Tsúszó Sándor: Kínai (Közreadja: Plonicky Tamás)

…soha nem voltunk még olyannyira közel egymáshoz apámmal, mint azon az ázott november tizenötödikei, szombati délutánon, amikor is mind a ketten egyszerre beszartunk. A gyerekkori, egyértelműen neki köszönhető, traumáim ellenére, mivel ha ivott, akkor mindig agresszív módon provokálta a családot, továbbá olykor-olykor fizikálisan is bántott minket, és bár nagyon undorító körülmények között, azaz soha véget-nem-érőnek tűnő veszekedésekkel, verekedésekkel és az anyagi javakon történő folyamatos pereskedésekkel váltak el, azaz ért véget az évtizedekig tartó kapcsolata anyámmal, a mi kettőnk viszonya mostanra, felnőttkoromra, azt hiszem, teljesen konszolidálódott. Az öreg az elmúlt években, elsősorban egészségügyi okok miatt, leszokott az alkoholról és a cigarettáról, talált magának egy ideális partnert, normális egzisztenciát teremtett, hetente egyszer felhív, és általában havonta, mivel ez a dolog elsősorban a részegeskedéseinek köszönhetően az elmúlt harminc évben szinte teljesen kimaradt a közös életünkből, és mert mióta befejezte a piálást, görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy velem, az egyetlen gyerekével valamilyen úton-módon visszamenőleg pótolja ezeket az elmúlt évtizedek alatt felgyülemlett hiányosságokat, szervezni szokott egy úgynevezett apa-fia programot, ami, talán mondanom sem kell, mindig valami elképesztően nyomasztó dolog. Múltkor például elhívott moziba, és bár azt hinné az ember, hogy a mozit, mint közös apa-fia együttlétet, azt leszámítva, hogy esetleg rossz filmet választunk, vagy az alkotás nézése közben leöntjük magunkat kólával, netalántán épp seggfejek ülnek körülöttünk, akik a mobiljukat nyomogatva lovak nyerítésére emlékeztető hanghordozással vihogják végig az egész filmet, nem is lehet igazán elrontani, neki, apámnak még ezt a látszólag egyszerű dolgot is sikerült elbaltáznia. Egy szerdai napon ugyanis megint azzal a nagy lelkesedéssel a hangjában hívott fel, ami számomra mindig is gyomorgörcsöt jelentett, de ezen a délutánon, én naiv, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégiscsak hittem, vagy legalábbis megpróbáltam hinni neki; titkon ugyanis abban reménykedtem, hogy hátha most az egyszer tényleg sikerült valami ötleteset kitalálnia, mert miután felhívott, azzal kezdte a beszélgetést, hogy ha hiszem, ha nem, az év legnagyobb filmjére, vagy ha jól emlékszem, pontosan a „bombasztikus kasszasiker” szavak hagyták el a száját, szóval azt mondta a telefonba, hogy az év legnagyobb „bombasztikus kasszasikerére” sikerült két mozijegyet váltania, és ahelyett, hogy megkért volna arra, hogy nézzek utána ennek az, állítása szerint már most, a kiadás évében „filmtörténeti klasszikusnak” számító „egyértelmű alapműnek”, csupán annyit kötött az orromra, hogy a címe

„meglepetés”, majd pedig egy időpontot közölt, azt, hogy hol és mikor találkozzunk, ezt követően pedig ugyanazzal a menthetetlen lelkesedéssel a hangjában, amivel felhívott, köszönt el és csapta le a telefont én pedig, mivel tényleg nem akartam sem lehervasztani, sem pedig megbántani, teljesítettem a kívánságát és megjelentem a mozi büféjében akkor, amikorra „megbeszéltük”. Találkozásunk első félórája a szokásos módon telt: úgy hallgattam meg a véleményét a Ferencváros futballcsapatának szezonbéli „csúcsigazolásairól”, hogy soha nem érdekelt a foci, és egy kezemen meg tudom számolni azt, hogy hány meccset néztem meg életemben, majd a heves gesztikulálásokkal tarkított, olykor-olykor már-már fröcsögésre emlékeztető politikai véleményének a prezentálása következett; miközben hallgattam ezt a baromi unalmas monológot, komoly fizikai nehézségek árán még magamba kellett tuszkolnom az ősöm által már jó előre kikért tejeskávét is, holott apu, ha egy kicsit is ismerne, vagy pár percet is foglalkozott volna velem annak idején, gyerekkoromban, akkor biztosan tudná, hogy nem elég, hogy gyűlölöm, és egész életemben gyűlöltem a kávét, de mindemellett még laktózérzékenységben is szenvedek, ami már pár korty tej után hasfájással, nagyobb mennyiség elfogyasztását követően pedig komoly gyomorbántalmakkal jelentkezik; de én, elsősorban a konfliktuskerülő habitusom miatt, ugyancsak nem róttam fel neki e folyamatosan felmerülő hiányosságait; most is, mint általában mindig, sztoikus nyugalommal hallgattam végig a mondanivalóját és gyűrtem magamba a  forró italt, aminek az elfogyasztása után, természetesen külön utalva a figyelmességére, megköszöntem azt, majd pedig, a számomra minden vonatkozásában érdektelen monológja lezárását követően, beültünk az általa az „év filmjének” definiált alkotásra; talán ecsetelnem sem kell: így néztük majdnem végig az ótvar gagyi R/P 3. címen reklámozott és már több éve futó Rózsaszín Pónivadászok, egyébként a gyerekek és a fiatal tinilányok körében valóban „bombasztikus kasszasikernek”, jobban mondva „filmtörténeti klasszikusnak” számító háromórás csúcskategóriájú rajzfilmsorozat folytatását, a lezáró részt, ahol John, a „pónikirály” állítólag valóban sikerrel jár, és a történet végére el is hódítja szerelme, Barbie szívét, de ez persze nem derülhetett ki, vagyis nem bizonyosodhattunk meg róla százszázalékosan, mert a heves vérmérsékletű, másként szólva kimondottan hirtelen haragú apám, nagyjából a történet befejezése előtt negyven perccel, ott, a mozi kellős közepén, a számos filmés pónirajongó tinilány társaságában, egyszerűen csak, jó szokásához híven, balhézni kezdett. Amikor elfoglaltuk a helyünket, és megérkeztek az első snittek, mi a képernyőn megjelent meseszerű-repkedő lovak láttán azonnal tudtuk, hogy komoly baj van, de én nem akartam csak úgy elhúzni a teremből, mert a spór természetű faterom már jó előre kifizette a havi keresetéhez mérten kimondottan drágának számító két mozijegyet, úgyhogy szinte rögtön elvetettem a felállok-és-otthagyom-őt-a-francba-az-egész-mozilátogatással-együtt  dolognak a lehetőségét is, mert tuti biztosra vettem azt, hogy apám nagyon-nagyon megharagudna, és ha valóban megtenném, hogy csak úgy elhúzok a fenébe, soha többé nem méltatna arra sem, hogy hozzám szóljon; pedig így, utólag belegondolva, talán tényleg ezt kellett volna tennem. De akkor és ott arra jutottam, hogy egyszerűen csak poénra veszem a tévedését, mentem a menthetőt, és megpróbálom lazán felfogni az eseményeket. Az volt az elgondolásom, hogy kimegyek, gyorsan veszek még egy liter kólát, még egy nagy adag pattogatott kukoricát, aztán visszajövök, megiszunk, megeszünk mindent, maximum kicsit rosszul leszek a korábban bevitt tejeskávé miatt, de nincs más, egyéb veszítenivalóm, teljes nyugalom van, végignézzük ezt a vackot, szurkolunk egyet a pónivadászoknak, és rendben is leszünk, és naiv tervemet, ha a fater nem kezd el random hangoskodni, és ha éppen nem a legérzékenyebb korszakát éli, talán sikerült is volna kiviteleznem; mert bár addig, hogy kimentem és felszerelkeztem magam harapniés innivalóval, valóban minden az eltervezettek szerint haladt, az ősöm azonban nemcsak hogy a kezdeti szégyenérzete legyőzése után előbb egyre inkább belemerült a mese nézésébe, de később kimondottan élvezni is kezdte az általa a telefonban „filmtörténeti klasszikus”-nak nevezett alkotást. Ez a két dolog talán még önmagában véve nem jelentett volna semmi problémát, szereti az öreg a meséket, hát istenem, nincs ezzel gond, mondhatná ránézve bárki, de a fater a folyamatos pisszegéseim ellenére, az összes fontosabb jelenethez hosszú és hangos kommentárt fűzött. Az elbaszott esténknek pedig az lett a csúcspontja, amikor apám, aki abszolút képzetlen a szociális érzékenység, illetve a társadalmi magatartás terén, olykor a mesefilm egy-egy kedvesebb-meghittebb jeleneténél teljesen átszellemülten, az arcomat simogatva, a „szeretlek, kicsi lurkóm!” és a „hiába hiszed ennek az ellenkezőjét, már gyerekkorodtól kezdve tudom, hogy hozzám tartozol” hozzászólásokkal próbálta meg spontán ápolni és jobbá tenni az egyébként gyerekkorunkban valóban komolyan félrement kapcsolatunkat. És nemcsak ezeket mondta: elhangzott a „bújj ide, kicsikém!”, az „úgy vártam már ezt a csodálatos pillanatot, hogy végre-valahára együtt lehessünk” szentencia, és tisztán emlékszem, amint a mese legromantikusabb pillanatában teljesen felfoghatatlanul a „hazamegyünk, és az este folyamán otthon meggyomrozlak!” felszólítás hagyta el a száját. Nem túlzok: neki és az érzelemdús kommentálásainak köszönhetően körülbelül százötven, mesét kedvelő tinédzserlány utált ki minket a teremből és nézett engem egy hatvanas, hiperérzékeny, perverz buzi állandó szexpartnerének; amiből persze, talán mondanom sem kell, a faterom az égvilágon semmit sem érzékelt. Én azonban teljesen tisztán hallottam azt, amikor, az ősöm valamelyik félreérthető kommentárjára reagálva, az egyik mögöttünk ülő tizenöt-tizenhat évesnek tűnő, rózsaszín hajú Barbie babára emlékeztető, nagyhangú csaj először csak erőltetetten köhécselni kezdett, utána pedig a barátnőjének a „figyeld már azt a két homárt, mindjárt smárolni fognak!” mondatot súgta; a fateromnak természetesen az a nyilvánvaló dolog sem tűnt fel, amikor már többen kezdtek el egyértelműen mutogatni ránk, és apu akkor sem érezte különösebben idejét a csendben levésnek, amikor a moziban ülő fiatalok kurta megjegyzésekkel próbálták meg spontán elmagyarázni nekünk a kulturált magatartás alapszabályait. A probléma azonban csak fokozódott, mert a leghangosabban suttogó karakán lány még a mozitermet is otthagyta azzal a céllal, hogy kimenjen és panaszkodjon a személyzetnek; és, mivel e két helyiség között kimondottan vékonyak voltak a falak, egészen behallatszott a lány mondandója, azaz tökéletesen kivehetőek voltak a tinédzser csajszi ránk vonatkozó panaszai, aki nemcsak azt közölte az illetékesekkel, hogy odabent „teljesen perverz, kövér homokosok zavarják az előadást”, de hatásvadász-jelleggel és nem kis túlzással az „undorítóak, hangosak, büdösek és az egész film alatt smárolnak” szavakkal próbálta meg felhívni az ott dolgozók figyelmét apu nem éppen konszolidált viselkedésére. Persze a mozi személyzete kapva kapott az alkalmon, azonnal jöttek, és először csak normális hangnemben, később pedig heves vérmérséklettel próbálták meg kitessékelni a fateromat, aki, mivel végképp nem értette a szituációt, és fogalma sem volt arról, hogy miről is van szó valójában, beleállt a konfliktusba: szinte kiabálva, eltorzult arccal fröcsögte, hogy neki, mert kifizette a jegyeket, igenis joga van megnézni ezt a „filmtörténeti klasszikust” velem, aki a legfontosabb vagyok a számára, és akit, nem mellesleg, a világon a legjobban szeret. A balhé persze eltartott egy darabig; tizenöt percnyi verbális, személyeskedésbe torkolló cicaharc után azonban végre-valahára befejeződött, mégpedig úgy, hogy négy erős legény megfogta apámat és engem, majd pedig egyszerűen csak kiraktak minket a moziból; így, ennek köszönhetően a mai napig sem tudtuk meg azt, hogy e „bombasztikus kasszasiker” voltaképpen hogyan is végződött; de ez már kevésbé volt fontos számunkra, mert míg én abszolút megalázottnak, apám, a nem kis erőfölénnyel szemben nyújtott szubmisszív szerepe miatt, pedig tökéletesen legyőzöttnek érezte magát, és, noha más-más okoknak köszönhetően, de mindketten teljesen megszégyenülve kullogtunk haza; e közös, nem túl pozitívan végződő történetünk olyan rossz hatással volt a kapcsolatunkra, hogy ezután az eset után megint két-három hónapig nem beszéltünk. Természetesen azonban számos ilyen vagy ehhez hasonló esemény zajlott le köztünk, és bármennyire is gáznak tartom így utólag, gyakran tényleg azt kívántam, hogy a faterom bárcsak inkább visszaszokna az alkoholra és hagyna engem békén, minthogy ezeket a dolgokat csinálja velem. Az egyik legbizarrabb közös történetünk az volt, amikor vagy két éve karácsonykor apám vett nekem egy vadiúj, gyermekméretű BMX-et; komolyan mondom, esküszöm, hogy tényleg vett nekem, a harminckét éves fiának egy kibaszott, méregdrága, a fél fizetését felemésztő, gyermekméretű BMX-et, ami döntését azzal indokolta, hogy én már „gyerekkorom óta” erre vágyok, csak akkor, mint mondta, „nem engedhettük meg magunknak”, ami tulajdonképpen igaz is lett volna, de azóta eltelt legalább tizenöt vagy húsz év, és az ilyen típusú baromságainak köszönhetően folyamatosan rájövök arra, hogy a fater nem tudja, egyszerűen képtelen felfogni azt, hogy azokban az évtizedekben, amiket ő végigivott, én tulajdonképpen felnőttem; de jellemző sztori például az is, hogy az öreg, amikor bemutattam neki az egyik aktuális barátnőmet, hirtelen jött ötlettől vezérelve, azonnal a csecsemőkori meztelen képeim mutogatásával indította a vele történő ismerkedést, amit abból a megfontolásból tett, hogy e fotókkal szerette volna „színesebbé tenni”, azaz „feldobni újdonsült hozzátartozója”, a csajom hangulatát; a történethez hozzátartozik, hogy apám a meztelen képeim mutogatása alatt ironikus és rám nézve nem kicsit megszégyenítő kommentárokkal, például „azóta se lett nagyobb a pöcse” vagy „ezután a fotó után rögtön lehugyozta a tükröt”, szeretett volna szimpatikusabbá  válni a nőm számára, aki miután egyre jobban kezdte megismerni a fateromat, egyre inkább kezdett eltávolodni tőlem, és egy nap végérvényesen ki is mondta a szakítást, vagyis ahogy ő fogalmazott a „mindkettőnk számára járhatóbb útnak tűnő különválást”, aminek az oka, bár nem konkretizálta, számomra mégis teljesen nyilvánvaló és egyértelmű volt: nem szerette volna, hogy az ősöm selejtes génjei a közös utódainkban továbböröklődjenek. De ezen a november tizenötödikei, kissé esős szombati napon, ami, visszagondolva is, nagyban határozta meg a kapcsolatunkat, vagy legalábbis jó hatással volt rá, apám csupán egy ebédre hívott meg, én azonban, a közös sztorijaink ismeretében, elhessegetve minden illúziót, már egyáltalán nem reménykedtem semmi jóban; de aznap csak úgy felhívott, és meglepő módon, mellékelve a lelkesedését és mindenfajta giccses, jópofáskodó színjátékot, mindössze azt kérdezte, hogy nem ebédelünk-e együtt, én pedig, jó szokásomhoz híven, erre is, mint minden kezdeményezésére általában, igent mondtam. Találkoztunk valahol Budapest belvárosában, és random beültünk egy nem túl minőséginek tűnő, a bérelt lakásomhoz viszonylag közel, azaz busszal nagyjából tizenöt percre lévő, kínai étterembe; a fater, aki ekkor a szokásosnál lényegesen csendesebb hangulatban volt, furcsamód valahogy nem kezdett el beszélni sem a fociról, sem a politikáról, nem kért nekem előre kávét, és semmi olyan dolgot nem csinált, amit ne szeretnék, vagy ami rossz hatással lett volna rám vagy az egész együttlétünkre; ezek helyett inkább csak megkérdezte, hogy mit kérek, én pedig megmondtam, és mert semennyire sem ismerte ezeket az ételeket, megbízott az ízlésemben, és ugyanazt rendelte, amit én. Szinte alig beszéltünk; míg kihozták a kaját, lementek a szokásos, „hogy vagy? jól!” típusú körök, majd pedig elkezdtünk falatozni, és úgy tűnt, tényleg ízlett neki az ebéd; csak ettünk jóízűen, amihez, az én ötletem miatt, kértünk egy kis speciális csípős mártást is, és hát tulajdonképpen ennyi lett volna a történet, ha a hazaút nem alakul annyira „bizonytalanul”. Kaja után ugyanis azonnal le is léptünk, mert apám azt mondta, hogy dolga van a ház körül, de szívesen elkísér a buszmegállóig, ajánlotta fel, és hát amint elértük a buszmegállót, rögtön érezni kezdtem azt, hogy itt és most nagyon nagy baj lesz; a gyomromat egy másodperc leforgása alatt heves fájdalom járta át, az idegszálaim azonnal megfeszültek, kivert a víz, és az a gondolat jutott eszembe, hogy ha nem találunk azonnal egy vécét, akkor beszarok; be fogok szarni, tudtam, éreztem, hogy ez most, ebben a hirtelen jött pillanatban szinte elkerülhetetlenné vált, ez a végzetem, mert csak a teljesen üres buszmegálló van mellettünk, meg majd a busz lesz itt, később, tíz perc múlva, konstatáltam; egészen biztos voltam abban ugyanis, hogy annyit, tíz percet, ha felakasztanak, sem bírok ki, sőt aztán még tizenöt perc hazautat kellene elviselnem, ami esélytelen, morfondíroztam, mert már egy percig sem tudom visszatartani a bennem lévő „nyomást”, állapítottam meg, és miközben már-már feladva mindent küzdöttem a fénysebességgel jött cifrafosás ellen, a legváratlanabb, leghihetetlenebb pillanatban megszólalt apám: „fiam, be fogok szarni!”, mondta csendesen; és igen, megtörtént: apám ott, a budapesti buszmegállóban, engem is megelőzve, valószínűleg a kínaitól vagy a speciális csípős mártástól, esetleg a kettő össze nem passzoló elegyétől, egyszer csak beszart, és mivel én se tudtam semmi mást csinálni, elengedtem magam; nem ragozom tovább: neki is és nekem is ott a budapesti buszmegállóban, szinte egy perc leforgása alatt ment be minden, aminek be kellett mennie. Meg sem vártuk a buszt, nem illik így felszállni a BKV-ra, gondoltuk, és hát apám, noha dolga lett volna otthon, mégis arra jutott, hogy inkább hazakísér azon a pár kilométeren, maximum dob nálunk egy zuhanyt, felvesz alulra valamit a régi gatyáim és farmerjeim közül, és hív egy taxit, majd hazamegy, beszéltük meg, és hát így is történt. A gyalogút fantasztikus élmény volt: nagyjából negyven percig tartott, sétáltunk egymás mellett, ketten, apa és fia, tele gatyával, büdösen, beszarva úgy, hogy már a lábszárunkon  is  folyt  az  ürülék.  Csak  mentünk  és  nevettünk; a  fater  még olykor-olykor, szégyenlősen-pironkodva, olyan mondatokat is beköpött, hogy az eszem megállt. „Ez hihetetlen, és tényleg egyszerre történt!”, ecsetelte filozofikusan, és a menet közben nem kis szellemességgel megállapította, hogy ez, ami kettőnk között megesett, bizonyára kaphatná a „duplikakál” elnevezést is, és én minden szaván olyan felszabadultan röhögtem, mint ahogy talán még soha életemben; és végül arra jutottam, hogy bármennyi faszságot is elkövetett már, bármennyire is idegesítő néha és bármennyi okom is van arra, hogy utáljam, ennyire közel, mint most így beszarva, talán még egyszer sem voltam hozzá…

Közreadja: Plonicky Tamás