Keserű József: A fantasy poétikája és politikája
(Részlet a szerző Lehetnek sárkányaid is. A fantáziavilágok építése mint kulturális gyakorlat című könyvéből, amely a Prae Kiadónál jelenik meg az idei Könyvhétre.)
Mivel fantasy sokféle van, ezért ha a fantasy és a politika viszonyára vagyunk kíváncsiak, egyáltalán nem mindegy, hogy melyik fajtájából indulunk ki. Vannak meglehetősen konzervatív fantasyk, de vannak olyanok is, amelyek meglepően kreatívak és innovatívak. Bizonyos fantasyk konzervativizmusa poétikai és politikai szinten is megnyilvánulhat. Poétikai szinten ez azt jelenti, hogy az adott mű jobbára a bevett elbeszélői eljárásokat alkalmazza. Ha regényről van szó, akkor ez általában az egyes szám harmadik személyű, heterodiegetikus, omnipotens narrátor használatát, valamint a lineáris időkezelést – tehát a 19. században rögzült narratív sémák alkalmazását – jelenti. Az ilyen fantasyk gyakran (de persze nem minden esetben) politikai szempontból is konzervatívnak mondhatók: általában középkori környezetben játszódnak, amelyet feudális társadalmi rend, s ebből kifolyólag hierarchizált osztályviszonyok, valamint patriarchális gender-modell jellemeznek. Ha fenyegeti is valami ennek a rendnek az integritását (általában igen, hiszen erről szól a történet), a végén akkor is helyreáll az eredeti állapot. Sokszor észrevétlenül ugyan, de korántsem ártatlanul, az ilyen fantasyk egy ideológia támaszaként szolgálnak.[1]
Ezzel szemben vannak olyan fantasyk is, amelyek nemcsak poétikai, de politikai szempontból is radikálisnak számítanak. De milyen értelemben lehet politikailag radikális egy fantasy? Ehhez idézzük fel előbb Jacques Rancière gondolatmenetét, aki szerint minden társadalom létrehozza a megszólalás és az érzékelés sajátos kereteit, amelyekben mindennek megvan a maga helye (láthatósága, illetve kimondhatósága). Rancière a politikát úgy határozza meg, mint beavatkozást a láthatóba és a mondhatóba.[2] Eszerint a politika képes megkérdőjelezni az érzékelés hegemonikus rendjét, amely előírja számunkra, hogy mely jelenségekre tekintsünk normálisként vagy természetesként, és melyek maradjanak kívül a realitás regulatív zónáján. Michel Foucault-tól tudjuk, hogy a hatalmat nem úgy kell elképzelnünk, mint egy felettünk álló homogén erőt, amely előír és megtilt számunkra bizonyos dolgokat, sokkal inkább úgy, mint olyan mechanizmusok együttesét, amelyek felügyelik a diskurzus rendjét, vagyis nemcsak azt szabályozzák, hogy miről beszélhetünk, hanem azt is, sőt főként azt, hogy hogyan.[3] Az tehát, hogy valami kívül esik az érzékelés hegemonikus rendjén (azaz nem látható), azzal is magyarázható, hogy nincs rá megfelelő(nek tartott) nyelv.
Azok a fantasyk, amelyek a világteremtést a nyelvteremtés gyakorlataként is működtetik, képesek lehetnek reflektálni erre a problémára. A reflexió a legjobb módja annak, hogy megpillantsuk azt, ami a hatalmi mechanizmusok által szabályozott láthatón túl van. A fantasynek ez a fajtája olyan jelenségekkel is szembesíthet, amelyek tabunak számítanak az adott társadalomban (például sötét mágia, áldozati rítusok, kannibalizmus, homoszexualitás, különböző fajok közötti szexuális kapcsolat stb.). Az ilyen művek helyenként sokkolóak és felzaklatóak tudnak lenni (bár önmagában nem ez az érdekes, hanem az, hogy ezt milyen céllal teszik), s ezáltal képesek elmozdítani az érzékelés bevett kereteit, sőt akár cselekvésre is ösztönözhetnek bennünket.[4] Éppen ezért már nem elegendő velük kapcsolatban pusztán invencióról beszélni (ami, többek között, olyan vonásokban is megmutatkozhat, mint a hagyományhoz való viszony vagy a kreatív mágiarendszerek kitalálása). Az invenció – egyébként igen fontos – szempontja mellett beszélnünk kell egyes fantasyk szubverzív és transzformatív jellegéről is.
A világépítés, ahogy korábban utaltam rá, dinamikus folyamat. Amikor felépül egy fantáziavilág, akkor egyúttal létrejön annak ideológiai horizontja is – akár reflektál erre a mű, akár nem. Ha azonban ezt megteszi, akkor nagy valószínűséggel tudatában van annak, hogy ez az ideológiai horizont konstruált, és ennyiben újra is gondolható. Egyes fantasyk nemcsak felépítik, de le is bontják (majd újraépítik) a saját világukat. Két korábbi példát idézve: ez történik Moskát Anita Horgonyhely és Colin J. Fayard Alkony című műveiben is. Moskátnál az egyik szereplő (Vazil) válik a világépítés/lebontás olvasásalakzatává. Vazil a világ működésmódjának kulcsát keresi azzal a szándékkal, hogy újraírja annak törvényszerűségeit, s ezzel kibillentse értékinstanciáit. Fayard Alkony című novellája pedig a fantasy-klisék szubverziója, valamint a fantasyn kívüli (és egymáshoz képest is heterogén) diskurzusok játékba hozása révén ér el hasonló hatást. A novella egy eredettörténetet mesél el, miközben olyan eljárásokat működtet, amelyek ironikus távlatba helyezik a fantasy hagyományos toposzait s ezzel együtt tradicionális értékrendjét is. Ebből a szempontból felforgatóerőként jelenik meg a szövegben az elbeszélés nagy részét kitevő időutazás, valamint az egymástól távol álló intertextusok (Ákos, Po Csü-ji, John Caldwell) alkalmazása is, de még inkább az, ahogyan a szöveg végső soron az eredet kérdését kezeli. Az időutazás következtében Felius atya istene, Ottomár kiíródik az isteni rendből (ami arra utal, hogy a Káosz világában a hatalmi viszonyok még makroszinten sem stabilizálhatók), ezáltal pedig éppen az az eredet törlődik el, amely a történet elmondásának apropóját adta. Mindennek komoly politikai következményei lesznek. A novella zárlatában az eltörölt eredet helye üresen marad, Felius számára pedig megadatik a lehetőség, hogy az eltűnt isten utáni űrt maga töltse meg tartalommal.
Ezek a példák azt is jelzik, hogy a politikai olvasatnak nem kell kimerülnie az allegóriában, az analógiában vagy a szatírában – bár kétségkívül ezek a leggyakoribb formái.[5] Az olyan fantasykre, mint Moskát Anita és Colin J. Fayard művei, érvényes az, amit Jean-François Lyotard a radikális művészet egyik ismérveként tart számon, mégpedig, hogy rendelkeznek az invenció erejével, és képesek áthelyezéseket és/vagy repedéseket létrehozni a reprezentáció síkján. Az ilyen transzformatív áthelyezések a fantasyben rejlő politikai potenciál megnyilvánulásaiként foghatók fel. Amikor a valóság egyes elemei bekerülnek a szövegbe, és ott sajátos funkcióval ruházódnak fel, akkor mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a mű allegorikusan beszéljen bizonyos problémákról (például olyan kérdésekről is, mint az elnyomás, az agresszió vagy a nemek közötti hierarchia). A kellő transzformatív és szubverzív erővel rendelkező fantasyk esetében azonban sosem egyszerűen a valóság visszatükrözéséről van szó (hiszen a fantasy nem mimetikus műfaj), hanem annak átalakításáról.
[1] Gondoljunk csak az erőszak reflektálatlan – és gyakorta öncélú – ábrázolására egyes kortárs fantasykben. Sedlmayer és Waller így fogalmaznak ezzel kapcsolatban: „Az erőszakos cselekedeteket gyakran a heroizmus megnyilvánulásaként dicsőítik, különösen a (számítógépes) fantasy-szerepjátékok kontextusában, ahol mindez egy értékfüggetlennek tételezett fogyasztói logikával fonódik össze: minél több ellenséget ölsz meg és minél több tárgyat gyűjtesz össze, annál több tapasztalati pontot és annál magasabb státuszt szerzel. Ily módon a háború a barát és az ellenség bináris logikájára épül, miközben a béke a konzervatív rend helyreállításaként naturalizálódik.” Gerold Sedlmayer – Nicole Waller, Introduction. The Politics of Fantasy = Uők (szerk.), Politics in Fantasy Media. Essays on Ideology and Gender in Fiction, Film, Television and Games, McFarland & Company, Jefferson, North Carolina, 2014, 5.
[2] Jacques Rancière, Esztétika és politika, ford. Jancsó Júlia – Jean-Louis Pierson, Műcsarnok, Budapest, 2013, 10.
[3] Michel Foucault, A szexualitás története I. A tudás akarása, ford. Ádám Péter, Atlantisz, Budapest, 1996; Michel Foucault, A diskurzus rendje, ford. Romhányi Török Gábor = Uő, A fantasztikus könyvtár, Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 1998, 50–74.
[4] Lásd majd a kötet Másként látni című alfejezetet.
[5] A kérdésről lásd Andrew Rayment, Fantasy, Politics, Postmodernity. Pratchett, Pullman, Miéville and Stories of the Eye, Rodopi, Amsterdam – New York, 2014, 19, 34.
Keserű József (1975, Párkány)
A komáromi Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének habilitált egyetemi docense. Alapító tagja az ugyanitt működő MA Populáris Kultúra Kutatócsoportnak.