Horváth Eve: apám két fotójára; szabadulási kísérlet; légifolyosó (versek)

apám két fotójára

(kb. negyvenéves)
rozoga kerítést támasztasz, így külalakra,
lehettél volna paraszt attila, tested
silány, a homlokod diadalittas.
hajadon visszanyírt hullámok, merész a tekinteted,
és a fiatal, ritka bajusz alatt nemtörődöm mosoly.
karod piszkosbarna, körmöd holdja
fehér gomb, bóvli kockás inged
izzadtságszagú. valami zsákszínű nadrág,
alsótested parányi, mintha lefelé
zsugorodnál, a porban persze egy ocsmány,
zárt orrú, bőr lábbeli.

(utolsó kép)

a beltéri környezet lehangoló, rajtad ugyanúgy
az a zsákszínű nadrág, pedig itt tél van.
szinte vigyázzban állsz, a mélyszegény enteriőrben,
de mosolyod még, ami ép. igyekeztél, ha fotóztak.
meg vagy borotválva!
különben, mint akit kukából szedtek elő,
tobzódsz az erdei tónusokban, arcod kipirosodva,
akár egy öregasszonyé, fél szemmel hunyorogsz,
kabátod vargánya-árnyalatú, és lezser a sálkötésed, mai
férfidivat szerinti. ragyog az ádámcsutkád. pont,
mint egy segély utáni estén, ma bőven kitart a bor,
cigarettád a hatodik ujjad. a sapkádat inkább hagyjuk.
mögötted okkersárga, közepén foltos karosszék, matricás
szekrényajtók, hevenyészett vezetékek, valami pléd függöny gyanánt.
az ócska tévé tetején lakat, egy kupak, téglányi elemlámpa.
alatta viaszosvászon, fölötte kivágott naptárcsajok,
a sötét képernyőn megcsillanó csupasz villanykörte.

szabadulási kísérlet

r.-el együtt jártunk a kosáredzésekre, hugi néni mindig
ugyanúgy, fújta a sípot langalétán az adidas melegítőben,
és instruálta a lányokat. r.-nek egy kicsit kiállt a foga,
de a legjobb barátnőm lett, azaz csak szerettem volna.
eltökélt voltam és izgatott, amikor csont nélkül bedobta
a labdát a passzom után, és egymásra nevettünk, vagy
titkaival átnyújtotta a hétvégén írt levelét, bubifrizurásan.
ám feltűnően hiányzott, ha nem jött iskolába, minden nap
vártam, hogy megpillantsam a menzán az osztálytársai közt.
micsoda sóvár, hipószagú folyosók, íztelen finomfőzelék,
émelyítő rántottparizer-szag. pangott az udvar, hűvös idő,
a szemerkélő esőben duplatesi, ázott salak, négyszáz
méterek monoton, egykedvű kocogáshangja. első
szerelem. nem tudom, hogyan jöttem rá, hogy ez az.
talán a bravo magazinból. kockás flanelingben kezdtem
el verset írni. bort iszogatni, hörgős metálhoz, raphez.
minden elromlott köztünk, kikosarazott az edzés után, majd
eltiltottak tőle, végül visszakérte a leveleit és a barátságát.
r. a hetediken lakott, délutánonként odajártam, senki
sem tudott erről, szimplán csavarogtam, vittem a
walkmant, ha volt elemem. álltam a tízemeletes ház
tövében, amíg égett nála a villany. majd szép
álmokat kívántam neki, magam is hazamentem,
kést vettem elő a konyhafiókból, kötszert, papírzsepit.
szabadulási kísérlet
egy spirálfüzetet megtöltöttem görbe szeretlekekkel,
lenyomtam száz fekvőtámaszt, csak a kislámpa égett,
hogy végképp kifáradjak, és eltűnjön r. kleopátra-haja,
az előreálló melle, amikor nevet, és a szürkészöld szeme,
ahogy a szőke szépfiújára néz, a kockahasú bocskaira.
de főleg én tűnjek el.
egyszer komolyan elbúcsúztam a keleti városrésztől,
látod, mi lett a vége, lebuziznak az iskolában, micsoda szó ez.
az ember végül homo, itt elakadtam, többet nem jövök erre.
aznap ejtettem a legmélyebb sebet a kezemen, két oldalról
karistoltam a bőrt, egy lövészárkot vájva a húsba, csúnyán
vérzett még másnap is, amikor késve vánszorogtam
be a kémiára, és letettem arcom a padra. grafitillata
volt, halovány zöld, néhol érdes, ahol körzővel kikaparták.
érdekes, nem szólt rám a tanár, színtelen-szagtalan én,
áteresztett a géz. valaki ablakot nyitott, októberi langy,
mint nyolcévesen a tanmedencében, a víz alatt fulladozva,
amikor elmarkoltam az úszómesternő botját, és végre
levegőt vettem.

légifolyosó

egy jól sikerült randevú, a plázában zúgott a művízesés,
17 év közöttünk, meg a kerek asztal alatt a combod, máris
megvolt az összhang, azután fizettünk, és kikísértelek a reptérre,
mint akik régóta szerelmesek, ültünk összehajolva
a búcsú előtt, fel- és leszálltunk, csíkokat húztunk egymáson,
berregtek a hajtóművek, épp elértük az utazómagasságot,
amikor elnyelt a terminál téged, ahova nem követhettelek –
– egy hét múlva közölted, hogy menjek utánad, a wizz airre
vettél jegyet, de hát nem is ismerlek, mondtam, a francba
bele, ez aztán kaland, ez fiatalság, először repülhetek, egyedül,
kivettem szabadnapjaimat, a kollégák röhögve irigykedtek,
átírtuk a beosztást, porlasztó július volt, hát akkor irány a tenger,
ha egyszer élek is, ha lezuhanok is, bevettem két daedalont, s
mint daidalosz ikaroszhoz, úgy igyekeztem hozzád, viaszszárnyaimmal,
mézes csókjaidért, bedugult füleimmel,
hogy aztán fiumicinón, akár verdit az operában, tapssal
ünnepeljük a sikeres földet érést, ahol egy életen át csak
az uscitát keresem