Plonicky Tamás: Banzáj

… egy lemezjátszó kattanását követően valahol a dobhártyája legeldugodtabb zegzugaiban harsan fel maximális hangerővel az a régi dal, ami csak és kizárólag a kilencvenes évek reményekkel teli időszakában lehetett egyedül sikeres, és aminek úgy szól a refrénje, hogy „sza-ba-d az él-et-em, ezt ne-ked éd-esem, lesz, ami lesz, te csak nézd a há-ta-mat”; az ismert zenemű összetéveszthetetlen szintetizátortaktusaira lázálmából ébredve a szenilis, gyermek- és felnőttkori traumákkal teli emlékeit akarva-akaratlanul, örökösen újra- és újraélő, a gyógyíthatatlan Parkinson-kórtól egészen a néhány év múlva bekövetkező haláláig örökösen fej- és kézremegésre predesztinált szomszédasszony megtébolyodott állapotban, rikácsolva hagyja el a húgy-, bor- és öregemberszagú lakása nyújtotta akolmeleget, lép ki a lépcsőházba, és kezdi el verni a ajtót, azt ordítva velőtrázó, öreges sikollyal, aszott arcának és vérbenforgó szemeinek kíséretében, hogy „halkítsa már le azt a kurva zenét, mert az éjszaka kellős közepe van”. Az életuntságba beleöregedett magányos szipirtyóra emlékeztető, reszkető kezű és fejű vénség disznóképű, az alkoholtól vörössé vált és felduzzadt orrú férje ezalatt olcsó bor és házi körülmények között összetákolt pálinka egyvelege okozta mámoros delíriumában épp egy ismeretlen, csinos nő muffjában tevékenykedik, de feleségének hirtelen jött penetráns sikongásai, a tuf-tuf-tuf hangokat kiadó ajtódörömbölések ritmikája és a maximálisra feltekert dal szintetizátortaktusainak hármasa őt is megzavarják, felébresztik eksztatikus álmából, amitől egy hirtelen jött szusszanásra kinyitja a szemét, majd öntudatra ébredve, szédült kábultsággal a hangjában, a körülötte zajló nem mindennapi élethelyzet és események lassú felismerése és még lassúbb felfogása után, enyhe nyáltócsát fröcsögve a padlóra, szinte már-már érthetetlenül a „hogy ebben a kibaszott házban még aludni sem lehet” szavakat mormogja; majd az iszákosságától felpöffedt hatalmas malacpofáját csóválva, bódultan vágyik vissza az otthoni körülmények között összetákolt pálinka és olcsó bor egyvelege alkotta mámoros delíriumba, abban reménykedve, hogy nemsokára, az eklektikus  hangorkán  végleges  elcsendesítését  követően,  e   keszekusza  ügy lezárásával, újra annak a csinos, ismeretlen nő nedvektől csöpögő puncijának langymeleg biztonságában érezheti magát, akinek pár másodperce még mámorosan, mindenfajta gátlás és akut szégyenérzet nélkül, megingathatatlan férfiasságának izzadt-pulzáló dinamizmusában, alkalmazva az a-a-a-a-a nyögések összes létező hangsávját, erektáltan kiabálhatta azt, hogy: „ugass, ugass, cicabogár!” A reszkető kezek és fej mellett konstans szenilitással terhelt csúf szomszédasszony spontán ajtódörömbölésekkel kiegészített fülsértő tirádái, bármennyire hangos is a zene, eljutnak a dal bekapcsolásáért felelős férfi hallójáratától egészen a tudatáig, majd e tuf-tuf-tuf dörömbölésekkel kiegészített csendre utasító szavak végére érve egy ezredmásodpercre megszűnik a robaj, elnémulnak az értelmetlen öregasszony-visongások, az akut ajtódörömbölések, amit egy súlyos tárgy földre huppanásának dörrenő hangja véglegesít, és ő szinte abban a pillanatban észreveszi az őse garzonlakásába egymás után némán, libasorban vonulva behatoló, állig felfegyverkezett Terrorelhárítási Központ félelmet nem ismerő hímtagjait, akiknek maszk mögött vigyorgó állatszerű arca szinte egyszerre, már-már ritmusra torzul megmásíthatatlan vicsorgássá, amire a férfi egyedül, teljesen és tökéletesen kiszolgáltatott magányos áldozatként, meztelenül, plafonig ágaskodó férfiassággal az apja széttrancsírozott, véráztatta holttestére, majd az őt körülálló TEK-tagok éjfekete maszkjára pillant; ezért elképesztő gyorsasággal forgatja a fejét előbb a széttrancsírozott holttestre, majd a sötét ruhába bújt férfiakra, oda és vissza, oda és vissza, aztán pedig tekintetét e ráfogott, figyelmeztetés miatt felemelt gépkarabélyokra szegezi, és engedelmeskedve az ellentmondást nem tűrő kézfeltartásra történő felszólításnak, ordítva, mit sem törődve a lépcsőházban ragadt öregasszony sipításra emlékeztető krákogásaival, elnyomva a maximális hangerőre tekert zenemű kilencvenes évekből származó, jól ismert szintetizátortaktusait, csupán annyit kérdez a szobájába spontán belépő, váratlan betolakodóktól, hogy nem tudják-e véletlenül, hogy Padödő vagy Kozmix-e az a dal, ami szól. Ezután megmagyarázhatatlan oknál fogva e megtermett, harcedzett maszkos férfiak valósággal eltűnnek a szeme elől, előbb teljesen indokolatlanul leeresztik a rászegezett, veszélyt jelentő gépkarabélyokat, majd ugyanazzal a gyorsasággal hátrafelé vonulnak ki a szobából; a reszkető kezű és fejű csúf szomszédasszony ugyancsak hátrafelé araszolva tér vissza a húgy-, bor- és öregemberszagú lakása nyújtotta akolmelegbe, majd az álomvilágba, ahová az időközben szintén visszakerült férje immáron újra csak szeszgőzös delíriumában a magánkívül fekvő csinos, ismeretlen nő nedvben tocsogó puncijának biztonságát élvezi, és férfiassága teljében, mintha mi sem történt volna az elmúlt párperces időintervallumban, folytathatja az a-a-a-a minden hangsávon megszólaló nyögések között, izzadt-pulzáló dinamizmusban megszólaltatott, élvezettel teli „ugass, ugass, cicabogár!” felkiáltásokat; majd pedig a semmiből egy gyermeksírás-örvény veszi kezdetét, ahol előbb felnőtt emberek vitatkoznak nyálfröcsögve, eltorzult arccal, vérben forgó szemekkel, hisztérikusan, aminek a végeredménye most még véletlenül sem a számára jól megszokott, olykor-olykor vérző sérülésekig is elfajuló verekedés, nem az otthonában élő, üvöltő állatokként megnyilvánuló családtagjainak gátlástalan és ádáz élethalálharca, hanem csupán egy, a falon szerteszét zúzott porcelántányér, aminek ő az egyik szőnyegre esett cserépdarabkájának szilánkját felemeli, kellő érdeklődéssel végigsandít rajta, ezt követően pedig egész egyszerűen mindenfajta megfontolás nélkül végighúzza azt a saját karján; a fájdalom, a kezén végigfolyó langymeleg vér érzése, és a szűnni nem akaró gyermekzokogás közepette megcsapja orrát a hirtelen az egész termet betöltő kesernyés csecsemőszarszag, és még mielőtt teljesen elveszítené a kapcsolatát a valósággal, egészen biztos abban, hogy a gyerekszar a falon darabokra szerteszét zúzódott tányérnak köszönhetően került a pelenkába. A magából fanyar bűzt árasztó gyermekürülék egy alig-alig hallható, fingásszerű rotyogás után szívódik fel a végbélrendszerbe, a langymeleg vér a sértetlen ereiben újra háborítatlanul bugyogni kezd tovább, a tányérdarabkák szerteszét szóródott összes cserépszilánkja visszarepül a falhoz, és használati tárggyá állva össze könnyedén az azt elhajító nő markába szökken; megszűnik a termet betöltő éteri csecsemőzokogás, és az ezredmásodperceknek tűnő penetráns csendet követően a régi, azóta már elárverezett és eladott lakásuk nappalijába kerül, ahol a távolból ugyancsak az apja jól ismert, maximális hangerőre tekert kedvenc válogatásalbumának dala szólal meg, amelynek örökös, megmásíthatatlan refrénje az, hogy „a valóság gyak-ran a fejé-re áll, és elin-dult akkor, hogy átélje, amit kita-lált”, de mivel mesét szeretne nézni, már nem is emlékszik arra pontosan, hogy melyik csúcsszuper, a kortársait és őt magát is minden ízében tökéletesen és teljesen lekötő, izgalmakkal teli japán rajzfilmsorozat a Digimon, a Talamon, vagy a Pokemon ment-e a tévében, mert csak azt tudja, hogy érdekelte a folytatás, amit akkor is, mint mindig, hosszú-hosszú éveken keresztül, természetesen nemcsak látni, de hallani is szeretett volna, ám az őse hangosan szóló ré- ges-régi lemeze miatt képtelen volt bármilyen televízióból jövő hangfoszlányt is felfogni, és ugyan ez idő tájt, felnőttként nyilvánvalóan már inkompetens e közkedvelt rajzfilmsorozat címének felidézésében és természetesen annak tematikájában is, a gyerekkorában lezajlott, e mesével egyértelműen párhuzamba állítható, borzalmas események mégis olyannyira beivódtak tudattalanjának kusza neuronhálózatába, hogy a megtörténését követően egészen élete végéig epicentrumát képezik majd fájdalmas traumákkal teli lelkivilágának. Ezekben a gátlástalan könyörtelenséget megelőző momentumokban ugyanis, mivel akkor az volt a gyermeki benyomása és vágya, hogy a mese nézése és hallgatása mindennél, de valóban mindennél, még akár a saját életénél is fontosabb, már kisfiúagyában jó előre merengett a másnapra előrevetített eseményekről, a barátaival történő japánrajzfilmsorozat-epizódról szóló kacajjal és zsivajjal teli konstans gyerekdiskurzusról, a közös játékról az osztálytársakkal, a legszimpatikusabb mesekarakterek és -hősök beszédstílusának utánzásáról, és mivel jó szokásához híven ma is ábrándozott számos ilyen és ehhez hasonló infantilis, hiú és idealista történésről, csak úgy, slendrián módon, az időközben számtalanszor megbánt, magában rengetegszer elátkozott nemtetszését kifejezve, és a gyermeki lázadás parázsló szikráival a hangjában, az apja maximálisra tekert válogatásalbumán lévő jól ismert dal refrénjének közepette, a „valaki halkítsa már le azt a vackot” szavakat kiabálta az éterbe, meg sem formálva magában annak a lehetőségét, hogy ő e fájdalmas mondatnak köszönhetően a holnapi napot kórházi kezelés miatt nem tölti majd az iskolában. De, mivel tudta jól, egyszerűen megérezte, hogy ekkor valami minősíthetetlen, vállalhatatlan, borzasztóan undorító dolgot művelt, elharapta a mondat végét, mintha az utolsó szót is csak úgy ejtette volna ki, hogy „vckt”, mert gyermekien dühös szavaira kimért lassúsággal, valósággal veszélyt hozó álnok árnyékként libbent be hozzá az apja, és ő, a gyerek megint látta azt az örökösen rosszat sejtető lila, kidagadt ütőereket a nyakon és a homlokon, és bármekkora, a válogatásalbumról származó hangzavar is volt a szobában, hallotta, amint az őse kissé eltúlzott ájtatossággal, szipogva a megfázástól, szélesre nyitott sátáni ajkaival csupán annyit kért, „hogy légy oly kedves, kis-fiam, és ismételd meg, amit mondtál.” A férfi ekkor külön kiemelte, hangsúlyossá tette, direkt megnyomta a kisfiam szót, hogy az a gerinctelen, örökösen hibát hibára halmozó alantas állat, a fia tudja és érezze, hogy nem beszélhet így vele, az Istennel, egyszerűen nem kommunikálhat így a feljebbvalójával, és ezért, ennek köszönhetően még egyszer megnyomta a szót, a kis-fiam kifejezést, a gyerek pedig válaszul szinte remegő szájjal, rettegve a kiszámíthatatlanságtól és az agresszív férfi a saját bőrén is több alkalommal megtapasztalt ilyen-olyan büntetési módszereitől, és nemcsak sejtve, hanem szinte százszázalékos bizonyossággal tudva, hogy ha nem ismétli meg az imént elhangoztatottakat, akkor még nagyobb baj következhet, szégyenlősen a felsőjét gyűrögetve, a lehető legcsöndesebben, gyakorlatilag már-már tátogva ismételte meg másodszor is azt az annyira utált, minden vonatkozásában égetnivaló „valaki halkítsa már le azt a vackot” című mondatot. Az indulat tüzétől felgerjedt férfi izzó, véreres tekintettel, és még vastagabbá duzzadt nyaki és homloki ütőerekkel a hangosra tekert zenelejátszó hangzavarában újra meghallott felszólításnak a hatására közelebb lépett a fiúhoz, rövid hatásszünet után a hajánál fogva felemelte a fejét, és tisztaerőből, ahogyan csak bírta spontán arconfejelte őt, ezután megtámasztva a bal lábát még egyet belefejelt a gyerek vértől tacsakos fejének a hatalmas ütéstől megroppant arccsontozatába úgy, hogy közben egyikük sem, sem ő, sem pedig a rémülettel és fájdalmaival foglalkozó nyomorult, véres, szilánkosra tört koponyájú, alsóbbrendű, kártékony féreg nem regisztrálta, hogy a maximálisra tekert lemezjátszó hangosan be-beáramló válogatásalbum melódiafoszlányaiból már nem a korábbi zenemű, hanem az „al-szik még a lel-kem, érezd hát a tes-tem! A gyöny-ört én ker-es-tem, meg-őr-jít a vágy!” refrénnel ellátott kilencvenes évekből származó Kozsó-dal szólt. Az enyhe megfázástól szenvedő apa a büntetés mozdulatsorát, az alázás amolyan megtetőzéseként, és pusztán azért, hogy a bömbölő, véres arcú gyerek, akinek e két fejeléstől az orrnyerge és az arccsontja is több helyen eltörött, és aminek a nyomát, akkor még nem tudta, de haláláig hordani fogja majd, és ami miatt a kor- és későbbi cellatársai hosszú-hosszú éveken keresztül Rambónak meg harcosnak nevezik, megjegyezze az örökre megjegyzendőt, örökre eszébe vésse az örökre észbe vésendőt, az életideje lejártáig tudatosítsa azt, hogy ilyet többé nem tehet a feljebbvalójával, az apa két ujjal megfogva a saját orrcimpáját a taknyának spontán, villámgyors kisfiára fröccsentésével tetézte meg; a férfi egy hirtelen jött vad, de számára annál izgalmasabb, örömmel és indulattal teli ötlettől vezérelve ráfújta az orrából ömlő zöld trutyit a fájdalomtól, illetve sérülésektől sipító csöppség véres arcára és a többi orrából kifolyó csulát, ami e tökéletlenül kivitelezett mozdulatsornak köszönhetően maradt meg hüvelyk- és mutatóujján, egyszerűen csak beletörölte a gyerek SuperMario-feliratú, sapkás figurát ábrázoló kék, enyhén véres felsőjébe, majd pedig mintegy közölve a tényeket, és lefektetve az időközben felnőtté érett, immáron családapaként funkcionáló fiú által azóta soha még a gondolat szintjén sem megszegett szabályokat a „hogyha még egyszer így beszélsz velem, a véreres faszomat fogom a szádba rakni, te buzeránt!” szavakat üvöltötte. Ezután a férfi kisomfordált a szobából, lemosta a homlokára tapadt nyomorult kis féreg vérét, majd, mivel nem is igazán akart zenét hallgatni, kikapcsolta a lemezjátszót, és kéjes mosollyal nyugtázva hallgatta e kínlódó, állati sipításra emlékeztető, alsóbbrendű, szétzúzott arcú, szerencsétlen nappaliból jövő zokogását, amelyet zavaróan nyomott el a számára teljesen értelmezhetetlen, értéktelen és felesleges fecsegésnek tartott, mélyen elítélt, feltehetően japán rajzfilmsorozatban szereplő karakterek semmitmondó, abszurd szócsatája. Ő pedig, a másik szobában lévő megalázott, az apjához hasonlóan, csak éppen hangosan sírva a fájdalomtól, a ruhájába törölte a vért és az őse taknyát, visszaült óriási, már-már elviselhetetlen lelki és fizikai sérülésekkel terhelt állapotban a tévé elé, és begubózva, a könnyfátyolán keresztül kezdte el nézni a mesét, arra gondolva, hogy talán az apukájának most tényleg igaza volt, hogy ezt most valóban megérdemelte, mert nem kellene így beszélnie a feljebbvalójával, sőt, titkon, gyermeki gondolatvilágában még a bocsánatkérés lehetősége is felmerült, az, hogy kimegy az édesapjához, és azt mondja neki bűnbánóan, hogy „bocsánat, papa!”, és az is lepörgött a fejében, hogy egészen biztos abban, hogy nincs az a mese, ami ennyit ér; arról pedig még véletlenül sem lehetett fogalma, egyszerűen nem tudhatta, hogy a baráti társaságokban általában központi szerepet betöltő nagydumás, humoros, közvetlen, mindenkivel kedves, jókedélyű, és velük, az ivócimborákkal örökösen gyáva módon konfliktuskerülő apja, akiről soha senki nem nézné ki azt, hogy bármilyen agresszivitásra is képes, olykor-olykor különböző társaságoknak szokta elsütni a „mi keményebb annál, ha falhoz baszok egy csecsemőt?” felvetéssel kezdődő viccet, és aminek válasza, azaz poénja, amelyet rendre a barátainak hangosan hahotázva, mindenféle irónia és burkolt szarkazmus nélkül szokott előadni, az, hogy a „farkam, miközben csinálom”. A gyerek szeme előtt egyszer csak elmaszatolódnak a japán rajzfilmhősök, a fájdalmai hirtelen megszűnnek létezni, az apa orrába a takony, a kisfiú orrába a vér, a szemébe pedig a könny szökken vissza, a kölyök szilánkosra zúzott arccsontja és orrnyerge szinte azonnal, egy pillanat alatt beforr, gyógyulttá, sértetlenné, fájdalommentessé válik, és ő, a kicsi minden megtanult fontosabb dolgot elfeledve, most nem egy lemez funkciójához hasonlóan teljesen, hanem csak részben vissza-visszatekerve a történteket, száll az emlékei között, egyszerűen elhomályosodik előtte a valóság, repülni, úszni kezd a végtelenben, és valahol egy bablevesillatú konyhában találja magát, ami rotyog, gőzölög, vagy ő sem tudja, hogy pontosan mit csinál, mert gyermekagyában halványlila elképzelés sincs arról, hogy valójában mit szokott az étel ilyenkor csinálni; a bableves készítésének hangja kisfiúfejében leginkább egy pukizásra emlékezteti, hiszen ezekben az években még huncut gyermekkacajjal kiegészítve gyakran mondogatta is azt a mamikájának, hogy „fingizik a leves”, vagy humorosan-játékosan kérdezgetni szokta az anyukáját arról, hogy „mikor fog már fingizni a leves?”, és a kicsi gyerek most épp neki, a mindig mosolygó, szép, csinos anyjának a lágy, trillázó kedves hangját hallja, aki főzőcskézés közben a bableves folytonos pukizása alatt épp valamilyen régi, rádióból is gyakran szóló klasszikus dalt dúdolgat. A pillanatnyi idillt a nő férjének megint csak jó szokásához híven, tökrészegen történő hazaérkezése bontja meg, ezt ugyanis már, hogy ivott, a tuf-tuf-tuf hangokat kiadó erőteljes ajtódörömböléséből, és a csengő intenzív, hosszan tartó nyomásából is hallani lehet, hiszen ha ez az ember részeg, akkor mindig ezt csinálja, mindig dühösen veri az ajtót, és erőteljesen nyomja a csengőt, és most is erőszakosan csinálja mindkettőt, és e két, felváltva történő cselekedet közben a férfi, akinek e fiatal nő még pár évvel ezelőtt olyan örömmel mondta ki azt a részéről immáron ugyancsak ezerszer megbánt és ezerszer elátkozott boldogító igent, azt ordítja mély, öblös hanggal, hogy „fejezd már be a kurva éneklést, mert az éjszaka kellős közepe van”, holott minden kétséget kizáróan tudta jól, hogy az óra körülbelül este fél kilencet mutat, és ebben az időintervallumban történő zajkeltés még jogilag sem számít csendháborításnak. De neki, a tökrészeg ördögi vágyakkal és indulatokkal teli Istennek mit sem számított az óra időreprezentálása, még csak az se volt lényeges, hogy a törvények alapján ez az éneklés besorolható-e egyáltalán a nyugalom megzavarásának kategóriájába, hiszen bármilyen sokat is ivott, tisztában volt azzal, hogy nyilvánvalóan nem sorolható be, sőt az általa megszólt ártatlan éneklést még a házból is szinte alig-alig lehetett kihallani, de ez esetben végképp nem az éneklésen, hanem elsősorban a provokáción, a férfi frusztrációján, még inkább annak agresszív módon történő levezetésén, lecsatornázásán, a kisebb harcierő elleni fellépésen volt a hangsúly; azon, hogy a részeg apa végre-valahára megmutathassa az erejét, azt, hogy képes a vadságra, hogy igen, ő is képes a keménységre, hogy képes újra istent játszani, mert tudta jól, hogy ennek a hőn áhított felsőbbrendűségnek a kimutatása csak és kizárólag a gyámoltalan családjával szemben adathatott meg a számára. Ez a férfi ugyanis, ha olykor-olykor szembe is került valakivel, mondjuk a barátaival, soha nem ment bele a veszekedésbe, soha nem vállalt fel egyetlenegy konfliktust sem, nem ült fel a provokációknak, mindig ő volt az, aki mindenkit megnyugtatott, mindig ő volt az, aki lehiggadva, meghunyászkodva, szubmisszív, nőies gyengédséggel elsőként kért bocsánatot e galád, részeges, őt provokáló ivócimboráktól, mert ezek a férfiak többnyire vele egy, vagy akár nála sokkal nagyobb harcierőt, súlycsoportot képviseltek, és örökösen az volt az érzése, hogy e másokkal szemben történő konfliktus még akár rosszul is elsülhet, és ilyenkor még akár egy-egy komoly sérülés elszenvedése is benne lehet a pakliban. Ő pedig ettől, a fizikai fájdalomtól félt a legjobban a világon; félt, valóban félt, szinte rettegett a testét ért kínzó bántalmaktól, és a haverjai, az ivócimborák e folytonosan meghunyászkodó attitűdje miatt olykor balféknek, olykor csajszinak csúfolták, magáért soha ki nem álló szerencsétlennek nézték, csicskáztatták, baszogatták, megalázták, és ugyanazt mondták neki mindig, amit titkon sejtett is magáról, hogy ő bizony-bizony nem más, csak egy gyáva nyúl; titkon érezte, hogy ő csak egy nyomorult, alantas féreg, de most nem kell annak lennie, hiszen ezen az estén újra korlátlan hatalmú istennek érezheti magát, mámoros pillanatok tömkelegét élheti majd át, mert eljött a számára nagy-nagy élvezeteket nyújtó hatalomkiterjesztésnek az időszaka, hiszen a két csődtömegnek, a feleségének és a gyerekének, ha össze is fognak, akkor sincs semmi esélyük ellene, és ez a le nem vezetett frusztráció ezen az estén újra az ajtó tuf-tuf-tuf hangot kiadó dörömbölésével, a csengő ritmusra történő intenzív nyomogatásával, és az asszonyt szinte teljesen feleslegesen és indokolatlanul leteremtő ordítással kezdődött és haladt tovább az előre megírt forgatókönyv szerint egészen az elkerülhetetlen végkifejletig. A nő beengedte a férfit, akinek feltételezhetően a lassú, elkésett ajtónyitástól, vagy a kihallatszó trillázó énekhangtól már meg is jelentek a homlokán és nyakán a mindig minden körülmények között rosszat sejtető lila ütőerek; a nőnek feltűntek a férfi vad, vérben forgó szemei, testközelből érezte azt a jól ismert, az évek során immáron megszokottá vált alkoholgőzös szájszagot, és hallotta, ahogy ezek a bűzt árasztó ajkak, enyhe nyáltócsát fröcsögve a padlóra, mindenfajta köszönés vagy üdvözlő gesztus nélkül „a kész van már az a ki-ba-szott vacsora?” szavakat üvöltik; a szobába még be sem lépő férjének a nő válaszul, a konfliktuskerülés lágy nyugodtságával, meghunyászkodásával és elterelésével, ami a családfőt tudat alatt leginkább önmagára, az ivócimborákkal való diskurzusban, vagy spontán kialakult konfliktusokban betöltött szubmisszív szerepére emlékeztette, közölte vele azt a mondatot, amelyet utólag, ugyanúgy mint a boldogító igent, vagy mint a gyereke évekkel később a zenehalkításra tett, a hangjában a lázadás parázsló szikráját mutató felszólítást, már ő is számtalanszor megbánt, de az asszony egész egyszerűen nem mondhatott mást, csak a tényeket, vagy legalábbis egy kicsit eltúlzott, módosított, csorbított tényt, mert noha tudta jól, hogy nagyjából tizenöt-húsz, esetleg huszonöt perc az étel végleges elkészülésének ideje, naivan bízva szíve választottjának megnyugtatásában, azt  hazudta a férfinak, hogy tíz perc, és a vacsora tálalva van. Az erre a mondatra reakcióként kapott hirtelen jött erőteljes, fejre mért ökölcsapástól a feleség teljesen elszédült, maga előtt csillagokat, valóságos csillagtengert látott meg-megvillanni, majd mire észbekapott, addigra már a hosszú, barna, göndör haját el is ragadta egy erős kéz, és a sörényét cibálva a férfi elkezdte bevonszolni a házba, egészen a konyháig ráncigálta őt, és a nő kétségbeesett menekülési próbálkozása, mert tényleg, valóban menekülni akart, valóban küzdött a tőle telhető legnagyobb erőbedobással, erőfeszítéssel, minden izmát megfeszítve úgy, hogy gyenge, vékony karjával, ahol érte, ott ütötte-verte az alkoholistát, akinek e támadás természetesen meg sem kottyant, hiszen ez korántsem az a fizikai fájdalom volt, amitől ő olyannyira rettegett, és az asszonynak egy állat vergődésére emlékeztető, síró-kiabáló, éteri ordításának, továbbá a háttérben a semmiből megszólaló gyereksírás-örvény hangzavarának eklektikusságában az volt az egyetlen mentő, elterelő gondolata, hogy ha lehet, akkor ne felejtse majd el felmosni az előszobát, mert a férfi úgy cibálta őt végig rajta, hogy a bejövetel után nem le húzta le a cipőjét. Ott, a konyhában a férje a bablevessel teli fazekat előbb, rövid időre elengedve a nő haját, és spontán lefújva a kezéről a győzelem trófeájaként értelmezhetően ottmaradt göndör hajszálakat, levette a gáztűzhelyről, és annak többliteres forró tartalmát teljesen kiborította a földre, valósággal fellocsolta a padlót, a konyha parkettája egyik pillanatról a másikra úszni kezdett a még el nem készült ételben, minden, szinte az egész konyha bableveses volt, álltak ketten a forró bablevesben, a nő érezte is a lábában a még el nem készült ételtől létrejött égő fájdalmat, majd a férfi a fazekat a benne lévő maradékkal együtt letette az asztalra, újra tiszta erőből ököllel fejen csapta azt a mocskos ribancot, aki ettől az ütéstől ugyancsak csillagok tömkelegét látta maga előtt meg-megvillanni, ezt követően pedig megfogta a megszégyenült asszony fejét, és ahogyan csak bírta, minden izmát megfeszítve belenyomta azt a szinte üres, csupán bablevesmaradékot tartalmazó forró fazékba, és addig tartotta benne, ameddig csak kedve szottyant hozzá, ezzel is fitogtatva hatalmát, fitogtatva fensőbbrendűségét, fitogtatva spontán istenné avanzsálását, közben pedig, erődemonstráció jelleggel, a védekezni képtelen alantas senkiházinak a „te genyós kurva, zabáld meg, amit főztél” szavakat ordította; a férfinek fogalma sem volt arról, nem tudhatta, hogy mindezt a jelenetet a konyha nyitott ajtajából egy síró ötéves kisfiú nézte végig, arról meg pláne nem tudhatott semmit, hogy a bömbölő kisgyermeknek az a kérdés villan át az agyán, hogy ha mamika feje benne van a pukizós hangokat kiadó fazékban, akkor mamika vajon fingósfejűvé válik-e a levestől. És egyszer csak teljesen váratlanul anyuka feje spontán kikerül a forró lábasból, a bableves a padlóról visszaömlik a vájlingba, és a gáztűzhelyre ugrik, majd semmiből semmi újra rotyogni kezd, apuka, anya haját rángatva, végigrohan a folyosón, majd elengedi a nő barna, göndör sörényét, le nem vett cipőjének talpára e gyorsított menet közben felszívódik a mocsok, majd a férfi szinte fénysebességgel az ajtón kívülre lép, és bódultan visszasasszézik az alkoholtól mámorosan kocsmában ülő, egymást gyakorta heccelő és provokáló ivócimborákhoz; közben a síró gyerek szeme előtt újra elhomályosodik a valóság, és ő megint csak továbbrepül a kusza neuronhálózatán át, és gyors gondolatfoszlányként az a mindössze pár órája történt emlék, életét meghatározó esemény jut eszébe, amikor is immáron felnőttként a vele és a családjával szemben elkövetett legmegalázóbb és legfájdalmasabb tett következett. A férfivá érett fiú, elsősorban az apja gátlástalan cselekedetei miatt, hosszú éveken keresztül nem beszélt az ősével, elment a háztól, eltakarodott, mert el kellett takarodnia, hiszen semennyire sem bírta már őt, a faterját elviselni, gyakorlatilag rá sem bírt nézni, ezért komoly döntést hozva otthagyta az otthon akolmelegét, munkát keresett, saját családot alapított, lett egy kedves felesége és egy tüneményes kislánya is, akinek olykor-olykor, hideg estéken át hosszasan beszélt a nagyapáról, a mese szintjén kiemelve annak hőstetteit, hiperszuper tulajdonságait, természetesen hazudva annak bátorságát, humorát, szellemességét, erejét, az intelligenciáját, a jóságát, és a gyerek pont e rengeteg fiktív sztorinak köszönhetően szeretett is volna találkozni az azóta még inkább alkoholistává torzult, borvirágos orrú és duzzadt fejű férfival, az elhízott nagyapjával, akit időközben a felesége, a családtól eltávolodott fiú anyja is elhagyott. A fiatal apuka, a kislányától jövő hosszú, fülét rágó gyermekies unszolás hatására azonban, mivel az unoka tényleg látni akarta azt a férfit, aki olyan sok csodálatos történet főhőse, akiről olyan sok szép elbeszélés szól, és e folyamatos unszolások és folytonos kérések miatt az apukája megtört, és mivel a férjétől külön költöző nővel, az édesanyjával is jó kapcsolatot ápolt, így, sok-sok év után megtette az örege, az apja felé is az első lépéseket, aminek köszönhetően végre-valahára sikerült létrehozniuk a családlátogatást, amit természetesen hosszas egyeztetés és nem kevés kellemetlen telefonbeszélgetés előzött meg, de ez a találkozás végül egy szerdai napon valóban megvalósult. Az elhízott, alkoholista, idős férfi olcsó bor, és házi körülmények között összetákolt pálinka egyvelege okozta mámoros delíriumában ült otthon egy, az eladott lakásuk pénzén megvásárolt kis büdös, húgyszagú, tisztítószereket valószínűleg soha nem látott rumlis garzonban, és fecskegatyában, lógó, hájas hassal, mosdatlanul, ápolatlan szakállal és hajjal várta az évek óta nem látott fiát, annak soha nem látott feleségét, a szintén soha korábban meg nem ismert tüneményes-titokzatos kisunokáját, és a találkozást megelőzően holtrészegen hallgatta a lemezjátszón azt a jól ismert, már-már ősidők óta megtartott válogatásalbumot, amelyen a kilencvenes évekből származó „hol van-nak a kö-zös ál-mok, a bar-át-ok és a ré-gi nyár?” refrénnel ellátott Venus nevű zenekar dala szólt; az, amelyet az idős férfi a vendégek érkezése előtt, ezen az estén többször is újra-újrahallgatva vissza-visszajátszott. A fiatal család számára ez az este pontosan úgy telt, ahogy egy szerencsétlen alkoholista társaságában egy este csak telni szokott; a nagyapát nem érdekelte senki és semmi, csak és kizárólag önmaga. Az öreg panaszkodott arról, hogy őt mindenki leszarja, hogy őt mindenki bántja, és csak borgőzös lehelettel, meg látens, elfojtott dühhel mormolta és mormolta a felesleges, csak számára megoldatlannak tűnő egzisztenciális problémáit, az artikulálatlan mimikával előadott örökös, dögunalmas szentenciákat, csak ismételgette és ismételgette az alantas ivócimborák, a rég nem látott fia és annak soha nem látott családja számára teljesen semmitmondó, irreleváns történeteit, és közben az ötéves gyerek, az unoka, akit az öreg alkoholista szinte az egész este során mindvégig ignorált, nagyon-nagyon unatkozott, néha kicsit sajátos, gyermeki módján szégyellte is magát a tökidegen, piros orrú, kövér, borzas hajú, gatyában tébláboló szakállas bácsi előtt, és pont ezért gyakran mondogatta is, súgta azt az apukájának, hogy itt büdös van, meg szinte tízpercenként kérdezgette őt arról, hogy mikor mennek már haza, és még kislányos tudatával is felfogta azt a különös és furcsa tényt, hogy korántsem azt a nagyapát látja, akiről az édesapja hosszú-hosszú estéken keresztül olyan sokat, és olyan szépeket mesélt. Majd nem sokkal később, a nagyjából egyórás, mindenki számára rendkívül kellemetlen, rendkívül feszélyező látogatás után a fiatalok elbúcsúztak az öregtől, és ők és az idős férfi is egyaránt úgy érezték, hogy soha többé nem fognak már találkozni; a fiatalok tudták, hogy ebben az életben egész biztosan nem jönnek már el többé ehhez a roncshoz, ehhez a trógerhez, ehhez a részegeshez, mert egész egyszerűen nekik már semmi közük sincs hozzá; és amikor a gyerek legnagyobb örömére a fiatalok végre-valahára nekiszedelődzködtek, és elkezdtek összepakolni a távozáshoz, az alkoholista még véletlenül sem marasztalta őket, még véletlenül sem mondta azt, hogy ne siessetek, egyáltalán nem szerepelt a fejében alternatívaként az a kérés, hogy a hosszú-hosszú évekig tartó egymás nem-látása után azt mondja a fiának és annak családjának, hogy maradjatok még; semmi ilyesmi nem történt, csak fogta magát, nehézkes mozdulattal, a fecskegatyából kilógó, rengő-libegő hájjal felállt, mormogva megvárta azt, amíg az ottlévők felhúzalkodnak, kitárta az ajtót, és rengeteg undorral és utálattal a gesztusaiban kitessékelte a vendégeket, és legbelül nagyon-nagyon örült annak, szinte áldotta az Urat, hogy végre megszabadulhat ezektől az alantas férgektől; az ajtóban álló gyerek azonban mindenkit meglepve, teljesen váratlanul, teljesen abszurd módon, mivel ő így tanulta, így jelent meg a mintázataiban, hiszen az apukája és az anyukája is az elmúlt években folyamatosan így tanították neki, hirtelen visszaszólt az ajtóból, és csókra mozdított, csücsörítő szájjal a „nagypapa, puszi?” kérdést szegezte az öreghez; és akkor, egy másodpercekig tartó hatásszünet után az idős, részeges férfi, akinek a nyakán és a homlokán az időközben megsárgult, ráncos bőre alatt újra csak látszódni kezdtek, újra csak körvönalazódtak azok a fia számára jól ismert, annak rémálmaiban gyakran megjelenő és kellemetlen emlékeket fel-felidéző lila ütőerek, és mivel mind a gyereke, mind az unokája, mind a fia feleségének tekintete is ráterelődőtt, és mert eluralkodott rajta a teljes megszégyenülés, a teljes undor, a teljes ideggyengeség, a zsigerekig tartó, általa egyértelműen sarokba szorításnak értelmezett elemi fájdalom érzése, az öreg felemelte a kezét kinyújtó kislányt, és ahelyett hogy egy csókot nyomott volna az arcára vagy a homlokára, az ajkait a puszira nyújtó gyereknek mindenfajta ok és belső megfontolás nélkül, egy gyors hörgést követően, csak úgy spontán a szájába köpött egy hatalmasat. A fiatal férfi, a kislány apja előtt a kép most nem elhalványodott, nem megszűnt létezni, nem eltávolodott, hanem egyszerűen csak megállt; a pillanat rögzült, és ő legémberedett végtagokkal másodpercekig cövekelt ott, teljesen kiszolgáltatottan a lépcsőházban, és egyszer csak a számára ocsmány és undorító tett miatt, megőrizve lélekjelenlétét, higgadt állapotban elvette a nagyapától a kislányt, a zsebéből kivett egy gyűrött szalvétát, letörölte a gyereke szájáról a mocskos, részeges apja büdös nyálát, és azt mondta a feleségének, hogy vigye haza a picit; a síró, az esetből szinte semmit nem értő csöppségnek gyorsan még nyomott egy puszit a homlokára, és tisztán emlékszik arra, hogy már-már érthetetlenül a nagypapa most aludni megy szavakat mormolta. Közben megjelent előtte a kedvese szenvtelen arca, aki aggódó hanggal, jól érthetően azt kérte tőle, hogy csak ne bántsd nagyon, és a fiatal férfi a tudatával, ha nehezen is, de még regisztrálta felesége esdeklő hangfoszlányait, a következő, egymás után lepergő jelenetekre azonban már később alig- alig, vagy szinte egyáltalán nem emlékezett; egy lökés, és őt, a fiút egy súlyos tárgy földre huppanásának dörrenő hangjára emlékeztető ajtóbecsapódás után mindketten, az öreg és a fia is bekerültek a szobába, és a fiú előbb az apját tisztaerőből arcon fejelte, majd olyan földöntúli dühhel, ahogyan csak bírta, ütni-verni kezdte a védekezni képtelen, kövér, részeg férfit, aki ezekben a pillanatokban a saját bőrén tapasztalhatta meg a neki évtizedek óta borzasztó szorongásokat okozó fizikai fájdalmaktól való rettegés beteljesülését. A srác ott bokszolta az öreget, ahol csak érte, és az idős, védekezni képtelen úr a fejeléstől, és szinte már az első jól irányzott ökölcsapástól a földre került; a fiatalember a fekvő férfit előbb rugdosni kezdte, ezután többször, hangos ropogást és ordítást hallva, ugrálásra emlékeztető intenzív mozdulatsorok segítségével, szilánkosra törve annak orrnyergét és arccsontját, többször rá is taposott az apja fejére. A fiú e cselekedete időintervallumában előbb érthetetlen szavakat mondott, majd pedig penetráns, éteri üdvrivalgással azt ordította, hogy a „a véreres faszomat a szádba rakom, te buzeránt”; ezután, bár dühtől elhomályosodott tekintetével még látta, hogy az örege teljesen eszméletét vesztve, majdhogynem holtan fekszik, már egyáltalán nem volt tisztában a tetteivel; előbb kiment a garzon konyharészlegébe, majd a szekrény egyik fiókjából elővett egy hatalmas disznóvágó kést, és anélkül, hogy bármennyit gondolkodott vagy mérlegelt volna, visszament, és körülbelül hatvan késszúrással valósággal széttrancsírozta az egyébként a veréstől halálos sérüléseket szenvedő édesapját; mindenhonnan tacsakokban folyt, spriccelt a vér, és csak szúrta és szúrta a halott férfiba a kést úgy, olyan hévvel, mintha csak az élete múlna rajta, mintha csak önvédelemből tenné, és valamilyen oknál fogva egy rég nem sugárzott japán rajzfilmsorozat jutott eszébe, talán Digimon, Talamon vagy Pokemon volt a címe, már nem emlékszik rá pontosan, már teljesen inkompetens e sorozat címét és annak tartalmát illetően, de aminek a hatására abbahagyta az eddigi cselekedeteit, teljesen indokolatlanul levetkőzött, letépte a vérben úszó, régen halott alkoholista férfi fecskegatyáját, és azzal a konyhakéssel, amivel hatvanszorosan is megadta neki, az öregnek a kegyelemdöfést, végérvényes megtorlással levágta, lenyisszentette a halott, hájas öregúr sörhassal elfedett lankadt, csupavér faszát, ezután hirtelen felállt, és mintha csak egy templomban valamilyen réges-régi áldozati rítus kellős közepén állna, a plafon felé emelte a véráztatta nyers péniszhús-foszlányok dirib-darabkáját, és könnyed mozdulattal belenyomta azt a saját szájába. Csak zabálta és zabálta a halott alkoholista véres, levágott férfiasságát, és újra a plafon felé fordulva, megfeszült idegszálakkal még az alvó szomszédok számára is jól hallhatóan azt üvöltötte, hogy faszból lettél, fasszá leszel, faszból ettél, fasszá teszel, és e furcsa, alantas tette után egy pillanatra megdermedve arra lett figyelmes, hogy iszonyatosan nagy erekciója támad, olyan, amilyet sem a felesége, sem pedig egyetlenegy egy nő, akivel valaha dolga volt, soha eddigi élete során sem tudott még elérni nála. Ezután úgy, álló farokkal, bekapcsolta a szoba sarkában, a polcon lévő lemezjátszót, amin, mivel az apja kedvenc válogatásalbumán épp egy ismert zenemű összetéveszthetetlen szintetizátortaktusa, majd a verzét követően a „Sza-ba-d az él- et-em, ezt ne-ked éd-esem, lesz, ami lesz, te csak nézd a há-ta-mat” refrén indult el, maximálisra tekerte a hangerőt, elkezdett spontán ugrálni, éljenezni, és magát a földhöz verve hullahoppkarikázásra emlékeztető furcsa, indiántáncszerű mozdulatsorokat lejtett, és természetesen egyáltalán nem tudott arról, hogy a felesége ez idő alatt síró hangon hívta fel a rendőrséget, azt mondva nekik, hogy a lehető leggyorsabban jöjjenek ki, mert gyilkosság történt. Közben a zenélő férfitől néhány méterre a húgy-, bor- és öregemberszagú lakása nyújtotta akolmelegben lévő televízióján, amit persze megint, mint olyan gyakran, most is elfelejtett lefekvéskor kikapcsolni, és amin maximális hangerővel épp a Viva Tv Banzáj című, az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar slágereit tartalmazó és órákon át azokat sugárzó zenés éjszakai tévéműsor, azon belül is épp a „csak egy tánc volt” című Szécsi Pál-dal videoklipje ment, egy szenilis, idős, Parkinson-kórtól szenvedő, pár év múlva bekövetkező, haláláig reszkető kéz- és fejremegésre predesztinált, gyermek- és felnőttkori traumáit gyakran újra- és újraélő, az életuntságba beleöregedett magányos, csúf vénasszony hirtelen felébredt álmából…