Etela Farkašová: A repülés órái

Miriam gondolatban még pár napig visszatért ahhoz, amit a nőnek mondott a parkban, az igazság az, hogy semmi kézzelfoghatót nem tudott, semmi olyasmit, amit fel lehetne használni bizonyíték gyanánt, ami másokat is meggyőző, igazi bizonyíték lenne, noha ő tudta, amit tudott, sejtett, szinte százszázalékos biztonsággal, úgy gondolta, helyes a megérzése, de ilyen esetekben ez nem nyom túl sokat a latban, az érzések nem érvek, akármilyen erősek is, emlékezetében kapásból felbukkantak azok a képek, amelyek kis jóakarattal akár még bizonyítékul is szolgálhattak volna, de kiben van meg itt ez a jó- indulat, ki lenne kíváncsi az ő érzelmeken alapuló bizonyítékaira, pedig jó pár ilyen kép és nem kevés jelenet is akadt, ami azt bizonyítja, hogy nem sikerült ezektől meg- szabadulnia, üldözték, mindettől persze rosszul érezte magát, ismét a veszteség, a ku- darc, megint a vereség… ekkor felmerült benne a kérdés, hogy tulajdonképpen ki ellen játszik, ki itt az ellenfél, de nem kapott választ, mindig más vagy ugyanaz, csak más és más alakot öltő névtelen vagy megnevezhetetlen erő, amely mindörökre meghatározza a történetét, tényleg nem tudta.

Az érzés, amelyet élete során többször is megtapasztalt, az ellenfelekkel szemben érzett lesújtó, mindent elsöprő tehetetlenség és tanácstalanság, megváltoztatta a harc formáját és módját, bár mintha közös céljuk lett volna, hogy a tehetetlenségét, hiábava- lóságát bizonyítsák, ezek voltak azok a célok, amelyek valóban számítottak nekik, ak- kor régen, és most is, hogy félretegyék, mint egy alkalmatlan, jelentéktelen bábut, hogy ne kelljen vele komolyan számolni, hogy eldugható legyen, ki lehessen tolni a térből, amelyben pedig ő szívesen gyökeret eresztene, de még sincs ott semmi keresnivalója.

Nem tudta magát megvédeni, egyre jobban erősödött benne a képzet, hogy valaki kerítést emelt az élete köré, átjárhatatlant és vastagot, bevágta oda, ő pedig már nem jöhet vissza, akármennyire is igyekszik, nem léphet ki onnan, lehet, nem is egy konkrét személy volt, hanem az az ismeretlen erő, a névtelen, szívtelen, a kerítésen belüli lét, erre ítéltetett, valamikor, már meg se kérdezte, miért épp ő, miért az ő élete…

Mint akkor, azon a váratlanul elfajult lakógyűlésen, a ház többi lakója között ült,

nem értette teljesen a később vitába torkolló beszélgetést teljes egészében, és egyszeri- ben rátört az az érzés, hogy a dolgokat, amelyekről szó van, képtelen megérteni, mert nem tartozik ide, nem akarják befogadni maguk közé, és ezt a tudtára is adják, legalábbis egyesek, valami olyasmit kérnek rajta számon, ami nem igaz, és őt vádolják.

Felzaklatta, ami akkor, ott történt, letörte, körülbelül  fél éve történt mindez, vagy régebben, nem szívesen járt ezekre a lakógyűlésekre, ahogy ideköltözött, igyekezett kitérni előlük, gyakran a lehető legnagyobb jóakarattal sem értette, a lakástulajdonosok miről is egyezkednek, többnyi- re a megemelt közös költségen vitatkoztak, a nyilvános terek villanyszámlája, a szemétszállítás, a takarítás vagy utóbbi időben leginkább a tetőjavítás és a kapucsere kapcsán felmerülő költségek miatt, a házban több idős ember is lakott, és nem tetszett nekik, hogy ennyire megemelkedtek a kiadások, sok dolgot felesleges luxusnak tartottak, nem voltak hajlandóak egy centtel se többet fizetni, talán nem is engedhették meg maguknak.

A ház, amelyben visszatértekor lakást vett, egykor gazdagabb, ma már inkább elhanyagolt környéken áll, sok ott lakónak gondot jelentett, hogy megéljenek az alacsony nyugdíjukból, erről

közvetlenül  vele persze nem beszéltek, de a beszélgetésfoszlányokból, amelyek véletlenül meg- ütötték a fülét a lépcsőházban vagy a bejárat előtt, összerakta magában, mi a helyzet, és talán többen ezért nézték ferde szemmel, mert azt képzelték, hogy ki tudja, milyen gazdag amerikai lehet, többnyire így emlegették, talán ezért keltett bennük bizalmatlanságot, senkivel nem került szorosabb kapcsolatba közülük, ha Simonát nem számolja, csak két magányos nő kezdődő ba- rátsága volt, akiket három emelet és két teljesen eltérő élettörténet választott el egymástól, erre fokozatosan jött csak rá, későn fedezték fel egymást, és kapcsolatukra idő előtt árnyék vetült…

Ennél a gondolatnál felsóhajt, tulajdonképpen  ez csak a barátság csírája volt, amely hamar el is sorvadt, mielőtt még ki tudott volna fejlődni, a találkozásaik váratlanul abbamaradtak, egyálta- lán nem biztos abban, hogy Simonát ténylegesen érdekelte ez az ő barátságuk, vagy az ő részéről csupán többé-kevésbé véletlenszerű, jószomszédi viszonyról volt szó, egy-egy alkalom csupán, amikor kávé és zene mellett kellemesen eltölti az idejét, elcseverészik kicsit erről-arról, való- színűleg nem volt valódi az érdeklődés, gondolta lehangoltan, amikor egy szempillantás alatt eltántorították az egyik közös szomszéd álnok, rosszindulatú pletykái.

Nem tudja, és talán sose fogja megtudni, mit beszélt be Simonának az az öregember, de a ren- dezőnő hitt neki, vele ellentétben, mert ő nem ment bele, bár néhányszor összefutottak a fo- lyosón, és a fura öregember váratlanul elkezdte mondani a magáét: olyannal barátkozik, akinek gárdista volt az apja, aki üldözte a zsidókat, hát én csodálkozom magán.

A hajlott hátú, borostás alak szájából beszéd közben fröcsögött a nyál, és mindig megijesz- tette a kirohanásaival, legtöbbször figyelmen kívül hagyta, de ha találkoztak, valamit mégis oda- morgott, nem volt kedve beszélgetni az öreggel, de az szemmel láthatólag elhatározta, nem adja fel egykönnyen, őszintén szólva csodálkozom magán, kötött belé újra és újra, hisz ez köztudott dolog, feljelentett pár embert, rendesen feladta őket, aztán pár dolgot ugyanolyan csendben el is adogatott, ki tudja, hova dugta a pénzt, csak azt nem értem, hogy ilyen gazdag és itt ücsörög ebben az ócska, lelakott házban, és hogy még nem épített villát magának valahol a Slavín alatt vagy a Kolibán, az újgazdagok között…

Nem akarta ezt hallgatni, elhúzódott, eldöntve, hogy továbbmegy, de a férfi csak nem hagyta abba, kinyújtotta a kezét és megragadta a könyökét, hisz’ egyszer régen voltunk nála a feleségemmel, már arra sem emlékszem, miért, láttuk azt a nagy pom- pát… a háború alatt jól megszedhette magát, mármint az apja, és ő is, úgy jár-kel, mint a páva, talán azt hiszi, elfelejtették már, vagy hogy nem tud róla senki, de az ilyen dolgokat nem lehet eltitkolni… csak kérdezze meg nyugodtan bármelyik öreget, aki a háború óta itt lakik… levegőt vett, és maga meg egy ilyennel barátkozik, én a maga helyében biztosan…

Kezdettől fogva félt az öregtől, amikor megpillantotta, mogorva, furcsa, visszata- szító fickó volt, de ez zavarná legkevésbé, az rosszabb, hogy kicsit sem tudta kiismerni, hazug és megtévesztő volt a viselkedése, nem bízik olyanban, aki Adolfnak nevezi a macskáját, és azt a hatalmas, megtermett kandúrt ő így nevezte el.

Amikor először meglátta a hatalmas állatot, ahogy kiviharzott a folyosóra, és majdnem benyargalt a lakásába, éppen kilépett az ajtón, meghökkent és a pillanat tört része alatt ledermedt, nem is tudja, mi bénította meg jobban, a szemben álló, orbitális, szikrázó szemű, alaktalan feketeség, vagy az öregember dühödt ordítása, Adolf, ide gyere, vissza, hozzám, gyere, de azonnal, hallottad, a francba, Adolf…

Amikor csak tudta, kerülte azt az alakot, mi egyebet gondolhatott volna róla, Simona gárdista apját ócsárolta, meg ez a kandúr is… Tudta, hogy a házban már majdnem mindenkivel összeveszett, és épp ő volt az egyik ellenzője minden új dolognak, amit a közös helyiségekben meg szerettek volna csináltatni vagy javítani, sajnálatos módon ez a barátságtalan, örökké felhős homlokú fickó volt a közvetlen szomszédja, való- színűleg közel volt már a nyolcvanhoz, talán már be is töltötte, úgy tudja, korábban már túlélt egy családi tragédiát, a fia hirtelen halálát, ezután állítólag egy ideig a pszi- chiátrián kezelték, de később már elutasította a gyógyszereket, épp Simona utalt va- lami ilyesmire, az ő szülei is a ház első lakosai közé tartoztak, az apja tervezte a házat, de ezt már nem Simonától tudta meg, csak véletlenül jött szóba az egyik lakógyűlésen, viszont ez már régebben történt, Miriam még csodálkozott is, hogy a rendezőnő, akivel akkori- ban már többször is találkozott, soha egy szóval sem említette, nem dicsekedett el ezzel, hogy az egykor nyilvánvalóan nagyon szép, ma már eléggé lepukkant és elhanyagolt funkcionális épület az apja műve.

Perlekedő csodabogár, a szomszédasszonyok  így vélekedtek a vele szemben lakó fickóról, kel- lemetlen, de ártalmatlan alak, lehet, hogy ártalmatlan, futott át Miriam agyán, de eléggé megkese- rítette a napjait, amikor összefutottak, tulajdonképpen sajnálta, a felesége is beteg, kerekesszékbe kényszerült, időnként kijárt vele, talán orvoshoz mentek, akkor a lépcsőházban szétterült mély, rekedt hangja, egyszer a lift miatt káromkodott, amit megint tartanak valahol, és várakoznia kell, míg ideér, máskor a kerekesszéket szidta, mert nem úgy működött, ahogy azt ő elképzelte, de az sem volt ritka, hogy a feleségét ócsárolta, Miriam nem egyszer hallotta hangos morgását az ajtó mögül is, mert a két lakást csak egy vékony folyosó választotta el, szinte naponta találkoztak, köszönt a férfinak, nem tudta csak úgy figyelmen kívül hagyni, elkerülni, néha visszaköszönt, máskor meg úgy tett, mint aki nem hallja, hogy jó reggelt vagy jó napot kívántak neki, örült, hogy este már nem jár ki a lakásból, elég volt napközben összefutniuk.

Eleinte csak párszor történt meg, hogy leszólította, egy ilyen alkalommal mesélt Simona ap- járól, de amikor látta, hogy nem mutat érdeklődést a beszélgetés iránt, az orra alatt dühösen morgott valamit, igyekezett nem meghallani az összes durva, mérges szót, és ez rosszabb volt még annál is, mintha ignorálta volna, és csendesen nem veszi figyelembe, mert tényleg félt a vele való találkozástól.

A legutóbbi lakógyűlésen vitába keveredett a ház gondnoknőjével, aki felolvasta a tervezett javításokat és felújításokat, nincs itt semmi szükség újdonságokra, kiabált rá a fickó, nem kell ide mindenféle csipre működő kapu, vagy az ördög tudja, minek nevezik ezt a ketyerét, magasról tesz ő minden ilyesmire, neki megvan a jó öreg, megbízható kulcsa, ami már több mint hatvan

éve jól szolgál, csak mondjanak, amit akarnak, ő biztosan nem járul hozzá semmilyen változás- hoz, pár korabeli férfi a pártjára állt, végül mégis elült a vita, de miután a többség leszavazta az akaratát, az öreg nem titkolta, mennyire kihozták a sodrából.

A lakógyűlés már a vége felé járt, és akkor teljesen váratlanul feléje fordult, ha mindannyian olyan okosak, kiáltotta, akkor utasítsák rendre ezt az úri asszonyságot is, aki egyenesen a tenge- rentúlról méltóztatott ideköltözni, olyan nagy messzeségből, csináljanak rendet az ő dolgában is, még rá volt itt éppen szükség, meg az elkényeztetett kutyájára, ki akarja örökké hallgatni a vad ugatását…

Rémülten pillantott rá, mi jutott eszébe, miért kötött bele ilyen hirtelen, minden előzmény nélkül Félixbe, milyen rendet emleget, és milyen ugatást, miért támadott rájuk, hiszen Félixszel, aki egész biztosan nem volt vad, soha nem volt gond, úgy látta, pár szomszéd meg is lepődött, döbbenten hallgatták, aztán végül valaki megszólalt, hogy ennek mi köze a lakógyűlés prog- rampontjához, mit tett magának az a kutya, kérdezte, ám a legtöbben a vád kimondása után csendben maradtak, bár akadtak olyanok is, akik eléggé megkedvelték Félixet, mert nyugodt, komoly, csendes volt, senki nem mondhatta a házból, hogy az ugatásával bárkit is zavar, főleg nem éjszaka, és komoly természete ellenére kimondottan barátságosan viselkedett a gyere- kekkel, hagyta, hogy megsimogassák, és amikor szóltak hozzá, béketűrően csóválta a farkát, de most miért nem hozakodott ezzel elő senki, miért nem álltak ki mellette, meg is szólalt volna, de nem tudott mit mondani, ráadásul megérezte a gombócot a torkában, így inkább csendben maradt.

A jelenlévők közül valaki mégis szólt a káromkodó öregembernek, de az meg se hallotta, amit mondanak neki, felállt a székről, és amikor kiment a teremből, dühösen becsapta maga mögött az ajtót, még volt ideje azt kiabálni, hogy ez a kutya akkor is vad, csak féltek rendet tenni… Aznap este sokáig nem jött álom a szemére, a hirtelen támadás megsebezte, főleg Félix miatt, eddig egyik szomszédja sem említett ilyesmit, nem került közelebbi viszonyba, sem konfliktusba senkivel, de akkor miért történt meg az, hogy az öregember kirohanása után senki nem védte meg…

Már éjszaka volt, mégis úgy tűnt, hogy sustorgást hall a két lakás között húzódó folyosó felől, ami összeköti az öregember lakását az övével, mintha fel-le járkálna ott valaki, kívülről az ajtaját tapogatná, eddig valahogy sikerült elkerülnie a konfliktust ezzel a furcsa férfival, nem számított ilyen fordulatra, úgy döntött, igyekszik minél előbb megfeledkezni az esetről, de to- vábbra is aggodalmaskodott, az ajtóban elhangzott fenyegetés folyton a fülében csengett, majd azok a gyűlölködő szavak, hogy utasítsák rendre ezt az úri asszonyságot és a vad kutyáját.

Képtelen elfelejteni azt a kellemetlenséget, látja maga előtt az őrület határáig felhergelődött idős férfit, aki azért is ilyen indulatos, mert a szomszédai leszavazták, teljesen tisztán látja, hallja dühödt hangját, mintha ismét ugyanabban a helyiségben ülnének, és a betervezett javí- tási és felújítási munkálaton vitatkoznának, remegni kezd, nem érti, miért fordította minden dühét ellene, úgy tűnik, mintha újra magán érezné a férfi gyűlölködő tekintetét.

Bár ez még nem bizonyíték, ugyanúgy, ahogy a rózsák sem számítanak annak, amiket a piacon vett, elültette a kiskertbe, és néhány nappal a lakógyűlés után kiásva és megtaposva, letépkedett szirmokkal talált rájuk, szinte akkor is biztos volt benne, kinek a lelkén szárad mindez, kiben gyűlt fel ennyi végtelen, primitív düh, gondolta keserűen… De még ha sikerülne is bebizonyítania a bűnösséget, Félixet az sem támasztja fel, gondolta szomorú- an, a legutóbbi lakógyűlés után óvatosabbnak kellett volna lennie, jobban vigyázni rá, annyira megbízott mindenkiben, ő pedig olyan óvatlanul viselkedett.

De ez valóban nem számít bizonyítéknak, a nő kérdésére, akivel a parkban beszélt, ugyanazt a választ adhatná csak: nem tudom, bár sejtem… Nem tudom biztosan, ki volt az.

Az íróasztalnál ül, egy kupac befejezetlen rajz hever előtte, kézbe veszi egyiket a másik után, összpontosítva végignézi a képeket, némelyiket hosszabban mérege- ti, végül elkeseredetten az asztal szélére söpri az összeset, egyik sem tetszik neki, egyiken sem sikerült megragadnia azt, ami fontos lett volna, ami legjobban illik a szöveghez, amit ábrázol, egy pillanatra be is villant már, látta a szeme előtt, de képtelen ezt átvinni a papírra.

Amióta Félixszel az a dolog történt, nem tud a munkájára összpontosítani, idegesíti a tudat, hogy közeleg az illusztrációk leadásának határideje, és nincs mit benyújtania a kiadónak, az a rossz előérzet gyötri, hogy soha többé nem lesz ké- pes bármit is illusztrálni, semmi említésre méltót, kiapad a tehetsége, amelyben amúgy is mindig kételkedett, de ebben a pillanatban, a jelenlegi helyzetben a kia- padó tehetségnél is sokkal rosszabb, hogy nagyon könnyen elveszítheti azokat a megbízásokat, amelyek a megélhetését biztosítják.

Nem kellett volna a kutyás parkba járnia, pedig nagyon megszerette, egy csen- des hely a városközpont közelében, sok cserje, virág és főleg egy nagy rét, ahol rá lehet lépni a fűre, és a kutyák itt annyit futkározhatnak, amennyit csak akarnak, senki sem kiabál rájuk, szabadon mozoghatnak, játszanak, hemperegnek a fűben, szemük csak úgy ragyog a boldogságtól… Hogy szerette azt a parkot, sok szép órát töltöttek el ott együtt.

Nyújtózkodik egyet, kibámul az ablakon, egy pillanatig gondolataiba mélyedve egyenesen ül, majd ismét az asztal fölé hajol, ujjai végigfutnak az egyik papíron, ez olyan tudatalatti rajzolgatás, körvonalak, oválisok maradnak a papíron, szabálytalan hullámos vonalak, nem fejeznek ki semmit, értelmetlen, absztrakt formák, amelyekbe mostanában olyan gyakran menekül a keze és a tudata is, mert nem jut az eszébe semmi olyan megfelelő dolog, amit felhasználhatna a könyv illusztrációjaként, az elméje üres, néha úgy tűnik, hogy az egész belső része kiüresedett, ha valaha volt is ott valami, fokozatosan elillant, nyoma veszett.

Felzaklatja a park emléke, már teljesen másképp néz ki, sivár lett, Félix nélkül mint- ha egy hétköznapi tér lenne, amely elvesztette a varázsát és a vonzerejét, minden elveszett, mondja keserűen, egyre sötétebbek a gondolatai, kételyekkel telítődik, már nem csak az utolsó parki séta emészti, egyre gyakrabban mereng azon, hogy jó ötlet volt-e ilyen hosszú idő után visszatérni ebbe a városba, azért jött ide, hogy felkutassa a gyermek Miriamot, a ki- csi, meglehetősen félénk, zárkózott, hatalmas fekete szemű kislányt, az elveszett gyermek- korát kereste, amikor még bízhatott a szülei szeretetében, a bizalom érzésére vágyott, hogy anya és apa megvédik bármilyen veszélytől, remélte, hogy mindazok után, ami vele történt, visszatérve megtalálja a lelki békéjét, de hogyan is gondolhatta, hogy épp a szülővárosában akad rá, ahol már nincs senkije, se rokon, sem családi barát vagy ismerős, ha volt is pár, már mind meghalt, elköltözött, nyoma veszett…

A papíron a keze alatt új körvonalak, ellipszisek, sokszögvonalak születnek, egymás- ba ütköznek, metszik egymást, új és újabb bonyolult képződményeket hozva létre, nem is szentel nekik különösebb figyelmet, az ujj és az elme is teszi a dolgát, bár ha azt vesszük, jut eszébe, ott sincs már senki, ahonnan jött, mióta anya és apa meghalt, mióta tönkrement Da- ve-vel a kapcsolata, nincs senkije, egyetlen közeli ember sem, senki, akinek elpanaszolhatná a bánatát, akinek fontos lenne, sem itt, sem ott, jegyzi meg magában szomorúan, a világ sivárrá vált, valahogy így alakult, az utóbbi időben nagyon magányosan éldegél, ráadásul eddigi élete során majdnem mindig magányosnak érezte magát, be kell ismernie, hogy bi- zonyos mértékig nem volt ez másképp akkor sem, amikor még gyerek volt, fiatalkorában, örökké, mindig volt pár kivétel, pár világosabb pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a karám, amelybe akaratán kívül került, megreped, széttörik, és az is lehet, hogy teljesen darabjaira hullik, és valami megváltozik az életében, az érzéseiben, a csodás pillanatok egyik percről a másikra szertefoszlottak, elillantak a sötétben, a remény, hogy egyszer sikerül megszök- nie, illúzió volt csupán…

Vályi Horváth Erika fordítása