Deák Botond: Adrika, a fagyista

liaye/lomography felvétele

álmokat szövöget, most még nem az, amire vágyott, már huszonéves, és még mindig fagyista, no és süteményárus, nehéz ez így, az érettségije megvan ugyan a kereskedelmiből, de semmit sem ér vele, tőke kellene egy saját üzlethez vagy az egyetemhez, ami nincs, szülei messze élnek ettől az egyetemi városkától, mert nem BUDAPEST, mert ott könnyű eltűnni, elbújni, ahogy apukája mondogatta, így idejárt a középiskolába, itt ragadt, elsősorban a munkája miatt, ennek már kilenc éve, elege van a gombócokból, a fagyikenegetésből, a gyerekekből, a picurokból, a másnapos apukákból, de leginkább a fémpénz szagából, mert igenis annak szaga, na, az van, meg a papírpénznek is van szaga, minden forinthoz hozzáér, vagy rajta keresztül kerül a kasszába, vagy a standozásnál, egy idősebb úr tanácsára bevállalta a legősibb foglalkozást, és áruba bocsátotta a testét, az elején hányt, úgy egy tucatszor, aztán elképzelte, hogy közlekedésilámpa-megfigyelő, később – talán emiatt – már beletörődött, ugyanúgy maradt fagylaltos, süteményes is, ám a klientúrája egyre nőtt, más dolga nem volt, enni, inni, dolgozni és pénzt keresni, ez utóbbit félrerakta, gondolta, jelentkezik a németszakra, még fél év, a munkahelyen sok a német család, tud gyakorolni, ahogy az otthoni, különmunkájában is, mosolyog magában, ahogy vágja a centit, mint a kiskatonák a leszerelés előtt, aztán mégis folytatja, mert folytatnia kell, mert kell a pénz!, amiből sosem lehet elég, hetente adott magának két szabad estét, hogy lefürödjön rendesen, a haját rendbe rakassa, a világra egyre cinikusabban tekintett, végül mindig magára parancsolt, hogy ezt nem teheti meg, céljai vannak, kiszállni a vurstliból, normális életet élni, beadta a felvételi kérelmét, egyből a fizetős szakra, mert emelt szintűje nem volt németből, csak középfokúja, ami annak számít ugyan, de a ponthatárok az egekbe szöktek tavaly, másban nem reménykedhetett, mint a saját teljesítményében, Adrika, vékony hölgyecske, mindenki Adrikának szólította a munkahelyén, különmunkája során Adrien kisasszony néven szólítatta magát, ez az első kliensei egyikétől származott, így került a kielégítetlen férfiak köztudatába, Ő lett saját maga madámja, stricije, ahogy jobban tetszik, a fagylaltárusítás közben vette fel a napi „vendégeit”, kialakult, hogy egy gombóc fagyi kilenctől tízig, a két gombóc tíztől tizenegyig, a három pedig egész éjszakás, többszöri, fürdési lehetőséggel szavatolt alkalomnak számított, kis garzonlakását a belvárosban bérelte, amit a cukrászdai fizetéséből tudott állni, a „többit” félrerakta az egyetemre, a szoláriumra, műkörmösre, gumira, nőgyógyászra, illatszerekre, telefonszámot nem adott meg egy kuncsaftnak sem, bár mobiltelefonnal rendelkezett, de annak a számát csak a szülei, barátai tudták, nehogy aztán összevissza hívogassák Lacik, Józsikák, Kurtok, Wilhelmek satöbbik, na, ezt nem akarta, ha csöndes, nyugodt entyem-pentyemet akartok, tartsátok be a rendet, mert rend a lelke mindennek, ugye, nem érezte magát tűzrevalónak, de kiváltságosnak sem, leginkább céltudatosnak gondolta magát, így élt már hét hónapja, mikor beütött a Favágó, így mutatkozott be, ezért Ő is így hívta, Favágó három napot ült a szemközti kocsmában, a teraszon, észrevette ugyan a csaknem kétméteres alakját, de nem törődött vele, végezte a dolgát, árulta a fagylaltot, kínálta, szállította a süteményeket, az üdítőket, nincs neki arra ideje, hogy a kocsmateraszt nézze egész álló nap, ugye, negyedik nap délelőtt a Favágó – miközben erősen a szemébe nézett – kért egy háromgombócosat, így kezdődött, a szokványos éjszaka után, másnap, a Favágó újra kért

három gombócot, aztán megint, a harmadik éjszaka után megkérdezte a Favágót, akar valamit tőlem, Uram?, igen, meg akarom menteni, mert szeretem magát, Adrien kisasszony; nem kell engem megmenteni, jól elboldogulok magam is, válaszolta öntudatosan Adrika, akkor ennyi?, kérdezte a Favágó, részemről igen, felelte Adrika, akkor a viszontlátásra, aztán minden ment tovább, mint régen, eltelt két hét, megvolt a felvételi, de Adrika olyat érzett, amit már régóta nem, furkálódott benne valami érzés, olyan hiányérzet féle, kevésbé lett magabiztos, elbizonytalanodott, ezt nem merte bevallani magának, csak egy hét elteltével, hogy egy biztos pont hiányzik az életéből, amire rátámaszkodhat, valaki, esetleg a Favágó, még kimértebb lett, mind a fagyizóban, mind a kuncsaftjaival, a főnöke tanácsára utazott haza a szüleihez Nagybörzsönybe, örültek neki, boldogok voltak, hogy felvételizett az egyetemre, kialudta magát, végül is jól esett nézni, ahogy Anyukája főz, Apukája pedig farkaséhesen vacsorázik a hosszú – aratási idő alatti – munkanap végén, mindenki mosolygott, mindenki fölszabadultan viselkedett, így a második nap végén már ő is tudott fölszabadult, őszintén mosolygós lenni, negyedik nap könnyezve váltak el egymástól, kis sütit is vitt haza az egyetemi városkába, két levél várta a postaládájában, remegő kézzel bontotta fel az egyetemről érkezetett, végül magán nevetett, mitől is félt, de fölvették az egyetem német szakára, mint fizetős hallgatót, a másik a Favágótól jött, magán is meglepődött, de örült a levélnek, ez állt benne: Kedves Adrien Kisasszony! Szerdán fölkeresem a fagylaltozóban! Nagyon hiányzik! A Favágó… hú, gondolta, ma kedd van, akkor holnap jön a Favágó, most meg ettől kezdett remegni, alig aludt éjszaka, nem merte bevallani magának, hogy büszke, hogy milyen fontos neki mind a két levél, nyitás előtt már bent várt a munkahelye előtt, máris itt vagy, Adrika, kérdezte tőle Mariska, a főnökasszony, igen, nem tudtam aludni, nagyon szép volt otthon, és tegnap kaptam az értesítést az egyetemtől, hogy fölvettek, mint fizetős hallgatót, kicsit izgulni kezdtem az egészen, Adrika, nyugalom, nincs mitől tartanod, fog ez menni neked, amilyen kitartó vagy, és mi is tudunk segíteni, akár anyagilag, akár a beosztásoddal kapcsolatban, ahogy te is készen álltál mindig a mi számunkra, úgy mi is a háttered leszünk, bár tanulni nem tudunk majd helyetted, kacsintott Mariska, és megfogta a kezét, gratulálok!, mondta, miközben mélyen a szemébe nézett, szeretettel, valahogy így indult Adrika új élete, vidám lett, délután tényleg benézett a Favágó, kért egy gombócot, és meghívta vacsorázni, jó, kedves Favágó, este hétkor a Két hattyúban tudunk találkozni, mosolygott mindenkire, ilyen még nem történt vele, nyugodtnak, türelmetlennek és egyszersmind boldognak is érezte magát, a munka és a vacsora között hazament lezuhanyozni, kicsit rendbe szedte magát, normálisan, nyugodtan, dúdolgatta, csak semmi túlzás, a Favágó már várta a Két hattyúban, ittak egy kisüstit, zavartalanul megvacsoráztak, Favágó megkérdezte, örült-e a levelének, kicsit rövid volt, de valójában igen, válaszolta Adrika, eldicsekedett, hogy fölvették az egyetemre a fizetős német szakra, akkor most sok minden megváltozik az életében, vagy minden marad a régiben, nem, valóban változtatnom kell az életemen, csakhogy a tandíj, bár Mariska, a főnökasszonyom mindent ígért, de ha a munkámat meg tudom tartani, már az is nagy szó lenne, akkor a férfi vendégeit is elhagyja, kérdezte a Favágó, természetesen, talán ezért is érzem olyan fölszabadultnak magam, én is tudok segíteni magának, Adrien kisasszony, asztalosként, ácsként dolgozom, ha pedig komoly anyagi problémáim vannak, bevállalok egy-egy titokbunyót, akkor onnan

vannak a kék foltok a felsőtestén, igen, javarészt, bár néha a meló közben is ráütök az ujjamra, nevettek, akkor sok mindenben hasonlítunk egymásra, mármint nem félünk a bevállalásoktól, vagy valami ilyesmi, ez tetszik, akkor máskor is láthatom, akár már holnap is várhatom a munkája után, kérdezte a Favágó, igen, örülnék neki, mondta Adrika, a fagyista…

Deák Botond (1969, Székesfehérvár)

Költő, író, szerkesztő, szervező. 1989 óta publikál. Kötetei: dD. a másnak indult (1998, Seneca), Egyszeri tél (2010, JAK+Prae.hu), Zajló (2012, Palpimpszeszt+Prae.hu), Belső létra (2019, Ambrobook).