Bárczi Zsófia: Idegzsába 3.
Hervinsyah Kusumanagara felvétele
(A világ vége)
Kezdődik – gondolja a férfi. Mindig ugyanez van, mindig ugyanez. Mindig más a hibás, mindig az előző szerelő, mindig Te, mert hülyékkel szerelteted a kocsit, egyáltalán, miért nem magad szereled, miért nem értesz hozzá?! Miért kell nekünk mindenhez szerelőt hívni, miért nem tudsz kicserélni egy rohadt biztosítékot, miért nem értesz semmihez, rendes állásod sincs, anyámnál még a nyikorgó konyhaajtót sem tudtad megolajozni, ahhoz is a szomszédot kellett áthívni, minek is mentem hozzád… A férfiban egymás után tolulnak fel felesége mondatai, a mindig ugyanazon a panaszos, siránkozó hangon előadott végtelen zsolozsma, újabban mindig ez van, minden kényelmetlen helyzetre így reagál, a húsz éve nyelt megaláztatás utat keres magának, jönne kifelé, agresszívvá teszi, kiszámíthatatlanná, gyanakvóvá, mindig azt várja, hogy mikor éri újabb sérelem, a kis piros Punto is, mintha csak azért előzte volna ma meg, hogy beintsen neki, lám, még vezetni sem tudsz, még egy rendes kocsira sem telik, a fülében dübörög a vér, az agyában zakatolnak felesége panaszos szavai…
– Főnök! – szólítja meg Ideg. Aztán, hogy nem jön válasz, újra próbálkozik: – Tekintetes Úr! Na! Mi van magával? Mér’ bámul így, he? Ez már csak ilyen, a gané munka meg a megbuherált kábelezés – mondja békítően. – Holnap megcsinálom, bemegyek, mondtam, Kecskemétre, ott rohadjak meg, ha nem lesz jobb, mint újkorába’.
A férfi lassan magához tér, fókuszálni próbál a húsos orra, az apró szemekre az asztal másik oldalán, még épp időben sikerül belekapaszkodnia a szaki nyers hangjába, tudja, hogy egy pánik- vagy dühroham határán egyensúlyoz, de már inkább az innenső oldalon. Lassan megnyugszik, pedig talán jobb lenne kiadni magából az évek óta gyűlő haragot, az évek óta halmozódó megaláztatást, szét kéne verni ezt a helyet, falhoz vágni az ócska székeket, bemázolni a szociopata pincérnek, a hülye Idegnek, addig ütni ököllel az ócska CD-lejátszót, amíg elhallgat végre Pataky Attila, „elhagyom a várost”, no persze, anno mind azt hittük, hogy ez mindent megold, aztán meddig jutottam, Jakabszállás, no persze, itt ülök a világ legvisszataszítóbb pacalozójában, egy lerobbant Opellel meg egy művészkedő feleséggel, Istenem, ennél lejjebb már nincs…
– Vigyen be Kecskemétre – mondja hangosan, és mereven bámul a szerelő apró szemébe. – Vigyen be, holnap visszajövünk a kocsiért.
– Drágám – érinti meg rémülten a felesége, és a férfi tudja, hogy mi következik, hogy jön az idegeneknek szóló nagyelőadás, amiben a felesége eljátszhatja az aggódó és gondoskodó asszonyt, pedig csak a pénz miatt aggódik, Istenem, mennyire fontos lett neki a pénz, másról sem tud beszélni, ha nem éppen engem aláz, hát a pénz miatt nyafog, pedig ő mondott fel, ő hagyta ott a jó kis könyvelői állását, nevetséges. Most meg fényképez álló nap, mert „művész”, mert az „alkotó energiákat” ki kell élni, no persze, mobillal csinált tucatfotók, de azért legyen új kocsi meg medencés ház a kertvárosban.
– Drágám – kezdi újra a felesége, talán jobb lenne, ha elfogadnánk az úr vendégszeretetét, és megszállnánk nála. Tudod, hogy nem szeretem a szállodákat – próbálja menteni a menthetőt az idegenek előtt, úgy is van, az ember nyomora nem tartozik másra, most egészen ijedten néz, és egy pillanatra annyira emlékeztet arra a hajdani lányra, és a férfi már be is adja a derekát, újra, mint már annyiszor.
– Vendégszeretet! Ez az! Szeretem ám én a vendéget – nyerít fel a szerelő, az asztalon már legalább három üres konyakospohár sorakozik előtte meg két sörösüveg. – De főleg azt szeretem, amikor fizet – és bizalmaskodva összedörzsöli az ujjait a férfi arca előtt, még kacsint is hozzá, a férfin egy pillanatra átfut, hogy a söröspoharak eltűntek az asztalról, a pincér biztos csak azokat vitte el, de aztán hagyja elenyészni a furcsa gondolatot, mert kell a hely a feltámadó undornak, undorítják az olajfestékkel bemázolt mustársárga falak, a szűnni nem akaró zene, Ideg húsos orra, a kapzsi tekintet az apró szemekben, de legfőképpen saját maga. – Menjünk – áll fel az asztaltól –, későre jár, fáradtak vagyunk.
– Még egy kört, a Tekintetes úr állja! – kurjant jókedvűen a szerelő –, és a pincér már hozza is az újabb konyakokat, s miközben Ideg elé letesz egy üveg sört, vidáman rákacsint a férfira, mintha az egész csak játék lenne. Hát persze, döbben rá a férfi, nekik tényleg csak játék, eszükbe sem jut, hogy ő nem akar többet inni, azt hiszik, hogy kéreti magát, játssza a finom városi urat. És hirtelen látja magukat kívülről, az elegáns zakójú negyvenes férfit és a finomkodó feleségét a tűsarkú cipőjében, Gucci táskával az ölében, amibe úgy kapaszkodik, mint fuldokló a mentőövbe, honnan tudná, hogy a zakót leszállított áron vették valami végkiárusításon, hogy a Gucci csak jól sikerült utánzat, pedig láthatták a 17 éves Opelt, de biztosan azt hiszik, hogy ők is egyek a sok bolond érzelgős házaspár közül, akik azért nem vesznek új kocsit, mert ragaszkodnak a régihez, nem azért, mert nem tehetik meg. A férfiben újra feléled a harag. – Menjünk. Most – szűri a foga közül, és hiába próbálja tartóztatni a pincér, aki közben maga is csatlakozott az asztaltársasághoz, hiába fogja meg a karját Ideg, és billegteti előtte az ujját, mint aki mindjárt valami nagyon jót fog mondani, a férfi kitépi magát a kezéből, otthagyja, ideges léptekkel az ajtóhoz siet, és már kint is van az egyre sűrűsödő éjszakában.
Mögötte beáll a teljes csend. Ideg elkomorodik, bosszús, hogy így elrontották a mulatságát, pedig milyen jól kezdődött, a nővel nem tud mit kezdeni, általában nem tud mit mondani a nőknek, mintha egy másik világban élnének, annyira nincs hozzá közük, az asszonyt már megszokta, az legalább jól főz, de ezzel az idegen nővel itt tényleg nem tud mit kezdeni.
– Naccsága – szóltja meg. Nem szánja gúnynak, a nő mégis összébb húzza magát, idegesen nézeget a kijárat felé, de a férje csak nem jön, úgy látszik makacs, ezt szokta csinálni, gondolja, mindig ilyen gyerekes volt, sosem tanulta meg, hogy hogyan kezelje a kellemetlen helyzeteket, helyette inkább megsértődik. A nő nézi Ideget, ahogy bizonytalanul feltápászkodik az asztal mellől, nézi a nadrágból előbuggyanó hájat, felcsúszott az inge, kilátszik alóla a szőrös hasa, nézi, ahogy komótosan elindul az ajtó felé, szép kis panziós, gondolja, ugyan miféle vendégköre lehet, aztán azonnal el is szégyelli magát, már megint a régi reflex, a mindenkit lenéző gőg, ugyan miféle vendégkör, hát mint mi, gondolja magában, amifélék mi vagyunk. Lecsúszott emberek, félrecsúszott életekkel. Egy pillanatra eszébe jut Feri, milyen másképp alakult volna minden, gondolja, legutóbb akkor találkoztak, amikor megolajozta az anyja konyhájában a nyikorgó ajtót, mert a csődtömeg férje erre sem volt képes. Nézi Ideget, ez másképp idióta, gondolja, de csődtömeg ez is, mind ilyen, nézi Ideget, lassan elindul utána, és ekkor átfut rajta, hogy innen már nincs tovább, Jakabszállás a végső megálló, az utolsó település a világvégén, ahová azok jönnek, akiknek nincs hová menniük. Fizet, és lehajtott fejjel kilép az éjszakába.
Bárczi Zsófia (1973, Rimaszombat)
Író, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem dékánja. Kötetei: A keselyű hava (2004, AB-ART), Vidéki lyányok énekeskönyve (2018, Phoenix Library).