Zemlényi Attila: Lopakodó Hold

Úgy hittem Gregory Peckről írok.
Peck indigó színű félelméről.
Aztán, hogy a sajátomról, ahogy kisdobosként
a szerencsi mozi éjfürt sátrában
szorítom apám kezét.
Arról, hogy megint
elmegy,
vissza hajózni.

Uszadékként, vizatetemek közt sodródik,
fuldokló kétéltű ember,
olajban vergődő kormorán.
Ott marad a haláltusáját vívó Ada-Kálén,
náddal szájában, mint Kund.
Rácsukják a Vaskaput.

Ott maradok,
kis bádog dobommal a szürkületben,
közhírré teszem indián árvaságom.
Lopakodó Hold vagyok,
Keoma, Chato, Ulzana, Tokei-ihto vagyok.
Cseroki, delavár, apacs, utolsó mohikán.
Ha nincs itthon, magányos hős vagyok.
Foltos hintalovamon,
a szerencsi kolónia hullámzó prérijén,
sós mozdonysziklák völgyében,
a vasútállomás ezüst tavának kincsével a szívemben
ellenség fenekedő gyűrűjében,
sápadt arcú kisfiú.
fegyvertelenül.