Tolvaj Zoltán: Irodalom és fikció IV. / Türkiz

Marko Slavkovic felvétele

Nemrég az első és egyben utolsó portugál tanítványom azzal a javaslattal állt elő, hogy okvetlenül meg kell látogatnom a nagyanyját. Vagyis annak egyetlen életben lévő testvérét, akinek egy szem fia író. Azaz, sajnos, csupán volt. Elhunyt úgy fél évtizede. De a tanítvány, akit Líviának hívnak, úgy tudja, hírneve továbbra is, ahogy mondani szokás, közszájon forog. Bár szerinte a hagyatéka kissé ellentmondásos. Talán hallottam is róla, kacsint felém titokzatosan. Kezdek zavarba jönni. Nem szeretem átlépni a nyelvóra formális kereteit. Lívia hetekig hergel azzal, hogy gyerünk, menjünk fel hozzá, a mamihoz, miközben nem árulja el a titokzatos fia, vagyis a kérdéses személy (továbbiakban: KSZ) kilétét. Mintha élvezné, hogy a holt költő anonim emlegetésével kizökkent a slendrián tanári szerepből. Azt mondja, túlságosan züllött életet élt. Tekintetéből látom, hogy ezzel valamiféle köztünk lévő párhuzamra próbál célozni. Lívia szerint túl szabadszájú volt a családon belül és kívül is. Nem tisztelt semmiféle törvényt, se emberit, se istenit. Líviát mindig is vonzotta a személye, nem tudja megindokolni, miért. Alig olvastam a verseit, vallja be az egyik nyelvóra kávészünetében. Csak a folyton spicces, dekadens aurája maradt meg élesen az emlékezetében. Szerinte a szövegei túl szárazak, már-már obszcének és túlontúl agyasak. Szerencsére nem tér ki rá, van-e bennük rím. Lívia azt állítja, hogy a KSZ egyszer egy parlamenti ülésen is nagy port kavart. Nem személyesen, hanem az egyik költeménye révén forgatta fel a nagyra becsült államférfiak gyomrát. Tudod, az a vicces hangú, tokás jogász olvasta fel az egyik versét a plenáris ülésen, mondja. Az, amelyik olyan furcsán, nyammogva ejti a szavakat, mintha zúzapörköltet rágcsálna közben. Naná, bólogatok. A költemény felháborító volt és nyers, nyíltan vallásgyalázó, teszi hozzá Lívia. Aha, nyugtázom higgadtan, miközben kezdenek elkerekedni a szemeim. Akad bennetek némi közös vonás, kuncog a tanítvány, mialatt bennem, ahogy mondani szokás, szép lassan leesik a tantusz. Némán pislogok, miközben Arany János Múzeumkertben patinásodó bronzszobrát fixírozom az újonnan nyílt amerikai kávézó teraszáról. Az asztalon heverő portugál nyelvkönyv fedelén suta mozdulatokkal megsodrok egy szál cigit. Szóval az van, folytatja Lívia, hogy pár hetente beugrok a nagyi tesójához. Sütit viszek neki. Kató mami már nagyon idős. Legalább kilencvenkét éves. De tök jó fej, majd meglátod. Ragaszkodik hozzá, hogy tegezzem. A fiáról, aki elvileg a nagybátyám volt, ritkán beszél. Régóta nem jár össze a család. Sóhajt egyet, majd kimondja a KSZ nevét, becézett alakjában. Állok meredten, mint egy fuvaros a vámellenőrzésen. Na, meglátogatjuk? Bólogatásomat Lívia nem bolgár tagadásként értelmezi.

Belül eközben teljes hipnózisba kerülök. Elmosódnak előttem a tankönyvi igeidők, esetek, prepozíciók. Fejemen koppannak a sült lisszaboni gesztenyék. Kavarognak előttem a pár hetes közös snittek: egy gabonasikló etetése albínó egerekkel a Mechwart liget fölött, ahol Lívia lakik, meg egy hajnali piknik a Margitszigeti Vadaspark mellett. Tehát az előbb hazudtam. Ezek szerint mégis átléptünk egy határt. Ahogy manapság mondani szokás, mutuális, vagyis kölcsönös beleegyezéssel. Arra azért nem számítottam, hogy egyből felvisz a nagyikához. Azaz a testvéréhez. Akinek ráadásul a fia. A néhai fia. A luciferi Moliére. KSZ. Túl sok rendhagyó eset. Flektáló létigék. Magyarázatok bárki számára. Nem értem az élet bálnaútvonalait; infrahangú vezényszavak terelnek minket öbölből öbölbe, egyik személytől a másikig. Ülök szótlanul, mint egy gyerek, akinek berregve arcába nyomnak egy kanál kompótot. Nyelek egy nagyot. A cigi tövig ég a számban, szőrös szegycsontomon landol a hamu. Tavasztól őszig többnyire köldökig kigombolom az ingem. Ballagás óta nem viselek zakót, mert mindig túl koszos vagy gyűrött.

Pár nappal később ott toporgok a KSZ egyik kedvenc, nem is annyira fiktívnek mondható közterén, és vonatkozástalan egzisztenciám forgandó tudatában várakozok Líviára. Ezt a placcot irodalmazta be KSZ egy posztmodern szerelmes versben. A cipőm sarkával megkocogtatom a kövezetét, hogy ellenőrizzem, nem virtuális poligonokból áll. Úgy érzem magam, mint egy csalóka mátrixban. Miközben izzadva állok a verőfényben és várok, egy kis patak egyre lejjebb csörgedezik a gerincemen, és érzem, hogy két ångströmnyit nőtt a szakállam.  Két sört már legurítottam a közeli Rózsadomb Presszóban, hogy szalonspicces derűvel fogadjam a koromsötét hajú budai tanítványt, amint befut egy rózsaszín topban. Miután kitárgyaljuk a brazil dialektusok sajátosságait, egyből feltuszkol a legendás mamihoz. Vagyis a nagynénijéhez. A bennem cikázó feszültséget a közeli Bambi presszó oltalmat sugárzó topográfiai jelenléte sem enyhíti. Karót nyelve toppanok be a közel százéves Katóhoz.

KSZ édesanyja egy rövid ki az?-t követően elhúzza bentről a tolóreteszt, és beljebb tessékel minket. A lakás kicsi és takaros. A szoba, ahol az idős asszony egyből lepihen az ablak melletti ágyra, világos és derűs. Első pillantásra látom rajta, hogy a nagyanyám totális ellentéte. Tekintete nem tiszamélyi, pikkelyes, iszamós, hanem szúrós, éber és átható. Hegyes, mint egy szaracén áldozótőr. Középkori delírium helyett skolasztikus intellektust sugároz. Megigazítja apró feje alatt a párnát, és minden formalitást mellőzve mesélni kezd. Az első világháború alatt született, és a II. VH megpróbáltatásait többszörösen átélte. Belgrádból a bácskai vérengzést elkerülve szöktek át Magyarországra, hogy nem sokkal később átvészeljék Budapest ostromát is. Emlékei hamarosan a harmadik kollektív trauma, ’56 irányába kanyarodnak. Tekintete a plafonon köröz. Hogy aggódtam, sóhajtja, hogy aggódtam, amikor az a mafla, szurtos fejű, lüke kölyök tizenhárom évesen megmászott egy ruszki tankot. Egy széklábból faragott karddal csépelte a páncélját, csak verte és ütötte az ágyúcsövet, ahol csak érte, és magából kikelve rugdosta a harckocsi lánctalpait. Szerencsére tűzszünet volt, fűzi hozzá. Egy szem fia forradalmi hevülete békeidőben sem csillapodott. A háborús helyretétel időszakában az utcán nagy volt a sürgés-forgás, mindenütt építkezések zajlottak, és a KSZ egyszer csak minden előjel nélkül kirontott az erkélyre, ahonnan különböző háztartási tárgyakkal dobálta meg a járdaszélen kvaterkázó munkásokat. Kató néni a kezével mutatja, hogyan repült az erkélyről a kávédaráló, és felidézi, hogy fia pontosan milyen szót használt a zajongó melósok szidalmazására. „Kákompilli piktorok! Vigyázzatok!” Ezt a képtelen jelzőt vágta KSZ az épület homlokzatát tatarozó brigádhoz. Szerencsére sem a lehulló tárgyak, sem a kilőtt szavak nem sebesítettek meg senkit. Ott állok az ominózus erkély mellett. Próbálom elképzelni, hogy a magyar irodalom második legnagyobb Apokrifjét szerző KSZ kajla végtagokkal kihajol a Bem József tér fölé, és a háborús romterep megtisztításán fáradozó kádereket egy bestiális gyermek ártatlan dühével pocskondiázza. Kákompilli piktorok. Nyilván nem éhező reneszánsz festőkre utalt, csupán a cingár, lusta festőmázolókra. Fellebbezhetetlenül egyedi átok, bájos szidalom, nyugtázom a Csokonai óta hibernáló szóalak köznyelvi spontaneitását. Kató máig nem érti, honnan szedte ezt a szót. Állítása szerint évekkel később Jókai Máglay-család ciklusában, az „A ki holta után áll boszut” c. fejezetében bukkant rá erre a különös zamatú, kihalt jelzőre.

Kilépek az erkélyre, ahol hasonlóan delejes és poszttraumatikus állapotba kerülök, mint a KSZ, amikor fél évszázada lehajította innen a kávédarálót. Szellőztetem a gyökértelen agyam. Mélyeket szippantok a cigiből. Füst nélkül nincs szabadság. Átjárja tüdőmet a salétromízű szellő. A csikket ösztönösen elnyomom egy türkizzöld elefántot mintázó, vaskos hamutálban. Apró mozdulatokkal nyomkodom benne a fehér Bondot, amikor egyszer csak Kató néni rám szól a szobából. Fiatalember, legyen szíves, ne abba nyomja el a csikket. Az volt KSZ kedvenc hamutála. Zavartan exkuzálom magam. Mi tagadás, a látogatás első félórájában sem sikerült egészen felfognom, hol vagyok. Melyik korban, miféle illetéktelen térben. A dekket kihalászom a türkiz elefánt ormánya mellől, és begyömöszölöm a farzsebembe. A hamut egy erős fújással szélnek eresztem a Duna-part irányába. Facsarja orrom, mintha urnába tüsszentenék. Ebben a minden várakozást felülmúló, kísérteties tudatállapotban, ami talán az ifjonti rajongás és csodálat visszás maradványa, szinte mindennapos élmény fantomoknál vendégeskedni, de még így is folyton apró hibákat vétek. Nem értem a kapcsolódási pontokat. Miért épp Lívia, a solymári bringaszerelő lánya jóvoltából találom itt magam, és hogy lehet, hogy egy sportoló dinasztia aszténiás sarja, aki számára az ezredforduló irodalmi hagyatéka egészen irreleváns, történetesen az egyik legjelentősebb holt költő élő rokona. Nincs hozzá több közöm, mint hogy nyelvet tanulni jött egy amazóniai körút előtt. Mégis itt ácsorgok, egy tálca almás pite mellett, a kamaszkori példaképem matuzsálemi édesanyja előtt, aki a rendszerváltás egyik legrebellisebb figurájának túl korán lezárult sorsát igyekszik feltárni előttem.

Lívia egy korábbi beszélgetés során leszögezte, hogy szerinte semmi értelme az életünket élettelen szavak társaságában tölteni. Véleményünk számottevően eltér az élő és a holt társaságok megkülönböztetését illetően. Minden könyv egy kis koporsó, de fedele könnyen nyílik, és a feltámadt tartalom nem kevésbé húsbavágó bármely fizikai cselekménynél. Líviának más tervei vannak a szavakkal. Át akarja csempészni magát velük egy elevenebb életbe, a tengerentúlra, ahol a kurzus végeztével képes lesz kérni egy pohár vizet a dzsungel közepén. Sose értettem a második vagy harmadik nyelvbe menekülőket. Mint amikor egy banda tagjai hangszert cserélnek. Olcsó manőver, amely az öndefiniálás drasztikus szűkületét hozza létre. Lehet, tévedek. Ahogy a KSZ hazajáró lelke is magasról szarik rá, ki ez a hosszú hajú fazon, aki verejtékezve ácsorog a gyászkeretes portréja előtt, ráadásul belepiszkít a kedvenc, elefántos hamvedrébe. Igyekszem féken tartani lelkesedésem. Akcidentális szerepem szerint mégsem vagyok több mint szimpla voyeur, egy tapintatos emlékrabló, aki a fiát pár éve elveszítő, idős asszonynak hozott almáspitét.

Mohón habzsolom a szellemtér minden köbcentijét. Lebilincsel az utóidejűség ellentmondásos érzése, amit a lakás jelenlegi és egykori lakói szavatolnak eme kincset érő pillanatban. Az ágyban fekvő – földi mértékkel nagyjából harmincöt kilós – angyal izzó skorpiószemekkel méreget minket. Egyre sűrűbben kortyolok a szénsavmentes ásványvízbe. Lőjetek sört – harsogja KSZ hangján a tudatalattim, miközben a vigyori Lívia ontja magából az ilyenkor szokásos és-hogy-teccik-lennit. Kató, észlelve zavaromat, biztat, egyek az almás pitéből. Egyedül úgysem bírja megenni. Régen ő maga sütötte. Belgrádtól Budáig, a KSZ egész, időzített bombaként ketyegő ittléte során. Kilencven fölött minek és kinek süssek, mondja kezeit tördelve a leheletvékony takaró fölött. Készítsek nyugodtan kávét, közli. Ott vannak a kellékek a paraván mögötti kiskonyhában. A KSZ ezt a kotyogóst már biztosan nem hajítja le az erkélyről. Kató sóhajt, csontos feje mélyen belefúródik a párnába. Szélein a két roppant csücsök úgy mered előre, mint mágikus szarvak egy sámánsipkán. Együnk ropit bátran, mondja. Nógrádi. Bár a közeli Bambiban is ezt szoktam ropogtatni fröccskorcsolyának, zavartan rágcsálok a metszőfogaimat használva, mint egy pannón kapibara. Katóból árad kilenc évtized kőkemény méltósága, miközben továbbszövi az emlékezés fonalát, olykor káprázatos derűvel, máskor rezignált beletörődéssel. Tömény és pontos, mint brilliáns utódja. Belgrád első ostromát ecseteli, majd az áttelepülés kálváriáját. Az értelmetlennek tűnő érkezést, amint csöbörből vödörbe került. Belgrád lerohanásától kezdve az újvidéki vérengzésen át a nyílt terep rettenetéből a légópincék poklába. KSZ egy évvel Budapest ostroma előtt jött világra egy csendes, ütegzörejek nélküli hajnalon. Édesanyja szerint így is elég drasztikus körülmények közt. Tompa fájással indult az éjszaka, majd reggelig vajúdott orvosi segítséggel, mielőtt KSZ kiküzdötte magát a külvilágba. Három-négy napig ott ragadtak az újszülöttel a Szobi utcai szanatórium puritán kórtermében. Minden szörnyű ómen dacára, a ringatódzó kisdeddel az ölében Katót elöntötte a nyugalom. Elfeledte a lövedékek zaját, az összeomló világrend robajló tüzijátékát. Ám harmadnapon a gyermek apró teste sárgulni kezdett. Megrémült. Szorosan magához ölelte, mint egy forró veknit. Hiába volt láztól kimerült, negyedóránként felriadt. Aztán egyszer csak abbamaradt a sírás. Ijedten vizsgálta a kis testet, nézegette a végtagok egyre furcsább renyheségét és a bőre petyhüdt, batikolt vászonra hajazó sárgás-lilás árnyalatait. Ilyet csak Mária érzett a keresztfa előtt, suttogja Kató. A totális pánik akkor uralkodott el rajta, amikor észrevette, hogy a kisded nem lélegzik. Ekkor hozott egy döntést, amit bevallása szerint a mai napig bán. Egy öntudatlan választást, amit csak a végletekig legyengült szervezet és a végső anyai elkeseredés diktálhat. Elhatározta, hogy kisétál a mozdulatlan gyermekkel a folyosóra, és az épület végében lévő erkélyről leveti magát. Fehér karácsony, 1943. Kimászott az erkélyre, bámulta a járdára lerakódott, arasznyi hóréteget, és talpaival tapogatta a párkány szélét. Ízlelgette ingó teste egyensúlyi helyzetét. Lehunyta szemeit. Szédült. Megbillent. És abban a pillanatban a kebléhez szorított gyermek felsírt. Úgy látszik, mondja, a KSZ-nek ekkorra sikerült belaknia a testét, belelkesülése ilyen sokáig váratott magára. Talán csak töprengett és hezitált, mint mindig, fűzi hozzá Kató keserű félmosollyal. Alig volt pár napos, máris a halállal packázott. Ezzel később is mindig elérte, hogy a hozzá közel állók véresen komolyan vegyék az életet. Válaszutak, elágazások, és mély praecipitiumok felé terelte a sors. Szakadékok és szurdokok szélére. De amint felsírt az anya karjai közt, a beinduló tüdő tágulása és lappadása egy ősi, paraszimpatikus reflex szerint éltette tovább, pumpálta az oxigént, akár az Adriai-tenger ritmikus árapálya. Mintha az első napokban csupán latolgatta volna, hogy menjen-e vagy maradjon. Végül életre ítélt mindkettőnket. A sajátját kissé kurtára szabta. Többnyire rövid pórázon tartotta őt a Jóisten, de ez nem számít, összegzi Kató. Mert sűrű volt, mint a mínium. Áthatolhatatlan, akár az ólomüveg. Tömény, akár a timsó. A barokk idejében a földből előbányászott kincsekhez hasonlították a költői termékenységet. Innen származik a lelemény. Kató elszundít pár percre, Lívia vizet hoz neki. Látom magam előtt, ahogy a sarokban KSZ üldögél, és egy mephistói vigyorral felénk emeli a felespoharát.

Halk hegedűszó árad a rádióból, amikor váratlanul betoppan KSZ fia. Első pillantásra hátborzongató, mennyire hasonlít az apjára. Kiköpött mása a hajszolt aurájú, ösztövér, obszidiántekintetű prímásnak. Egy gyanakvó, kolerikus pillantással végigmér minket, majd ránk sem hederítve Kató színe elé járul. Úgy közelíti meg az anyakirálynő fekhelyét, mint egy hazatérő lovag; határozott léptekkel, mégis óvatos alázattal. Borostyánszerűen burjánzó hajvonala enyhe ék alakú ívben csatlakozik a homlokcsontjához, akár az apjáé. Azonos geometriájú koboldszakálluk alapján az ember egyszerre nézné őket hegymászónak, bányásznak, prófétának vagy szociális munkásnak. Jelenlétünkre fittyet hányva letérdel Kató ágya mellé. Valami aktuális ügyről vitatkoznak, amit a kontextusból kiragadva nem érthetek. A jelenet így is abszurd. KSZ fia hol fohászra emelt kézzel könyörög, hol karakán, balkáni vehemenciával rázza az öklét, miközben győzködni próbálja idős nagyanyját. Kató vízszintes nyugalomban sem tanúsít meghátrálást, uralja a helyzetet, keresztbe font karokkal, szigorú ábrázattal őrzi a vita domináns pozícióját. Kiderül, hogy a teátrális és hektikus, mégis derűs vita tárgya egy hétvégi bevásárlólista és egyéb házkörüli teendők. Kató egyetlen pillanatra sem hatódik meg KSZ tökéletes alakmásán. Pedig a szangvinikus hipnózis, amit emez próbál bevetni felé, a szervilitás kész paródiája. A földön fetrengve próbálja meggyőzni igazáról a hajthatatlan sámánasszonyt, de ő simán megveri a puszta tekintetével. Persze a vita tétje nem véresen komoly. A heves szóváltás minden momentumát átjárja a szeretet, amint egy-egy szikár, dalmát félmosoly beékelődik a pengeéles ekézések és párás tekintetek közé. Egyből látom, hogy a kettejük közt feszülő, képletes távolság fényévekkel kisebb, mint az agyféltekéim közt lévő distancia. Ezt nevezem mediterrán vérmérsékletű harmóniának. Matróna és unokája, mint egy forró baksa, amelyben a friss szenet égették nomád elődeik. A külső kéreg fokozatosan hűl és szilárdul, miközben egy jottányit sem csillapodik a belső hő, amit izzásban tart a közös szív parázsló középpontja.

Mindig ilyesminek képzeltem KSZ karakterét. Legyen szó Nagy Imre újratemetéséről, egy kakas nyakának elvágásáról, melynek spriccelő vérét sztoikus nyugalommal fogja fel egy kendermagos tálba, hogy a friss nedvek és zsigerek végül lucullusi kéjjé egyesüljenek egy tábori ragu szent mártíriumában. A vita önkéntelen megfigyeléséből eredő zavart muzeális téblábolással kompenzálom. A tőlem jobbra lévő kredencen egy vékony gyászkeretben KSZ kései portréja. Szúrós tekintettel pásztázza a szoba rekedt légterét, amiben megdermedt az idő. Mellette az ominózus türkizzöld hamutál, amit gondosan kitörölgettem egy papírzsepivel. Érzem a bőrömön, hogy KSZ karcos asztrálteste itt sántikál körülöttünk (inkább koszos, mint gyűrött zakóban). A kép és a hamutál előtt egy régi karóra. Bőrszíja kopott, mutatói mozdulatlanok. Régóta nem ketyeg, suttogja Kató. Ez az egyetlen tárgy, amit nem engedtem, hogy magával vigyen a sírba. Én magam csatoltam le róla, amikor becsúsztattam a zakója belső zsebébe a lejárt útlevelét. Ki tudja, talán még jól jön neki odaátra, és hasznát veszi Szent Péter színe előtt, ha már itt a földön is szokása volt minden határt átlépni. Boldog vagyok, folytatja lágyan. Mert ott és akkor, a kezdetekben, amikor igazán szükség volt rá, időben jelezte felém, hogy élni akar. Ezzel engem is életben tartott. Pedig kamaszként jellemző volt rá, hogy megpróbált kibújni a kötelesség alól. Egyszer úgy lógott el a miséről, hogy elrejtőzött a Szent Anna-templom melletti bokrokban. Szegénykém, hogy utált ministrálni. Ott kuporgott a sűrű lombok közt, és kis tenyerével takarta el a széles, törvénytelen vigyorát. Nem is sejtette, hogy háborús áldozatok jelöletlen tömegsírja fölött gubbaszt. A rejtőzködést később azzal magyarázta, hogy muszáj volt elbújnia, nehogy belecsapjon a ménkű. Ugyanis a növényzet sűrűjében lapulva végig az öklét rázta az ég felé: „Hülye vagy, Jóisten! Hülye vagy!” Ezt onnét tudom, hogy később mindent meggyónt a káplánnak, aki annyit mondott rá, hogy semmi ok az aggodalomra, mert csalánba úgysem csap a ménkű. Egy klerikális reflex erejéig megbocsátóan a gyermek izzó tarkóján pihentette a még nem ereklyeszámba menő kezét, és igazolva minden szerves teremtmény transzparens mivoltát, közölte vele: látod, Gyurika, milyen kegyes és irgalmas a Jóisten. A rád lesújtó villámtól bizony nem véd meg semmilyen bokor vagy fedezék. Se tankok, se erős várak, se kősziklák. Egyedül a Mennyei Atya. Gyuri attól a perctől kezdve nyíltan, fedezékek nélkül élt. Persze ellenkezni tovább ellenkezett, és a papi kioktatást követően nem volt többé dolga a jóistennel. Bár ez utóbbiban nem vagyok egészen biztos. Tény, hogy ennél messzebb később sose merészkedett.

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest)

Költő, író, műfordító. Első két kötete a Parnasszus Új Vizeken c. sorozatában jelent meg Orbán Ottó és Marno János fülszövegeivel  (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). César Aira Kísértetek c. regényének általa készített magyar fordítását a Magvető adta ki 2012-ben. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban részesült. Harmadik verseskötete a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, JAK-füzetek #201, Prae, 2016). Jelenleg első novellaregényén dolgozik, amely Erdőkerülők címmel fog megjelenni.