R. Nagy Krisztián: Délibáb

A legtöbben úgy gondolják Al Thergo oázisa soha nem is létezett. Ezek az emberek valószínűleg az alakváltókban sem hisznek. Lények, amik bárki kinézetét lemásolják, elég hozzá egy érintés. Dajkamese! Csakúgy, mint a hírhedt titkos városuk a sivatag mélyén.

Hová tűnt ez a legendás oázis, kérdezheti Nagyuram, egy olyan korban, mikor a sivatag minden homokdűnéjét felderítette már dicső seregem? Mi történt? Ha az alakváltók örök éle- tűek, mégis, hová tűntek…?

Abdul Gazim a vidék legtehetősebb kereskedője volt. Ha afelől kíváncsiskodott valaki, honnan szerezte vagyonát, kitérő választ adott, de találkozásunk alkalmával rájöttem, csak a megfelelő kérdést kellett feltenni.

Egy este, amikor Abdul Gazimnál vendégeskedtem – vendégszeretete természetesen messze alulmúlta Nagyuramét! – észrevettem egy kopott vörös famaszkot a fogadóterme falán. Kíván- csi tekintetemet követve leemelte az ereklyét, és mesélni kezdett.

– Fiatalkoromban szerény kereskedőként kezdtem magam is. Al Thergo oázisa az alakváltók otthona volt – látom, mosolyogsz, gondolom, azt hiszed, be akarlak ugratni. Al Thergo, altere- gó, kézenfekvő név az alakváltók városának… A valóság az, hogy az alteregó szavunk az, ami az oázis nevéből származik, nem pedig fordítva.

Nos, kedves barátom, ha ismered a legendákat, tudod, az alakváltóknak nincs saját külcsí- nük, kizárólag mások kinézetét utánozva léteztek. Az emberek hajlamosak voltak tolvajokként, megbízhatatlan csalókként gondolni rájuk. Bizonyos, hogy egyes alakváltók valóban azok is voltak, de a legtöbbjük tisztes életet szeretett volna élni, és úgy hitték, ezt saját városukban, távol az emberiségtől, megtehetik.

Az alakváltóké tehetős népség volt. Nem haltak természetes halált, vagyonukat évszáza- dokon keresztül halmozták fel. Al Thergo kincseskamrái így színültig telve voltak kincsekkel.

Egyike voltam azon kevés kereskedőknek, akikkel az alakváltók hajlandóak voltak üzletelni. Évente egyszer mentem el az oázisukba, titkos csapásokon, negyven tevével. Olyan élelmet, fűszereket, kelméket vittem nekik, amelyekhez másképp nem volt hozzáférésük. Évről évre egy szép summa arannyal tértem vissza, amelyből a következő utamat fedeztem hozzájuk, egy cse- kély profit zsebretételét követően, természetesen. Hatszor jártam meg az utat már, oda-visz- sza, amikor a hetedik évben indulás előtt felkeresett egy alakváltó, azt kérve, had jöjjön velem, szeretne csatlakozni népe városához. Nem hittem neki, azt gondoltam, egyszerű csaló, aki Al Thergo mesés kincsei után sóvárog, egészen addig, amíg lemásolta fiatal arcom és testalkatom, így bizonyítva, hogy az alakváltók népéhez tartozik.

– Nem garantálhatom, hogy befogadnak – mondtam neki. – Először is szükséged lesz egy maszkra.

Az alakváltó szerénykedve előhúzott egy vörösre mázolt famaszkot. Tudniillik, az alakváltók városukban mind egy-egy teljesen egyedi maszkot viseltek arcként, hiszen sajátjuk nincs – páratlan műalkotások voltak ezek, némely aranyból, platinumból, gyémántból, vagy akár tiszta velencei tükörből készült. A fiatal alakváltó kopottas, sa- ját két kezével faragott maszkja olyan egyszerű, olyan pórias volt, megesett rajta a szí- vem. Beleegyeztem, magammal viszem.

Társam csendes volt az út során. A legtöbben óvakodtak volna tőle, félték volna szándékait – de én ismertem az alakváltókat, tudtam, nem kell, hogy a visszafogottság mögött rosszindulatot sejtsek.

Megérkezvén lebonyolítottam a szokásos üzletem, amíg Vörösmaszk prezentál- ta magát a város vezetői előtt. Örömmel fogadták az új jövevényt, különösen, hogy meséjéből kiderült, az oázis egyik alapítójának testvére – egy démon apa sarjai, bár születésüket éónok választották el egymástól. Éjszakára nagy mulatságot szervezett a város, amelyen magam is meghívottként részt vehettem. Pertut ittam vörös maszkos barátommal, az este későbbi részei viszont homályosak – az alakváltók bizony piszko- sul jó datolyapálinkát készítenek.

Másnap hazaindultam, és nem is töprengtem sokat az alakváltók oázisáról a követ- kező esztendőig. Visszatértemkor azonban borzalmas kép fogadott.

A valahavolt dicső várost maszkos fejfákkal jelzett sírhantok ölelték körbe. Az épü- letek elhagyatottan omladoztak a sivatagi por súlya alatt. Mi történhetett…?

Az egy évvel ezelőtti mulatságot követő reggelen holtan találták utastársam az oá- zisban, a maszkja nélkül. Azt, hogy ő volt, azért tudták csak, mert még mindig az én alakomat viselte. Egy alakot, melyet senki más nem vett fel az alakváltók közül – leg- alábbis tudtommal, bár megint csak meg kell jegyeznem, hosszú volt az az este, emlé- keim ködösek róla.

A gyilkosság egyetlen logikus gyanúsítottja a városalapító alakváltó volt, Vörös- maszk elveszett és újra megtalált testvére, elvégre mással nem volt semmiféle kapcsolata a jövevénynek. A famaszkot, a bűnjelet azonban nem találták meg a városatyánál, így sosem derült fény arra, mi történt pontosan.

Al Thergo alappillére, a bizalom azonban megroppant. Egy város, melyben bárki életét ellophatod mindössze egy álarc jól időzített elcse- rélésével, sosem működhetett, ha a lakosai nem bíztak meg szomszédja- ikban. Gyanúsítgatások, maszklopások, gyilkosságok követték egymást. Sokan csak távoztak, amikor látták a helyzet menthetetlenségét.

Így esett, hogy visszatérve nem találtam mást, csak az üres oázist – nos, üres volt, leszámítva a javakkal teli kincseskamrákat. Hiányzott be- lőlük ez-az, ebben biztos vagyok – a távozó alakváltók, kétségkívül nem üres kézzel vágtak neki a sivatagnak –, de ami maradt, elég volt arra, hogy életem végéig gazdagságban élhessek.

Most már tudod hát, tisztes vendégem, így jutottam vagyonomhoz, és ez a története Al Thergo oázisának és a vörös maszknak.

Látom Nagyuram orcáján a kétkedést, és tudom is, mit akar mondani. Hogy került a maszk végül Abdul Gazimhoz? Honnan tudta, mi tör- tént távollétében? Bár közel sem vagyok oly bölcs, mint Nagyuram, ezek a kérdések bennem is felmerültek. A további faggatózástól azonban, úgy döntöttem, jobb, ha eltekintek, a tehetős kereskedő szemében gyúló fényt látva, ahogy kezembe adta a vörös famaszkot, hogy közelebbről megcso- dálhassam.

Nem úgy nyújtotta át, mint aki egy bús történet avítt mementóját sze- retné megmutatni – hanem mint valaki, aki büszke saját keze munkájára.