Nyerges Gábor Ádám: Temethetetlen félmúlt – Orbán Ottó Félmúlt című verséről

Orbán Ottó 1963-ban (Hunyady József felvétele/Fortepan)

A Félmúlt című vers szemléletes összegzése Orbán Ottó sajátos, bár korántsem egyedi történelemszemléletének, de a szerző ekkoriban született műveinek formai újításai, valamint az ebben az alkotói időszakban megfigyelhető változásfolyamat szempontjából is reprezentatív alkotás.

1971-ben jelent meg Orbán Ottó negyedik, A föltámadás elmarad című verseskötete. A szerző nehezen tagolható (lévén lassú átmenetekkel alakuló, nem látványos belső „törések” mentén szakaszolható) pályáján ez a könyv egy (nem előzmény nélküli) folyamat fontos része. Az első két kötetében még az irónia, játékosság, humor eszközeivel jellemzően nem élő, világképét „fekete-fehér” ellentétezésű, végletes dualizmusban kialakító orbáni költészetre a hosszú szabadverses nagykompozíciók, a nagyszabású képalkotás és az emelkedett, pátoszos regiszter volt jellemző. A mind sokszínűbb és sűrűbben alkalmazott regiszterkeverés, az összetett, árnyalt minőségek (elsősorban, de nem kizárólag az ironikus szemlélet perspektívatöbbszöröző hatása által), illetve különféle szövegtípusok keverése, a humoros-játékos megoldások megszaporodása mind-mind a hetvenes évek Orbán-költészetében jelentek meg először, immáron folyamatértékűen regisztrálható relevanciával. A föltámadás elmarad című kötetben szereplő Félmúlt című vers azonban nemcsak ezen folyamatok láthatóvá válásának jellemző szövegpéldájaként, hanem az orbáni, „távlatos” történelemszemlélet színrevitele szempontjából is figyelemre méltó, fontos, korai terméke e jelentős költői életmű kvázi-második korszakának.

Noha Orbán Ottó kötetszerkesztési metódusának jellemző eljárása, hogy számos verseskötete élére afféle program- vagy irányadó, költészetének aktuális irányultságát vagy módosulási-módosítási szándékait tematizáló „programverseket” helyezzen, s bár ez alól A föltámadás elmarad sem kivétel (ld. az Az az erő című verset), a szerző negyedik kötetét nyitó darab Orbán ilyen versei közt nemcsak kevésbé sikerült, enyhén didaktikus műnek tűnik, de egyben az Orbán-líra egészének tükrében meglehetősen kevés újdonsággal szolgál. Fő „tétele”, hogy ha bár a megélt élettapasztalatok jóformán kommunikálhatatlanok, a költészet, a lírai és általában a művészi kifejezés kreatív ereje felszabadítja az egyéni szenvedést és traumát eredendő, természetes némasága, pontosabban: nyelvtelensége alól. Ez a gondolat Orbán Ottó „a költészet hatalmát” megéneklő verseinek meglehetősen kiterjedt csoportjába tartozik, azok között viszont a kevésbé emlékezetes darabok közé. Noha tény, hogy az Az az erő tekinthető a kötet programadó felütésének, meggyőződésem szerint sokkal inkább irányadó és jellemző verse a kötetnek a kompozíció harmadik helyén álló Félmúlt című alkotás.

Orbán első köteteiben rendre, mint Móser Ádám is fogalmaz áttekintő tanulmányában: „…a megszólalás poétikai struktúrája átesztétizált formában emeli a szövegek terébe a lírai szubjektum számára irányíthatatlannak bizonyult léteseményeket, a háború képeit (…), amelyek éppen e transzformáció során, azaz »poétikussá válásuk« aktusában válnak megragadhatóvá, uralhatóvá a versbeli beszélő számára. Az integráció esztétizáló gesztusának eredményeként válnak a lírai szubjektum egyéni tapasztalatai generikus létélménnyé, amelynek következménye lesz a beszélő pozíciójának kulturálisan kódolt »megemelése«, s így identitásának részévé válik a korábbi hagyományok által felmutatott kultikus költői konstrukció, amely a dikció poétikai megformáltságán keresztül legitimálja önnön pozícióját.”[1] Ebben az időszakban Móser az újholdas líra, Kassák és József Attila „nagy gondolati verseinek hatását”[2] rokonítja a körülírt felfogással, költői szerepkörrel. Ezeket a hatásészleléseket érdemes még kiegészíteni az Orbánnál a magyar líra teréből elsősorban Nagy Lászlótól (de, világirodalmi mintákat keresve, a beat-költőktől sem függetlenül) „örökölt” hosszúverses, kifejtett-komplex képalkotási eljárással.

A fent leírt jellemzőkhöz képest a Félmúlt már tipográfiájában is jelzi azt a logikai tördezetettséget, mely az eggyel korábbi versideál nagy egésszé formáltságával szembehelyezkedő felfogást mutat. A saját költészet belső hangsúlyainak észrevehető eltol(ód)ása több szinten is megfigyelhető. Hiszen „[A] hatvanas évek második felétől vehető észre Orbán Ottó költészetében az elmozdulás vagy legalábbis az elmozdulás igénye a klasszikus látomásos, metaforikus lírai alakzatoktól”[3], s Dérczy Péter felosztásában ez három szinten figyelhető meg: „a költői szerep, a metafora és a versnyelv, valamint a szó fokozatos, lassú átmenetekben megvalósuló átértékelésében”[4]. A Dérczy által leírt versnyelvi változás szempontjából is fontosnak látszik a Félmúlt: „A nagy, átfogó és egészként értett formák átadják helyüket a szintén nagyobb, de széttördelt, darabokból álló formáknak, ciklusoknak, s e kereteken belül a prózavers formációi válnak uralkodóvá.”[5]

Erre a versre ugyanis sokkal inkább jellemző, hogy „[A] hagyományos, zárt értelemstruktúrákat kialakító szövegekhez képest (…) a véletlen hozzárendeléseken, váratlan kapcsolatokon alapuló, alogikus szövegépítkezés”[6] jegyeit mutatja, ennyiben tehát az avantgárd-neoavantgárd költészet felfogásával[7] is rokonítható.

A többszörösen is határhelyzetet, átmenetiségtapasztalatot rögzítő vers nemcsak a korábban Orbán műveire jellemző, nagyobb egységbe-egységekbe szerveződő „kerek” egészek zárt logikai egységeihez képest hoz létre töredezettebb, szabadabb asszociációs kapcsolatokat, hanem egyenletes fokozással a műegész elejétől egyre váratlanabb képzettársításokkal alakítja át saját, belső logikai rendszerét. A verscím egy grammatikai fogalmat, a magyar grammatikában nem használatos félmúlt igeidő-kategóriát újraértelmezve jelöli meg tárgyát: nevezetesen a rekvizítumok, emlékhelyek és tárgyak, valamint maga az emlékezés által is a jelenben továbbélő, abban (elmúltsága dacára is fennmaradó) múlt gondolati konstrukcióját.

A vers egy („halhatatlan”) külső tér három soron átívelő leírásával kezdődik. A leírás logikája azonban nem a konvencionális elvárások szerint folytatódik, amennyiben ezután nem egy enteriőr bemutatása következik, hanem (szintén halhatatlan) esszékre utal a vers, majd egyet konkrétan megnevezve megidézi Kerényi Károly Táj és Szellem[8] című művét, melyben „a táj és az ember alkotása között belső analógia figyelhető meg, és ennek létrejöttében az ember a passzív fél. Kerényi nyitva hagyja a kérdést: a tájban közvetlenül szemlélhető sajátosságok testesülnek meg a kultúra jeleiben, vagy a kultúrából következtethetünk vissza a táj lényegére. Fontos kérdés, hiszen itt dől el, hogy »táj és szellem« kapcsolata pusztán illusztratív jellegű, vagy pedig jelen van ebben valamiféle szimbolikus és/vagy vallástörténeti jellegű kötelék is, hasonlóan ahhoz, ahogy a görög istenszobor látni engedi a benne elrejtőző, de mégis látható, mert »képpé vált« mitológiai világaspektust, röviden: az istenit? Kerényi körforgásról beszél, ezt az a részlet világítja meg leginkább, ahol a templomépítészet és a görög táj kapcsolatáról értekezik.”[9] A vers ezzel az utalással az időbeli (félmúlt) mellett térben is határhelyzetben pozícionálja magát, egyben e Kerényi által láttatott táj-kultúra viszonyra való utalással világítja meg a versben leírt terek és térelemek, valamint a benne ábrázolt korszak közötti összefüggést.

A vers leginkább avantgárdszerű vonása a sajátos montázs-, illetve kollázstechnika, és ezzel összefüggésben az asszociatív képszervezés. A történelmi és térbeli határhelyzetek találkozási szférája, a jelenben és a jelen fizikai terében, tárgyaiban továbbélő félmúlt képzete tárgyak és események sorolásával íródik tovább: „a tőzsdekrachok / a szívenlőtt zsakettek a rombadőlt cilinderek a nagymama műbútorai / a cvikkeres autók a csővázas székek”[10] jellemzően a ’20-as/’30-as évek időszakához társítják a vers félmúltjának múlt-fogalomkörét (Kerényi Károly a versben is megidézett esszéje 1936-ban jelent meg). Tehát Orbán Ottó versei történelemszemléletének talán legfontosabb határpontja-választóvonala, a második világháború előttről való múlt, s az annak lezárulta óta tartó „jelen” horizontjainak együttlétezése felé konkretizálja a vers értelmezési lehetőségeit. A sajátos logikájú, a leginkább csak a személyes, egyéni emlékezet felől olvasva nem alogikus (vagy legalábbis: első ránézésre „szabálytalan” vagy önkényes) felsorolásban (egyszerre [trófeaként] dehumanizált – tárgyiasított – és emberi léptékükön túl szintén „halhatatlan” tárgyszerűségükben voltaképp „örök bútordarab” gyanánt láttatott) emberek következnek: „a szabadszerelem trófeái / halhatatlanok a kisportolt asszonyok      százévesen is / tündéri csikók ostrom és emigráció gyalulta derekukat / suta bájjal billegetve méregerős kávéval kínálnak / és egy kézmozdulattal leverik az asztalról a vázát”[11]. A tizennyolc soros vers tizedik és tizenegyedik sora között számottevő hangulati-tartalmi váltást figyelhetünk meg, mely voltaképpen leképezi az orbáni történelemszemléleten belül értelmezhető „törést” is. A szöveg e történelmi választóvonalat a tizenegyedik sorban (majd további – a vers tipográfiája által, a sorok beljebb kezdésével is egységként elkülönített – három soron keresztül részletezve) jelöli meg az addigi legegyértelműbb utalással a második világháború, még konkrétabban a holokauszt (és időszaka) történelmi közegében: „halhatatlan a szolid barakksor a fák mögött a krematóriummal / a meszesgödör bálelnökei a lebombázott vizitek / a halálos komissiók a dögletes zsúrok a kubista tájképek / a napiparancsok a felhívások a kiáltványok a röpcédulák”.[12]

A versegész koherenciáját tér és idő határhelyzeteinek egymással összefüggő kijelölései, valamint a jelentős részében a felsorolás alakzatára épülő szövegszervezés mellett leginkább a „halhatatlan” kifejezés ismétlődése teremti meg. A négy (sor eleji) előfordulása alkalmával a verssor élén álló kifejezés halhatatlan szó funkciójára és kiemelt helyzetére a verstördelés is egyértelműen utal – az első tizennégy sorból a négy így kezdődő olvasható balra zártan, míg a nem így kezdődő további tíz (jobbra) beljebb kezdve. A kifejezés mind a négy előfordulása során értelm(ezés)i-asszociatív metamorfózison megy keresztül – attól függően, hogy épp milyen fogalmak-entitások minősítésére vonatkozik. Első alkalommal, mikor a (Gropius tervezte) „vadregényes kockaház” jellemzésére szolgál, a régi épület masszív, időtálló mivoltára utal, második alkalommal már szellemi teljesítményt ír le általa a versbeszéd („halhatatlanok ezek az esszék”), harmadikra az ostromot túlélő asszonyok kitartását és emberi tartását jellemzi a kifejezés. Első három előfordulásakor tehát (idős asszonyokról szólva, noha bírhat valamelyes gunyoros mellékjelentéssel is, a kontextus egyértelművé teszi, hogy nem ilyen értelemben kerül elő a kifejezés) más-más jelentésárnyalatban, de minden esetben pozitív konnotációban tűnik fel a versszakhatárok nélküli költeményt kisebb belső egységekre tagoló szó. Negyedik feltűnésekor azonban váratlanul negatív értelemben jelenik meg: a holokauszt, a vers értelmében univerzálissá általánosítható történelmi bűn-romlottság fogalmi jelölőjeként halhatatlannak minősítve azt, a vers az elévülhetetlen (és jóvátehetetlen, tehát: felszámolhatatlan, elfelejthetetlen, emiatt az emberi tudatban örökké, folyamatosan újratörténő) bűn örök reminiszcenciájaként értelmeződik. A halhatatlan holokauszt, a halhatatlan, tehát sosem véget érő, belül, az egyéni (és történelmi) emlékezetben örökké megmaradó, végtelenül folytatódó háború és emberirtás képzete sajátos emlékezetlogikában kapcsolja össze a régmúlt korokból fennmaradó, nosztalgikus tárgyi emlékezetben őrzött relikviák időszakukat „túlélve” történő velünk maradását a (történelmi) bűn jóvátehetetlenségével, a történelmi idő kizökkenésével. A tizenegyedik sor a „halhatatlan” barakksor és krematórium képzetével visszamenőleg sajátosan átironizálja az ennek fényében már kisszerűnek-kisstílűnek ható korábbi felsorolás nosztalgikus érzetét, a másik irányban viszont nem működteti az iróniát, a régmúlt időkből fennmaradó tárgyak bagatelljellege nem láttatja ironikus fényben a holokauszt tapasztalatának tragikusságát. A „suta” ügyetlenségükben láttatott, egykori névtelen hősök („százéves”, „kisportolt asszonyok”) képének bájos bumfordisága is új fénytörésbe kerül a behozott történelmi perspektíva által: ezek a „halhatatlan” asszonyok a „halhatatlan”, tehát ebben az értelemben „megnyerhetetlen”, visszacsinálhatatlan háború túlélői, ez esetben a tizenegyedik sor perspektívaváltása nem az irónia, hanem a pátosz visszamenőleges megképződését teremti meg.

A vers utolsó négy sora (vagyis az egyetlen szakasz, melyet nem a „halhatatlan” kifejezés szerepeltetése vezet be, ezzel egy újabb felosztás lehetőségét is életre hívva, nevezetesen, hogy a verset 4+1 belső egységre felosztva, a cezúrát tizennegyedik és tizenötödik sora közt fedezhessük fel) a „kizökkent idő”, a fél (tehát csak félig elmúlt, s ez által feldolgozhatatlan) múlt végérvényesen felborult idejének természetellenességét jeleníti meg a háború, az értelmetlen gyilkolás és halál abszurd képeivel („magzat a magzat ellen hulla a hulla ellen”)[13], valamint ellentmondásos-paradox képzettársításokkal („vászon-vértek / papír-ütközetek arany eszmék salakja halhatatlanok a halottak / körülülik a meddő csillag terítékét tengervizet teáznak”).[14] A „halhatatlan” kifejezés ötödik (utolsó és – soreleji pozíciójából kiemelve, mondhatni – „rejtett”) előfordulása a rendre a „temetetlen múlt” nyelvi közhelyével leírni szokott képzetet tágítja és szűkíti egyszerre egy-egy univerzalizált és konkretizált jelentéstartomány felé: a múlt elsősorban azért marad lezárhatatlanságában csak félmúlt, mert halottai hiányukkal emlékeztetnek az elévülhetetlen bűnre, a tömeges emberirtásra (éppúgy, ahogy a zsakettek, cilinderek és csővázas székek az elmúlt, háború előtti, „boldog békeidőkre”). A halhatatlan halottak abszurd-groteszk nyelvi megoldása egyszerre emlékeztet (általában) a bűn elévülhetetlenségére, s nevezi meg (konkrétan) annak (az elévülhetetlenségnek) okát, miértjét (arról nem is szólva, hogy innen értelmezve A föltámadás elmarad kötetcím jelentéslehetőségei is egy fontos, további konnotációval bővülnek). A kádenciaszerű, elégikus verszárlat képe, a halhatatlan halottak erdőtűzként recsegő hajával nemcsak az égő csipkebokor mint figyelmeztetés asszociációjának grandiózusságával mélyíti a vers pátoszának hatásosságát, hanem egyszersmind ismét a temetetlenség-temethetetlenség érzetét hangsúlyozza: az erdőtűzként recsegő hajú halottak feledhetetlen hiányérzetet hagyva bennünk, nem engedik felednünk az időt kizökkentő emberirtást, vagyis nyugalmat sem lelhetnek. Ahogy egy soha el nem égő, de állandó lángolásban megrekedt erdő, félmúltban maradnak, temetetlenül, nyughatatlanul – s feledhetetlen félmúltunkban rekedünk mi, túlélők is.

Megfigyelhető, hogy a fenti értelmezés alapján kirajzolódó orbáni történelem-, bűn-, emberiség- és háborúszemlélet, noha tartalmilag lényegében nem állít semmi olyat, amit a korábbi három kötet számos egyéb versében nem olvashattunk már, a tömörítési és asszociációs technikák, az oda-visszamenőleg egymást át- és újraértelmező fogalmi kapcsolatteremtések egy Orbán Ottó pályáján (ekkoriban) viszonylag előzmény nélküli technikát mutatnak – illetve a pálya későbbi alakulása ismeretében fogalmazhatunk így: előlegeznek meg.

[1] Móser Ádám, Orbán Ottó korai költészetének poétikai változásai a lírai beszéd konstrukcióiban, Iskolakultúra, 2008./5-6., 140.

[2] Uő, I. m., Uo.

[3] Dérczy Péter, Távolodóban a metaforától, Beszélő, 2007/5. (interneten: http://beszelo.c3.hu/cikkek/tavolodoban-a-metaforatol – letöltve: 2018. január 20.)

[4] Uő, I. m., Uo.

[5] Uő, I. m., Uo.

[6] Gintli Tibor (főszerk.), Magyar irodalom, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2010, 1004. (a fejezet szerzője: Schein Gábor)

[7] A Schein Gábor által jelzett, fontos definiálási megszorításokért és fogalomtisztázásért ld.: Uő, I. m., 1002– 1003.

[8] Kerényi Károly, Táj és szellem = Uő (szerk.), Sziget II., Budapest, 1936, 9–24.

[9] Havasréti József, A „táj” és a „szellem”. Kerényi Károly és a „délnek fordult” magyar világ, Magyar Lettre, 2010/1. (interneten: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre76/Havasreti%20Jozsef.htm – letöltve: 2018. január 20.)

[10] Orbán Ottó, Félmúlt = O.O., A föltámadás elmarad, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 7. (A következőkben a vers egyes szakaszaira az alábbi szövegkiadás oldalszámai alapján hivatkozom.)

[11] Hivatkozott kiadás, 7.

[12] Hivatkozott kiadás, 7.

[13] Hivatkozott kiadás, 7.

[14] Hivatkozott kiadás

Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)

Költő, író, kritikus, szerkesztő.