Szűcs Anna Emília levele Pilinszky Jánoshoz
kép forrása: YouTube
János,
Kocsis azt is mondja a megismerkedésetekkel kapcsolatban, hogy hát az ember nem megy oda a Hajós utca 1-be, hogy „Jancsikám, én téged meg akarlak ismerni”, pedig ez például remek ötletnek tűnik a számomra, hol is vagy eltemetve, János, hogy mondjuk odamenni a sírodhoz (ott fekszel-e egyáltalán, ott vagy-e, ha érted, mire gondolok, ezt valószínűleg te sem tudod, vagyis hogy de, mert felelő típusú költő vagy, az Istent is csak pillanatokra veszítetted el, akkor sem igazán, bár ezt nem tudhatom pontosan, számomra már csak adat lehettél, és minden adat rólad a képzeletemben él csak, nem tudhatom, hogy mi igaz belőle, hogy mások miként láttak téged, az nem számottevő, az nem jelent semmit – hogy verseidben hogyan nyilatkozol, az szintén fikció vagy hazugság, legrosszabb esetben színtisztán igaz minden szavad, belegondolni is szörnyű volna, tudod, János, én mindig is rettegtem a nyugalmadtól, attól a lecsupaszított aszketizmustól, ami már alkatodon is, csontos vállaidon, hosszú, vékony ujjaidon is meglátszik; János, mondd, milyen ember voltál, kit szerettél és hogyan, és volt-e, hogy meg akartál halni? Tudok rólad számtalan adatot, amelyet a fejembe vertek, milyen gimnáziumba jártál, szeretted-e anyádat, és sokat tudok, amit magam fedeztem fel belőled, Sheryl Sutton, Jutta Scherrer, hogy míg az Apokrifet írtad, minden nap felvillamosoztál az aznapi adagot elmondani NNÁ-nak és Lengyel Balázsnak, ez eszembe jut mindig, mikor arra gondolok, mi lesz belőlem, „ha felnövök” – pedig már felnőttem, János, csak azt hittem, akkor nagy tűzijáték lesz, vagy legalábbis egy jel, hogy itt van, kész, vége, lehet menni, ez lettél, szedelőzködjél az iskolapadból, az élet most van, MOST, ettől szorongok minden nap, szóval, ha felnövök, akkor majd jobban megy az írás, mert az lesz a jelenem, a valóságom, de milyen író az, aki egy halott költőnek kesereg arról, hogy nem tud írni, és felnőttem, nem lettem semmi megnyugtatóan behatárolható, semmi komolyan körvonalazható, gondolom, ez a ráncokkal együtt rakódik az emberre, vagy mindig is ilyen amorf leszek, nem tudom).
János, szent vagy a szememben, mozdulatlan kőszobor, bebetonozva a költészet talapzatába, ezért most megelőlegezem magamnak, hogy hallasz, a vállam fölött morzsolod a cigarettád, hümmögsz, bólogatsz, megvakarod a tarkód, ítélethozatalra készülsz, ígéretes-e ez a gyermek, vagy sem, de azért emlékezz arra is, mielőtt döntenél, János, kérlek, mikor 17 éves koromban megkérdezték, mit gondolok Babits istenképéről, azt feleltem, a tied közelebb áll hozzám.
Szóval mondd meg, János, ki voltál te, miért nem vártál meg, bár ha egy időben élünk, akkor is elkerülhettük volna egymást, ismerem magam, tudom, milyen vagyok, hogy működik a karmám, őrülten szerelmes lettem volna beléd, te meg talán egyszer elbíráltad volna pár versemet, bíztattál volna, még hosszú az út, de ne hagyjam abba, hát, János, nem mondtad volna, de miért nem, hogy ne menjünk költőnek, mert már te sem úgy, ahogy a nagykönyvben, és nem jön a jobb kor, láttátok akkor már régen, a konyhaasztalt körbe ülve Lengyel, NNÁ, Mándy és Te, röhögve, hogy a húsvéti tojásra írt versetek lesz az utolsó, az utókornak ennyi marad, hogy nem kérnek belőletek, nemkívánatosak vagytok, „értelmiségiek”, húzzátok meg magatokat, bezárulnak az ajtók, az erősebb kutya, miért nem mondtad, hogy nektek már igazán nem kell küzdenetek, adjátok fel most. János, engem piszkál a mondanivaló, én nem tudom letenni, nem hagy békén a „hogyan” sem, órákon át szerkezeti kérdéseken dünnyögök, merre ez a vessző, az a nagybetű, ennyiben talán hasonlítunk, bár belőled már készen jöttek ki a szövegek, belőlem nyersen, vadul, alig bírom később megzabolázni őket, azt is mondták mostanság, János, hogy legyek „pirosabb”, mindenki más tanácsot osztogat, szubjektív értékítéletek rengetegén kell végigvergődni, hogy is lehetne eldönteni, kinek a meglátása „érvényesebb”, „jobb”, aki azt mondja, szerkesztgessem halálba magam, vagy aki a nyers erőmet akarja látni? Nem tudom, ez fontos-e, Te meg már nem vagy itt, hogy megmondd, de mit számít ez egyáltalán, hiszen akkor sem tudom letenni a mondanivalóm, sem máshogy elmesélni, bár megtehetném, keresem, hogy mi legyek, ha felnövök, pedig már felnőttem, János, miből éljek majd egy haldokló művészeti szféra végnapjain? Ezeknek termék kell, nem én.
Te már biztosan tudod, látod, milyen gyorsan darálnak könyveket és taszítanak ki embereket, akár a Te idődben, hát húzzuk meg magunkat, örüljünk az alamizsnának? Én tudom, hogy még ma is érvényes a tapasztalatod, a hitetlenség a szemedben, ahogy azt feleled Mándynak, hogy a lapok nem zárhatnak be, ez „rettenet”, benne van a csuklómban a mozdulatod, az ijedtséged a szememben, de már nem rendít meg igazán, nem ér el hozzám, csak a felszínen lebeg, miért nem mondtad, hogy ne menjünk költőnek, elébe menni a szenvedésnek – ez nem a Te stílusod, tudom. János, abban a szűk baráti körben ti egymásba kapaszkodva vészeltétek át a legrosszabb időket, barátaim nekem is vannak, legalább olyanok, mint neked voltak, ennyiben minden rendben, bármi is lesz, majd összekapaszkodunk, majd belétek marjuk a tejfogainkat, majd kiszívjuk belőletek az utolsó csepp reményt is, miközben darálják a könyveiteket.
Tisztelettel, szeretettel,
Szűcs Anna Emília
Szűcs Anna Emília (1999, Budapest)
A nemrég indult Nincs online folyóirat egyik szerkesztője, főleg kisprózákat, verseket, kritikákat, illetve reflexiókat ír.