Nyerges Gábor Ádám paródiái
Kép: Nyerges Gábor Ádám, Kertai Csenger (forrás: Facebook), kabai lóránt (fotó: Áfra János)
2015-ben indult útjára az Apokrif Könyvek című könyvsorozat, az Apokrif folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában. Az említett lap szerzőinek (zömében) első köteteit megjelentető vállalkozás eddigi öt éve alatt kilenc kiadvány látott napvilágot, hat verseskötet (Bödecs László, Csillik Kristóf, Halmi Tibor, Juhász Tibor, Mizsur Dániel, Stolcz Ádám), egy regény (Szendi Nóra), egy novelláskötet (Vass Norbert) és egy műfordításkötet (Norman Jope – Tarcsay Zoltán).
A szerzőkkel ilyenkor, naná, együtt ünnepel a büszke (társ)sorozatszerkesztő is. De, mivel közben azért egy szemét tróger is, egyszersmind persze rögtön ünnepet is rontva, friss paródiáját törve bors helyett, mondván, az túl modoros retorikai fordulat, az épp csak frisskötetessé avanzsált áldozat orra alá. Ezek a kollegiális jellegű köszöntések 2015 és 2017 közt az azóta jobb sorsra szenderült, Amúgy nevű, debreceni illetőségű, valahai online folyóirattal együtt süllyedtek el az internet archiválatlan bugyraiba – ma már nem lennének elérhetők, ha (jobb híján) az Apokrif Online-ra fel nem kerülnek, ott lelve végső nyughelyükre.
Ahogy azonban a könyv-, úgy a paródiasorozat is folytatódik – igaz, felemás módon, lévén a támogatás megvonása miatt Tarcsay Zoltán és Stolcz Ádám idei Könyvhétre tervezett könyveinek várakoznia kell a megjelenésre, s velük a róluk írt paródiáknak is –, utóbbi immáron harmadik éve az Irodalmi Szemle online-ra berendezkedve, mégpedig ezúttal két Apokrif-szerző, de nem apokrifkönyves szerkesztett áldozat, kabai lóránt és Kertai Csenger kollegiális jellegű baszogatásával.
Ez következik alább.
Nyerges Gábor Ádám
ÜLTEM A SZÉKEN, csak mint egy „ember, aki ül”,
és fel se vetődött bennem kivételesen a marhatenyésztés
teljes kultúrtörténetének összes közéleti áthallása. álltam.
de közben, voltaképp, ültem. — és megrezzent szívemben
egy sörhabnyi szilárdságú érzelem. — na. ne essünk azért
túlzásokba, tápászkodtam fel az összeköpködött parkettáról.
„ledőltem egy kicsit, merengeni”, mondtam, de nem volt
megfelelő poénhelyzet. ültem hát újra. néztem a csillagokat
a pulton felejtett, maszatos horoszkóp oldalán. bika, olvasom.
és mégis eszembe jutottak a marhák. dolgos napnak indult a
mai is, de a busszal együtt késett a menetrendre „rá se rántó”
depresszió. ültem. és ültömben dőltem le merengeni, hogy
akkor miből írjak verset, jó kedvem van, basszameg, és ennél
nyomasztóbbat el sem tudtam képzelni. felálltam, már nem
csak ültömben, hátha attól majd elmegy frissen érkezett,
orrfacsaró kedvem. nem ment. ültem. meglegyintette a fejem
a délután, reklamálva, hogy három órája is talán, hogy nem
szorongok, egyáltalán nem szorongtam még aznap, s egy
amnéziás ásítással visszaültem. eszembe jutottak korábbi
csalódások, előttem pedig nagy, piros betűkkel, hogy „bika”,
és tudtam, van mindezekben valahol valami összefüggés. ülő
és bika, hirtelen jött haragomban lekevertem egy pofont a
kitépett magazinoldalnak, majd rettenetesen elszégyelltem
magam. és hirtelen rossz kedvem lett, a vers is, végül, úgy-
ahogy, kikupálódott valamivé, elküldtem volna egy lapnak,
de aztán mégsem. add le horoszkópnak, te barom!, krákogta
felém egy képzelt, közéleti hajléktalan. „barom”, próbálgattam
a szót, és hirtelen mindenféle kedvem lett, majd elmúlt. ültem
tovább, és akkor ez egy vers, gondoltam. nem volt igazam.
Kertai Csenger:
De most már aztán tényleg
Megáldalak. Hozz madarakat, Holdat, havas
hegytetőt, nyári hideget és mindenféle
ködös dolgokat (hegycsúcs). Gyere. Este
verset írunk.
Arról fog szólni, hogy elhagysz, amiért én
elhagytalak, és magamból ragasztgatod
össze, mint nyúlós, fáradt cellux, az össze
sehogy sem tapadó verselemeket.
Ne félj, boldog vagy. Együtt írjuk ezt a verset,
én írom, szerepelek benne, minden oldalamról
megvilágítom az egyetlen dimenziómat, és
közben te is vagy – valamelyest.
Még nem döntöm el, hogy ez most a szerelemről
szól-e. De, miközben kénes illatú nektárokat
kortyolunk, arról beszélgetve, hogy ez most, minden
bizonnyal, már tényleg költészet,
eszembe juttatom, izé, juttatod,
hogy talán ezért hagytál el egymást,
izé, téged (jav: engem), mert hogy
nem, ez még nem az. Legyél akkor madár. Legyél
akkor az ég barnás kékje,
legyél karburátor vagy valami ilyen, kevésbé emelkedett,
beláthatatlan mély hegycsúcs, ahol majd, együtt szárnyalva,
fel- meg lesíelek,
legyél angyal,
az el nem jövő, feltételes múltak, folyamatos, befejezett
infinitívuszok jelképe,
legyél csak kép, szobánk (szobád, szobám) falán.
Egy kép rólam.
Milyen szép vagyok, istenem.
De most már aztán tényleg derüljön ki valami.
Gyere. Ja, már itt vagy.
Én hoztalak,
mert jöttem.
De most már aztán tényleg
legyen
(legyek, legyél, legyünk, legyem, legyhessek!)
ebbők valami művészet.
Vagy legalább egy angyal.
Fecske, tó, de legalább
karburátorban rekedt, friss patak
celluxillatú, sós recsegése.
Ettől most meghatódtam. És ez nagyon,
nagyon jó neked. Izé, nekem.
Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)