N. Tóth Anikó: Szélmalomharc / Tanárnő kérem

Már csak tizenhét és fél perc van hátra csengetésig. Nem fog beleférni, amit terveztem. A csoportmunkával alig haladnak. Állandóan visszakérdeznek, röpködök egyik helyről a másikra. Nem világos a feladat. Nem fogalmaztam pontosan. Nem magyaráztam elég aprólékosan. Túl nagy falat. Még a legjobbak is ráncolják a homlokukat. Nem is nagyon akaródzik nekik. Hatodik órán mit is akarok tőlük.

Ahogy néznek rám. Unottság, érdektelenség, megvetés, undor, fanyalgás, gyanakvás van a tekintetükben. És gyűlölet. Igen, határozottan érzékelem. Amiért sokat akarok tőlük. Pedig dehogy. Hol vannak azok az idők, amikor ennek a sokszorosát akartam. És tudták teljesíteni. Mert akarták. Bizonyítani akartak nekem is, egymásnak is, maguknak is. Most nyugalmat akarnak. Kényelmet. Minden készen kerüljön eléjük.

Üt a tekintetük. Vág. Csíp. Szúr. Karmol. Ha egyszerre többen néznek rám, szinte elviselhetetlen. Hiába menekülök a katedra mögé. Hiába fordulok a tábla felé. Bújok bele a képernyőbe. Huszonhárom szempárral szemben hogyan védekezzek.

Meghosszabbítom a megoldásra szánt időt. Addig sem rám bámulnak, hanem a feladatlapra. A haladéknak nem sok értelme van. Néha egymásra pillantanak, húzogatják a szájukat. Lopva megnézik a telefonjukon, hány óra. Pofákat vágnak. Vállukat vonogatják.

Leállítom a munkát. Ellenőrzéskor meggyőződök arról, amit amúgy is sejtek: a feléig sem jutottak a feladatsornak. Mindenkihez intézett kérdéseim kínos csendbe zuhannak. Ha néven szólítok valakit, jobb esetben kényszeredetten, rosszabb esetben méla utálattal, kimért tempóval löknek maguk elé néhány választörmeléket. Olykor olyat is, ami távolról sem érintkezik a témával. Ezt természetesen provokációnak kell vennem, nem engedhetem el a fülem mellett. Három lehetőségem van. Egy: udvariasan jelzem a problémát. Nagyjából mintha a levegőbe engedném a mondatot. Kettő: iróniával utalok a témától való elkalandozásra. Önelégült mosoly a reakció, hiszen sikerült kibillenteni a dolgok menetét. Három: gúnyos megjegyzést teszek emelt hangon, amire még akár ingerült replika is várható. Vagyis mindhárom választás esetén én jövök ki rosszul.

Amit nem győznek órán, házi feladatra kapják. Ez jól hallható ellenkezést vált ki, a na ne, már megint, akkora hülyeség, minek hanggubancból egy-egy nyersebb, sőt durva szófoszlány is kilóg. Kedvesen megjegyzem, hogy minden igyekezetemmel gondoskodom az iskolán kívüli idejük értelmes és izgalmas eltöltéséről. Ezzel szintén nem aratok zajos sikert. És borítékolható azon kevesek száma, akik majd valóban ezzel múlatják a délutánjukat.

A fennmaradó két és fél percben nekiveselkedek az órán történtek összefoglalásának. Ketten-hárman valamiféle törékeny szolidaritásból próbálnak együttműködni, de a legtöbben már fészkelődnek, pakolják a holmijukat, műanyag flakonjukat ropogtatják, a padra szemtelenül kitett telefont nyomkodják, fülhallgatót dugnak a fülükbe, hátra forogva félhangosan beszélgetnek. Mintha jelen sem lennék.

Megszólal a csengő, kettéhasítja a mondatomat. Lemondok arról, hogy összeillesszem. A könyveket, jegyzeteket, filctollakat rakosgatom inkább a katedrán, legalább olyan nehezen engedelmeskednek, mint a diákok. Az ajtón kilépve néhány pillanatnyi megkönnyebbülést érzek, de máris összeugrik a gyomrom, ha a következő órára gondolok.

A folyosón a fal mellett haladok, elkerülve a szilaj kamaszok közlekedésének szünetben menetrendszerűen bevaduló fő áramát. Minden elővigyázatosságom ellenére így is megesik, hogy lesodorják a vállamról a retikült, kilökik a kezemből a könyvkupacot, a falnak taszítanak. Vakkantással kérnek elnézést, de a legtöbbször még ennyire sem méltatnak.

A tanáriban végre kifújhatnám magam. De nem ülhetek magamba roskadva, mindig akad tennivaló. Előkészítem a következő órára szükséges tankönyvet, óratervet, feladatlapokat. Kapkodva befejezek elmaradt adminisztrációt. Szervezni kezdek valamit, amiben elakadok, mert eszembe jut, hogy nem teljesítettem egy határidőt. Kollégák érdektelen kérdéseire válaszolok, bár ezek általában kizökkentenek, s úgy érzem, valamit elfelejtek miattuk. A szünet végi csengőre rendszeresen összerezzenek. Mint gép, kitolom a széket magam alól, felnyalábolom az elkészített eszközöket, indulok a nekem kitagolt tanterem felé. A fal mellett haladok, leginkább megszokásból, hiszen a csengetés után elnéptelenedik a folyosó.

Nincs kedvenc osztályom. Csak elviselhető van. Kellemetlen. Szörnyű. És csaknem kibírhatatlan.

Pedig annyira igyekszem. Órákig készülök és töprengek, mit hogyan miért. Didaktikai célokat fontolgatok. Munkaformákat illesztgetek. Módszereken agyalok. Interaktív táblára tervezek. Kivetítőre készítek. Adott osztályra szabok. Differenciálásra törekszem. Kooperáltatok. Projektet iktatok. Élményt alapozok.

Már az osztályba lépéskor eldől azonban minden. A padokban elnyúló testek, az egykedvű arcok semmi jót nem ígérnek. A nagy nehezen összegereblyézett energia, akarat, szándék, terv egy csapásra a felére csökken. Az éjszakáig húzódó felkészülés, megfeszített munka nemhogy nem térül meg, csaknem hiábavalónak bizonyul. Indul a szélmalomharc.

A tananyag felvezetése témától függetlenül pici lelkesedést sem, legfeljebb közönyt vált ki. A rendkívüli körültekintéssel tervezett magyarázat elhangzik bár, de mintha visszapattannának a szavak a katedra és a padsorok között álló képzeletbeli üveg-, vagy még inkább plexifalról. A tehát, ugyanis, azaz, vagyis, ezért különösen nagyot koppanva hull a lábam elé. Ha a táblára írok, mocorgás indul. Ha a távirányítóval bíbelődök, türelmetlenség támad. Az előadást élénkítő retorikai fordulatokat ugyanúgy nem értékelik, mint a szemléletes vetített képeket. Hangerő- és tempóváltás nem hat. Néha hosszabb szünetet tartok, hogy erőt és érveket gyűjtsek a következő állítás alátámasztásához. A beálló csendet azonnal suttogás és félhangos beszéd tölti ki, amit nehéz leállítani. Az alkalmazott vezényszavak ráadásul a magyarázat folytatását veszélyeztetik. Minden újabb nekifutás hatványozott erőfeszítésbe kerül. Van, hogy belekeveredek, és a saját magam fonta hálóban vergődök percekig. Nem vigasztal, hogy mindez gyakorlatilag észrevétlen marad. Minden vágyam, hogy a végére érjek.

Kérdésemre, hogy érthető volt-e, egy-két kényszeredett, ajakbigygyesztéssel kísért igen érkezik. A gyakorlati részben derül majd ki, mi szűrődött át letompult agyukba a hallottakból. Ez az óraszakasz még kínosabb. Mivel most meg kell(ene) mozdulni. Elő kell(ene) szedni az emlékezetben nagy nehezen lerakódott ismereteket. Használni kell(ene) a tudást. Be kell(ene) kapcsolni a logikát. Amihez nyilvánvalóan semmi kedvük. Hiszen nem tudok olyan feladatokat adni, amelyek izgalomba hoznák őket. Nem vagyok képes olyan kérdéseket feltenni, amelyek bármiféle motivációs impulzust jelentenének számukra. Nem vagyok alkalmas arra, hogy pozitív élményben részesítsem őket. Kikérik maguknak, hogy mindezek ellenére nem hagyom őket békén. Mindezek ellenére kétségbeesetten próbálom végigvinni, amit elterveztem. De nincs benne köszönet. Görcsben a gyomrom. Feszült minden porcikám.

Attól, ahogy néznek rám.

Üt a tekintetük. Vág. Csíp. Szúr. Karmol. Ennyi ellenséges szempár elől hova meneküljek.