Petőcz András: Talán emlékként; Ha majd

Talán emlékként

(szerető mondja szeretőnek)

Ahogy a tested, ahogy hozzám.
Ahogy nyugodtan, önfeledten.
Ahogy még soha.

Nem is hiszem. Miért is írom
le mindezt, miféle vallomást
készülök, neked.

Természetesen: odabújva.
Én meg, magamban, csodálkozom,
hogy épp így, ilyet.

Figyelmezem meztelen magad,
és magamat is megfigyelem,
mindez mivégre.

Talán az, ahogy rád hajolok,
ahogy megérintem a melled
a számmal, ahogy.

Ez rögzül az emlékezetben:
a mozdulat, beleremegek
újra és újra.

Az öröm, ami akkor és ott
átjárja a testem, az öröm
elkísér minket,

elkísér minket az ösvényen,
amelyen vakon botorkálunk,
nem tudni, hova.

Ha majd

(emlékvers)

Visszatér-e, aki visszatér?
Visszatér-e, ha egyszer elment?
Nem jön vissza soha.
Ha egyszer elment, soha már.

Ha majd újra itt, ha majd megint!
Ha majd látom, és érinthetem,
akkor sem lesz újra itt,
nem lehet itt soha többet.

A váltott lovakat nem szedi össze.
És nem veszi majd a nyakába.
És nem mondhatom el, hogy
megtette az utat, bárkiért, mindhiába.