÓF: Mondott valamit a nagyra becsült Diáklány grófkisasszony kisasszony?
BELRÓBERT GRÓF: Mi nagyon figyelünk a nőkre!
FŐRÓBERT GRÓF: A hölgyek nélkül árválkodunk csak!
BELRÓBERT GRÓF: A gyengébb nem az erőnknek ereje!
FŐRÓBERT GRÓF: A nő a velőnk veleje!

DIÁKLÁNY II: Piha! De lehet hogy… Hűha!

BELRÓBERT GRÓF: Szóval erről van szó!
FŐRÓBERT GRÓF: Mindent értek!
BELRÓBERT és FŐRÓBERT: Akkor hassunk odavissza! Mindenbe vágjunk bele!

BELRÓBERT GRÓF: Játsszunk el egy nagy kalandot,
FŐRÓBERT GRÓF: Pezsdüljön a kedvünk,
BELRÓBERT GRÓF: Rablólovag tépi fülünk,
FŐRÓBERT GRÓF: Mit felékszereztünk.
DIÁKLÁNY II.: Alélok. Sikkanok.
Rokkan a lelkem.
Ásatik a vermem,
Magamon kívül vagyok.
BELRÓBERT GRÓF: Nem is egy az a zord lovag,
FŐRÓBERT GRÓF: Legyen mindjárt kettő,
BELRÓBERT GRÓF: Ha ők a garázda népség,
FŐRÓBERT GRÓF: Máson nincsen szeplő.
DIÁKLÁNY II.: Alélok. Sikkanok.
Rokkan a lelkem.
Ásatik a vermem,
Magamon kívül vagyok.
BELRÓBERT GRÓF Külcsíneket eloroznak,
FŐRÓBERT GRÓF: Sikoltozik a belbecs,
BELRÓBERT GRÓF: Minden vércsepp a fülcimpán
FŐRÓBERT GRÓF: Újjászületést jelez.
DIÁKLÁNY II.: Alélok. Sikkanok.
Rokkan a lelkem.
Ásatik vermem,
Magamon kívül vagyok.
BELRÓBERT GRÓF: Megrázkódunk jódolgunkban,
FŐRÓBERT GRÓF: Mert itt minden pompás,
BELRÓBERT GRÓF: A képzelet az egyetlen
FŐRÓBERT GRÓF: Súlyos veszélyforrás.
BELRÓBERT GRÓF: A fantázia az egyetlen
FŐRÓBERT GRÓF Viszolyogtató rontás,
BELRÓBERT GRÓF: A különcség az egyetlen
FŐRÓBERT GRÓF: Országdúlás-bontás.
DIÁKLÁNY II.: Háborog. Fintorog.
Csipke volt lelkem,
Tiszta a vermem,
A világ fennforog.

BELRÓBERT GRÓF: Ha még emészt
A hangulat,
Egy levélben
Biztasd magad.
Ébresztő
Odabent,
Még lekésem
A jelent.
Ki kell írni
Azt, ami fáj,
Kibetűzni,
Mit nem mondd a száj.
Szólítalak,
Önmagam,
A jókedvem
Szerte van.
Üzenetet
Firkálj bátran
Papírlapra,
Vagy akár hátra,
Ne legyen oly
Egyszerű
Az arcra csalt
Friss derű.
Provokáld ki
Bátran magad,
Meglásd végre
Álarcodat.
Talán a vágy
Szemtelen,
Jó, ha az arc
Meztelen.

DIÁKLÁNY II.: Megiszom a szavadat,
Telerovom a falat,
Ha nem értem, honnan jött,
Akkor jó a gondolat.
Én már mindenem bevetem,
Nincs olyan, hogy lehetetlen,
Nem akadok sohase fenn
Fizikai törvényeken.
Magam elé tartom hátam,
Büszke vagyok, megcsináltam,
Bölcsességem, szép szózatom
Máris odakapirgáltam.

FŐRÓBERT GRÓF: Terápiás
Príma kedved
Mint kígyóbőrt
Le ne vedledd.
Újabb szintet
Lépjél már,
Lélegzeted
Is eláll.
Jutalom kell
A léleknek,
Kényeztetés
Kell a testnek.
Ne hidd, hogy a
Simítás
A megfelelő
Kihívás.
Kíméletlen
Pofonokkal,
Gyönyörteljes
Ököljoggal
Sokkal többet
Segítesz,
Új harmóniát
Kerítesz.
Jól páhold el
Saját magad,
Kékre-zöldre
Fesd arcodat.
Üsd meg arcod,
Jó móka,
Kacagj, mulass
Sajogva.
Törd csontodat
Kemény kézzel,
Gyógyítsd magad
Röhögéssel.
Jól ellátni
Más baját
Nyafka, gyatra
Gyávaság,
Az igazi hős
Szembenéz
Önmagával,
Mert merész.
Magára számít,
Nem vár másra,
Felelősen,
Szakszerűen,
Élvezettel,
Elegánsan.
Csakis magát,
Saját magát
Tetszetősen,
Alaposan
Igen agyonvágja.

DIÁKLÁNY II.: Reped a bőröm,
Reccsen a csont,
Ha így leszek boldog,
Öklöm törvényt bont.
Hajlik az orrom,
Orcám dagad,
Felemelő érzés
Pofozni magad.
Szokatlan kicsit,
De ujjongok,
Míg szétverem magam,
Cselekvő vagyok.
A szenvedésem
Félredobom,
Csücsöri kis számat
Is megharapom.
Függő lettem én,
Azt cuppanom,
Mindennap egy verés
Lesz az adagom.
De van egy álmom.
Arra vágyom,
Az lesz boldogságom,
Főideálom,
Hogy leszek képes
Nem dúlni-fúlni,
Egyszerűen magam
Jól hasba rúgni.
Beteljesedjen
Az önismeret,
Akaratom erejét
Gyomrom ismerje meg.
Visszatértem saját magamhoz
Diadalmasan,
De megtanultam fogszorítva
Végre önmagam.

KOMORNA és KOMORNYIK: Ne hagyjatok ki a jóból,
Mi is vágyunk a tudásra,
Szívvel is, és lélekkel is
Vágyunk egy önpáholásra!

BELRÓBERT és FŐRÓBERT és DIÁKLÁNY II.:
Érlelődik
Piciny csodánk,
A helyes kis
Agymosodánk,
Mindent tisztít,
Mindent sikál,
Gondolatra
Folt nem dukál.
Patyolat lesz
Bármi nézet,
Összemosva
Megigézhet.
Ha boldog a vég,
Az nem elég,
Távlati tervek
Kellenek,
Egy vállalkozás
A látomás,
Ötleteink majd
Termelnek.

KOMORNA és KOMORNYIK: Így kap az élet értelmet!

3. Monológ – egyetemista lány

Szeretek sétálni. Szeretek céltalanul járni-kelni. Szeretek nézelődni. Bambulni bele a vakvilágba. Vagy megpróbálom elképzelni, kik is lehetnek azok az emberek, akik szembejönnek velem. Mit éltek meg egy perccel ezelőtt? Mire gondoltak egy órája? Mi történt velük tegnap? Mi a történetük? De ugyanúgy történetük lehet a fáknak is. Mi zajlott le a közelükben? Miknek voltak a tanúi? Mit érzékeltek a jóból vagy éppen a rosszból, ami ott történt a közvetlen közelükben? Érzékelik az eseményeket, amelyek a lombjuk alatt történtek? Az épületek falai, a tárgyak, a növények, az emberek mind-mind titkokat rejtenek. Van, amikor mesélnek, de sokszor csak úgy vannak. Mint én a hosszabb-rövidebb sétáim idején. Imádok csatangolni céltalanul.

Diáklány vagyok. Egyetemre járok. Mindig megpróbálok más és más úton eljutni ugyanarra a helyre is. Arra vágyom, hogy minden út felfedezőút legyen. Boldog, önfeledt kalandozás.

Van egy út, ami viszont félelemmel tölt el. Van egy út, amelyikről nem tudok letérni, bármennyire is szeretnék. Van egy út, amelyen úgy érzem, nem szabadna járnom, mégis szinte nap mint nap erre megyek.

Az autóbusz-megállótól a tanszékig. Szűk három kilométer. Nem egészen harminc perc. Körülbelül négyezer lépés. Ez az út nem az én utam. Ez az út foglalt. Egy másik diáklány végzete lett az út. Amikor egyetemista lettem, természetesen tudtam arról, hogy több mint tíz éve egy diáklányt két ismeretlen megvert ezen az úton, a tanszéktől alig kétszáz méterre. A nyírfaligetben. Jó tanuló vagyok. Becsületesen készülök mindig. Az életben céljaim vannak. Nem ijedek meg az akadályoktól. Pontosan úgy, mint az a diáklány.

Először természetesen direkt végigmentem ezen az úton, a rövidítésen, amelyen egy ideje már nem is szabadna járni, hiszen építési területté vált. De mindenki arra járt. Én is arra mentem. Próbáltam megérezni, pontosan hol is történt a dolog. Aztán megmutatták. Tévedtem. Én nem arra a helyre gondoltam. Úgy gondoltam, ez nem az én történetem. Együttérzek. De nincs közöm hozzá. Én egy másik diáklány vagyok. Nekem más úton kell járnom. Bejártam a nyírfaliget minden ösvényét. Kerültem a rövidítést. Gondosan ügyeltem arra, nehogy a megvert diáklány útján menjek. De rájöttem, ez lehetetlen.

Bármerre mentem, csak rá gondoltam. Az autóbusz-megállótól a hídig még szabadnak érzem magam. De a hídtól a tanszékig már az ő útját járom, bármerre is megyek. Gondolatban mindig velem van ő is. Beszélgetünk. Ez az út átjárás. Egy ártatlan, nyugodt korszakból egy nyugtalan, megmagyarázhatatlan létezésbe. Amikor nem hisznek neked. Amikor nincs magánéleted. Amikor mindenki veled foglalkozik, és mégis végtelenül magányosnak érzed magad. Magányos vagy, pedig a családod véd téged, és erőt ad. De mégis magányos vagy, mert neked pedig a családodat kell védened, úgy érzed, meg kell őket kímélned, amitől csak lehet. Teher. Teher. Teher.

Megyek ezen az úton, és egyszer csak megszólalt a város. Megyek ezen az úton, és egyszer csak már nem én voltam az. Megyek ezen az úton, és mindig máshová érkeztem.

Persze nem úgy kell ezt elképzelni, mint valami pszichózist. Egyszerűen úgy éreztem mindig, meg kell fejtenem, mi is történhetett ezen az úton. Tudom, hogy ez lehetetlen. Az épületek falai, az utca aszfaltja, a kerítések, a folyó, a mellettünk elsuhanó autók, a fák, bokrok, füvek, a fölöttünk kéklő ég és a komótos, vagy éppen sietős felhők hallgatnak. Vagy beszélnek, csak olyan nyelven, amire nem tanított meg senki. Ezért elképzeltem, milyen lenne, ha érteném őket. Ha a város lenne az idegenvezetőm, és megmutatná, mi is húzódik egy sajtóhír, egy rövid tudósítás mögött. Ha én lennék az a diáklány, és átélném mindazt, amit egy mit sem sejtő egyetemista lány átélt augusztus 25-én, pénteken reggel fél nyolc táján. Kavarognak a fejemben a gondolatok, és ki-be járok jelenből múltba, múltból jelenbe. Képek siklanak elém, gondolatfoszlányok vesznek körbe, minden érzékszervem átéli azt a történetet, amely akaratán kívül hőssé tett egy lányt. És ez a lány nem tudta akkor még a lényeget, a története nem akkor végződött, amikor véresen, megverve, kábán betántorgott a tanszék kapuján, hanem igazán csak akkor kezdődött.

Várt rá egy másik, nem kevésbé félelmetes, kellemetlen, kiszámíthatatlan út.

III. rész – Prózaoratórium

KÓRUS-FÉRFIAK: Erőszakot tesz-e az autóbusz a városon, mikor az utcáin átoson?
KÓRUS-NŐK: Erőszakot tesz-e az ember a városon, mikor az utcáin átoson?
KÓRUS: Erőszakot tesz-e a város az emberen, mikor neveden szólít hirtelen?
KÜLÖN-KÜLÖN A HAT KÓRUSTAG: Te lány! Te lány! Te lány! Te lány! Te lány!
Te lány!
DIÁKLÁNY III.: Magamra öltöm ezt a várost.
KÓRUS-FÉRFIAK: Megint magadra öltöd ezt a várost.
DIÁKLÁNY: Belébújok. Felveszem.
KÓRUS-NŐK: Megint belébújsz. Megint felveszed.
DIÁKLÁNY III.: Magamra öltöm ezt a várost. Belébújok. Felveszem.
KÓRUS: Megint magadra öltöd ezt a várost. Megint belébújsz. Megint felveszed.
KÜLÖN-KÜLÖN A HAT KÓRUSTAG: Te, lány! Te, lány! Te, lány! Te, lány! Te,
lány! Te, lány!
KÓRUSVEZETŐ: Elindultál az utadon. Ugyanúgy, mint mindig, haladsz az utadon.
KÓRUS: Minden idő összemosódik.
NARRÁTOR: A város látja, de még nem szólal meg.
KÓRUS: Leszálltál az autóbuszról. Szaporázod a lépted.
KÓRUSVEZETŐ: Az az érzésed, az az érzésed, az az érzésed…
DIÁKLÁNY III.: Kések! Kések! Kések! Elkések!
KÓRUS: Minden idő összemosódik.
NARRÁTOR: A város tudja, de még nem szólal meg.
KÓRUS: Ismered az utat. Megtetted már ezerszer.
KÓRUS-FÉRFIAK: Haladsz! Haladsz! Haladsz!
KÓRUS-NŐK: Szaladsz! Szaladsz! Szaladsz!
DIÁKLÁNY III.: A fejem tele van gondolattal.
KÓRUS: A fejben több ezer gondolat.
KÓRUSVEZETŐ: Ebbe belefájdulhat a fej.
KÓRUS: Fáj a fejben a több ezer gondolat.
DIÁKLÁNY: III. A lábam tele van lépéssel.
KÓRUS: A lábban több ezer lépés.
KÓRUSVEZETŐ: Ebbe belefájdulhat a láb.
KÓRUS: Fáj a lábban a több ezer lépés.
DIÁKLÁNY III.: Énbennem van ez az út.
KÓRUS: Megteltél az úttal. Beteltél az úttal.
KÓRUSVEZETŐ: Ebbe belefájdulhat a lány.
KÓRUS: Fáj a lányban a többezer út.
NARRÁTOR: És akkor, mint egy bölcs idegenvezető, megszólal a város.
KÓRUS: Te lány! Te lány! Tematikus ez a séta. De mi a téma? De mi a téma? De mi a téma?

NARRÁTOR: A város reggel hétkor is tudja, mi történik benne.
KÓRUS-FÉRFIAK: A város figyel, ha rá nem is figyelnek.
KÓRUS-NŐK: Ha rá nem is figyelnek, a város figyel.
KÓRUSVEZETŐ: Ma van az az augusztus 25.
KÓRUS: Te lány! Te most éppen vizsgára sietsz!
KÓRUSVEZETŐ: Ma van az a péntek!
KÓRUS: Te lány! Neked az az érzésed, hogy késel!
KÓRUSVEZETŐ: Ne félj, nem sértődik meg a város, hogy sietsz és nem figyelsz rá.
NARRÁTOR: A város azt gondolja magában:
KÓRUS: Te lány! Ha sietsz, ha nem! Éppen oda fogsz érni! Éppen oda! Pont oda fogsz érni!
DIÁKLÁNY III.: Feladatom van. Tanultam. Nem a vizsgától félek. Feladatom van. Plusz feladatot vállaltam. Sietek. Feladatom van. Én szerzem be a szendvicseket. Én veszem a süteményeket. Vállaltam. Nem akarok késni. Izgulok. Nem a vizsgától félek. Tanultam. De még annyi mindent el kell intéznem. Sietek. Szaporázom a lépteim. Tanultam. Feladatom van.
KÓRUS: Fejedben ezer gondolat. Lábadban ezer lépés. Benned ezer út.

NARRÁTOR: A város reggel hétkor szeszélyes.
KÓRUS-FÉRFIAK: Most éppen zuhog az eső.
KÓRUS-NŐK: Most éppen verőfényes minden.
KÓRUS: Az előbb esett. Most ragyog a nap.
KÓRUS-FÉRFIAK: Az emberek bőrig áznak.
KÓRUS-NŐK: Az emberek megszáradnak.
KÓRUS: Te lány! Nem veszed észre azt a sokféle embert, aki elmegy melletted.
KÓRUSTAG I.: Három másnapos fiatal férfi.
KÓRUSTAG II.: Egy anya babakocsival.
KÓRUSTAG III.: Két középkorú férfi mocskos munkaruhában.
KÓRUSTAG IV.: Egy férfi öltönyben és egy nő kiskosztümben.
KÓRUSTAG V.: Egy hátizsákos nő.
KÓRUSTAG VI.: Egy fáradt kéregető.
KÓRUS: Emberek előtted. Emberek mögötted. Emberek melletted.
DIÁKLÁNY III.: Összpontosítok. Koncentrálok. Belém épül az eső. Belém épül a napfény. Nem kényeztet. Nem bánt. Megyek. Taposom a várost. Haladok. Megígértem. Tartom a szavam. Beszerzem. Viszem. Hozom. Várnak. Rám várnak. Idő van. Oda kell érnem. Fel kellene őket hívnom. Lehet, hogy késni fogok. Telefonálnom kellene nekik.
KÓRUS: Mindenütt emberek. Nem ismered őket. Nem veszed őket észre.

NARRÁTOR: Minden épületben ott a város.
KÓRUS-NŐK Éttermek, üzletek, intézmények, cégek.
KÓRUS-FÉRFIAK: Bárok, bankok, hivatalok, vállalkozások.
KÓRUS: Nyüzsög az egész város. Veled siet a város. Kint és bent.
KÓRUS-FÉRFIAK: Valami zajlik kint a falak előtt.
KÓRUS-NŐK: Valami zajlik bent a falak közt.
KÓRUSVEZETŐ: De neked célod van, te lány. Te tudod, mit akarsz.
KÓRUS: Nem állsz meg. Nem nézelődsz. Nem vagy turista.
KÓRUSVEZETŐ: A színház hatalmas épülete mellett is elmész.
KÓRUS-FÉRFIAK: Mennyi sors suhan el melletted.
KÓRIS-NŐK: Mennyi sors körvonalazódik a színpadon.
KÓRUS: Mit játszhat ma a színház?
KÓRUSVEZETŐ: Kiről szól a mai előadás?
KÓRUS: Kikről mesél a mai színdarab?
NARRÁTOR: A város azt súgja a füledbe. Nem tudod, hogy hallod.
KÓRUS: Mi lenne, ha te lennél a főszereplő?
DIÁKLÁNY III.: Minek kellene ahhoz történnie, hogy rólam szóljon egy előadás? Mi lehetne az oka, hogy rólam valaki színdarabot írjon? Mi lehet az az izgalmas, érdekes dolog, amiért egy színész eljátssza az én szerepemet? Miért kellene rólam beszélni?
KÓRUS: Kiről érdemes beszélni, te lány, kiről érdemes?

NARRÁTOR: A város tudja, te még nem tudod.
KÓRUS: Közeledsz, te lány, közeledsz! Közeledsz a célhoz.
KÓRUS-FÉRFIAK: Fejedben egyre több a gondolat.
KÓRUS-NŐK: Lábadban egyre több a lépés.
KÓRUS: Ez az út minden utad.
KÓRUSTAG I.: Nem tudod, ki nevetett éppen itt tegnap.
KÓRUSTAG II.: Nem tudod, egy órával ezelőtt ki zokogott éppen itt.
KÓRUSTAG III.: Nem tudod, ki botlott meg éppen ebben a kőben.
KÓRUSTAG IV.: Nem tudod, ki hányt hajnalban éppen ennél a falnál.
KÓRUSTAG V.: Nem tudod, ki csuklott egyet pontosan ennél a kirakatnál.
KÓRUSTAG VI.: Nem tudod, ki kit vett éppen észre ennél a padnál.
KÓRUS.: Nem tudod, miről mesél az aszfalt, a falak, a fák, a bokrok, a földön sodródó szemét.
KÓRUSVEZETŐ: Nem érsz rá.
KÓRUS.: Valaki pontosan itt torpant meg pár perccel ezelőtt.
KÓRUSVEZETŐ: Te nem torpansz meg. Te mész tovább.
DIÁKLÁNY III.: Nem tudom még, hogy megtörténik. De most tudom, hogy féltem. Attól féltem, ami majd csak lesz. Arcokat látok. Hallom a vér lüktetését az ereimben. Minden homályos. Minden lelassul. Élüket vesztik a formák. Idejüket veszti a létem. Lábam vizes. Kezem véres. Szemem könnyes. Látom magam. Hallom a félelmemet. Zöld minden. Nedves minden. Tele van a világ a rettegésemmel. Ezt mind még nem tudom.
NARRÁTOR: A város engedékeny, bölcsen utadra enged.
KÓRUS: Te csak mész. Te csak loholsz. Te csak iparkodsz. Te csak lépkedsz.

NARRÁTOR: A városnak nem fáj, hogy kettészeli a folyó.
KÓRUS-FÉRFIAK: Átmenni a hídon annyira mindennapi rutin.
KÓRUS-NŐK: Átmenni a hídon annyira magától értetődő.
KÓRUSVEZETŐ: A híd két partja lehet, hogy két különböző világ.
KÓRUS: Néhány lépés a hídig. Néhány lépés a hídon. Néhány lépés a híd után.
KÓRUS-FÉRFIAK: A híd egyik oldalán van az eddig.
KÓRUS-NŐK: A híd másik oldalán van az ezután.
KÓRUSVEZETŐ: Észrevétlenül kelsz át az eddigi életedből az ezutáni életedbe.
KÓRUS: A hídon áthaladva már semmi sem lesz ugyanaz.
KÓRUS-FÉRFIAK: Felkészültél, te lány, arra, amit nem sejtesz?
KÓRUS-NŐK: Felkészültél, te lány, arra, amit el sem tudsz képzelni?
NARRÁTOR: A város számára mindennek jelentősége van.
DIÁKLÁNY III.: Ismerem azt a szót: vízválasztó. Tudom azt a kifejezést, hogy áthidaló megoldás. Hallottam már, hogy veszteni a réven és nyerni a vámon. Vagy lehet, hogy úgy hallottam, nyerni a réven és veszteni a vámon. Tanultam az innenső partról és az odaátról. De most éppen egyik sem jut eszembe. Egyikre sem gondolok. Már közel járok. Már majdnem ott vagyok. Már szinte révbe érkeztem.

NARRÁTOR: A város számára semminek sincs jelentősége.
KÓRUS: Száraz lábbal keltél át a folyón. Még száraz a lábad.
NARRÁTOR: A város tudja, hogy semmi sem andalítóbb egy üde zöld szigetnél, hogy a kősivatag közepén elringat egy nyírfaliget.
KÓRUSTAG I.: Most kapsz egy hatalmas pofont!
KÓRUSTAG II.: Most lezuhansz a földre!
KÓRUSTAG III.: Most beléd rúgnak!
KÓRUSTAG IV.: Most széttépik rajtad a blúzt!
KÓRUSTAG V.: Most rángatják a tested!
KÓRUSTAG VI.: Most leszorítják a tested!
KÓRUSVEZETŐ: Nagyon félsz! Elveszel! Zuhansz!
KÓRUS: Ha lenne rá időd, tudnád, hogy fáj. De eltűnt az idő. Nincs időd. Elveszett.
DIÁKLÁNY III.: Gödör. Nedves a fű. Levettem a cipőm. Széttépték a blúzom. Odaadok mindent. Nem kell bántani engem. Sok pénz van nálam. A retikülöm akarják. Elém úszott az arc. Süt a nap. Elúszott az arc. Esik az eső. Zuhanok. Állok. Megtántorodom. Megütöttek. Először volt a hang. A hang fájt a legjobban. A félelem a legmélyebb seb. Mély a gödör. Zuhanok. Mindenütt a zöld. Egyszerre indulok többfelé. Mindenütt egy arc. Fáj a fejem. Tele van gondolattal. Ennyi gondolat már nem fér a fejembe. Szétrobban a fejem. Persze. Hiszen ennyi gondolat nem férhet el benne. Fáj a lábam. Tele van lépéssel. Ennyi lépés nem fér el a lábamban. Hullatom a lépéseket. Már nem lépek. Mégis mindenfelé lépteket hagyok. Szórom a lépteim. A hangok vezetnek. Én nem erre akartam menni. Elnyelt ez az út. Ráléptem a hangra.

KÓRUS: Szlovákiában szlovákul!
DIÁKLÁNY III.: Nem válaszolok. Meggyorsítom a lépteim. Nem fordulok oda.
KÓRUS: Hová mész?
DIÁKLÁNY III.: Vizsgázni.
KÓRUS: Ma már nem mész sehová!
DIÁKLÁNY III.: Nem válaszolok. Talán hallják a gondolataimat. Nem fordulok oda.
KÓRUS: Most vernek téged, te lány!
KÓRUSVEZETŐ: Hangos a fejed a sok gondolattól.
KÓRUS: Visszhangzik a tested az ütésektől.
KÓRUSVEZETŐ: De akik vernek, azok nem mondanak semmit.
KÓRUS: Csöndben vernek téged, te lány! Nem hangzik el egy szó sem.
DIÁKLÁNY IIII.: Ha csöndben verik az embert, akkor a félelem a leghangosabb.
KÓRUSVEZETŐ: Ezt nem tudtad akkor sem megfogalmazni.
KÓRUS: Ezt nem tudtad később sem megfogalmazni.
DIÁKLÁNY III.: Túl sok a fejemben a gondolat.
KÓRUSVEZETŐ: Túl sok a lábadban a lépés.
KÓRUS: Túl sok mögötted az út. Túl sok előtted az út. Túl sok az úttalan út.
DIÁKLÁNY III.: Megyek. Haladok. Feladatom van. Eltűnt az időm. Magamra találtam. Feladatom van. Vállaltam. Hol fáj? Hol lüktet? Hol émelyít? Hol vagyok? Megbíznak bennem. Valaki beszélt velem. Megszólítottak. Féltem. Arcok. Két arc. Mély hang. Mély gödör. Nedves. Az arcom. Sírtam. Esett. Most sírok. Beszéltem valakivel. Telefonálnom kell. Vizsgáznom kell. Tanultam. Mindent megtanultam. Fel volt adva a lecke. Sajgok. Készültem. Már nem lépek. Már csak megyek. Már nem gondolok. Már csak vagyok. Elmúlt. Érzem a pofont. Lüktetek. Megérkezem.
KÓRUS: Mi történt? Ki tette ezt? Megvertek? Ki vert meg? Hívjátok a rendőrséget!
NARRÁTOR: Megszólal izgatottan a város.
KÓRUS: A többi csak fényátömlesztés.

Tags: Forgács Miklós