Németh Béres Csilla: Mielőtt

Még alszik a család. Csend a te időd. Kikacsázol a WC-ig. Zaj nélkül próbálod intézni, nehogy átszakítsa a reggeli burkot. Épp ezért villanyt se kapcsolsz.

A redőnyök csikorgó koccanása is visszafojtott szigorú szemedtől. Egy szelet keksz, egy pohár víz. Még hálóingben nyújtasz a gyerekszoba szőnyegén halk szuszogásuk ritmusára. Aztán szorítod magadra a sportmelltartót. Rózsaszín bugyi, lenge felső, rövidgatya, zoknik. A cipőn dupla csomó, stopperóra. Kulcs a hátsó zsebben, de nem zárod be az ajtót. Sértene a kattanás. Úgy fognak aludni, ahogy hagytad őket. Ilyenkor mindenkit megcsalok magammal. Csak ketten. A lakótömb óriási kék árnyéka fújja a hűvöst. Amint kiérsz a fényre, nyár van. A színész úr gőzölgő kávéjával, kis fehér kutyája pórázon, a kukatároló sarkából még utánad néz, amikor éppen átlendülsz a lépésekből, apró elrugaszkodásokkal egyre szabadabban. Futsz. Ez csoda. Álmodban ólomsúllyal húz vissza a föld.

És máris figyelsz a légzésedre. Három szívásra jön két kifújás, ebbe kapaszkodsz végig miközben hagyod, hogy a képek peregjenek, de ne hatoljanak a szívig. A lábak. Nem is gondoltad, hogy ez a súlyos nekirugaszkodás a térnek, ez a folytonos harc és tolatás az időben, ez futás. Haladsz, és faragod a másodperceket. A hídra fel, és át. A fölfelé út a kedvenced. Meghódítani! Gyors és erős vagy, aztán felszabadult lelökődés a csúcsról. Frissülten fordulsz rá a kerékpárútra a Duna partján. Nézed magad. Szinte mindig ugyanaz az útvonal, ugyanazok a házak, a mindig más ugyanaz folyó, és én sem vagyok a folyó számára változó. Mindig ugyanaz a nő végzete felé. A sirályok szeme. Kárókatonák vizes kampónyaka kunkorodik ki, de ezt most nem láthatod. Az egész. Érted. És felvillannak az otthoni színek. A transzformátor mögötti kék a temető sarkában. Csalános barnája a naplementében egy szomorú randevú emléke. Pedig előtte tisztára lett mosva a falu. Csak szívünk rozsdája égett bele a képbe. Átáramlik a levegő, szinte felrobbantja a pumpát. Piros arccal futsz a nap elől, mindig az újabb kiválasztott pontig. És rendezed lépteid és légzésed, és megpróbálod kihagyás nélkül tolni magad előtt az időt. Hogy leegyszerűsödnek a dolgok két futás között, csak egy üres fehér folyosó. Aminek a kapuján át izzó dicsfénnyel lökődsz, s amikor már ugatva dől feléd a szétkopott fehér, újra öltöznöd kell. De most haladsz. Tested győz, győzöl a tested felett. Elrúgod magad, földet érsz, és újra, nem hagyhatod, hogy bármi is. Képes vagy rá, és ez kell! Már végigsurrantál az avaron az árnyékkanyarban, most jön szembe veled az az őrült rolleres. Egyszer előszedi a kést a zsebéből, darabokra metél, és megeteti a halakat. De egyelőre nem meri, csak bámul rád, miközben te úgy haladsz el mellette, mintha nem létezne. Talán elhiszi. És visszafordul. Túléled még a gyilkosságot is. Ahogy már egyet túléltél. De ott sem a tettetés segített, csak az idő futott ki a lába alól. Azt hitte, van még neki, és beleférsz az egyenlet megoldásába. Aztán, mielőtt utolérték volna, megfordult, hogy véres szívvel szembenézzen a nappal. Ő futó volt. Ócska sportcipőjében étlen szomjan, ultratávokat futott, ha érezte a bajt.

Nézte magát: inas testével milyen színtelenül suhan a megalázó élet felett. Nem lehetett helyesen szeretni. De te nem is tudsz. És elfutsz, hogy magadnak lehess. 2100 méter megvan, kifutsz a védőfal mögül. Most jobbról zárja a teret egy magasabb. Ez a purgatórium télen-nyáron süti az egyik feled, a szél másik oldaladról érkezik, és a hullámok hangja is közelebb. Neki-nekilendülsz egy uszályhajóval versenyezni, a forduló előtt rendszerint elhúznak egy orrhosszal, az már nem a te képed. Az órát nézed. Könnyedén nekilendülsz. Szemben a napnak. Mostantól a fény csapkod, bánt és bántalmaz. Szűkre húzod a szemed és egyre nagyobb szívással ereszted tüdődbe a friss forró levegőt. Piros és zöld liánok közül küzdöd át tested a megfakult kékbe. Kis kertek ugornak eléd, bódító illat falán kell újra áttörnöd utad. Az ő illata fal volt. Bezárta magát. Hársfateával mosta szőke haját. Ott állt a sekély Garamban, és nézte a két nevet. A tiédet, és húgodét. Kerek kövekből kirakva. Kis kerek mellecskéket.  Még hajnalban is ott állt, szemében hordta szét folyóra írt neveinket a víz. Miért csodálkoztál? Nem az egyetlen eset, hogy latolgatnak köztetek. Három szívás és két kifújás. Rendezned kell, visszahúzni gondolataid, nem tudatosítottad az utat, úgy érted el a következő pontot. Innen még négy perc a parkolóig. Egy másik élet. Ilyen igazságtalanul begyógyult karcolás. A testvéréhez ment előtte a fővárosba, hogy beszéljen neki rólad. Ki kérte? Ki biztatta? Csak szóba álltál. Nem szabad! A magányos férfi mind őrült. Menni kell! Ujjaid hegyétől indul a zsibbadás. Már nem teljesen tiéd a tenyered. Belemarsz a levegőbe, ezeket a mozdulatokat kíséri Daphné sikolya, Jézus gyökérkeze Grünewald keresztjén. A combodon kis gyöngyszemek gurulnak, nedves homlokodon végighúzod újraéledt tenyered. De a ritmusból nem billensz ki. Számolásra kényszeríted agyad, szád, légcsöved, tüdőd, s a vér szót fogad. Gőzerővel működik a test. Megállíthatatlan. Honnan ismerte testvérét? Nevelőszülei voltak. Megkéselt elhagyott testek. A sok megaláztatásért. Listája volt, akikkel helyére kellett tenni a megbillentett talajt, amin csúszott lefelé. Vérrel. Megint jön a rolleres, pedig remélted, eltűnik, mire visszaérsz a felső részre. Minek rajta az a sokzsebes mellény? Utána nézel, de nem állsz meg. Cipőd kerek orrát figyeled, fejedben folyamatosan számolod: egy, kettő, három, egy, kettő, egy, kettő, három, egy, kettő. Gyorsítasz, mintha a célba futnál, azonnal egy óriás mágnes taszítana, nehezednek lépteid. Lassított felvétel a célról. Lábak, karok felett átvett uralma. A kanyar után, felfelé a dombon megújulsz, szinte ujjongva tör fel a tüdődből a szél. Autók suhannak át a másik országba melletted, s te lassan eléred a csúcsot, s onnan sodor majd a lendület haza. Magadba fogadod a reggeli város tornyait, kéményeit. Befordulsz a süttői márvánnyal kirakott polgárházak közé. Halványuló múlt, fölhólyagzott térben. Az utca végén a nagy kék árnyék a lerombolt házak helyett már a lakótelepé. Itt van a ketreced. Az utolsó 10 méteren lelassulsz, megállsz a bejárat előtt. Rámosolyogsz a hűsölő virágokra. A névtelenarctalan emberek még csak most indulnának munkába, nem léptek ki a lakásaikból. Majd utánad. Az elkerülés sorsszerű. Fel-fellibben egy-egy függöny az otthonok sötét szemében. Megkerülöd az ötbejáratnyi tömböt, már csak ütemes lépésekkel, közben dörömböl halántékod, pörög szíved. Csitítod. Mire belépsz a rossz szagú lépcsőházba, legyen csend! Bent és kint. Még vagy fél óra a tiéd. Most arcod élettel teli. Most szép vagy. Imádkozni fogsz.