Daša Krištofovičová: Debilek nagykönyve

(próza Szaniszló Tibor fordításában)

Állítólag akkora debil volt, hogy az egész hátára ki volt tetoválva: A gonosz a dzungelból érkezik.

Egyszer egy másik debil odajött egy lányhoz, a lakására, hogy két hét együttlét után közölje vele: ennyi volt. Megérkezett, leült a nappaliban, és azt mondta, hogy ez valahogy nem klappol, nem illenek egymáshoz, és hogy inkább szeretne egyedül lenni. A lány hidegvérrel, békésen fogadta, mint egy angol úrinő, s még ki is kísérte a panelház elé.

Mielőtt a debil beszállt volna a kocsijába, sokatmondóan ránézett, mintha emlékként meg akarta volna őrizni az arcát, vagy mi a szösz. Akkor a lány rájött, hogy ez a debil, ez olyan igazi mintapéldány ám a seggfejek között, és hogy megérdemelne egyet a képére. És rögtön ezután az jutott eszébe, hogy mikor, ha nem most?

Így hát ökölbe szorította a kezét, és bemosott neki egy jobbost. A bökkenő ott volt, hogy ez volt élete első jobbosa, így azt a hülye fejét az ütés éppen csak meglegyintette és elmaradt a szatiszfakció. A debilnek nem volt ideje meg sem mukkanni, mert e pillanatban a lány ismét arra gondolt, hogy mikor, ha nem most? És behúzott neki még egyet. És ez körübelül betalált. Ezután a lány sarkon fordult, hazament, és hazafelé a liftben az öklét simogatta.

Egy fiatal nő, amikor harminckét éves lett, rádöbbent, hogy a munkában nem akar neki semmi sikerülni. Először elszomorodott emiatt, elég sokat sírt is, és sehová nem akart kijárni, csak feküdt az ágyában és tolta az olcsó lasagnét. Később azonban beismerte, hogy össze kellene kicsit szednie magát, ki kellene lábalni ebből a hervadozásból, így aztán két napig azon gondolkodott, hogy mihez lehetne kezdeni egy ilyen élettel. Megpróbálta kiötleni, hogy mi egyebet csinálhatna. Felhívott egy-két barátot, hogy mit gondolnak róla, mik azok a dolgok, amik nagyon jól mennek neki, és mindannyian azt mondták, hogy a sztorizásban nagyon jó. Így hát ez a fiatal nő úgy döntött, hogy eztán már csak történeteket fog mesélni. És megváltoztatta a nevét Borisa Filanovára.

Ez a nő nem volt debil. Még ha időnként az is volt.

A színházban volt egy takarítónő, egy roma, aki a fél lábával már egészen a sírban volt. Hosszú, ősz haját két vastag varkocsba fonva hordta, ezért mindenki Ribanának hívta. Ribana úgy takarított, hogy leült az első széksorban, és ültében a felmosót ide-oda huzigálta, ahová csak elért vele. Amikor már nem ért el vele tovább, átült egy másik székre, és ismét huzigálta a rongyot egy kicsit maga körül. Így mosta ő fel a színpadot. Aha, és közben még cigarettázott is, méghozzá úgy, hogy a cigi egész idő alatt fityegett a szájából, mint a farkasnak a No, megállj csak! című mesében, és a hamu közben odapergett a nézőtéri székre, ahol éppen üldögélt. Egyszer borzasztóan megharagudott valamiért, káromkodott, mindenkit lehülyézett, lepicsázott meg lebüdöskurvázott, majd beadta a felmondását.

Ezután jött egy másik takarítónő, aki kolosszálisan kövér volt, ezért mindenki Debellának hívta. Bár eléggé lihegett közben, de a színpadot pikk-pakk felmosta, és mindezt álló testtartásban. Egyszer elkezdett fogyózni, eléggé le is fogyott (de azért nem annyira, hogy többé már ne hívják Debellának). Örült neki, hogy lefogyott, és szerette volna, ha az emberek is megdicsérnék, hogy mennyire. Csakhogy ez senkit sem érdekelt.

Így hát elkezdte dicsérni ő az embereket.

Egyszer ilyenformán összefutott a folyosón egy fiatal kellékes csajjal, és azt mondta neki, hogy: amióta a színházban tetszik dolgozni, azóta biztosan le tetszett fogyni, mert látszik ám. De a kellékes csaj holtbiztos volt benne, hogy nincs lefogyva, ezért csak dünnyögött neki valamit és elvonult pityeregni valahová a sarokba.

Debella nem akarta, hogy a kellékes csaj bőgjön, ő csak egy olyan választ szeretett volna tőle, hogy: persze, de maga is szépen lefogyott. Debella erre elmesélhette volna a történetét arról, hogy a múltkoriban elromlott náluk a felvonó, és gyalog kellett felmennie a nyolcasra. Korábban ez nem sikerült volna neki, száz év alatt se.

Volt két olyan debil, színészek voltak, hosszú-hosszú ideig agglegények is, váltogatták a nőket is. Aztán teljesen váratlanul megnősültek, kézilabdás lányokat vettek el, azok meg gyepálták őket. Az egyikük már nem bírta cérnával, és elment dolgozni a transzszibériai vasútvonalra, otthagyta a kézilabdajátékos feleségét a három gyerekkel.

A színházban volt két másik színész is, szintén debilek, ők viszont szörnyen perverzek és utálatosak voltak. Úgy hatvan körül lehettek, és azt hitték, hogy sármosak, mint Richard Gere, pedig igazából undorítóak voltak, mint a fos. És nem voltak egymásnak barátai, annak ellenére sem, hogy olyan sok közös volt bennük.

Az egyikük, amelyik fiatalabb volt és kövérebb, annak egy cseppet az alkohollal is problémája volt. Néha már reggel tízkor úgy be volt állva, ahogy egy átlagembernek éjjel kettőkor sem sikerül. És ő úgy gondolta, hogy az olyan sármos, ha a színfalak mögött egy kellékes csaj után fog futkosni, és olyanokat fog suttogni a fülébe, hogy milyen jó lenne, ha elkaphatná a csodás melleit. Egyszer meg is fogdosta az egyiknek, de nem a kellékesnek, hanem a ruhatárosnőnek. A ruhatárosnő megharagudott rá, ezért másnap eljött bocsánatot kérni, hogy neki valójában nem voltak hátsó szándékai, ő csak meg akarta ragadni őt, úgy színpadiassan. A ruhatárosnő elfogadta a bocsánatkérést, de a háta mögött mégis azt híreszteli róla, hogy egy részeges faszkalap.

Na, és az a másik debil – amúgy lehet, hogy annak is gondja volt az alkohollal, legalábbis nagyon úgy tűnt, még ha nem is pletykálták róla –, szóval ő a kulisszák mögött egyszer odament a kellékes csajhoz, és egy krétával szívecskét kezdett rajzolni a melleire. A kellékes csaj rávágott a kezére, és közölte vele, hogy elég, és hogy ez utoljára történt. És még hozzátette azt is, hogy nem szégyelli-e magát az ő korában. A kor ez esetben persze semmilyen szerepet nem játszott, csak azért mondta, mert sértésnek szánta, hogy öreg. Ám a fickó erre csak harsányan felnyerített, és azt válaszolta a kellékes csajnak, hogy: te kis frigid. És a többi ott tébláboló, a jelenetükre várakozó, kb. húsz színész és színésznő erre szintén nevetni kezdett. De nem azon, hogy a kiscsaj rábaszott a kezére, és megmondta neki, hogy öreg, hanem azon, hogy ő a frigid. A kellékes csaj kirohant a folyosóra, és szégyenében ott helyben elsírta magát. Az a debil soha nem kért tőle bocsánatot, sőt megsértődött, s ezután még csak nem is köszönt neki, a lány pedig azóta csak nyálas vén faszként emlegeti.

És ez a kellékes csaj voltam én. Borisa Filanová.

Volt egy debil rendező is, aki ha részeg volt, szívesen meztelenre vetkőzött a kocsmában. Egyszer két fiatalnak volt ott randija, és ez a debil már pucér volt, hát odament hozzájuk, és belelógatta a péniszét a lánynak a borocskájába. A lány ezután a borocskáját már nem kérte.

A technikusok között, akik majdnem mind férfiak voltak, dolgozott egy nő is. A kollégái, ha úgy tetszett nekik, szemétkedtek vele, de néha nagyon kedvesek is voltak hozzá. Nagyon kedvesek akkor voltak, ha valamire szükségük volt a takarítónőtől. A takarítónőt Renátának hívták, de senki nem tudta, hogy ez az igazi neve. Mert ha valaki fújtat és kolosszálisan kövér, akkor a kétszínű emberek az ilyet nem fogják Renátának nevezni. De a technikusok bármennyire is képmutatóak voltak, úgy féltek a tőle, hogy nem volt merszük Debellának szólítani.

Féltek tőle, mert az a hír járta, hogy valamikor volt egy debil férje, akitől három gyereke lett, és ez a debil eléggé ment már az agyára. A férje a hivatását nézve színész volt, és kissé jóképű is volt, így hát a szoknyák után is forgolódott. Azt mondogatták róluk, hogy ha Debellát elkapta a hiszti, bármikor odasózott neki kettőt-hármat a pofázmányára. Állítólag jól kezére állt neki a pofon, merthogy kisportolt kézilabdás kezecskéi voltak.

Na és ez a debil aztán egyik nap, kb. harminc évvel ezelőtt, hipp-hopp csak úgy köddé vált. Vagy eltűnt. Vagy könnyű lett neki a föld. Bárhogyan is történt, a szóbeszéd szerint mindez Renáta, a.k.a Debella lelkén szárad.

Néhányan azt mondják, hogy már börtönben is ült ezért, s hogy már megfizette a bűnét a társadalomnak, szóval ez az eltűnés most már felejtős. Mások viszont azt állítják, hogy börtönben biztosan nem volt, s ezt a tetkók hiányával bizonygatják. És vannak, akik úgy tartják, hogy a férje állítólagos halálát olyan zseniálisan megtervezte, hogy soha semmi nem derült ki, és az, hogy ennyire gyanútlannak látszik, csak egy álarc.

Bármilyen legyen is az igazság, ha a technikusoknak kellett egy kis takarítás, a kolléganőjüket küldték Renáta után, mondván hogy: hiszen hallottad, hogyan bánik a férfiakkal.

Egy színésznőnek lagzija volt. Nagy lagzi, kétszáz vendéggel, kint mulattak a szabadban, sok alkoholt is fogyasztottak, mindenféle hangszeren zenélgettek, és így. Az egyik csaj ott ismerkedett meg egy olyan debillel.

Ezt a bizonyos debilt soha nem vette volna magától észre, de amaz már a városban észrevette őt, méghozzá többször is, ezért közölte is vele: én látásból ismerlek téged valahonnét.

Ezután rumot ittak, valahogyan elvoltak, és amikor már nagyon lerészegedtek, szexeltek is, de a lány erre már nem emlékszik. De szóval úgy nem, hogy semmire nem, még egy momentumra sem. Senkit nem zavart, hogy a lány nem emlékszik erre, hiszen az emberek sokféleképpen szoktak ismerkedni egymással, nem igaz? Szóval ezek ketten összejöttek egymással. Két hétig jártak, de ez talán már túlzás, hogy kettőig. Egyik este találkájuk lett volna, de a debil írt egy sms-t, hogy ő valahogy nem érzi üzemképesnek ezt az egészet, és hogy inkább egyedül szeretne lenni.

És a lány ekkor nem azt írta vissza az sms-re, hogy akkor basszódj meg, te hülye pöccs. Ő azt a debilt még sajnálta is, hogy talán szenved emiatt.

Ez alatt a kéthetes kapcsolat alatt csak néhány említésre érdemes esemény történt. Például a lány megismerkedett a debilnek a debil bátyjával. Amaz hosszan bámulta őt, és azt mondta, hogy: én téged látásból ismerlek valahonnét. A másik érdekesség, ami megtörtént velük, hogy amikor egyszer együtt randiztak, egy csupasz debil rendező belenyomta a péniszét a lánynak a poharába.

Ez alatt a kéthetes kapcsolat alatt voltak olyan dolgok is, amik nem történtek meg. Például a két hét alatt ezek ketten nem érkeztek szexelni egymással.

De az üzenettel, miszerint a debil nem érzi működőképesnek a dolgot, és inkább egyedül szeretne lenni, nem volt még vége a történetnek, mert a lánynak mindez valahogy megzavarta a fejét vagy mi. Minden alkalommal, ha összefutott a debillel a városban, örömmel szóba elegyedett vele, és ő is kedves volt hozzá, szépen mosolygott rá. Így húzódott a dolog egy évig, míg egyszer csak ismét összebuliztak és részegen szexeltek egymással, amit a lány ekkor azért már megjegyzett magának. És megjegyezte azt is, hogy megegyeztek a barátságban, extrákkal. Amit tulajdonképpen ő ajánlott fel, hogy úgy tűnjön, ő a helyzet ura. Valójában az ő összezavarodott fejecskéjével arra gondolt, hogy ha elég gyakran fognak majd szexelni, akkor az a debil majd megfelelő mennyiségű időt fog vele eltölteni ahhoz, hogy magától is rájöjjön arra, hogy ő mennyire szuper, és így majd beleszeret végül.

Igen, mert ez pontosan így történik az életben.

Egyszer egy hajnali szex után, kb. fél ötkor az a debil azt mondta a lánynak, hogy ne játssza már meg magát, őszerinte a lány úgyis lefeküdne az ő összes debil haverjával, ha adódna rá alkalom. A lány erre nem mondott semmit, mert mit is mondanátok akkor, ha valaki bedobja a szívetek a turmixgépbe.

A lány többé nem hitt a marhaságokban, és elkezdte kerülni ezt a debilt.

Nem látták egymást háromnegyed évig, amikor is összefutottak egy fesztiválon.

A debil a debil haverjainak társaságában volt ott, és köztük volt a debil bátyja is. És ennek a lánynak ismét átkattant valami a fejében, valami összezavarodott, egy kis csevej ezzel, small talk azzal, és rövidre vágva, egyszer csak összejött a debilnek a debil bátyjával.

Azok ketten ikrek voltak, egypetéjűek.

Aki nem értené a lényeget, annak elmondanám, hogy ugyanúgy néztek ki. És kicsit ugyanúgy is viselkedtek, mert a debil testvér is otthagyta a lányt két hét múlva. De mivel valamivel keményebb alaknak tartotta magát, személyesen jött elrendezni a dolgokat.

És a lány azok után, amiket már átélt ezzel a debil családdal, behúzott neki egy jobbost. Csak másodszorra sikerült, na de akkor is.

És az a lány megint csak én voltam, Borisa Filanová, aki megzavarodá.

Aztán volt még a színházban egy tetovált sminkes csaj, aki, amikor az az öreg debil színész közeledni próbált hozzá (az, amelyik szerette mondogatni a nőknek, hogy milyen szívesen megfogná a mellüket), szóval ő azonnal elkezdett rá kiabálni, hogy tűnj a picsába innét, tartsd távol magad tőlem!

És ha valaki ezen megbotránkozott, mármint, hogy ő mégiscsak egy színész, egy idősebb úr, ő meg csak sminkes, szóval a hierarchia, meg blablabla, akkor azt válaszolta, hogy csakis az tehet róla. És még annyit mondott, hogy: én megpróbáltam tapintatosan elmagyarázni neki, hogy engem nem érdekel, mit gondol a melleimről, de ezt az első száz alkalom után elfelejted, és most már abban a stádiumban vagy, hogy repülnek a pofonok.

És ez a lány viszont nem én voltam. Sajnos.

Valamikor, de már tényleg nagyon régen, volt a színházban egy nő, egy világosító, aki előadás közben halt meg. Senki nem vette észre, mert egy olyan előadás volt, ahol nem voltak fényhatások. Csak később, mikor a technikusok eltakarították a színpadot, vette észre valaki, hogy a világosítók fülkéjében még mindig fény van, ezért elkezdett kiabálni, hogy: Etela, Etela! De Etelát már csak kinyújtózva találták.

Amúgy neki egyáltalán nem Etela volt a neve, csak így hívták, mert ezt akkoriban valami szuper jó hülye viccnek tartották.

Egyszer a színházi kantin tele volt emberekkel, és ekkor belépett egy debil, akit addig ott még senki nem látott, és csak meredt az ajtóban, mint egy cowboy, aki mögött himbálóznak a lengőajtók. Éppen csak hogy rendes ajtó volt mögötte, ami nem lengett.

Úgy tűnt, hogy valami szívszorító visszajelzésre vár, még a karjait is széttárta kissé, mintha azt várná, hogy az emberek rögvest a keblére vetik magukat, és üdvözölni fogják. Éppen csak hogy senki nem tudta, ki is ő. Csak a takarítőnőnek, Debellának hullott ki a vizesvödör és a mosórongy a kezéből, jó nagy csörömpöléssel.

Ekkor odajött hozzá a tetovált sminkes, s először támogatni kezdte Debellát, majd megkérdezte, hogy jól van-e és mi történt, s Debella rámutatott a debil cowboyra, és annyit mondott: ez ő. Erre a sminkes felkapta a vizet, és már indult is volna valószínűleg megpofozni a cowboyt, vagy valami hasonlót tenni, mert Debellával felváltva üvöltöztek az apaszerep harmincéves hiányáról, és egy élethosszig tartó nyomorúságról.

Egyszóval olyan tűzijáték lett ott, hogy szevasz. A technikusok félelmükben viszszahúzódtak a kabinjaikba, amire nem is volt szükség, hiszen kiderült, hogy Debella férje nem is halt meg, hanem visszatért a transzszibériai vasútról.

Az egyik olyan fiatal debil, aki egy hete dolgozott csak a színházban mint technikus, lusta volt egy emeletnyit fellépcsőzni, és az a gondolat támadt a debil fejében, hogy a színpad sarkában lévő teherhordó liftet fogja használni. És ez a debil valahogy bemontírozta a kezét oda, ahová nem kellett, és a lift egyszerűen leszakította a karját. És az a hülye kéz felrepült a levegőbe, és lepottyant egyenesen a színpad közepére, a világot jelentő deszkákra. Ezután ezt a kezet a debillel együtt elvitték a kórházba, de ott már nem tudták neki rendesen visszavarrni. És még csak munkahelyi balesetként sem tudták neki elismerni, mert a debileknek nincs mit keresniük a teherhordó liftekben.

Az egyetlen hülye szerencséje annyi volt, hogy jól ismerte a kocsmából azt a debil rendezőt, amelyik szerette a péniszét poharakba dugdosni, így hát megengedték neki, hogy a színházban maradjon, pedig egy kézzel nem tudott semmilyen munkát elvégezni.

Na és az a debil, akinek ki volt tetoválva a hátára, hogy: A gonosz a dzungelból érkezik. Szóval ezt állítólag valami dilinó varrta oda neki Oroszországban, aki viszont nem orosz volt, hanem holland vagy mi. A lényeg, hogy van neki két fia, akik egypetéjű ikrek. És ezek ketten most valami autószalont készülnek nyitni, autószalont motoroknak, vagy valami hasonlót, ahol javításokat is fognak végezni meg ilyesmi. Na és ezek, az ő debil fiai, a megbocsátás jeleként egy halom pénzt kifizettek a tetkóművésznek azért, hogy a hátukra ugyanazt feltetoválja, ami a debil apjukon látható. De pont ugyanazt, azzal a randa börtönkék színnel.

Szóval most már van három debil, akinek az van a hátán, hogy:

A gonosz a dzungelból érkezik.

És közülük ketten tök ugyanúgy néznek ki.

—

*     Az eredeti Veľká kniha debilov című elbeszélés a Poviedka elnevezésű szlovák irodalmi pályázat egyik díjazott darabjaként a Poviedka 2020 című antológiában jelent meg, KK Bagala kiadásában.

Szaniszló Tibor fordításas