„A kontextusváltás képessége” / Nagy Csilla beszélgetése Szolláth Dávid irodalomtörténésszel a Mészöly-monográfia kapcsán

Szolláth Dávid a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomelméleti Osztályának munkatársa, a Literatura folyóirat szerkesztője és a Jelenkor Kiadó Mészöly-életműkiadásának sorozatszerkesztője. Közel 20 éve kutatja Mészöly Miklós prózaművészetét, eredményeit több mint 700 oldalas monográfiában tette közzé tavaly decemberben. Szolláth Dávidot a kötet műhelytitkairól, a Mészöly-életmű értelmezésének változásairól, és a Mészöly-emlékévvel kapcsolatos terveiről kérdeztük.

Ha nem tévedek, az első Mészölyről szóló tanulmányod 2000-ben jelent meg a Literaturában, azóta rendszeresen publikálsz írásokat az életműről változatos szempontok szerint, irodalomtörténeti- és elméleti kérdésfelvetéssel, komparatív viszonylatban, recepciótörténeti kitekintéssel. Mikor vált nyilvánvalóvá számodra, hogy a Mészöly-téma esetedben nemcsak alkalmi feladat lesz, hanem hosszú távú, nagyobb merítésű vállalás?

Igen, elég régen kezdtem Mészöllyel foglalkozni, de volt tizenvalahány év közben, amíg más területen kutattam. A szakdolgozatomat még Thomka Beátánál írtam, a nagyhatású első Mészöly-monográfia szerzőjénél. A szakdolgozat Mészölyről is szólt, meg nem is, mert valójában a „kincstári” marxista Mészöly-kritika volt a fő témája. Furcsa mód a zseniális, lenyűgözően gazdag prózaírónál valamiért érdekesebb lett számomra a marxista kritika többnyire fűrészpor-ízű nyelve. A korabeli kritikákat olvasva nem értettem, hogy „hát miről beszélnek ezek?”. Tanult egyetemi emberek, kritikusok nagy egyetértésben sületlenségeket állítanak és álkérdéseken vitatkoznak szenvedélyesen. A kilencvenes években az volt a közfelfogás, hogy a múlt rendszer hivatalos diszkurzusait a legjobb lesz mihamarabb elfelejteni. Az elméleti „boom” korszaka volt, elképesztően sok teóriát olvastunk. A generációmból néhányan úgy tanultunk meg franciául, hogy Derridát, Foucault-t, Deleuze-t, Genette-et olvastunk nagyszótárral, de a kávé kikérése egy párizsi caféban nyelvi próbatételt jelentett. Szédítő ütemben próbáltunk felzárkózni a nemzetközi szellemi áramlatokhoz, és közben ugyanilyen sebességgel felejtettük el, hogy mi van a hátunk mögött. Szórták ki a könyvtárakból a kommunizmussal, munkásmozgalommal kapcsolatos könyveket, száz forintért darabját, vagy néha ingyen, én meg Lukáccsal, Marxszal, Gorkijjal, Déryvel, Galgóczival, Sinkó Ervinnel megpakolt hátizsákkal mentem haza a koleszszobánkba. Mert nem akartam elhinni, hogy mindez tényleg nem volt több egy korszakos tévedésnél. Hogy ez a negyven év most kuka. Inkább azzal a hipotézissel éltem, hogy van itt valami, amit én már nem értek. Hogy a se füle, se farka lózungok a pártosságról, a realista humanizmusról vagy a polgári dekadenciáról esetleg nem is azt jelentik, amit első olvasatban jelentenek. Hogy ez nem pusztán őrült beszéd, hanem van benne rendszer, egy kódrendszer, amit már azért nem értünk, mert már nem akarjuk érteni. Eléggé behúzott a téma. Úgyhogy Mészöly helyett, illetve Derrida és Foucault helyett, akiket évekig nagy lelkesedéssel tanultam – eleinte Orbán Jolán óráin, Derridának még előadásaira is bejutottam –, végül a munkásmozgalom-történet  és az irodalomtörténet összefüggéseiről írtam a doktori disszertációmat. Ezért eleinte kissé lököttnek néztek, gyanakodtak, hogy valami bizarr hobbival szeretnék kitűnni, de aztán kiderült, hogy nem csak bennem fogalmazódott meg igény arra, hogy megpróbáljam megérteni a kommunizmus holt nyelvét. És persze eközben volt nagyjából nyolc év „Joyce-ozás”, amikor Gula Mariannával, Kappanyos Andrással és Kiss Gábor Zoltánnal az Ulysses új magyar változatán dolgoztunk. Az is nagy kaland volt. A lényeg mindebből az, hogy volt tíz-egynéhány év, amíg csak elvétve foglalkoztam Mészöllyel. Végül aztán 2014 körül úgy döntöttem, hogy lassan visszatérek hozzá. Az volt a tervem, hogy egy Mészöly-tanulmánykötetet írok. Amikor aztán körülbelül két éve a Jelenkor Kiadóban Nagy Boglárka előállt azzal, hogy a 2021-es centenáriumra esetleg ki lehetne adni egy Mészöly-monográfiát, akkor megijedtem, mert az egészen más követelményrendszer, mint a tanulmánykötet. 2020-ban erőltetett menetben próbáltam kiegészíteni és egységesíteni az addigi Mészöly-tanulmányaimat, hogy strukturált, átfogó, egységes munka legyen. A könyv egyik fele sok év alatt, a másik fele 2020-ban, nagyrészt karanténban készült.

A monográfia legnagyobb erénye, hogy szisztematikusan számba veszi, rendszerezi a pálya állomásait, a recepció sajátosságait (tehát kézikönyvként használható), emellett egyedi fogalmi keretet és értelmezési stratégiákat is kínál az életmű feldolgozásához (tehát analitikus jellegű). Az első fejezet (Fogalmi áttekintés) önálló „szerzői portréként” is megállná a helyét, azonban legfontosabb funkciója mégis az, hogy bevezesse az általad a pályaszakaszok elkülönítéséhez szükséges fogalmakat. Az integratív és dezintegratív prózapoétika terminusa kiemelten fontos, az egyes fejezetekben visszatérő elemként, állandó vonatkozási pontként van jelen. Hogyan definiálhatóak ezek a fogalmak a Mészöly-pálya szakaszainak vonatkozásában?

Nagyon örülök, hogy szerinted használható kézikönyvként, mert valóban ez volt a célom. Ezt szolgálja a részletes tartalomjegyzék, az életrajzi függelék, a névmutató is. Ezért vannak szövegszerte előre- és hátrautalások fejezetszámokkal. Egy szerzői monográfiának szerintem kétféle olvasója van. Az egyik az, aki végigolvassa, ilyenből van kevesebb, a másik az, aki céltudatosan használja, bizonyos témákra keres rá. Ha egy dramaturg Mészöly-darabot akar adaptálni, akkor csak a drámákról szóló fejezeteket nézi át. Ha egy magyartanár bibliai témájú regények tanításáról ír a portfóliójában, akkor nyilván a Saulusról szóló részeket fogja elolvasni, mert a munkája és a gyerekei mellett ennyi fér bele. És ez teljesen rendben van így. Én nem csak harminc kollégámnak szeretnék írni.

De nézzük a terminológiát, amire utaltál. A mű integrációjának és dezintegrációjának kérdése roppant egyszerű valami. Az integrált elbeszélő műnek van eleje, közepe, vége, megfelel a maga műfaji szabályainak, kerek, lezárt egész. Nem hagy hiányérzetet maga után, azt nyújtja, amit ígér, szervesnek érezzük az egészét, koherensnek a részeit. Ilyen jónéhány klasszikus, ilyenek a mitológiai alapú történetek, a történetsémákat, narrációs kliséket kiaknázó forgatókönyvek, a biztos sikerre számító zsánerek. A dezintegrált mű ennek az ellentéte. Érdekes kérdés, hogy mi lenne az abszolút dezintegrált mű. Mondjuk közelít hozzá a Finnegans Wake, de az is csak eleinte, amikor még egy mukkot sem értesz belőle, mert ha néhány napot rászánsz, akkor már felfedezed annak is az integrációs elveit, és csökkenni kezd a dezintegráció káosza. Vagy vegyük azt, ha olyan idegen nyelven próbálsz meg olvasni, amit egyáltalán nem értesz. De ha az ismeretlen nyelvű műről felismered, hogy vers lehet, és felfedezel rímeket is, akkor máris integrálod, szóval ez sem tökéletes példa. Ez eddig tényleg csak két pólus: mennyire szervezett vagy amorf az elbeszélő forma. Mármost Mészöly egy sokműfajú, sok mindent kipróbáló szerző volt, aki egészen eltérő formanyelveken is alkotott remekműveket. Ha monográfiát kell írnod róla, akkor az okoz legtöbbször fejfájást, hogy ne csökkentsd ezt a sokféleséget, hogy egyik korszakát, egyik művét se tüntesd ki a többi rovására. Én a műforma felbomlásának történetét tettem meg az életmű vezérfonalának, azt gondolva, hogy ezzel csökkentem legkevésbé a sokféleséget. Az integratív és a dezintegratív formák között ugyanis nagy különbség van, de ez nem értékbeli különbség. A „forma felbomlásának” folyamatrajza nagyjából így néz ki: a korai, háborúról és annak utóhatásairól szóló elbeszélései, hatalompéldázatai még szervesek és egységesek, könnyebben áttekinthetők, visszavezethetők világirodalmi előzményekre és párhuzamokra, de már ezekben is elkezdődik a forma bomlása, amely a regények során át (Az atléta halála, a Pontos történetek, útközben, a Saulus) az Alakulásokig és Filmig erősödik. E két utóbbi mű a forma legparádésabb, legzavarba ejtőbb roncsolása, amely nemcsak Mészöly pályáján, de a korszak magyar irodalmában is korszakos jelentőségű. Persze ez sem egyenesvonalú folyamat. Amolyan „gyenge” narratívának szánom, amelyben kitérőkkel, rekurziókkal is számolni kell. A monográfia fő „története” tehát csak tendencia-érvényű, messziről nézve van kohéziós ereje.

Mint mondtam, integráció vs. dezintegráció végtelenül egyszerű oppozíciós séma. Akkor kezd kicsit érdekesebb lenni a dolog, amikor belátjuk, hogy a művekben integráció és dezintegráció törekvése egyszerre is felfedezhető. Mészöly műveire ez különösen igaz. Vegyük például a Megbocsátást vagy a Családáradást. Azt hiszed, hogy egy családregényt vagy egy dzsentriregényt kezdtél olvasni, mert minden erre utal, de aztán kiderül, hogy a felidézett „békebeli” műfajokat finoman, de határozottan kijátssza, kifordítja a szöveg. Az ilyen mű nagyon is integratívnak látszik, végül mégis integrálhatatlan. Ezeket tehát kineveztem álintegratív műveknek. A látványos dezintegrációt felváltja a látszólagos integráció. Mészöly a nyolcvanas-kilencvenes évek úgynevezett pannon prózájában megint bődületesen jó műveket hozott létre ezzel az olvasót megtévesztő játékkal. Ha csak egy-egy példát lehet mondani a különböző „Mészölyökre”, akkor azt mondanám, hogy a Jelentés öt egérről integratív, a Film dezintegratív, a Megbocsátás álintegratív remekmű.

A Mészöly-értelmezést,  a szövegekhez való hozzáférést nagymértékben meghatározták többek között Balassa Péter interpretációi. Emlékezetes a Megbocsátásról vagy a Filmről szóló tanulmánya1, illetve az a plasztikus nyelv, amellyel a prózai megújulás fontos műveiről szólni tudott. Számodra mennyiben jelentett meghatározó élményt a „Balassa-iskola”, a „Balassa-féle” interpretáció és nyelvezet?

Balassa Mészölynek két különböző korszakát is a hetvenes-nyolcvanas évek megújuló magyar prózájának iskolapéldájaként emelte ki. Pontosan úgy, ahogy mondod, a Filmet és a Megbocsátást, tehát amelyeket én most a dezintegratív és az álintegratív formálás példáinak nevezek. Ez Mészöly pozicionálása szempontjából nagyon fontos, de ennek részleteibe most nem mennék bele. Balassa jelentőségével, hatásával és elemzési stílusának árnyoldalaival én egy egyetemista koromban elkövetett elemzésemben próbáltam szembenézni. Tipikusan forrófejű, ifjúi önzéssel megírt dolgozat ez. Először mindent elolvastam Balassától, rengeteget tanultam a munkáiból, Flaubert-t, Lukácsot, Nádast stb., aztán a kritikámban könnyű kézzel kimutattam hibáit és rapid módon triumfáltam. Néha szörnyű az ember, amikor fiatal. Ő a Nádas-monográfiájáról írt bírálatomat2  elolvasta, üzent, hogy beszélni szeretne velem róla, egyszer találkoztunk is, de akkor haladékot kért, mert nem ért rá. Aztán körülbelül két hónap múlva meghalt. Ez persze csak egy szomorú anekdota. A lényeg az, hogy Balassának nagy szerepe van a Mészöly-kép kialakulásában, sőt a Mészöly-életműkánon kialakításában, de én őszintén szólva nem hiszek abban, hogy egy-egy nagy formátumú kritikus dönti el, hogy merre megy az irodalom. A Mészöly-pálya számtalan példát szolgáltat arra, hogy az irodalom közösségi teljesítmény, a romantikus zsenihívők helyett én a józan, kissé talán szarkasztikus kontextualisták, kulturalisták, intertextus-bogarászók,  no meg a művészetszociológusok pártján vagyok. Ennek megfelelően igyekeztem a könyvben sokféle szemszögből nézni a Mészöly-kép alakulását. Sokat írok a mára elfelejtett kincstári marxista kritikusok meg-megújuló Mészöly-ellenkampányairól, és kitérek a Mészölyről szóló ügynökjelentések hajmeresztő, voltaképp vicces álesztétikai terminológiájára is. Tárgyalom a Mészölyt pártoló kritikusok, például Béládi Miklós defenzív stratégiáit, kitérek a nyugati magyar irodalmi emigráció remek értelmezőinek (pl. Sipos Gyula/Albert Pál, Karátson Endre stb.) egészen más szempontú, sok tekintetben érvényesebbnek tűnő értékeléseire. A náluk fiatalabb Balassa és a vele kortárs, a negyvenes években született kritikusok nemzedéke csak az ő írásaik után-közben lép föl. Az a generáció, az az új világirodalmi és irodalomelméleti tájékozódás, amelyet Kulcsár Szabó Ernő egyik könyvcímével tudnék hirtelen legegyszerűbben megnevezni: „Az új kritika dilemmái”. Thomka Beáta mindenekelőtt, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, és még sorolhatnám a neveket. Sőt, a generációkat, a nyolcvanas-kilencvenes években fellépőkkel folytatva a sort: Takáts József, Szilasi László, Kulcsár-Szabó Zoltán. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy remek Mészöly-kutatók és -elemzők vannak a nálam fiatalabbak között is. Elképesztően érdekes, hogy ők mit vesznek észre egy-egy Mészöly-műben, ami nekem nem is jutna eszembe. Márjánovics Diánára, P. Simon Attilára, Vásári Melindára és másokra utalhatok. Szóval az 1928-as Béláditól a rendszerváltás környékén született kritikusokig legalább öt generáció értelmezéseivel kell számolni. Most képzeld el, hogy a „sokféle Mészöly”-t ez hogy megsokszorozza. A fogadtatás időbeli mintázatához vegyük még hozzá a földrajzit. Egészen másként olvasták Mészölyt a Vajdaságban, a Felvidéken, Hollandiában, Párizsban, Berlinben, Szegeden, Pécsen, Miskolcon vagy éppen Szekszárdon, ahol született. Már bánom, hogy nem rajzoltam meg a Mészöly-fogadtatás térképmellékletét, rendkívül tanulságos lenne. És még semmit nem mondtam azoknak az íróknak a munkáiról, akik nemcsak emlékeznek Mészölyre, hanem rendkívül tanulságosan elemzik is a műveit. Tandori Dezső, Nádas Péter, Márton László, Grendel Lajos, Pályi András, Sándor Iván, hogy csak néhány példát említsek. Egyszóval: igyekeztem elkerülni, hogy egy értelmezői irány, iskola hatása túlnyomó legyen a monográfiában. Nem tudom, ez mennyire sikerült. Mészöly az egyetemes magyar kultúra egyik csúcsragadozója, sokféle, változó, kisajátíthatatlan.

Sándor Iván Szilágyi Zsófiának adott interjújában Thomka Beáta Mészöly Miklós-kismonográfiáját jelöli meg a kortárs Mészöly-értelmezés alapműveként (amely a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatában jelent meg a kilencvenes években3), a véleménye szerint az életmű későbbi értelmezői Thomka Beátát követték.4 A te könyved a következő, az egész életműre kitekintő összefoglaló munka. Huszonöt év elteltével nyilván változik az irodalomértés, az idő távlatából árnyaltabbá válik egy adott szerző irodalomtörténeti megítélése, maga a kontextus. Számodra mennyiben volt meghatározó Thomka megközelítésmódja? Melyek azok a kérdések, amelyekben tovább léptél, illetve amelyekben más utat választottál?

Sándor Ivánnak igaza van. De az a helyzet, hogy én nem tudok elfogulatlanul beszélni Thomka Beátáról. Mi, pécsi irodalmárok, rengeteget köszönhetünk annak, hogy ő, amikor áttelepült Magyarországra, Pécset választotta, és ott is maradt, noha többfelé hívták a világban. A kérdésed rászorít arra, hogy összefoglaljam, mi változott meg a Mészöly-recepcióban Thomka Beátával. Ezt sem mertem a könyvben kifejteni, épp azért, mert tisztában vagyok saját elfogultságommal. Hogy nézne ki, ha egy Thomka-tanítvány ecsetelné Thomka jelentőségét? De közelítsük meg a kérdést onnan, milyen diskurzusoknak volt addig Mészöly a főszereplője. Irodalompolitikaiaknak  (polgári válságfilozófiák szekundánsa vs. kompromisszumképtelen, rezisztens író), irodalmi örökléstanoknak (kinek az elődje, boldog őse, rokona, ismerőse), kissé heves, kissé izzadságos kánonvitáknak (mi a „szerepe” a magyar próza megújulásában, minek a „küszöbe” Mészöly stb.), valamint kultikus beszédeknek. Ironizálok, noha ezek a magyar irodalmi mező rettentően fontos szimbolikus mozgásai, szó se róla. Csakhogy az ezekben az erőterekben megszólaló, jellemzően fontos kulturális tisztségeket is betöltő, nagy presztízsű, szinte kizárólag férfiszerzők ilyenkor többnyire elfelejtenek reflektálni saját kijelentéseik pozicionáltságára. És mindig-mindig világnézeti, hatalmi vagy szakmapolitikai szaga volt ezeknek a vitáknak, ezen persze a rendszerváltás sem változtatott. Amikor viszont Thomka Beáta ír Mészölyről (illetve általában irodalomról), azt mindig úgy látom, hogy ez végre tisztán szakmai beszéd. Ami szinte lehetetlen, tudom, és mégis. Ritka a magyar irodalmi életben, hogy valaki a saját intellektuális teljesítményével ne akarjon még valami mást is bizonyítani. Hogy kutatási tárgya ne volna illusztratív viszonyban valamivel, hogy a műelemzésnek ne volna valami távlatosabb ambíciója is. Ha másról mondanák, nem is nagyon hinném el, hogy lehetséges a posztideologikus beszéd arról az irodalomról, amelyben felnőttél, amelyhez ezer elfogultságod köt. És nem is gondolom, hogy ebben nekem volna esélyem utolérni őt. Csodálom szellemi nagyvonalúságát, gondolkodói eleganciáját, de az én szemléletem ennél kicsit profánabb. Ebből aztán az következik, hogy szerintem Thomka Beáta Mészölye egy posztideologikus, professzionális irodalomértelmezés számára letisztogatott, „tisztán irodalmi” Mészöly, amihez könnyebben tudtak csatlakozni a rendszerváltás után felnőtt, azaz kissé posztideologikus értelmező nemzedékek. Ha sarkítani akarom, akkor elsősorban az ő több évtizedes Mészöly-kutatásaihoz kötődik, hogy Mészöly kritikai vitakérdésből és kultusztárgyból irodalomtudományos tárggyá vált. Ez, akárhogy is nézem, szintlépés.

A monográfia hangsúlyt fektet az első művek „rehabilitálására”: nemcsak arra a kérdésre ad választ, hogy mi volt az oka az első kötetek háttérbe szorításának (a recepció szempontjából), hanem arra is, hogy milyen módon lehet csoportosítani, interpretálni ezeket a műveket. Eközben pedig a Jelenkor életműsorozatának szerkesztőjeként hozzáférhetővé is teszed a korai munkákat. Véleményed szerint a Magasiskola előtti időszakból mik azok a szövegek, amik kevesebb figyelmet kaptak, mint amit talán megérdemeltek volna?

Erre a kérdésre nem tudományos, hanem pragmatikus választ adnék. Recepciótörténeti közhely, hogy egy életmű továbbélésének feltétele a kontextusváltás képessége.  Hogyan tudja egy lezárult korpusz más és más oldalát megmutatni az újabb és újabb nemzedékeknek. Ilyen volt, amikor például az addig leértékelt, kissé egzaltáltnak tekintett kései Vörösmartyt felfedezte a Nyugat, de példa erre a Shakespeare-recepció fordulatos története (Dávidházi Péter áttekintésében) vagy a Petőfi-recepciótörténet (Margócsy Istvánnál), és még ezer példa van. Én régóta nagyon szeretem Mészöly hatvanas-hetvenes évekbeli regényeit és kései kisprózáját, mert én is nagyjából a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult értelmezési keretekben ismertem meg a szerzőt. A prózafordulat Mészölye, a posztmodern Mészöly, vagy a kései pannon próza Mészölye olyan kritikai elismerést váltott ki (több hullámban, különböző értelmezői közösségekben), amely úgyszólván kitakarta a korai remekléseket. Ezeknek egyébként a maguk idején, az ötvenes-hatvanas években rendkívül mostoha publikációs feltételek mellett és toxikus kritikai légkörben kellett volna érvényesülniük, szóval eleve hátrányból indultak a fennmaradásért folytatott versenyben. A Sötét jelek és a Jelentés öt egérről című kötetek elbeszélései és novellái tartoznak ide. Ezek közül csak Magasiskolát és a Jelentés öt egérről című novellát ismeri a szélesebb közönség, ez a kettő a jéghegy csúcsa, de ott van alatta az alásüllyedt jéghegy is: a Teréz krónikája, a Tragédia, a Képek egy utazás történetéből, a Film, az Emkénél, a Mulasztás, A három burgonyabogár és még néhány novella. Ezek eltemetett kincsek szerintem. Fő kérdésük nagyon leegyszerűsítve az, hogy mi marad meg a szubjektumból a háborúban és a diktatúrában. De ez nekem idomtalanul nagy kérdés, nem elég specifikus, úgyhogy inkább ennek egyes aspektusait emeltem ki. Mi marad meg az emlékezés képességéből? A saját történetemből? Hogyan értjük meg a hatalmat annak elszenvedése közben? Hogyan lehet beszélni, írni a totalitárius módon ellenőrzött nyelv közegében? Ezeknek az írásoknak az elszenvedett, megélt, korrumpáló történelem a fő tétje. A történelem súlyának, a terhelt emlékezetnek megint évadja van a magyar irodalomban. Az utóbbi, nagyjából húsz évben megint a történelmi emlékezet felé forduló magyar próza jelentős értékeket hozott létre. Innen nézve is érdekes lehet, hogy próbálta megírni a háborút a dezertált katona, Mészöly Miklós. A „sokféle Mészöly” közül nem ismerjük még mindet, és ha nekem felfedezés volt ez a korai, a későbbi formabontásokat és nyelvi csúcsteljesítményeket még csak előlegező Mészöly, akkor talán másnak is az lehet. De ez kockázatos persze, így ajánlgatni valamit, izgulok is miatta.

Hasonló javaslatot fogalmazok meg egyébként a Pontos történetek, útközben kapcsán is. Ez ma a legkevésbé ismert regénye Mészölynek, pedig rendkívül értékes, csak éppen kevéssé illett bele az eddigi Mészöly-összképbe. Azt hiszem, hogy a regényt ma két igen népszerű, illetve elismert szerző felől lehet visszamenőleg újraolvasni, újra-felfedezni. Az egyik Mészöly felesége, Polcz Alaine, akinek sokkal nagyobb része volt a mű létrejöttében, mint ahogy eddig a recepció azt hajlandó volt elismerni, a másik Mészöly akkori közeli barátja, Nádas Péter, aki ekkor még nagyon hasonló stílusban írt, mint Mészöly. Úgy gondoltam, ha eddig az volt a baj, hogy ez a regény állítólag nem illik a Mészöly-összképbe, akkor tegyük más keretbe. Polcz alaposabb vizsgálat után gyakorlatilag szerzőtársnak tekinthető, és ha a Pontos történeteket két szerzői korpusz közös darabjaként, a házaspár közös műveként olvasod, akkor egészen mást mutat meg magáról. Ráadásul épp ezáltal egy ma nagyon aktuális szempontból is olvasható: mi az „írónő” és az „írófeleség” helyzete az irodalmi rendszerben.

Mészöly Miklós prózapoétikája rendkívüli figyelmet kapott a kilencvenes-kétezres években a szlovákiai magyar irodalomtudományban is. Görözdi Judit5, N. Tóth Anikó6 és Dobsony Erzsébet7 kötete igazolja ezt. Valamint Szigeti László és Mészöly Miklós beszélgetőkönyve, a Párbeszédkísérlet, amely hihetetlenül izgalmas szöveg8. Továbbá Grendel Lajos munkássága vitathatatlanul magán viseli a Mészöllyel való érintkezés nyomait: érzékeny Mészöly-olvasataira (A tények mágiája című, az időskori prózát elemző nagytanulmányra, valamint folyóirat-cikkeire) te is kitérsz a monográfia családtörténet-ciklust és a pannon prózát elemző fejezetében. Hogyan látod a Mészöly–Grendel hatástörténeti kapcsolatot? Mi jellemzi Grendelt, a Mészöly-olvasót, és milyen kapcsolódási pontokat látsz a két író szöveguniverzuma között?

Az nyilvánvaló, hogy a Mészöly-értésben Szigeti László és Grendel Lajos hatásával számolni kell, és ez a hatás, azt hiszem, nem korlátozódik a szlovákiai magyar irodalomra, bár ott nyilván erősebb. Szigeti kiadói gyakorlatba példátlan sikerrel átültetett Közép-Európa-víziója érintkezett Mészöly hasonló írói-esszéírói elképzelésével. Úgy vélem, ők erősen bíztak benne, hogy itt egy önálló kultúrrégió tradíciója feltámasztható, és ez – szellemi értelemben – igen termékeny utópia volt. Nemcsak náluk, hanem Kunderától Konrádig, Hanák Péterig sokaknál, talán Esterházynál is. Én azt hiszem, Mészöly és Szigeti közös gondolkozásának ez lehetett az egyik legfontosabb specifikuma, erről persze meg kellene kérdezni Szigetit is. Ami a Párbeszédkísérlet értékelését illeti, ebben teljesen egyetértek veled. Számomra felfoghatatlan, hogy Mészölyt, ezt az önéletrajzi kitárulkozástól berzenkedő szerzőt hogyan tudta Szigeti ilyen jól beszéltetni, így megnyitni. (Erről egyébként kiváló interjú jelent meg nemrég a Műútban, ahol Márton László kérdezi Szigetit a beszélgetőkönyvről9.) Hrabalnak se lehetett könnyű a bizalmát elnyerni, de ha neki az orra elé teszik a mikrofont, akkor már mondja is. Mészölynél a beszéd nem volt, hogy úgy mondjam, magától értetődő. A fecsegés, az adomázás, a nosztalgiázás és a többi könnyed beszédműfaj idegen volt tőle. Egyszóval a Párbeszédkísérlet unikális könyv, hála érte Szigetinek. A fiatalabb generáció általad felsorolt jeles képviselői közé hadd szúrjak be még egy nevet, akinek írói munkásságában a Mészöly-hatás regisztrálható. Gazdag József első kötetének (Kilátás az ezüstfenyőkre, Kalligram, 2004) Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására című kiváló elbeszélése szerintem Az atléta halála újraértelmezése fikcióban. Szigeti szerepére rövidebben, Grendelre hosszabban kitérek a könyvben. Azért hosszabban, mert az utóbbival – minden elismerésem mellett – vitám is van. Egyrészt én mást gondolok Mészöly García Márquez-képéről, mint ő. Amit Grendel „tények mágiájának” nevezett Mészölynél, az szerintem nem valami misztifikált realizmus, hanem más is, több is annál. Másrészt ő a kései Mészölyt a „szövegirodalom” ellenparadigmájaként próbálja meg felmutatni, de szerintem ez nem jó stratégia. Mert Mészöly nem tért vissza a hagyományos epikai műfajokhoz a pannon prózában. Pontosabban csak látszólag, és ez döntő különbség, ez volna az álintegráció lényege, erről beszéltem az imént. Viszont a Grendel-próza alakulástörténete felől is nagyon is érthető az ő Mészöly-képe. De ebben nem mélyedtem el igazán, itt és most nekem mégiscsak Mészöly prózája volt a fő szempontom.

Véleményed szerint a Mészöly-prózapoétika folytatható hagyományként van jelen a kortárs irodalomban? Vannak olyan szerzők, beszédmódok, irányzatok, amelyek kapcsolódnak, kapcsolhatóak az életműhöz?

A monográfiában hosszas fejezetek szólnak arról, hogy Esterházy, Nádas, Németh Gábor, Márton László, Darvasi László, Grendel és mások művei hogyan kapcsolódnak Mészöly műveihez. Tény azonban, hogy Mészöly látványos, széles körű hatásának évtizedei után bekövetkezett az utóélet, mondjuk úgy „purgatóriumi” fázisa. Ez alatt azt értem, hogy érezhető a Mészöly-hagyomány apálya, de biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti lesz. Ezért csak purgatórium, nem pokol. Ennek az életműnek kimeríthetetlen tartalékai vannak. Akármikor tanítottam, haraptak rá a szellemi kihívásokra vágyó hallgatók. A Mészöly–Polcz házaspár levelezéskötete, a Mészöly-kutatók újabb értelmezései is orientálják a figyelmet. Nemrég jelent meg Vásári Melinda kötete10, úgy tudom, várható Márjánovics Diána, Bazsányi Sándor, Urbanik Tímea könyve is. Ami a fiatalabb írókat illeti, itt is vannak biztató jelek, melegen ajánlom például Bencsik Orsolya újabb remeklését, egy Mészöly–Tolnai–Esterházy  szövésmintájú rövidprózát a januári Jelenkorban.

A monográfia leginspiratívabb fejezete számomra a családtörténeti ciklust bemutató rész, amely az egyes művek kapcsolódási pontjait, szövegszerű hálózatosságát mutatja meg, filológiai módszereket is alkalmazva. Hogyan látod, a Mészöly-életmű filológiai kérdései mennyiben tekinthetőek megoldottnak? Vannak-e még feladatok, a filológia vagy az irodalomtörténeti munka szempontjából?

Azt hiszem, a filológia egy ideje abba az irányba fejlődik, hogy egyre kevésbé hiszünk a szöveg „végső” rögzítésének lehetőségében. Sokkal inkább a szövegváltozatok, variánsok sokféleségét látjuk tanulságosnak. Ilyen értelemben soha nem lesznek „megoldva” a Mészöly-filológia kérdései, de ez persze nem azt jelenti, hogy nincs mit tenni, akár hátra is dőlhetünk. A szövegváltozatok, önátírások, önidézetek Mészölynél elképesztő bonyolult szövegvándorlásokat-  és módosulásokat eredményeznek. Ezekre utalok olykor a monográfiában, egyes eseteket elemzek is, de sajnos, jelenleg nem tartunk ott, hogy például kritikai kiadásra lehessen vállalkozni. (Ez egyébként elsősorban kutatásfinanszírozási kérdés, ugyanis rengeteg munkaórára volna szükség.) Amikor Thomka Beáta és Nagy Boglárka sajtó alá rendezte a Műhelynaplókat, Mészöly évtizedeken át vezetett munkafüzeteit (egyébként ezt is a Kalligram adta ki 2007-ben), az kis túlzással olyan pillanat volt, mintha felnyitották volna a Mészöly-kutatás Pandora-szelencéjét.  Persze jó értelemben: nem a bajok, hanem a feladatok szabadultak ránk. Ekkor többek számára világos lett, hogy a Mészöly-hagyaték kincsesbánya. Ehhez vegyük hozzá a levelezésköteteket, mindenekelőtt a Nagy Boglárka által szerkesztett Mészöly–Polcz-levelezést, ami megint rengeteg új információt, szempontot ad az értelmezőknek és a kutatóknak. (Nekem pedig hatalmas szerencsém volt, mert Nagy Boglárka volt a monográfia szerkesztője, aki az egyik legjobb Mészöly-filológus.) A Mészöly-kutatásnak vannak már biztató filológiai eredményei, Győry Orsolya és Márjánovics Diána neten olvasható disszertációja11  például ezek közé tartozik.

Mészöly Miklós 1921. január 19-én született, idén a 100 éves évforduló alkalmából irodalmi szervezetek, folyóiratok helyezik a fókuszba a szerzőt és műveit. Milyen feladatok várnak rád ebben az évben?

A centenárium nagy lehetőség arra, hogy Mészölyre (illetve Mészölyre és Pilinszkyre, hisz egyidősek voltak) irányítsuk a figyelmet. Ezt a Mészöly Miklós Egyesületnek kutya kötelessége jól kihasználni, a szerény források ellenére, úgyhogy dolgozunk is az ügyön. Volt már egy kisebb online konferencia december negyedikén (ennek rögzített, szerkesztett változata megtalálható a neten12), tudományos és népszerűsítő rendezvények szerveződnek a Kárpát-medence különböző egyetemi központjaiban. Lesz több konferencia Mészölyről, megpróbáljuk összehívni a Mészöly-műfordítókat  (most jelent meg például a Film és a Megbocsátás oroszul, Okszana Jakimenko és Alina Scseglova fordításában, egy igényes kalinyingrádi kiadó, a Phoca Books jóvoltából.) Lesz idén is, ahogy mindig, Mészöly-díj, tervezünk Városmajor-környéki Mészöly-sétát Márton László vezetésével, és bízunk benne, hogy minél hamarabb lesz lehetőség a személyes részvételre is. Szerepet vállal a centenáriumban Mészöly kiadója, a Jelenkor, a szekszárdi Mészöly-ház, és számos egyetem, folyóirat, írótársaság. Noha nem kaptunk eddig választ arra a felterjesztésre, hogy 2021 legyen hivatalos „Mészöly–Pilinszky”-év, tehát valószínűleg nem is lesz az, mi ennek ellenére a lehető legszélesebb kulturális és szakmai összefogással szeretnénk ezeket a rendezvényeket megszervezni. Érdemes lesz követni a Mészöly Miklós Egyesület honlapját13 2021-ben annak, akit érdekelnek az események, publikációk.

(2021. január 11.)

—

1     Balassa Péter, Passió és állathecc: Mészöly Miklós Film-jéről és művészetéről = Uő, Észjárások és formák, Bp., Tankönyvkiadó, 1990, 37–104.; Balassa  Péter, A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma: Mészöly Miklós: Megbocsátás = Uő, Észjárások és formák, Bp., Tankönyvkiadó, 1990, 105–127.

2    Szolláth  Dávid, Halász a hálóban: Az öntükröző regényről, a motívumelemzésről  és Balassa Péter Nádas-monográfiájáról, Kalligram, 2002/október, 109–127.

3      Thomka Beáta, Mészöly Miklós, Pozsony, Kalligram, 1995.

4      Sándor Iván, A jövő árnyéka, Pozsony, Kalligram, 2016, 49.

5      Görözdi Judit, Hangyasírás, csillagmorajlás: Elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében, Pozsony, Kalligram, 2006.

6      N. Tóth  Anikó, Szövegvándor: Közelítések Mészöly Miklós prózájához, Pozsony, Kalligram, 2006.

7      Dobsony  Erzsébet, Szöveg és (fény) kép kapcsolata a kortárs magyar irodalomban: Mészöly Miklós és N. Tóth Anikó prózájának mediális olvasata, Prešov, Vydavateľstvo Prešovskej univerzity, 2013.

8      Mészöly Miklós – Szigeti László, Párbeszédkísérlet, Pozsony, Kalligram, 1999.

9    „Egérutat keresett magának”: Márton László beszélget Szigeti Lászlóval Mészöly Miklósról (A Hely szelleme, Kisoroszi, 2020. július 4.), nyomtatásban: Műút, 2020075.

10  Vásári Melinda, Hangzó tér: Az érzékiség dimenziói Mészöly, Nádas és Ottlik műveiben, Bp., Kijárat, 2019.

11  Győry  Orsolya, Elbeszélésmód és téralakítás. A mészölyi „Magyar Orlando” epikai princípiumának átmenetiségéről [online], http://doktori.btk.elte.hu/ phil/gyoriorsolya/diss.pdf; Horváth-Márjánovics Diána, Örökölt blendével látni: Az 1960-as évek prózája és a Mészöly-hagyaték [online], https://pea.lib. pte.hu/bitstream/handle/pea/23378/horvath-marjanovics-diana-phd-2019. pdf ?sequence=1&isAllowed=y

12   Pannon próza? A kései Mészöly és a közép-európai gondolat [online konferencia], 2020. december 4., https://www.youtube.com/ watch?v=esUNsKeViYM&feature=emb_logo

13   Mészöly Miklós Egyesület, https://meszolymiklos.hu/