Bartalos Tóth Iveta: Bali

Nem így képzeltem. Rohadtul nem így képzeltem. Azt hittem, minden zajos lesz és gyors. Vagy esetleg néma, nyugodt és tökéletes. Furák lettek a szagok. A szivarom illata egyszer csak szaggá változott. Néztem, ahogy lassan elégett a hamutartó szélén. A jobb karom egyre jobban zsibbadt, majd leesett. Gyorsan utánakaptam, igyekeztem a helyén tartani, amíg elmúlik ez az egész. Öt percig reméltem ezt. Vagy fél óráig.  Egy. Aztán az is lehet, hogy csak másodpercek teltek el. Kiáltani akartam a titkárnőnek, hogy Kata, gyere be, de nem volt hangom. Csurgott a nyálam a sötétkék pulóveremre. Egy teherautó fordult be a kapun. Tompa csattanás visszhangzott. Madárcsicsergés visszhangzott. Odakinn a titkárnő hangja visszhangzott. Hová az istenbe kerültem?

… A víz alatt vagyok! Igen, a víz alatt vagyok! Ez Bali! Túl sokat dolgoztam, ez nem is az irodám, a finom meleg óceánban úszom. Lebegek a vízfelszín alatt, ezért tompák a hangok, az nem is teherautó, hanem hajó, nem titkárnő, pincér, a madár az madár, éles a hangja, még ebben a túlfáradt állapotomban is felismerem. Arccal felfelé fekszem a vízben. Így szoktam, széttárt karokkal. Buborékok százai csiklandozzák a bal fülemet. Mennyire jó ez! Kinyitom a szemem, de csak a bal szememmel látom a napot a víz alól. A jobb karom magatehetetlenül süllyedni kezd. Bassza meg, ez nem Bali! Hol van a Lackó?! Hol a francban van a Lackó?!

…

Még mindig nem érzem az időt. Néha felnézek, csak a bal szememmel látok. Zsuzsa és az orvos az ágyam mellett állnak. Azt mondják, hogy minden rendben lesz, a károsodás nem olyan nagy, fel fogok épülni lassan. Lassan. Ennyi marad meg bennem. Meg a nem olyan nagy. Magamban felnevetek. Évtizedekig hazudtam ezt akkor, amikor igazán nagy volt a gáz. Zsuzsa pirosra festette a körmeit. Nevetséges az ő korában. Megfogja a kezem. Nem érzem, csak látom. Simogatja, mintha ettől térne vissza belé az élet. Elfordítom a fejem és arra gondolok, ehhez drágám a Katica is kevés lenne, pedig ő tényleg bármit képes életre kelteni.  Lackó még nem volt itt. Átvette a vezetést, mindent kézben tart, nem lesz gond. Most csak magamra figyeljek, a gyógyulásra, és értelmezzem a Jóisten üzenetét, aki intett, hogy ejnye-bejnye, Jóska, túltoltad ezt már, hetvenéves vagy, elég volt a munkából, ideje átadni a stafétát a fiadnak, itt van neked a Zsuzsa, járjatok együtt nordic walkingozni, gyógyfürdőbe, és egyetek mostantól csak és kizárólag biot. Abszurd ez az egész. A Zsuzsa is. Pedig kivirult. Látom rajta.  Hiszi, hogy mostantól csak magunkra figyelünk. Meg különben is, végre már a Lackó vezeti a céget. Mennyit könyörgött ezért!

Negyvenéves az a gyerek! Negyven. … Gyerek!

…

Nehezen kapok levegőt. Úgy nyelem, mint a vizet. Próbálok felülni, kitépni, letépni mindent. Homályos foltok a szobában. Homályos foltok a falon. Zsuzsa kiabál, befut a nővér, majd az orvos.

A víz alá akarok merülni! Nem látni semmit, a foltokat se a falon. Zsuzsa körmeit se. A Lackó arcát se, pedig azt csak odaképzelem, nem jön be, „cégvezet”. Az irodám falára kirakja a Németországban szerzett diplomáját. Behozza az irodai golfkészletét. Lecseréli az art decot minimalistára. A fikuszt anyósnyelvre. Az új ülőgarnitúrán elférnek a haverok. Van bárpult. Whiskey. Koccintanak az együttműködésre. Egészségükre! Milyen szerencse, hogy mindegyik beszállító, alvállalkozó. Egyre több a megmagyarázhatatlan tétel a számlakivonaton. Úszom tovább. Túl sok itt a bohóchal.

…

Felrántanak a víz alól. Nem tudom, meddig voltam odalenn. Az idő szétfolyik, csak a Zsuzsa konstans. Még mindig hordja a jegygyűrűjét. Vasárnap délutánonként megtisztogatja, újra felveszi, rámosolyog, majd megcsókolja. Negyvenkét éve.

Kérdezi az orvost, miben lehet bízni, hiszen hetek teltek már el. Ő azt mondja, lelkileg kell megérkeznem, akarnom a gyógyulást. Hallod ezt, Jóska? Csak akarnod kell!

Hallom, Zsuzsa. Újra merülök. A víz alatt elmosódnak a szavak. Még lejjebb úszom, már nem hallok semmit, nem látom a foltokat a falon, nem a Lackót az anyósnyelv és a német diploma közt az irodában, nem a számlakivonatot, nincsenek rajta többé értelmezhetetlen tételek, még lejjebb merülök, elúszom a németek ajánlata mellett, amelyet a cégemre adtak öt éve, nem aktuális Thomas, aber danke schön, a fiamé lesz egyszer, mondom büszkén, majd megveregetem a Lackó vállát, a szemébe nézek, de nem látok benne semmit, aztán Thomasra, akinél gyakorlaton volt Németországban, mire ő lehajtja a fejét, tehát mind tudjuk, hogy a Lackó ehhez kevés, hogy sose szabad átadnom neki ezt az egészet, ezért gyorsan tovább is úszom, öt évig úszom, a mai napig úszom, helyette úszom, igen, a Lackó helyett. Elfogy a levegőm. Fel kellene jönni. Csak egy pillanatra. Nem akarok. Lebegek. Ami odafenn történik, így nem az én felelősségem. Nem én neveztem ki. Nem én adtam át neki. Segítsek? Hogyan segíthetnék neki, Zsuzsa?! Tehetek arról, hogy a németek nem vették át a szállítmányt, mert minőségileg nem felelt meg? Tehetek? Egyre kevesebb a buborék. Lassan ereszkednek felfelé. Kinyitom a szemem. Megint egy csapat bohóchal úszik el előttem. Itt élnek gondtalanul a tutiban. Ki nem állhatom őket! De hát ez ugye Bali, ahhoz meg ez a sok semmirekellő színes hal is hozzátartozik.