Bárczi Zsófia: Idegzsába 7.
Liam Moody felvétele
– Aludj már, anya, az ég áldjon meg – sóhajt Ideg, aztán két apró pirulát kotor ki az altatós üvegcséből. A csap megint csak hörög, amikor megnyitja, de a teáskannában még maradt egy kis tegnapi, állott víz. Tölt belőle egy nagyjából tiszta bögrébe, aztán gyöngéden megitatja az anyját. – Aludj, anya – mondja, miközben megigazítja rajta a takarót – aludj, jobb lesz neked is, ha most elalszol.
A falióra mutatója közben fél hatra kúszik, Ideg egy darabig bambán mered a számlapra, aztán a homlokára csap. – Hogy rohadna meg! – mordul fel, és kisiet a szobából. Mire megkerüli a házat, az udvaron már csak a havon vöröslő vértócsa tanúskodik az éjszakai vendégségről. Az asszony sehol, biztosan bement, fene csípős itt kint hajnalban. Ideg káromkodva befordul a házba, hogy magához vegye a böllérkést. Odabent nincs senki. Lehet, hogy jár egyet, fene a pesti fajtáját, morogja maga elé, és már indul is kifelé, amikor eszébe jut a mobil. Nyúzka már biztos hívott, gondolja, és keresni kezdi. Egy darabig az asztalon matat, aztán eszébe jut, hogy utoljára a heverőn mutogatott képeket a pestieknek a tavalyi disznóölésről. A nő végig affektált, játszotta a finom dámát, mintha nem vágná el maga is szívesen a teszetosza férje torkát, ha büntetlenül megtehetné. Ideg az első pillanattól viszolygott a nőtől, a savanyú ábrázatától, meg ahogy a nézésével tudtukra adta, hogy mennyivel különb náluk, a szójatejes kávéjával meg a kiülős helyeivel. Amikor rányitott a fürdőszobában, legszívesebben lekevert volna neki egyet, még annyira se méltatta, hogy kopogjon, aztán meg kiült a képére az undor… Nyúzkára meg egyenesen úgy nézett, mikor odaült az asztalukhoz, mintha menten ellopná a flancos retiküljét, a pénzt meg csak úgy odalökte neki, rá se pillantott, se egy köszönöm, se egy istenhozzád… Nyúzka… áll meg Ideg asztalon matató keze a gondolatra. Valami megfoghatatlan rossz érzés lesz rajta úrrá, ami lassan elindul lefelé, a gyomra irányába. Ekkor bevillan egy elmosódott kép, a pesti nő el akarta venni a mobilját, de kiesett a kezéből. Biztos ott van valahol a heverő alatt, gondolja Ideg, és nyögdécselve lehajol, hogy kitapogassa. A mobil ott van, két nem fogadott hívás is világít a képernyőn. Nyúzkától mind a kettő, üzenetet is hagyott: „Helló, komám, hívjál vissza! Már mindjárt négy! Fél ötre, de legkésőbb ötre végeznünk kellene. Minden rendben ment az éjjel? Elintézted a két szerencsétlent?” Ideg az órára néz, már majdnem háromnegyed hat van, kapkodva indul az ajtó felé, de a kilinccsel a kezében egy pillanatra megtorpan. Hogy a fenébe értette Nyúzka a két szerencsétlen elintézését?, fut át az agyán, aztán öles léptekkel átvág az udvaron. Halotti csend van, csak a kiömlött vér sötétlik a havon a bejárat fölötti lámpa tompa fényében. Ideg hátramegy az ólakhoz, de ott sem talál senkit, csak a disznó visít rá méltatlankodva az elmaradt vacsora miatt. Ideg körbejárja a házat, benéz az anyjához, aki végre békésen alszik, benyitna a panzióba is, de eszébe jut, hogy a kulcsot végül mégsem adta oda a pestieknek. A nő – Lujza, jut eszébe hirtelen a neve – puccos retikülje ott hever a konyhában, a hokedlin, ahová tegnap ledobta. Ideg a zsebében kotorászik, másodszori nekifutásra sikerül előhúznia a mobilt. Nyúzkát hívja, hagyja hosszan kicsengeni, de a pincér nem veszi fel. „Komám, hívj vissza” – hagyna üzenetet, de aztán meggondolja magát, és inkább elindul a pincér háza felé. „Be kellett volna startolni a kocsit” – gondolja, de már nem fordul vissza, jólesik a csípős levegő, kimarja belőle a másnaposságot. Az előző éjszakából egyre több jön vissza, a savanyú képű asszony a fürdőszoba ajtajában, a körbejáró pálinkásüveg, a vér a lepedőn… nem érti, hogy állhatott bele a pesti combjába a kés, meg hogy hová lett a nő, valami nem stimmel, a rohadt Nyúzka is, mit húzza fel magát mindenen, hát nem tudott volna átjönni, mi ő, valami fejes, hogy megerősítést igényel a napi programjára?!
Ideg fázósan botorkál a sűrűsödő hóesésben. Az egyetlen kocsinyomot az úton félig már belepte a hó, Ideg mellette lépked, szinte hipnotizálja az opálos hajnali fényben sejtelmesen világító keréknyom, de közben egyre a késen gondolkozik, próbálja visszaidézni, hol hagyta, nem a kanapén, az biztos, alatta szokta tartani, a konyha felőli lába mellet, hogy ha kell, hát éjszaka is elő tudja kapni, egy mozdulat, és már kint van a tokjából. Ő aztán nem végzi a hírekben, tudja, amit tud, furcsa dolgok történnek mostanában errefelé, megvesztek az emberek, munka se nagyon akad, a múltkor is azt a szerencsétlen öregasszonyt a szomszéd faluból… hogy a nyomorult nyugdíjáért öljék meg, pedig a falu közepén lakott, hallania kellett valakinek, hogy segítségért kiabál… aztán meg, hogy csak úgy eltűnjenek a népek… Ideget kirázza a hideg, ha erre gondol, két év alatt hárman, a rendőrség meg tehetetlen, hiába kérdeztek ki mindenkit, senki nem látott semmit, senki nem tud semmit, semmi nyom, csak a vértócsák a padlón. Ideg a második eltűnés után szerezte be az inazó kést, a pacalozó mellett lakó belgától, Nyúzó Jóska ajánlotta, országos cimborája, de jobb annak sem kutakodni az ügyeiben, hogy rohadna meg mind a kettő, nem hiába lógnak folyton együtt.
A pacalozóhoz érve Ideg lenyomja a kilincset, hátha ott találja Nyúzkát, persze az ajtó nem nyílik, bent is sötéten tátong a terem, semmit nem lát a koszos ablaküvegen keresztül. Ideg azért körbejárja az épületet, hátha, de sehol senki, a hátsó bejárat is zárva. Akkor hát otthon vár, gondolja, lehet, hogy vele van a nő is, és már indul is tovább, amikor tudatosul benne, hogy a pacalozó előtt nem áll ott a lerobbant Opel. Ideget kiveri a víz. Hogy rohadna meg! Ezt is rajta kéri majd számon a teszetosza pesti meg a felesége, már ha az is meglesz, pedig Nyúzka bizonygatta, hogy ott lehet hagyni a rohadt kocsit, nem lopják szét reggelre. Hová a francba tűnhetett?! Az összes szar meglett hozzá, Eduárd behozta a mentővel, egy óra alatt meg is lenne vele… Gyors léptekkel indul tovább Nyúzó háza felé, már messziről látja, hogy világít a konyhaablak, és a bejárati ajtó felett is ég a repedt burájú lámpa. Ideg megáll a küszöb előtt, letopogja bakancsáról a havat, lesepregeti a kabátjáról is, aztán bekopog.
Bárczi Zsófia (1973, Rimaszombat)
Író, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem dékánja. Kötetei: A keselyű hava (2004, AB-ART), Vidéki lyányok énekeskönyve (2018, Phoenix Library).