Marcin Wicha: Nevetni a megfelelő pillanatokban (próza, Danyi Gábor fordítása)

Egyik nap anya hív. Épp meg vagyunk sértődve egymásra. Nem emlékszem, miért.

– Ide kell jönnöd – mondja.
– Dolgom van – válaszolom.
– Akkor hát gyere, amikor befejezted.

Ismerem ezt a hangnemet. Ütős lapnak kell lennie a kezében. Ütősebbnek, mint általában. Úgyhogy megyek.

Az előszobában barátnék. Szilárd pontja ez életünknek. Amikor valami történik – jönnek a barátnék. A görög kórus. A közgyűlés. Az igazgatótanács rendkívüli ülése. Az ágy körül ülnek. Az asztal körül ülnek. A telefon körül gyülekeznek. Telefonálnak. Hamutartót keresnek. Döntéseket hoznak.

Ezúttal másként van. A barátnék halkabban beszélnek. Megölelnek. Távoznak.

Csak anya marad a lila kanapé sarkába szorítva. Mellette újságok egész halma emelkedik. Szó nélkül a kezembe nyom egy narancssárga papírt.

Anélkül is tudom, hogy elolvasnám.

Elképzelem az orvost. Ránéz a felvételre, két ujjal pötyögi a jelentést a számítógépbe.

Mindjárt a „nyomtatás”-ra kattint, papírért nyúl. A narancssárgák külön hevernek. Talán van belőlük egy egész csomaggal. Talán csak néhány lap van valamelyik irattartóban, szégyenlősen a fiók mélyére süllyesztve. Talán kérni kell valakitől.

– Nővér, van narancssárga papír? Kelleni fog narancssárga papír.

Lehet, hogy pirosnak kellene lennie, de akkor meg nem lehetne kibetűzni az írást.

Az orvos beteszi a papírt a nyomtatóba. Hallgatja, ahogy a nyomtató feje kiköpdösi a betűket. Vége a sornak. Csikorgás. Még egyszer elölről. Betűről betűre. Szövőgép.

Aztán a narancssárga lap kézről kézre jár. Sok fehér lap, és közöttük ez az egy narancssárga. Érintésre sistereg. Égeti a nővérek ujját. Hozzánk kerül.

Anya hirtelen beszélni kezd. Azt meséli, hogy az apja lelőtte magát.

– Még soha nem beszéltem neked erről. Nem voltam otthon. Eljöttek az iskolába és közölték. Soha. Képtelen voltam elmondani neked. Egyébként meg a magadfajtának ki kéne találnia. Azután már nem tanultam jól. Hirtelen minden olyan nehéz lett. Fogalmam sem volt semmiről, de továbbra is jó jegyeket írtak be. Jó jegyeket írtak be, mert apu meghalt.

Aztán hozzáteszi, hogy a kommunisták különfélék voltak. Hogy igazából sohasem bíztak az apjában. Rosszabb volt náluk. És ezt éreztették vele.

– Hagyd abba – mondom. – Talán valahogy kikecmeregsz belőle.
– Igazán? – kérdezi.

Akár egy elfeledett hivatalos irat, olyan volt mindez. Egy fiókba dobott levél. Formalitás, amiről senki sem beszélt. Mások valahogy emlékeztek rá, fizetgettek, gyűjtögették a bizonylatokat. Nekünk meg egyre nőtt a kamat a késedelmi összeg után. A büntetőkamat.

Persze, értelemszerűen, tudtam róla. Talán mindig is tudtam róla. Attól a naptól fogva, hogy láttam a temetésről készült képeket. A borítékban, a távirati iroda rózsaszín pecsétjével.

Ott volt a nagymama a két gyerekkel. Első pillanatban nem ismertem fel őket. A nagymama valahogy furcsán, oldalra fordulva állt. Riadt tekintettel. A gyerekeknek is ilyen tekintetük volt. Anyának is ilyen tekintete volt.

Ez örökre beleégett. Most az oldalára fordulva ül a kanapé sarkában.

– Talán valahogy kikecmeregsz belőle – ismétlem.
– Gondolod? – kérdezi, túlságosan is élénken.

Az is lehet, hogy félt.

– Egy gyereket még valahogy elrejtek – mondta –, de kettővel már nem bírnék.

Geometriai spekulációkat készített, amelyekben figyelembe vette a vonatot, a peront, a batyut az ingóságok maradékával, a kezek erejét és a tömeg nyomását. A tömeg szorongat, az ölelés gyengül, a tömeg szorongat és elválasztja őt ettől a hipotetikus második gyerektől. Vagy tőlem. És minden fekete-fehér, mint a lengyel filmiskola legszebb kockáin.

Anyám félelmei változékonyak voltak. A sietséggel, a küszködéssel és a káosszal voltak kapcsolatban. A döntések és a választások meghozatalának, a hibák elkövetésének szükségességével, amelyekért később meg kell fizetni.

Állandó félelmei nem voltak. A félelmeiben – legalábbis azokban, amelyekről beszélt – nem volt hely rejtekhelyek, szekrények, padlások és szűk pincék számára.

A nagyszülők az anyai ágról és a nagybácsi – anya soha nem ismerhette meg őket – valami óvóhelyen veszítették életüket. Vagy talán a kapuban, az udvaron, az utcán.

Talán maguktól mentek ki. Zászlók. Lövések. Azt hitték, hogy már vége van. Mindenki tévedhet. A háború után a nagymama a nyomukat kereste. Eleget talált ahhoz, hogy felhagyjon a kutatással és többet egy szóval se említse a dolgot.

Egész egyszerűen eltűntek azon a nyáron. Mind a hárman. Még néhány hónap és nyilvánvaló balszerencséről lehetett volna beszélni – milyen sokáig kitartottak, és nézd meg, éppen akkor, amikor vége lett… De nem. Fél évvel a felszabadulás előtt tűntek el, és velük együtt a fél város. Nincs itt semmi látnivaló.

Élete vége felé anyám elintézte, hogy az eltűnés tényét az eltűntek központi levéltárában is feljegyezzék.

Kitöltötte az idegen nyelvű formanyomtatványokat. Még a halál hozzávetőleges időpontját is megadta, 1944. augusztus 1-je,2 mintha ismeretlen halottait valahogy össze akarná kötni a karszalagokkal, a barikádokkal, az utcákon énekelt háborús tiltakozó dalokkal, mindazzal, ami őket nem érintette. Belepottyantak, mint vak légy a honszeretet regényébe. Minek itt kutakodni. Anyám félelmeinek semmi közük sem volt az óvóhelyhez. Vagy az utcai harcokhoz. A fejvesztett meneküléshez volt.

Az utolsó vonat. Mindig az utolsó vonat, mintha nem lett volna korábbi. Az utolsó hely a listán. Az utolsó név, könyörületből hozzátoldva, legalul. Gyere velünk. Ne, maradj inkább. Van még egy hely. Nincs. Mégiscsak valahogy. A szülőkkel maradj. Gyerünk, gyerünk, siessetek.

***

Tele volt szorongásokkal. Egy hír az újságban, egy név a tartalomjegyzékben, egy félmondat, amit a rádióban hallott, elég volt, hogy hirtelen megdermedjen.

Cserébe képes volt ijesztgetni. A félelmet a nevelői eszköztár alapvető elemének tekintette. Talán helyesen.

A halála után találtam egy aranyérmét. Arra az esetre, ha le kell kenyerezni a bemószerolókat.

Egyik nap anya túl sok morfiumot adagol be. Amikor rátalálunk, meggyőzően azt állítja:

„Nem vérzek, nem tört el semmim”. Aztán még azt, hogy: „na, igen, kórházba kell menni”.

Majd hirtelen azt, hogy: „Yes”.

– Yes.
– Mi?
– Yes, yes.
– Minek beszélsz angolul?
– Body language.
– Miféle „body language”?
– Csöndben légy. Yes.
– Kérsz vizet? Be vagy lőve.
– Yes.
– Még?
– Yes.
– Miért akarsz angolul beszélni? Nem tudsz angolul.
– Body language.
– De miért?
– Csend legyen… Mennyi ideig voltunk a meghallgatáson?
– Nem voltunk.
– Az iPhone lehallgatott minket. Már tudják.
– Ne aggódj emiatt.
– Már jönnek értünk?
– Nincs nekik megtiltva.
– Yes!

A mentőautóban nem kell bekapcsolni az öveket. Ez logikus, a legrosszabbon már túl vagyunk.

– Maga hozzátartozó?
– Igen, nálam vannak az orvosi papírok.
– Tartsa őket magánál. Valaki majd beléjük néz.

A kórháznak az a része, ahová a mentők beérkeznek, úgy fest, akár egy áruház hátsó bejárata. Bejáró az élelmiszer-szállítmánnyal érkező teherautók számára.

A pult mögött egy doktornő. Átveszi a szállítmányt. A papírokba mélyed.

– Otthoni hospice? Ma egész osztagok érkeznek belőlük.

A piros kezeslábast viselő fazonok egyik lábukról a másikra állnak. A doktornő, mint egy gyík, mozdulatlanná merevedik. Nincs hely. Nincs mit tenni. Nem tud segíteni.

A piros kezeslábasok nem akarják feladni. Langyos az este. Nem akarják a gyanús rakománnyal kórházról kórházra járva tölteni.

Vita kezdődik. A piros mond valamit a kórházról meg az ellátási kötelezettségről. A doktornő meg, hogy őt ne oktassa ki.

Végső soron akár még ismerhetnénk is egymást. Lehetnének közös ismerőseink. Eljárhatnánk ugyanazokra a helyekre. Lehet, hogy valakinek a nővére, unokatestvére, barátnője.

Most mondok valamit, észrevételezi, hogy itt vagyok, és erről a vízszintes alakról a hordágyon – erről a bézs színű pléddel letakart alaktalanságról – e problémáról – kiderül, hogy maga is ember.

Anya egész életében ezt tanította nekem. Gyakoroltatta. Eljött a pillanat, itt az idő. Meg kell próbálnom. Ó, hű anyanyelvem, valamit raktam elébed – nem emlékszem, mit – jöjj, és segíts rajtam, mikor oly nagy szükségem van rád.3

Valahol olvastam, hogy a szemébe kell nézni… Vagy fordítva: hogy nem szabad a szemébe nézni. Mindenesetre a szemével valami. Meg hogy embernek kell tekinteni az áldozatot. Igen, ez A bárányok hallgatnakban volt. Amikor eljön a végső pillanat, csak a krimikre lehet számítani.

– Tudja, hölgyem – kezdem –, én is az eutanázia híve vagyok… (Zéró reakció).

…de muszáj ezt az én anyámon elkezdeni? (Zéró reakció).

…

Ez is valami könyvből van. A doktornő kopog a billentyűzeten. Helyet keres. Nem tudok szabadulni a benyomástól, hogy moziban vagyok, és a pénztárosnő mindjárt felém fordítja a képernyőt – a piros foglalt, a zöld szabad, felül a vászon – talán a tizenkettedik sor közepe táján.

– Így és így hívják. Tegnap még jó formában volt. Egész cselekvőképesen – magyarázom gyorsan, és hozzáteszem: – Nagyon intelligens személy.

Mintha az eladásra kínált árut dicsérném. Na, gyerünk, kislány, könyörülj meg rajtunk. Nem bánod meg. Mint a megszállás idején: élnem adj még, tiszt uram. Német uraságod üvegszeme olyan emberien néz rám.

Várakozunk. A doktornő valahova telefonál. Felveszi a telefont. A mentősök kint füstölnek. Az ajtó nyitva. Hallani a rádió duruzsolását, a bemondónő eltorzult hangját.

A doktornő meglágyul.

– Személy szerint ellene vagyok a kórházi felvételnek ilyen esetekben – mondja.
– Értem, de anyám kérte, hogy kórházba…
– Tudja maga, ez melyik stádium?
– Igen, csak azt szerettem volna mondani, hogy anyám most zavart.
– Zavarodott.
– Zavarodott, azt mondta a mentős orvos, de tegnapelőtt még rendesen reagált mindenre.
– Na, igen, tegnapelőtt – vonja meg a vállát. De most… – itt megszakad a mondat.

A szempillája sem rezdült, amikor el akarta küldeni a beteget, de most, amikor azt kellene mondania, hogy „a maga anyja haldokik”, feszélyezve érzi magát. Otthonunk, a nyelv. A becézések hazájában az élő embert egy darab hullaként lehet kezelni, de feltétlenül hozzá kell tenni, hogy „anyuka” vagy „anyuci”.

– A maga anyukája az utolsó célegyenesbe fordult, hogy úgy mondjam.

Megint kopog valamit a billentyűzeten. Aztán felveszi anyát a kórházba.

Egy pillanatra úgy vélem, sikerült meggyőznöm. De igazából csak anya barátnéinak a könyörgése találhatott meghallgatásra.

Reggel jobb. Anyánál megjelenik egy kórházi orvos.

– Hát magával mi történt? – kérdi joviálisan.
(Zéró reakció).
– Tudja, miért van itt?
– Valószínűleg az ősök bűneiért – feleli anya némi gondolkodás után. Majd kikacsint oldalra: – Jól megmondtam neki.

Valóban, jól megmondtad. Bravó. Megint sikerült. A fickó felhúzta a szemöldökét. A tekintete elszakadt a papírtól. Rád nézett – voltaképpen hogy nézett rád? – ámulattal, meglepődve, elismeréssel? Talán még meg is jegyzett magának. Nem vagy többé az osztályra lopva becsempészett csomag. Ezt akartad hát. Kidumáltad magadnak.

– Hol van Piotrek? – kérdi anya.
– De hiszen már nem él.
– Ilyen helyzetben itt kellene lennie – mondja.

Továbbra sem fogadja el a könnyű kifogásokat. Továbbra sem ismeri el a felsőbb erő működését. Ha akart volna, eljött volna. A halál még nem indok.

– Úgy öltöztél fel, mint egy idióta.
– Rendesen.
– Beszélnivalóm van veled. És ez nem puszta bájcsevej lesz. Most majd megmondom, mit tartok rólad.
– Tudom, mit tartasz rólam.
– Itt voltál reggel, és még csak be sem kukkantottál. A folyosókon járkáltál, és azt énekelted, hogy „Tobrukban járt nagypapa”.
– Túladagoltad a morfiumot, emlékszel?
– Mindannyian járkáltatok és Tobrukról énekeltetek. Ez a nőszemély is benne volt.
– Csak úgy tűnhetett neked.
– Egy anyát nem csapsz be, egy zsidó anyát meg főleg – mondja, és hangosabban hozzáteszi: „Hadd hallják csak, és akkor mi van?”
– Nem voltam itt. Hallgass ide, úgy neveltél engem, hogy reggelente a kórházban járjak-keljek és azt énekeljem, hogy „Vésd eszedbe, unoka, Tobrukban járt nagypapa”?
– Szemmel láthatóan, sajnos.

Este pedig:

– Egész nap rád várok, erre megjössz és már mész is.
– Maradhatok.
– Nem tartóztatlak. Vidám éjszaka vár rám.
– Rosszul alszol?
– Rosszul.
– Felébredsz?
– Fel, sajnos.

Hazajön, de magából kikelve.

Valamikor, régen, a háziorvos nem a megfelelő diagnózist állította fel. Az orvosnak tudnia kellett volna, ő meg hazudozott, mintha könyvből olvasná. Magyarázta, hogy semmi komoly. Hogy ez a korral jár. Hogy elég valami gyógyszer, étrend-kiegészítő, terápia a speciális klinikán, ahol valami egyedülálló izraeli módszert alkalmaznak. Hittünk neki.

Még őt is behálózta, ezt az okleveles, becsületes orvost.

Később, azt követően, hogy a nyugtalankodó barátnék elráncigálták kivizsgálásra, mikor már minden nyilvánvaló volt, hirtelen és mély szimpátia gyúlt benne ez iránt az orvos iránt.

Semmi pénzért sem cserélte volna le.

– Mindent felír nekem! – hirdette diadalmasan.
– Mindig felveszi a telefont! – hirdette diadalmasan.
– Villámgyorsan! – hirdette diadalmasan.
– Fél lábon állva is! – hirdette diadalmasan.

Mert Lelkiismeret-furdalása Van.

Mert Bántja a Lelkiismerete.

Anyám beszéde olyan volt, akár egy váltságdíjat követelő levél. Közlemény, melyet kivágatokból állítottak össze. Szállóigékből. Parafrázisokból. Minden alkalomra megvoltak a megfelelő szavai. Úgy használta őket, akár egy szerszámkészletet. Csavarhúzó valamennyi csavarhoz. Kulcs minden zárhoz.

Ezekből a szavakból szerkezeteket alkotott. Többszörösen összetett mondatokat. Telis-teli fortélyos alárendelésekkel és farkasvermekkel. A mondatok – haditervek. Hadműveletek vázlatosan. Képes volt rá, hogy tőrbe csalja az ellenfelet. Körülvegye. Oldalba támadja.

És most körülötte állunk.

– Elvárom – mondja –, hogy valaki a családomból. Hogy valaki a családomból szíveskedjen.
(Hárman fogjuk körül, de senkihez sem fordul közvetlenül. Szégyenbe hoz bennünket a láthatatlan hallgatóság előtt. Elvárja, hogy valaki a családból szíveskedjen. Rendszerint hozzátenné, hogy „legyen oly kegyes”: Elvárom, hogy valaki a családomból legyen oly kegyes és szíveskedjen”.)

– Elvárom, hogy valaki a családomból felvilágosítsa ezt a nőszemélyt! (Felvilágosítsa! Nőszemélyt!)
– Felvilágosítsa ezt a nőszemélyt, hogy…
(Magába feledkezett. Híján lett a szavaknak. Nem emlékszik, hogy mondják „inni”, „tea”, „kávé”, „melegebb”. Nem emlékszik az ápolónő nevére, de még képes arra, hogy terrorizáljon minket a hangfekvésével.)
– Elvárom… – ismétli.
(Hangsúlyozva.)
– Hogy valaki a családomból…
(Valaki. Mindegy kicsoda.)
– A családomból…
(Emlékeztetés a kötelességekre.)
– Szíveskedjen…
(Szíveskedjen – kegyeskedjen – legyen oly kegyes – megtegye nekem ezt a szívességet.)
– Ezt a nőszemélyt…
(Ezt a sötét, oktondi nőszemélyt. Az ápolót, akit ide hoztunk. Az ápolót, aki mindenre alkalmatlan. Akit talán haragunkban választottunk.)
– Hogy…
(Hogy mi?)

…

(Nem emlékszik. Nem emlékszik.)

– Már nem fontos – mondja anya. – Mindegy.

És elhallgat. E naptól fogva többet nem beszél velünk. Nem kockáztat. Hallgatásával nyeri vissza az ellenőrzést a szavak felett.

Mintha visszatérnél a gyerekkorodba – suttogom –, mintha megint lenne dajkád. Emlékeztet rá? Emlékeztet Władzia asszonyra? – kérdezem. – Legalább egy kicsit?

A válasz csak egyféle lehet.

– Egyáltalán nem.

Innentől fogva a lakást az ápolónő hangja tölti ki. Lengyel-orosz-ukrán keveréknyelven beszél anyámhoz.

– Kórházba’ rossz. Házba’ jobb. Nálunk úgy mongyák: Maga gazda, maga ura.
– Attam belé leveskét. Kicsinyét ett. Annyit, hogy reggel megett kicsinyét… Kakát csinált. Én attam belé szilvát, ha csinált.
– Már én nem aluszok erőssen (ha hív, meghallom).
– Istenke aggya, hogyha mindentől jobb vóna. Istenke aggya.
– Haló! Hallasz engem? Hogy vagy?
– …
– Szép idő volt. Lotka a klubhelyiségben kísérletet végzett egy léggömbbel. Nagyon jól sikerült. – Na. – Azt mondtad, „na”? – Na. – Szép idő volt. Gyalog mentünk haza az iskolából. Új bolt nyílt. Léggömböket osztogattak és csokit. Ott vagy? Mondj valamit. Mondd, hogy „na”. – Na. – Fagyit kezdtek árulni. De nincs villamosjegyük, biztos nem éri meg. Hallasz engem? –  … – Fáradt vagy? Hagyjalak békén? Ma az időjárás… Szép idő volt. Gyalog mentünk… Hagyjalak békén? – … – Akkor aludj jól. Jó éjszakát. Holnap jövök vagy felhívlak. – Jó éjszakát, drágám – mondja hangosan és jól érthetően.

Már nem olvassa az „Újságot”, de még a keze ügyében tartja. Hétvégi szám, gyűrött és vastag, mert senki sem dobta ki a mellékleteket. A lapok közül kilóg egy fénymázas szórólap különféle fűnyíró-modellekkel.

Megy a tévé.

– Hogy is hívják ezt a színésznőt? – tudakolom.
– …
– Ez az, amelyik a Szeretem magát, Sułek úrban4 játszott? – kérdezem.
– Az egyetlen.
– Tessék?
– Az egyetlen Sułek úr.
– Szóval, hogy hívják?
– …
– Egy pillanattal később.
– A kicsi elkezdett joggingra járni.
– Tegnap elfutott a parkig.
– (Nevetés).
– Így hát új költségek léptek fel, mert kiderült, hogy ehhez speciális cipőre van szükség. Rettenetesen el volt kámpicsorodva, hogy egyszerű cipőben kell futnia. Olyan képet vágott, képzelheted, mint éhes gyerek, ha szilvalekvárt lát. Úgyhogy nem bírtuk tovább, Marta elment vele cipőt venni. Na, de ez valami elképesztően bonyolult dolog. A pasas elkezdte kérdezgetni a boltban, hogy milyen távolságot fut és milyen felületen… Ő meg eddig csak egyszer futott, a parkig és vissza, és nem nagyon emlékezett, milyen volt az útburkolat…

– …
– Úgyhogy végül rózsaszínt vett.
– (Nevetés).

Nemrégiben még villamossal és busszal járták az egész várost, hogy a tanakodás drámai pillanatai után kiválasszák a megfelelő plüssállatkát (egy zöld szoknyás szurikátát? egy baszk svájcisapkás makákót?), és győzedelmesen hazatérjenek.

Útközben mindig különböző kalandokba keveredtek. Agyagozó műhelyfoglalkozásokba, bemutatókba, ünnepélyekbe botlottak. Valamelyik nap csatlakoztak a Szabad Kender felvonuláshoz, amiről anya tévesen azt gondolta, hogy kerti piknik.

Semmi pénzért nem fújt volna visszavonulót. Útközben azt magyarázta az unokáinak, mit jelent az, hogy legalizálni. És azt, hogy a kábítószer rossz. „Úgyhogy jó, hogy be van tiltva” – vonta le a következtetést a gyerek, neki meg nagymamaként türelmesen el kellett magyaráznia a liberális világszemlélet ellentmondásait.

Még mindig megy a tévé, de már senki sem kapcsolja be a videólejátszót az elválasztott ikrekről szóló filmmel. A gyerek az ágy mellett ül. Türelmesen viccet mesél. Egy fantasztikus viccet, amelyet az iskolaújságban olvasott. Az újság egy zlotyiba kerül, és nagy népszerűségnek örvend az első, második és harmadik évfolyamosok körében. Terjedelmes cikkeket foglal magában – Érdekességek Grúziáról, Húsvéti szokások a térségünkben –, de mindenekelőtt viccek egész sorát, amelyeket az internetről szedtek.

– Szóval a nyuszika bemegy a boltba, és megkérdi: „Sajt van?” Az eladó azt feleli, igen, a nyuszika vesz sajtot, és megy a dolgára. Következő nap megint vesz sajtot. Harmadik nap megint…
– (Nevetés.)
– Várj, nagyi. Végül, egyik nap az eladó megkérdi: „És minek neked, nyuszika, ennyi sajt?” A nyuszika azt mondja, hogy ha elkíséri, megmutatja. Úgyhogy elmennek a tóhoz, és a nyuszika belehajítja a sajtot a tóba…

– (Nevetés.)
– Nem, nem, még nem. A nyuszika bedobja a sajtot ebbe a tóba, a víz bugyborékol, az eladó pedig megkérdi: „Mi lakik ebben a tóban, nyuszika?”. A nyuszika meg: „Fogalmam sincs, de nagyon odavan a sajtért”.

– (Nevetés.)
– És azt ismered a barna nőről meg a szőke nőről, akik kiesnek az ablakon, hogy melyik esik le először? Én még azt is ismerem, hogy beállít a nő az orvoshoz egy békával a fején.

– (Nevetés.)

Elfogynak a viccek. Indulunk haza.

– Felugrunk valamikor – ígérem meg.

Délutánonként a barátnék ügyelnek nála. Felolvasnak neki hangosan. Időnként benézek. Elmesélik, hogy telt az ügyelet.

– Ma meg sem szólalt – meséli egyikük –, de amikor felolvastam neki a könyvből, nevetett.
– A megfelelő pillanatokban – szólal meg hirtelen anya. – A megfelelő pillanatokban nevettem.

Később kiderül, hogy ez volt az utolsó mondata.

 

Fordította: Danyi Gábor

—

1  Részlet a szerző Rzeczy, których nie wyrzuciłem [Dolgok, amiket nem dobtam ki] című könyvéből (Wydawnictwo Karakter, Kraków, 2016). A könyvet magyar nyelven a Typotex Kiadó tervezi megjelentetni 2021-ben.

2  E napon tört ki a varsói felkelés a náci megszállók ellen.

3      Utalás Czesław Miłosz Moja wierna mowo című versére, amelynek kezdő sorai Kerényi Grácia fordításában így hangzanak: „Ó hű anyanyelvem, / téged szolgáltalak. / Tálacskákban színeket raktam eléd minden éjjel, / hogy legyen nyírfád is, szöcskéd is, meg pirókod, / megőrző emlékezetemből.”

4 „Kocham Pana, Panie Sułku” – Jacek Kanczarski nevéhez fűződő rádiókabaré-sorozat,  amely 1973–2000 között volt műsoron Lengyelországban.