Kellermann Viktória: Történetek és történelmek

Korrajz és hangulatjelentés a 2010 utáni lengyel képregényben (esszé)

A közép-európait általában majdnem annyira foglalkoztatja a történelme, mint a saját élettörténete – az azonban már nem törvényszerű, hogy ez a képregényeiben is megnyilvánuljon. Lengyelországban azonban éppen így történt, és a helyi alkotók az állami megrendelésekre készülő háborús képregényektől a kilencvenes évek lakótelepi bandáinak sztorijain át a terápiás célú memoárokig számos alkalmat teremtettek az ország életének és lakóinak bemutatására. Míg a kiemelt eseményeket és életutakat illusztráló, tényekre építő heroikus történetek gyakran kendőzetlenül propagandisztikus, szemléltető-didaktikai kiadványok maradtak, az ön/fikciónak és kísérletezésnek teret engedő, valóban a képregények nyelvén megszólaló kiadványok sokszor ügyesebben segíthetnek a múlttal történő szembenézésben. Feltéve persze, hogy megtalálják olvasóikat.

A műfaj fejlődését természetesen sok tényező befolyásolta és befolyásolja a régióban, kulturális hatásoktól és kiadói-vásárlói kedvtől a szakmai műhelyek munkájáig vagy az ösztöndíj-lehetőségekig, de a földrajzi közelség és a történelmi hasonlóságok ellenére az országok közötti különbségek korántsem elhanyagolhatóak. Bár a környező országok képregényeit fordításban kevésbé ismerhetjük – hamarosan azért érkezik például a múltbéli és saját démonokkal küzdő cseh vasutas, Alois Nebel története magyarul is –, Pozsonyban vagy Prágában könnyebben találkozhatunk a képregényes fesztiválokon kívül is olyan helyi kiadványokkal, mint például a szlovák E.J. Kiadó bársonyos forradalomról készült, kamasz közönséget célzó négyrészes sorozatával, mint Budapesten. Lengyelország kiemelkedik a visegrádi régióból: nem csak arányosan nagyobb a piac; más léptékről beszélünk. Több a külföldi és lengyel albumokat egyaránt megjelentető jelentős képregénykiadó, mint az Egmont, a Kultura Gniewu vagy a Timof i cisi wspólnicy, és a portfoliójuk is szélesebb, így a Maus vagy a Persepolis mellett a graphic novel magyarul nem olvasható kortárs klasszikusai, köztük Alison Bechdel, Guy Delisle és Joe Sacco művei is megjelenhettek a 2000-es években lengyelül. A legjelentősebb, több tízezer látogatót vonzó łódź-i fesztivál mellett országszerte zajlanak kisebb-nagyobb események, Gdańskban köz-, Poznańban egyetemi könyvtárban találunk közel húszezres képregénygyűjteményt, sőt, még a kötelező olvasmányok között is akad egy klasszikus album. Nem kizárt persze, hogy az átlagolvasó be is fejezi képregényes tanulmányait Janusz Christa amolyan szláv Asterixe, a Kajko és Kokosz-sorozat Repülőiskola című darabjával, esetleg a komoly rajongótáborral rendelkező manga felé fordul, de egyre több esély látszik a sokszínű, magas színvonalú, mégis elszigetelt közeg gettóból való kitörésére, ahogyan arra Sebastian Frąckiewicz 2012-ben megjelent, a képregénykultúra helyzetét körüljáró interjúkötete címében utalt.

A képregényt könnyed szórakozássá, nem egyszer könnyített olvasmánnyá, didaktikai szemléltető eszközzé redukáló felfogás persze valóban csak néhány műfajjal megengedőbb: a gyerekeknek szóló munkák mellett ilyen volt a rendszerváltás előtt az irodalmi feldolgozás és a kaland-, máig az a történelmi képregény. A közeg általános nyitottságát azért jelzi, hogy Lengyelországban évente több mint 200 képregényfüzet és -kötet jelenik meg, és könnyen találunk az utóbbi néhány év termésében posztapokaliptikus gyereksorozatot, jungiánus önéletírást, riportot a nagyvárosi életről vagy éppen a második világháborús ellenállás köreiben játszódó, vérbeli noirt. Átlagosan 15–25 kiadványt kifejezetten történelmi témának szentelnek, de legalább 3–5 további címben fedezhetünk fel komolyabb utalásokat. Köztük olyan zsánerképregényekben, melyekkel kapcsolatban nyugodtan szárnyalhat a fantáziánk: jelent már meg a két világháború között, Lengyelország keleti végein játszódó sorozat westernbe illő vérbosszúról (Strychowska – Ryszkiewicz, Nie przebaczaj), a kommunizmus filléres zsebkönyveit idéző rendőrkrimi, ahol korfestő elemként még az LGT Mindig magasabbra lemeze is felbukkan (Rzecznik – Wicherek, Żona dyplomaty, Strzały na Służewcu) vagy alvilági portrésorozat is a kilencvenes évek gengsztereinek erőszakos haláláról (Sosna–Jarek, Spodouści).

Mielőtt továbblépnénk, ezért is érdemes a történelmi képregényről beszélve két fő csoportot meghatároznunk. Bartłomiej Janicki egész kötetet szentelt a történelmi képregényben rejlő oktatási lehetőségeknek, 22 oldalon közölve a 2016-ig lengyel nyelven megjelent, cselekményükben történelmi szálakat mozgató művek jegyzékét. Szembetűnő a „nagy” és a személyes, „kis” történelem éles kettéválása. Előbbi szinte kivétel nélkül a középkori államalapítással vagy a 20. század viharaival: az első világháborút követő, az ország újraegyesítéséhez vezető harcokkal, a második világháború történéseivel – köztük meglepően ritkán a holocausttal – vagy a nyolcvanas évek rendszerváltásig vezető eseményeivel: vérbe fojtott bányászsztrájkkal, hadiállapottal vagy például a Popiełuszko-gyilkossággal foglalkozik. Ezektől a forgatókönyvük és sokszor képi világuk tekintetében is hagyományosabb művektől jól érezhetően elkülönül azonban a független ön/életrajzi albumok világa, melyek középpontjában leggyakrabban a Népi Lengyelország mindennapjai állnak, éppen ezért a történelmi események, mint a hadiállapot, a csernobili katasztrófa vagy a rendszerváltás csak annyiban juthatnak szerephez, amennyiben a kisemberek életét befolyásolták. Nézőpontunkból az is különleges, hogy ha csak egyetlen, a sorbaállásnál nagyobb horderejű, több generáció számára is meghatározó élményt ragadhatnánk ki, valószínűleg az emigráció lenne az, legyen szó akár a kétezres évek gazdasági válságának megélhetési kivándorlóiról, akár az Izraelből visszalátogatókról, akár a birodalmi léttel járó mobilitás családfákban máig megmutatkozó örökségéről.

Nem volt azonban teljességgel szükségszerű, hogy ennyire éles határ rajzolódjon ki az ambiciózus és didaktikus történelmi képregények között. 2004-ben ugyanis ugyanannál a kiadónál, ugyanúgy a második világháború időszakáról, de rögtön határozottan eltérő poétikával jelent meg az új történelmi képregény két alapműve. Az egyik Gawronkiewicz és Rosenberg allegorikus Achtung Zelig! című albuma egy menekülő zsidó apáról és gyermekéről, akik náci csapatba botlanak az erdőben; a másik a gdański II. világháborús múzeummal közös kiadásban megjelent Wójtowicz-Podhorski–Wyrzykowski páros Westerplatte. Załoga śmierci című kötete, ahol a híres csatára vonatkozó tényeket, ábrákat, leírásokat úgy érezhetjük, alig szakítja meg dialógus, és inkább forrásmunkával, mint elbeszéléssel van dolgunk. A kritika számára az Achtung… abszurd világa a háborúról való releváns elbeszélések lehetőségét bizonyította. A lázálmot idéző, realisztikus és meseszerű között zaklatottan ugráló paneleken arctalan, sötét massza az apa és fia, komikus és fenyegető törpe varázsló a náci tiszt, cicák a felszabadító partizánok. Cselekmény és képi világ együttesen sűríti albumba a korábbi beszédmódokat történelemkönyvtől propagandasorozatig, az ezerszer elhangzott szálakat, termékeny nyugtalanságban hagyva az olvasót. A kiadó mégsem ezt a kísérletező vonalat folytatta: a két évvel később megjelent, a poznańi ’56-os eseményeket bemutató albumukban ((Jasiński–Michalski–Żwikiewicz–Tkaczyk, 1956: Poznański Czerwiec) a krokiszerűség ugyan képileg szokatlan, ám a propagandisztikus megközelítés már kevés izgalmat tartogatott a kritika számára, hacsak nem tekintjük annak a heves ellenérzést.

A két beszédmód között feszülő ellentét különösen élesnek tűnhetett a 2010-es évek elején, amikor a szakmai táborok közötti, indulatoktól sem mentes vita a történelmi képregény helyéről és értékéről tudományos szintre is eljutott. Ez annak köszönhető, hogy a 2000-es években tapasztalható képregénykiadási, ezzel együtt a közvetlenül a történelmi képregény műfajához kapcsolódó fellendülés nem kerülte el az elsősorban az irodalom- és kommunikációtudomány felől érkező kutatók és kritikusok, például Justyna Czaja figyelmét sem. Tény és fikció szembeállítását megkerülve mindenekelőtt működőképes képregényeket kértek számon az alkotókon: ha a hitelességet jobban segítette, realisztikus helyett kreatív, posztmodern ábrázolásmódot, témaválasztás és beszédmód tekintetében didaktikus és propagandamódszerek  helyett a bemutatott nézőpontok és megszólaltatott hangok önálló értelmezést támogató sokszínűségét. Nem feledkezhetünk meg hiszen arról, hogy a történelmi képregény mindig egyfajta emlékezetpolitikát tükröz, a téma-, a szereplők megválasztása, a történet hangsúlyai, a megbízó, a beszédmód, a megcélzott közönség mind elválaszthatatlanok ettől – így az esztétikai és az ideológiai, tág értelemben pedig politikai vita nehezen elkerülhetővé válik.

Miközben létezett a képregénykutatásnak egy békés szeglete is, ahol kortárs érdekek komolyabb megsértése nélkül foglalkozhatott például Adam Rusek az 1939–1955 közötti képregény ideológiai vonatkozásaival vagy dolgozhatta fel a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) a rendszerváltás előtti időszak képregényeit, a lapokban, blogokon és műhelyekben tovább folyt a vita a kortárs munkákról. 2011-ben a poznańi egyetemhez, illetve a helyi popkulturális kutatásokhoz köthető Zeszyty Komiksowe periodika jelentkezett történelmi képregényről szóló különszámmal, határozott szerkesztői koncepciót képviselve, de megszólaltatva a teljes szakmát, ahogyan újra meg újra szóba került a történelmi képregény kérdése Sebastian Frąckiewicz már említett, szcénáról szóló 2012-es interjú-kötetében is.

A vita elcsitulásához talán hozzájárult, hogy a történelmi képregény konzervatívabb iskolája a címkét némiképp kisajátítva a mainstreamtől függetlenedő közegként kezdett működni: 2011 óta rendez saját fesztivált, termékeny, jól beazonosítható brandek saját megbízói, kiadói és alkotói, és nincs jelentős átjárás. Az egyik legnagyobb megrendelőnek a Nemzeti Emlékezet Intézete számít, ahol az utóbbi években egyre inkább az elkötelezett olvasókat nevelő sorozatokra helyeződött a hangsúly, melyekkel igyekeznek a különböző korosztályokat más-más hangon és képi világgal megszólítani. Miközben az „elátkozott katonáknak” szentelt ötkötetes Wilcze tropy gyakorlatilag háborús regény, Antek Srebrny Grodno ostromától a varsói felkelésig vezető tízrészes Odüsszeiája kifejezetten a kisiskolás korosztályt szólítja meg – akár olyan apróságokkal is, mint a gyűjteményes kiadás mellé rejtett ajándékok. Velük szemben a 2004-es hullámot elindító Zin Zin Press továbbra is önálló albumokban gondolkodik, gyakran emelve ki akár thrillerbe illő mozzanatokat is a legújabb kori történelemből, mint az Elátkozott Katonák utolsó, 1963-ig kitartó partizánjának koponyája a lublini orvosi egyetem gyűjteményében (Tkaczyk – Michalski, Oto jest głowa Franczaka). A történelmi regény és a hagyományos, oktatásban is megjelenő történelemszemlélet jegyében születő kötetek tehát szaporodnak, iskolai vagy múzeumpedagógiában betöltött szerepük mellett kampányolnak a megrendelő múzeumok, önkormányzatok, állami intézmények és természetesen maguk a kiadók, a kiadott képregények kötelező elemét jelentő szakmai-ismeretterjesztő függelékek mellett akár kész óravázlatokat, pedagógiai segédletet kínálva.

Érdemes azonban megjegyezni, hogy az elmúlt tíz évben sokkal gyakoribbá váltak a didaktikai céllal, intézményi megrendelésre készülő történelmi képregények között a hagyományos keretek megtartása mellett, de a tömegével kiadott, merev struktúrájú elbeszélések és portrék helyett a személyesebb szálakat kiemelő alkotások. A forgatókönyvíróként számos „hagyományos” történelmi képregényt jegyző Sławomir Zajączkowski 2013-ban még dühösen érvelt egy tárgy kiemelése ellen az érzelmi azonosulást motiváló hős helyett – de alig három évvel később egy ilyen lépés az elvontabb metafora és a kisebb hősök irányába már kevésbé tűnt radikálisnak. Így történt például a Westerplatte… kiadásában közreműködő második világháborús múzeum

2016–19 között megjelent négyrészes sorozatában, melyben egy-egy kiállított tárgyi emlék köré szövődik a történet: Katyńt egy kivégzett idős orvos szemüvegén, a szabotázst egy eltávolított német táblán, Irena Sendler alakját egy kiskanálon keresztül ismerhetjük meg, amely később az egyetlen kapcsolatot jelentette a megmentett gyermek számára múltjával.

Néha a forgatókönyv, gyakrabban a képi világ vonatkozásában esetlen, de fontos határterületet jelentenek a nyitás szempontjából a helytörténeti képregények is. A „nagy” történelem felől közelítve vannak egészen kalandos megoldások, mint a Lębork történetét bemutató, kamaszoknak címzett Ostatni wynalazek, ahol a kasub mondavilágot és a Német Lovagrend történetét egy láthatatlan repülőgép bevonásával igyekeztek fiatalosítani. Az oral history projektekre alapozott, „kis” történelem területén mozgó kötetekkel összevetve egyértelműen úgy tűnik, bármilyen sci-fi szálnál jobban járunk a helyi anekdotákkal. Bár az első kortárs „kis” történelmi, tulajdonképpen hangulatjelentés-gyűjtemény  Varsóról készült riportkötet (Kłoś–Kwaśniewski–Truściński,  Komiks W-wa), nagyvárosok helyett többnyire kisebb települések, városi kerületek állnak a kötetek középpontjában. A főváros és lakói 20. századi életéről sokat elárul a Visztula vadregényesebb partján elterülő Pragáról szóló, a kerület idős lakóinak visszaemlékezéseire és Stefan Wiechecki harmincas években megjelent szatirikus tárcáira építő, alapítványi kiadású Praga gada antológia- sorozat hat kötete. Máshol sem ritka, hogy helyi alkotók állnak össze egy gyűjtemény erejéig: ilyen például a lublini Miasto narysowane szarkától megszelídített zsebesen át háborús bombatámadásig csapongó albuma. Van, ahol sokkal szűkebb korszakban mozognak, sokkal többet bízva a fantáziára: ilyen a két világháború közötti időszak kaszinókban, prostituáltakban, nagy üzletekben és a lengyel területekről összesereglettek nyelvjárásaiban gazdag Gdyniája mellett a kor zenéjét és filmjeit is megidéző Miasto z widokiem. Néha pedig elég egyetlen elkötelezett képregényes, mint a hatvanezres kisváros, Biała Podlaska esetében Mieczysław Skalimowski, aki az egész környéknek hangot ad – ha arra van igény, még az áram bevezetéséről és az úrnapi körmenetről is egy közeli falucskában (Parafia Żeszczynka).

A történelmi képregénnyel szemben állított, egymást kizáró elvárások között a nagy megrendelők közül legügyesebben minden bizonnyal a Varsói Felkelés Múzeuma egyensúlyoz. A múzeum 2004-es megnyitása idején régiós szinten is formabontónak számított az élményszerű megközelítéssel, melynek hamar a részévé vált a képregény nyelvén való kommunikáció. 2007 és

2012 között hat kötetben jelentették meg az 1944-es eseményekhez kapcsolódóan meghirdetett pályázatukra érkezett legjobb alkotásokat országos terjesztésű antológiákban, melyben partnerük a második kötettől a gyerekkönyvkiadás mellett a képregényben is nagyhatalomnak számító Egmont lett. Volt, hogy nők, volt, hogy a múzeum gyűjteményében található többezer, túlélőkkel rögzített személyes beszámoló, és volt, hogy a felkelés utáni élet állt a felhívás középpontjában, a kötetekben pedig izgalmas, fordulatos, feszes néhány oldalas elbeszéléseket találunk, amelyek nem egyszer provokatívak, erős érzelmeket váltanak ki. A kiadói együttműködés azóta is él: ennek köszönhetően jelent meg képregény a nosztalgikus gyerekkori visszaemlékezéseiről híres Marzena Sowa és az Achtung Zelig!-et jegyző Gawronkiewicz kísérleti együttműködéseként (Powstanie – 1 – Za dzień, za dwa), a karakteresen noir atmoszférát teremtő, háborús ellenállást, elhárítást és alvilágot elegyítő Bradl öt füzete, vagy lehettünk tanúi például legendás varsói lények, köztük a Szirén és a Baziliszkusz felkelés alatti végóráinak Ernesto Gonzales legfrissebb, kifejezetten „popos” albumában (Nim wstanie dzień). Számos nehéz igazságot is fel kell még tárni és el kell még mondani a varsói felkelésről – de bizalomra ad okot a múzeum kísérletező szelleme, hogy akár ezekkel is képes lenne megbirkózni.

Ha a történelmet a kreativitást és interpretációt hangsúlyozó másik esztétikai táborban keressük, elsősorban az életrajzi és önéletrajzi kötetekben találunk rá – és szinte kivétel nélkül a huszadik század első vagy másodkézből származó emlékeihez kötődnek. Ebből kifolyólag a hagyományos történelmi képregénnyel ellentétben a hangsúly sokkal inkább a második háborút követő évekre tevődik. Egy részük a sztálinizmusig vezet Marzena Sowa (Dzieci i ludzie) vagy Michał Rzecznik (Sylwetki i cienie) képregényeiben. Mások a kommunizmus mindennapjait szűrik át keserédes abszurdon, mint Wojtek Wawszczyk szürreálisan ábrázolt, de evilági tragédiákban gazdag családtörténete (Pan Żarówka). Vannak alkotók, akik a kultúra és társasági élet területén kalandoznak: a ’87-es születésű Paweł „Szaweł” Płóciennik például szülei fiatalságának undergroundját idézi fel egy-egy szereplő mellé csapódva, legyen szó akár 1980 bulijairól (Sprane Dżinsy i sztama), akár a szcéna egyik legendás alakjának zene- és művészetterápiás kísérleteiről (Moja Terapia), akár Varsó utolsó hippijéről – csupa rózsaszínben (Pinki). Az élettörténetek hátterében mindig ott találjuk a rendszert a maga törvényszerűségeivel, nehézségeivel és korlátaival, direkt magyarázatot azonban, ahogyan a történetek szereplői, mi sem kapunk, hozzájuk hasonlóan kell feltárnunk és értelmeznünk, de mindenekelőtt egyszerűen megtapasztalnunk azt.

Ahogyan a külföldön töltött évek motívuma például Varsó emlegetett hippijének történetében is felbukkan, a kivándorlás tapasztalata az önéletrajzi kötetekben teljesedik ki igazán. A lengyel irodalomnak komoly része az emigrációs hagyomány, és egyre kevésbé tűnhet túlzásnak, hogy idővel beszélhetünk majd emigrációs képregényről is. Ahogyan a vándorlás motivációja a sokféle üldöztetéstől a munka és a gyökerek keresésén át a szerelemig tarthat, a családtörténetek is különböző nézőpontokból engednek közvetett betekintést a „nagy” történelembe. Köztük akár olyan szélesebb spektrumon mozogva, amit Dennis Wojda családjának öt generációja jár be: Szentpétervárról az Orosz Birodalomhoz tartozó Varsóig, városról falura, egészen Svédországig vándorolva, ahol maga Dennis megszületik – és ahonnan egyetemistaként Lengyelországba költözik végül (566 kadrów).

A legnagyobb küzdelmet azonban mintha nem tér és idő, hanem az évtizedekkel a holocaust utáni látogatás jelentené. Bár elsősorban a hagyományos történelmi képregényt érik vádak ennek aránytalan ábrázolása, például a haláltáborok lengyel áldozatainak túlhangsúlyozása, az asszimilált zsidók láthatatlansága miatt, meg kell jegyeznünk, hogy néhány kivételtől eltekintve, mint amilyen Monika Powalisz nehezen hozzáférhető Aranyméhek (ote pszczoły) című, hat grafikusnővel készített, a varsói zsidóság két világháború közötti életét bemutató albuma, nem készültek jelentős, a lengyel zsidósághoz és történelméhez kellő érzékenységgel közelítő képregények. A legfontosabb itt megemlíthető albumok, mint a Magyarországon is ismert Rutu Modan A tulajdon (The Property) című kötete vagy Jérémie Dres kortárs lengyel zsidó közösséget feltérképező, Nem megyünk el megnézni Auschwitzot (eredetileg Nous n’irons pas voir Auschwitz) címmel megjelent története harmadgenerációs kivándorlók empatikus, de külső nézőpontjából íródtak, fordítások. Egy-egy látogatást örökítenek meg, a jelen Lengyelországáról, napjaink zsidóságról többet árulva el, mint a történelmiről. A kevés megemlíthető történet szerzői között olyat is találunk azonban, mint a második világháború előtt Belgiumba kivándorolt családból származó Michel Kichka, aki kötetet szentel annak, miért nem látogat el holocaust-túlélő, Auschwitzba visszajáró apjával Lengyelországba (Deuxième génération – Ce que je n’ai pas dit à mon père).

A Németországból ösztöndíjas diákként Krakkóba érkező második generációs Karolina Chyzewska ERASMUS-naplóját (Powrócisz tu) a többi hazatérő mellé helyezve látjuk a több évtizednyi rést – vagy inkább szakadékot – generációk, lengyelek, világok között, amelyet elbeszélésekkel betölteni még a jövő feladata. A nyolcvanas évek Lengyelországát derűsebb nosztalgiával szemlélő Marzena Sowa (Marzi) és a nála jóval kritikusabb, elbeszélését 1962-ben indító Wanda Hagedorn (Totalnie nie nostalgia) munkáiban különböző stratégiákat láthatunk erre. Az 1979-ben született, 2001 óta Franciaországban élő Marzena Sowa párja, a sorozatot rajzoló Sylvain Savoia számára igyekezett elbeszéléseivel közelebb hozni gyerekkora Lengyelországát, így kettejük munkája hidat képez országok, kelet és nyugat, de a kommunizmust akár csak gyerekként megtapasztaló és a kapitalizmusban felnőtt emberek között is. ’81-es hadiállapot, Szolidaritás, sztrájkoló apa, lengyel pápa, katyńi vérengzés, Csernobil – ugyanúgy bukkannak fel a kedves, színes oldalakon, ahogyan a Lengyelországban is népszerű Isaura-sorozat vagy a kádban a karácsonyi ponty. A franciából fordított, lengyelül eddig két kötetben kiadott sorozatban talán csak egy történetben törik meg igazán az egységes hang, amikor az alkotók a kerekasztal bemutatásakor kilépnek a gyerek szemszögéből, és a hagyományos történelmi képregény eszköztárához nyúlnak – ezzel akaratlanul is rámutatva a stratégiák mély különbözőségére. Az 1986 óta Ausztráliában élő Hagedorn memoárja Sowa és Savoia sorozatával szemben vállaltan pszichoanalitikus indíttatású, lezárt folyamatot egybefoglaló kerek egész. A hatvanas évek posztnémet Szczecinjében induló visszaemlékezés korábbra nyúl vissza, komorabb, és kellemetlenebb igazságokat vállal a németek kitelepítésétől családi életre kiható osztálykülönbségeken át az egyház kritikájáig. Az elbeszélő tudatos felnőtt, aki élvezettel használ narrációs technikákat, szakítja meg a történetet, reflektál az elhangzottakra, miközben a háttérben valamilyen formában felsejlenek Lengyelország elmúlt száz évének változásai – a Skype-on tartott konferenciabeszélgetést is beleértve, ahol a családdal egyeztet, megírhatja-e mindezt.

A kétezres évek gazdasági kivándorlásával érkezünk el a kortársakhoz, akik még nem rendelkezhetnek Hagedorn vagy Sowa évtizedes perspektívájával. Frissebbek és nyersebbek, tapasztalataik pedig a generációs élményt jelentő fizikai munkát, kezdeti nehézségeket és az interneten fenntartott családi életet leszámítva célországtól, motivációtól, korábbi tapasztalattól függően eltérőek. A Franciaországot megjárt Zbigniew Masternak regényét adaptáló Robert Zaręba komor és erőszakos világában (Nędzole), az egynyári angliai munka mélységeit és abszurditásait lengyelek millióival együtt, de viszonylag jó kedéllyel átvészelő Agata Wawryniuk élményeiben (Rozmówki polsko-angielskie) vagy a kint letelepedett Monika Szydłowska arctalan, finom akvarell bújában (Do you miss your country?) mégis úgy érezhetjük, a hangulat közös, azonosítani tudjuk a fiatal lengyel generáció hangját. A vándorlás kisebb mértékben, de máig tart, és elképzelhetőek még új színek – meglepő módon nem született még például berlini album. Néhány év múlva valószínűleg eljön az a pillanat is, amikor a posztszovjet államokból Lengyelországba érkező ukránok és belaruszok Varsója vagy Krakkója is megjelenik a képregényben; kérdés, mennyire hasonlít majd az ő élményük akár az ösztöndíjas Chyzewska, akár a kedves, leginkább szokásokra és jelenségekre reflektáló kétnyelvű „lengyelhatározókat” (Pilules polonaises / Polskie pigułki 1-2) megjelentető svájci Fanny Voucher munkáira.

Ezek a történelmi elemeket felsorakoztató, saját élményekre, így személyes, „kis” történelemre építő képregények adatokban ugyan sosem vehetik fel a versenyt a „nagy” történelem kiragadott epizódjait bemutató művekkel, de színesebben, érzékletesebben, ezért hatásosabban írják le a miliőt. A jelentőségüket úgy is összegezhetnénk: minél jobb képregény egy történelmi témájú album, legyen a témája akár a közelmúlt, akár a 20. század traumatikus eseményei, annál jobb közvetítő, annál jobb eszköz lesz akár a nosztalgikus visszatekintés, akár a történelemmel való szembenézés szolgálatában. A siker kulcsa talán az, ha úgy közelítünk egy országhoz és történelméhez, ahogyan Jan Śpiewak jellemzi az Auschwitzba el nem látogató Jérémie Drest: ha nincsenek kész válaszaink az előre megfogalmazott kérdéseinkre.

Szerencsére az érdekeltek is nyitottabbak a felismerésre, és bár a történelemábrázolás „nagy” és „kis” történelmet középpontba helyező két iskolája továbbra is elkülönül Lengyelországban, egyre változatosabb a paletta. A hagyományos modell képviselői között nő a cselekmény kidolgozottságával, a párbeszédek feszességével vagy például a nők szerepének árnyalásával, a rasszizmus kiküszöbölésével kapcsolatos elvárások iránti érzékenység. Másrészt, nő az ön/életrajzi albumok száma, és többek között az emigrációs tapasztalat, az identitás összetett kérdésének ábrázolásával ezek a kötetek néhány éven belül hasznos forrásmunkává válhatnak egy (sok)generációs élmény feldolgozásához. Végkövetkeztetéseket a trendek fényében messze korai lenne levonnunk: ami a történelmi témákat is felölelő lengyel képregényeket illeti, egy kivételesen izgalmas korszak után valószínűleg egy hasonlóan érdekesnek ígérkező előtt állunk.

1    Az esszé a Wacław Felczak Intézet ösztöndíjának köszönhetően valósulhatott meg.