Hizsnyai Zoltán: A saját Egész (versrészlet)

Hizsnyai Zoltán: A saját Egész (versrészlet)

Hizsnyai András felvétele

 

Amikor az alábbiak megírásába belekezdtem,
szélcsend volt, hétágra sütött a nap, az ablakom
előtt joghurtsűrűségű köd gomolygott, félelmetes
szélvihar csavargatta, tördelte, hajlítgatta földig
a fákat, valamint villámok cikáztak és súlyos
pelyhekben havazott, zuhogott az eső, az ólmos is,
miközben akkora hőség volt, hogy sistergett az agyam,
mint tepsiben a marhavelő.
És minden egyéb.

Közönséges nap volt ez a mai,
semmiben sem különbözött a többitől.
Azokból és azokba nyílott.
Ha formában voltam, egybe is
esett velük. Meg az életemmel.
Beleértve kerek e világot. A saját
mindenségem.

Egy nap az élet.
Vagy mondjuk így: kerek egész.
Egy kerek egész.
Nincs rajta kijárat, nincs rajta bejárat,
nincs rajta ablak, minek is lenne, benne van
minden, ami van: a volt és a lesz is.
Nincs kiterjedése: pont.

Megy az ember az úton, amerre éppen.
Lohol, igyekszik, poroszkál, baktat.
Vizslat és szemlél.
Néha elméláz, elbámészkodik.
Szépen telik az út, visz egyenesen, körbe.
Körbe a mindenségen.
Akár egy kaleidoszkópban.

Feltűnnek bizonyos dolgok.
Mások meg nem.
Valami épp eltűnik, noha csak úgy tűnik.
Valami előtűnik, pedig mindig is ott volt.
Mindig is ott volt mindenütt.
Csak a rálátás helyezi ide vagy oda.

Akkor is dél volt, ugyanez a dél.
Kinn, a nagyszoba ajtajának négyosztatú
üvegablakán túl, a konyha csorba
zománcú sparheltjén egy
több helyütt megdrótozott
hatalmas fekete fazékban
étvágygerjesztően gőzölgött a húsleves.
Ez akkori, csupán egyirányú
érzékelésem miatt engem
nem igazán érintett,
az idő másik végét
még csak épphogy elkezdtem
tömködni tudatalattim bugyraiba.

Tejen, anyatejen éltem,
langyos, opálfehér tejhabot
böfögtem fel erre a szomorú, csodaszép,
lenyűgöző, vigasztalan világra, és önfeledten (már ha lehetséges lett volna
egyáltalán miről megfeledkeznem,
és persze hogy dehogy), de
szájszegletemben azért már
kicsiny hamiskás mosollyal
gőgicséltem a kiságy rácsai mögött.
Gondolom most.

Meg most.

Ez persze csak afféle projekció.
Visszavetítés. Korántsem valóságos egészlátás.
Igaz, ezt is most gondolom.
Meg.

Más kérdés, hogy bizonyos szempontból
ezzel a fejlett, kissé már túlérett
érzékelésemmel is ott vagyok
a mindenkori mostban.
Minden éghető,
tudatomra lobbantható,
minden korom
mostjában.

Amikor épp zörgetnek az ablakon.
A szomszéd Pisti int, hogy gyere
mártózni a Rimába, de már csörömpöl
a betonkeverő az udvaron, hallani apám
lapátjának susogását, ahogy beledöfi
a pucolóhabarcshoz leszitált homokba,
ami az ő szelíd közlésmódján olyan,
mintha nagyhangon kurjantana be értem,
hogy hé, elkelne a segítség, fiatalúr, de én
még mindig a tejet böfizem és a csörgőt rázom,
intek hát Pistinek, hogy menjen, én még nem tudok,
mert az oltott meszet kell adagolnom hosszú nyelű
fanglival a készülő habarcsba.

Azon azért leragadok kicsinyég, egy
böfi meg egy fangli oltott mész között,
hogy „mártózni a Rimába”…
Ahogyan az a húsfodros örvény
magába nyalt a gát tövében, s megjojóztatott…
Egészen kitölti fejemet a cuppogás,
már és még most,
most és mindörökké.
Előre és hátra.
Előre és hátra…

Mintha vajat köpülne dédanyám,
az öreg Mamuka, és már látom is
a kiságy rácsai között a szoba közepén
magasra ravatalozott koporsóból
kimeredő megnyúlt orrát és a makulátlan
fekete fejkendőből kiívelő hamvas homlokot.

Leragadok a véghetetlen időben,
lefedem az egész létezést.
Soha semmi és senki elől
nem bírok kitérni,
nem csak én, mindenki
ott van mindenhol.

A mindenhol viszont mindig
itt van, bárhova megyek.
Te ülsz a közepén.
Nézed ezt az egészet.
Téged néz az Egész.

Nem változol:
mindig másmilyen vagy.

Delejes ajkad a járóka farácsán
kinyúló tömpe kis kezem
mutatóujjának ujjbegyén,
párnás tenyered testmeleg hűse
örökké lázas kamaszfejemen,
ropogós vállad megvillanó gerezdje
a katonai teherautó ponyvájának résében,
karcsún magasba ívelő nyakszirted
a füstgázból gyúrt hármas kokszoló
savanykás szagú hajnali derengésében,
égszínkék szemed háborgó világtengere,
amikor párás öled ánizsillata begyűrűzik a
harsogva sarjadó rét tarkabarka kankalinosába.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/12-es lapszámában.

 

Hizsnyai Zoltán (1959, Rimaszombat)

Költő, szerkesztő.