Bencsik Orsolya: A helyemen ülsz 8.

Szymon Burza felvétele

Már megint Eszteren meg magamon gondolkodom. Közben persze hányok ettől az egésztől. Úgy hányok, mint a Sztálin teheneiben a csaj. Annának hívják és észt, de Finnországban él. Vagy finn-észt keverék? Inkább ne bonyolítsuk a helyzetet, legyen csak tiszta észt. Szép nő. Harmincas. Problémái vannak a férfiakkal. Prémium süteményeket vásárol. Titokban zabálja be mindet. Erre a regénybeli Anna-szerepre készítem fel magam, amikor Eszterre meg magamra gondolok. Vagy az életemre. A mamikámra ott, Kárpátalján. A határon túliságra. A határon inneniségre. A felmenőimre, akik között volt ilyen meg olyan is. Rettegő és rettegett, egészséges és beteges, vagy ahogy az én mamikám mondaná, kicsit gyengébb idegzetű. Az ismerőseimre, akiket egy ideje már nem kérdezek meg semmiről, pedig tudom, hogy mindegyik élete lehetne egy középszerű, mégis jól eladható regény témája. Vagy a csendéletekre, amiken soha nem fogok túljutni, és ebben a középiskolai tanári munkám se segít. A sok kamasz. Cézanne pufók kis almái. A sok kerekded, már érett, paradicsomi forma. Mennyi-mennyi szemérmetlenül gazdag és termékeny életlehetőség!

Gyakran húzom a fejemre a vajdasági haverom anyjának kicsit loknis, a fülcimpámig érő, világosbarna parókáját. Gyakran sminkelem szépre magam, vagy ahogy a vajdasági haverom mondaná, cicamicára. Utána mindig biciklire pattanok és eltekerek a Sarokház Cukrászdába. Négy francia krémessel, két szelet Esterházy tortával, fél kiló pozsonyi kiflivel térek haza. Időnként négercsókot is veszek. Attól függően, éppen mennyire nagy a baj. Leülök az ablak mellé, a fotelbe. Ez már az új lakás, de még nem laktam be. Az ablakon túl buszmegálló, csenevész bokrok, szemben fekete garázskapu, azon túl pedig, úgy képzelem, geometrikus kert. Egy mini Marienbad. Bekapcsolom a nemlétező tévémet, és amikor beleharapok az első kiflimbe, már a fekete-fehér képernyőt bámulom. Látom, amit az égi kamera lát. Először a marienbadi kert padját, a csinos Delphine Seyriget, majd egy zuglói zöld fotelt. Az én fotelemet és benne magamat, a színésznőt, a dámát. Ezüstvillájára épp egy Esterházy-falatot szúr. Tisztában vagyok azzal, hogy egy pszeudo-Anna habzsol, zabál bennem, majd fél órával később ez a szép pszeudo-észt dugja le a torkán az ujját az én kicsi, ám nagyszerű vécém fölött. Zugló harmadik emeletén. Csöndes, barátságos környezetben.

Egy ideje alig alszok, mégis sokat álmodok. Intenzív álmaim vannak, ezt mondanám Imrének, a Pszichomókus Sarlatánnak, ha még járnék hozzá a Pacsirta utcába. Elképzelem, ahogy nyugodt hangján arra kér, részletesen meséljem el neki ezeket az álmokat. Az elejüktől pontosan a végükig. Az ébredésekig rekonstruáljak. A csöppet se kényelmes tonettszéken ülve, finoman keresztbe tett lábakkal, a kínaiban vett török import ruhámban. A diákjaim azt hitték, ezt a ruhát Mexikóból hoztam. A Frida Khalo Múzeum melletti szuvenírboltból, jóllehet a csodálatos Kék Ház mellett meglepő módon nincs semmilyen üzlet. Elképzelem, ahogy azt mondom Imrének, Eszter és én, mi vagyunk a két Frida. Mögöttünk gomolyog a lét. Fodrozódnak a felhők. Nem lopjuk a napot, nem vagyunk munkakerülők, bárányfelhőket bodorítunk. Imre azt kérdezi, Ez nem Lázár Ervin?, amire én azt válaszolom, Nem. Én Dóra vagyok. Időnként Anna. Kárpátaljai felmenőkkel rendelkező, anyaországi magyar. Tizenhatod vér zsidó, kétnyolcad vér sváb. Amikor mozizok vagy eszek, akkor oroszgyűlölő pszeudo-észt. Imre talán kedveli az oroszokat, legalábbis egyszer Dosztojevszkijtől idézett, ha jól emlékszem, A félkegyelműből. Máskor meg arról érdeklődött, mit gondolok Esther Greenwoodról, mit Madame Bovaryról és mit Mrs. Dallowayről. Erikát is kérdezte A zongoratanárnőből, pedig én Imrét nem biblioterápiás foglalkozás céljából kerestem fel.

Az új lakásban is hajnalban kelek, háromkor, legkésőbb fél négykor kipattan a szemem. Pár percig csak mozizok bele az éjszakába, míg megtalálom, mi lesz aznapra a jó csatorna. Szeretnék visszaaludni, már ébredés után is nagyon fáradt vagyok, erre gondolok, miközben felkapcsolom az éjjeli lámpát. Újabban skandináv krimiket olvasok az ágyban, egyedül ezek a könyvek adnak némi megnyugvást. Pár lopott, önfeledt percet. Ha egy állásinterjún ülnék és egy másik hobbit kellene mondanom, a nemlétező tévém bámulását említeném. Egyenest, igazszólón beszélnék, palástolás nélkül. Cicamica sminkben, finoman keresztbe tett lábakkal. A középiskolában, ahol dolgozom, jóllehet beszámolunk egymásnak a mindennapjainkról, a kollégáim mégsem tudják, mekkora örömet okoz nekem minden egyes ezüstvillára szúrt, édes Esterházy-falat. Utána pedig egy mennyei, istenes hányás.

Amikor egy hónappal ezelőtt a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Művészettörténet és személyközpontú művészetpedagógia című továbbképzésén azt mondtam a mellettem ülő, nyugdíjas korú hölgynek, hogy remélem, nem várják el tőlünk a szakirodalmazást, és hogy én nem szoktam művészeti albumokat, művészettörténeti kézikönyveket, monográfiákat, festőkről szóló életrajzi regényeket olvasni, láttam a hölgy arcán a megvetést, hiába volt rajta a Medúza-mintás maszkja. A továbbképzés hátralevő óráiban a következőkön gondolkodtam: Vajon valódi aranyszállal hímezték a maszkra a mintát? Ha volna rá időm, a kép részletgazdagsága, bonyolultsága ellenére én magam is elkészíthetném a hímzést, egyedül csak aranyfonalat nem tudnék beszerezni hozzá. Egy ilyen maszkért sok pénzt is elkérhetnék. Beindulna a biznisz, és végre nem kellene spórolnom, a retró süteményeket prémiumra cserélhetném. Medúza-védőfelszerelésben Dantót olvasva vajon az égiektől számomra is jutna egy kis boldogság? Vajon megszánnának engem? Ha nem hamleti értelemben vett nő lennék, akinek nem rejtély a világa, és akinek szíve nyitott könyv, melyben mindenki lapozgathat, vajon felbosszantana engem ez a Danto? Vajon a nyugdíjas korú hölgy szerepében nem csak arra vágynék, hogy végre készüljön rólam egy szép kép? Festmény, grafika, esetleg szobor. Vagy valami művészi fotográfia. Jobb helyen el se tudnám képzelni magam, mint egy művész alkotásán! A Medúza-arcú nő, ez lenne a címe. A továbbképzés végére persze már Madame Cézanne-ná vágyódtam magam. Csak azt nem tudtam eldönteni, vajon a férjem festményén lennék-e boldogabb Madame Cézanne, vagy Roy Lichtensteinén.

Van kedvenc krimiíróm, neki az összes könyvét megvásároltam már. Ha új könyve jelenik meg, rögtön biciklire pattanok, és tekerek érte a boltba. A pasas focista volt, lesérült, és úgy döntött, pályát vált. Hát nem csodálatos?! Minden egyes művéről elolvasom a kritikákat, újabban azt mondják rá, szépirodalmi babérokra tör. Amikor ezeket a mondatokat olvasom, a fejemre ismét felkerül a szabadkai haverom anyjának a parókája. A fülcimpámig érnek a világosbarna loknik. Ismét szépre sminkelem magam. Négercsókot is veszek, a sok-sok cukros hab belülről körbeöleli, felmelegíti a testem. Izgatott vagyok, mert tudom, nemsokára az Eszterrel bodorított bárányfelhők fölött járok. A mennyekben! Azt mondják, a nevelés, a tanítás egy nagy csoda! Micsoda hivatás! A kollégáim ezt nem tudják, de ha én egyszer végre valahára munkahelyet váltok és ha az állásinterjún a korosodó HR-szakember megkérdezi tőlem, milyen férfiakat szeretek, mindenféle palástolás nélkül, igazszólón azt válaszolom neki, Cézanne, Lichtenstein, Esterházy, Jo Nesbo, mindegy, csak pali legyen, csak valami közöm legyen hozzá!