Harag Anita: A helyemen ülsz 6.

Harag Anita: A helyemen ülsz 6.

Urbantristesse felvétele

 

Az ablaküvegen tükröződik az arcom. Az arcomon fák és elsárgult levelek, sötét ág vágja ketté a homlokomat. Követem az ágat a tekintetemmel, visszanő a törzsbe, a fa törzsében a harmadik padsor tükröződik, a diákok a dolgozat fölé hajolnak. Marci puskázni készül, vagy már puskázik, mindig felém pillant. Mintha mosolyogna. Hasonlít az egyik volt barátomra. Kint fúj a szél, pár levél a vizes földre esik. Ázottlevél-szag, mint a temetőkben. Idén először nem megyek ki. Nem megyek majd a csokrot szorongató nénikkel és bácsikkal, nekem is nénik és bácsik, mint ahogy a diákoknak én is néni vagyok az első évben, nem néni, hanem tanárnő, mondom nekik, ha lenéniznek. Nem megyek a temetőbe, nem lesz az én kezemben is virág, nem szorongatom az átázott papírt. Nem figyelem majd, ahogy a nénik a bácsikba karolnak, vagy a bácsik a nénikbe, nem figyelem, ahogy óvatosan lépkednek a vizes leveleken, nehogy megcsússzanak. Néniknél virág, bácsiknál szatyor. Temetői felszerelés. Vajon tetszem Marcinak? Nézem az arcát, aztán a sajátomat az üvegben. Tizenhét éves, nem tűnök sokkal öregebbnek, mint ő, az ablakban csak egy mélyebb ránc látszik a homlokomon. Próbálom ellazítani a szemöldökömet, de nem tűnik el a ránc. Marci észreveszi, hogy az arcomat, utána őt nézem. Visszafordul a lap felé, az ölébe teszi a kezét, meggyűrődik a papír a tenyerében. Nem szólok.

Visszamegyek az asztalomhoz.
– Még húsz perc.
Szeretem, amikor dolgozatot írnak. Javítani nem, de íratni igen. Ilyenkor nézhetem őket anélkül, hogy visszanéznének rám. Amióta maszkot kell viselni az órán, próbálom kitalálni, mit csinálnak a szájukkal. Rágják-e a kiszáradt bőrt az ajkukon, vagy mosolyognak, enyhén szétnyílik a szájuk, miközben koncentrálnak, kidugják a nyelvüket. Én a maszk alatt sokszor nyalogatom az alsó ajkamat. Ásításnál nem teszem a szám elé a kezem. Ásítok, ahogy az ásításra gondolok. Ezen elmosolyodom, de a diákok ezt sem látják. Nem tudom, látszik-e a szememen, ha mosolygok. Még tizenhét perc, tizenhét perc múlva kimegyek és megnézem a mosdóban, látszik-e a szememen, ha mosolygok.

Maja kihozza a dolgozatát.
– Elég, ha csak a korstílust írom az ötös kérdéshez?
– Elég. De meg is nevezheted a festőt, ha tudod.
– Írjam ide a szélére?

Suttogva beszélünk, nagyon kell figyelnem, hogy értsem, mit mond a maszk alatt. Visszamegy a padjához, hosszú, vékony lábak. Marci is nézi a hosszú, vékony lábait. Nem tud puskázni, úgy csinál, mintha gondolkodna, a tábla felett nézi a plafont, a rajzokat nézi a falon, rám nem néz. Magam elé húzom a táskámat, beletúrok. Valami rákenődik az ujjamra, piros maszat. Lejött a rúzsom kupakja, a kupak megvan, de a rúzs nincs. Keresem a rúzst, összefogta a pénztárcát, az esernyő tokját, az ujjaimat, Ági ajtódíszét. Koszorú lila és sárga virágokból, a halotti koszorúkra emlékeztet. Levettem Ági ajtajáról, odaakasztotta, hogy megtaláljam. Nem mentem be, ő nem jött ki, az ajtón keresztül beszélgettünk. Veszélyeztetett korosztály. Hiányzik az ölelése.

– Csak egy kis ajándék az új lakásba.
– Nem kellett volna.
– Dehogynem. És legalább lefoglaltam magam. Tudod, mit csinálok egész nap? Semmit. A nagy büdös semmit csinálom egész nap egy-egy pisi- meg kávészünettel. Tetszik?
– Tetszik.

Utálom a lilát. Úton a buszmegálló felé nézegettem a virágkoszorút, kapargattam a lila szirmokat, próbáltam leszedni a virágfejet. Ági rendesen odaragasztotta. Azt hitte, szeretem a művirágot. Ujjammal szétkenem a piros rúzst a lila szirmon. Zsebkendőt veszek elő, a zsebkendő mellett levelek. Megtörlöm a kezemet, nem emlékszem, milyen leveleket pakoltam el. Fehér Lea. Az én címem, de nem az én nevem. Nem ismerek Leát. Nincs rajta feladó, csak annyi, K.A. Körbenézek.
– Még tíz perc.

Leteszem a táskát a földre, kinyitom a borítékot. K.A. szerelmes Leába, már az első pár sorból látszik. Háromszor is leírja a hiányzol szót. A há betű jellegzetes, nagy hurok, szépen köti össze a hát és az i-t, az i-t és az á-t. Nem emeli fel egyszer sem a tollat, miközben leírja ezt a szót, egy szuszra írja le, egy kilégzésre. Így képzelem. K.A. próbálja meggyőzni Leát, látogassa meg Németországban, nem kell semmit hoznia, csak váltásbugyi, útlevél, és mehet is. Tizennégy nap bezártság kettesben, nem írja le, mit csinálna Leával a tizennégy nap alatt, csak sejteti. A bugyijára többször visszatér, a váltásbugyira, és hogy hozza el a bubuskát. Ez olyasmi, amit én nem érthetek, mert nem vagyok Lea. Elképzelem, hogy nem K.A. írta ezt a levelet Leának, hanem ő írta nekem, Lea helyett az én nevem szerepel a megszólításban, és én hiányzom neki, nem Lea K.A.-nak. Hetek óta nem láttam. Lehetne Németországban, és nem tudnék róla. Vagy lehetne Limában, sétálgat a Plaza de Armas-on, megáll a katedrális előtt, szép, perui lányokkal találkozik, busszal átmegy Cuzcóba, megnézi a Machu Pichut, nem marad le. Ez is jellemző rá, akkor utazik, amikor az emberek inkább itthon maradnak. Biztosan képeket csinál az üres utcákról, az üres terekről, a bezárt boltokról. Aztán hazajön, felcsönget hozzám, először karantén, utána csönget fel hozzám, meg akarja mutatni, hol járt az elmúlt hetekben, talán még ajándékot is hozott, egy követ talán a Machu Pichuról, és nem én nyitok ajtót. Egy másik nő áll a lakásom ajtajában, megkérdezi ettől a másik nőtől, hol vagyok, ő nem fogja tudni megmondani, de behívja egy kávéra, a nő se fogja érteni, miért hív be egy idegen férfit kávézni, ő pedig bemegy, ha nem nekem, ennek a másik nőnek fogja elmesélni Perut, még a követ is neki adja. Visszateszem a levelet a borítékba, a borítékot a táskámba.
– Még öt perc.

Nem akarok rá gondolni. Csak ez a terem van. Csak ez a huszonhárom diák, tizenöt pad, harminc szék, három nagy ablak. A terem végében az egyik bukóra nyitva, következő szünetben be kell csuknom, esni fog az eső. Maja négyest fog írni, Marci kettest, nem tudott rendesen puskázni, Luca hármast, Enikő ötöst. Enikő mindig ötöst ír. Csak ez a terem van, Perut elképzelem, Németországot elképzelem, a Potsdamer Platzot elképzelem, a Plaza de Armast elképzelem. Még öt perc, talán már négy. Megnézem a telefonomat, még mindig öt perc. Még öt perc. Még öt.

 

Harag Anita (1988, Budapest)

Író, 2014-ben végzett az ELTE indológia szakán. Első novelláskötete 2019 októberében jelent meg Évszakhoz képest hűvösebb címmel. 2019-ben ő nyerte el a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat.