Oláh Péter: pad; húsleves

pad

A felhőkből rozsdareszelék hullik. Keresztapám mondta mindig, hogy a rossz iskolapadokat ledarálják, és a földre szórják. Csak a kis piros vonat lépcsőjére fértem fel, mert három gimnázium van egymáshoz közel. Ez már a harminckettedik nap, van még kétszázhatvannyolc, és végzek. Félek, mi van, ha több, és megszámolni sem tudom majd, mert annyi lesz belőle, mint a földön csillogó reszelékdarabokból.

A legrosszabb dolgok a tesi után kezdődnek. Utálom látni mások testét, undorodom tőlük. Balázs anyajegyét a legjobban, ami ott kacsintgat a mellkasán. Sosem értettem, hogy miért így alsógatyában beszélget velünk. A helyében azonnal felöltöznék, mert nem bírnám elviselni, hogy néznek, nem tudnék vele kérkedni. Szokták is mondani nekem, hogy gyors öltöző vagyok, két perc alatt végzek. Még mindig nem öltözött fel, utálom a tanár mániáját is, hogy csak együtt hagyhatjuk el az öltözőt, megvárunk mindenkit. Balázs közelebb jön, mosolyogva mondja, nem hoztam neked ajándékot. Ne haragudjak, túl sok volt az edzés, nem volt ideje, de majd szünet után megkapom. Nem fogtam fel, csak azt akartam, hogy öltözzön fel, és ne lássam a csíkos alsógatyáját. Remélem, egyszer nekünk sem kell tesizni, mint a felsőbb éveseknek, és kabátban ülhetünk az öltözőben, és nem kell semmi olyat látnom, amit nem szeretnék.

Hatvan forint egy kávé, máshol elkérnek érte háromszázat. Ez legalább jó, gyorsan elkészíti az automata, és nem kell kínosan várnom, és hallgatnom a mögöttem állókat, hogyan cuppognak. Állok a folyosón, és lassan iszom a kávém, közben a telefon fölé hajolok, görgetem a közösségi média felületét. Valamit csinálni kell, hogy ne vegyenek észre, hogy ne kössenek beléd, ezt a védekező mechanizmust már óvodában megtanultam. Még így is gyakran beszólnak, ha elmennek előttem. Sétálni sem jobb a szünetben, bármelyik nevetés nekem szólhat. Jobb így, tényleg, a kávét sem öntöm ki, meg legalább nem a padban ülök egész nap, ahogy első évben tettem. Ha már meguntam a hírfolyamot, akkor gyakran azt képzelem, hogy jön egy fűnyíró, és levágja a hajunk, és mi észre sem veszük, mert csak görnyedünk, mert nem tudjuk letenni a telefont.

A tanárnőt hallgatom, elérzékenyülve mondja, nem lesz több közös karácsonyunk. Mennyire szeretett minket. Nem akarom elhinni Tamásnak, hogy azért ad le minket, mert kapott egy sokkal jobb ajánlatot egy másik gimnáziumból, és azt sem, hogy ez a gimnázium külföldön van. Reménykedem benne, hogy tényleg terhes, hogy nem több pénzért hagy itt minket. Nem engedheti, hogy megbukjak matekból.

A karácsonyi ajándékainkat kellett átadni egymásnak. El is indultam elsőnek, mert túl akartam lenni rajta, a legcsöndesebb lánynak kellett ajándékot vennem, és már előre féltem, hogy mit fog szólni a bögréhez, a nescaféhoz, earl grey dobozhoz, és a szaloncukorhoz, ezért is siettem odaadni, túl akartam lenni rajta, és minél gyorsabban elkapni a fejem az arcáról, mert féltem, hogy olyat olvasok le róla, amit másoknak sem kívánok.

Vártam, hogy jöjjön valaki, hogy ne érezzem rosszul magam, míg a többiek egymással beszélgetnek. Nem tudtam kideríteni, hogy ki húzott engem. Nem jött senki, és hallgattam, és nem tudtam üvölteni. A tanárnő megkérdezte, hogy én kaptam-e ajándékot. Annyira azt válaszoltam volna, hogy igen. Dadogtam, hogy nem, és olyan keserűvé vált a szám, mintha faforgácsot nyelnék.

A tanárnő körbejárt, hogy ki húzott engem, de nem kellett a terem végéig mennie, mert ott ült elég közel hozzám Balázs, és mondta, hogy ő volt az. Megkérdezte az okát, hogy miért nem hozott legalább egy szem szaloncukrot nekem, vagy bármit. Amerikaifoci-edzésére fogta, hogy mire hazaért, minden bolt bezárt, és nagyon sajnálja, de nem tudott semmit hozni. A tanárnő nem fogadta el, reggel igazán elmehetett volna valamelyik kisboltba a városban. Beírást fog kapni, és nagyon szeretné látni, hogy a szünet után odaadja nekem az ajándékomat, de nem hittem ebben, mert pontosan jól tudtam, hogy szünet után megkapni olyan, mint a boltban átformázott húsvéti nyuszik, amik mikulássá változnak.

A tanárnő felajánlotta a szaloncukrát, de én addigra már a mennyezetet néztem, és nem éreztem semmit, ahogy letette a padra. A plafonon apró tűszúrások jelentek meg, és egyre sötétebb foltok, amikor már nem hallottam az osztályt, és csak feküdtem, akkor azt képzeltem, nem fognak értem jönni, itt maradok még vagy ötven évig ebben az osztályteremben, és ha elkopok csak, akkor jönnek értem, és ledarálnak. Anyukám pedig kinéz majd az ablakon, és látja majd, hull a forgács, és nem hiszi majd el, mi lett a fiából, hogy mivé tudott válni a szégyentől.

húsleves

Az üvegben maradt. Az egész ház azt figyeli, hogy mikor fog elkezdeni mozogni. Nem hiszik, hogy szobahőmérsékleten felforrna, de azért kíváncsiak. A nagyapa nem tudja kinyitni, káromkodik, hogy milyen erős keze van a fia feleségének. Ezt még az oroszok sem tudnák. Nem nyitja ki senki, ott fog megrohadni.

Öreg már, nem törődik semmivel, csak ez  a tévé működjön, csak a meccset közvetítse. Azt hinnék, hogy az elhunyt feleségét látja ebben a fekete dobozban, simogatja, becézgeti. A postaládát szokta figyelni az ablakból, hátha kapott levelet. Látja a postást, megvárja, amíg elmegy, az mégsem lehet, hogy találkozzanak. Ő már rég nem kér belőlük, még a fiát eltűri, de minek jön az is, minek akar kitakarítani, ha csak pár napja van hátra. A levélen nem az ő neve van, már nem idegeskedik rajta, próbálja elképzelni, hogy ez a neve, hogy most Györgyként eszik, iszik, de nem megy, ő mégis csak Péter, ne hülyéskedjenek.

Az üvegben a húsleves elkezdett mozogni. Nem veszi észre, pedig ott van előtte, csak az ablakot nézi, mintha történne valami, mintha lenne még élet. Elsőnek a cérnametélt úszott át a másik oldalra, majd a répa is. Ha egy jobb szemű látná, például a karosszék, akkor biztos megemlítené Péternek, hogy szája van a húslevesnek, és figyeljen, mert hozzá beszél. Még azt is hozzátenné a maga nyolcvan évével, hogy nem lehet még ennyire vak, kérem, negyvenkilenc évesen még ne legyünk azok.

Különben egyre többen látták a konyhában, a konyhaszekrény is felkiáltott, hogy lehet ennyire tapintatlan az öreg. A kávéfőző is egyetértően fújtatott, alatta a terítő majd kilyukadt szégyenében, de még a szék sem gondolta volna, hogy ilyen szörnyeteg vált Péterből, abból a jólelkű emberből, akit megismert. A húsleves mondatai nem ütöttek szeget Péter fejébe, mert nem hallotta.

Engem nem lehet nem szeretni. Mivel magyarázod, hogy nem ettél még meg? Elmúlt már vasárnap, ne szórakozz velem. Nyiss ki, mert megromlok itt. Rémiszt, amit a sóval művelsz, hát tényleg nincs szíved? Te szerencsétlen, tedd már be legalább egy fedeles tartóba. Neked milyen érzés lenne, ha egy fához kötöznélek, és ki lennél szolgáltatva az időjárásnak, nem bírnád télen, ebben biztos vagyok, szóval ne legyél gyilkos, kezdj vele valamit.

Ha végeztél, kiönthetnél egy tányérba, hadd nyújtsam ki a tagjaim. Miért akarsz abba tévhitbe kergetni, hogy nem vagyok finom? Tévedsz. Tudom, hogy nem vagy finnyás típus. Láttam, hogy múltkor is az üvegből ittad meg a meggybefőtt maradék levét. Szóval nekem ne mondjad, engem csak ne kergess hamis képzetekbe. Egyél meg inkább.

Könyörgöm, nem ezt érdemlem. Ha estig nem eszel meg, megromlok, hidd el nem olyan színes az élet hatnaposan. Nagyon kérlek vegyél a szádba, és nyelj le, nem ezért készítettek el. Nem bírom elviselni, muszáj kitörnöm innen. Hány indulatszó tud megtörni egy üveget? Ha kell, egészen estig káromkodok, ezt neked is hallanod kéne, hogy szilánkosra törjön, de te csak nézed a tévét, és horkolsz. Meg fogod bánni, hallod? Hé, felforrok, annyira ideges vagyok, egyél már meg!

Én csak annyit láttam a vonatról, hogy a leves kifutott az ablakon, és a cérnametélt nyelvként hajolt rá a falakra, a répa pedig elsétált az udvaron, mert úgy gondolta neki több szerencséje lesz a világon, mint az öregnek. Nem tudom, hogy mit álmodhatott Péter bácsi, ahogy azt sem, vajon mérges levesek törtek-e az életére. Azt viszont el tudom képzelni, hogy egy nagy tányér levesben úszhatott, amit még fiatalkorában akart.