Alena Sabuchová: Seppegők

(Paszmár Lívia fordítása)

Az iskolában gyakran beszéltek nekünk a pestisről. Szinte már az volt az érzésünk, hogy büszkének kellene rá lennünk, és ha nem lett volna pestis, mi sem lennénk azok, akik vagyunk. Agata, aki honismeretet tanított nekünk az alsó tagozaton, aztán történelmet a felsőn, a Grabarkát rajzoltatta velünk, és nem felejtette el megemlíteni, hogy ki kell színeznünk a pestist. A karácsonyi képeslapokra ikont kellett rajzolnunk, és semmilyen világi csacskaságok, semmiféle Mikolaj vagy feldíszített fenyőág nem lehetett rajtuk, csak az ikon Isten anyjával és Krisztussal. Őket, ugyebár, nem túl bonyolult lerajzolni, a pestissel ez kicsit már kevésbé egyértelmű.

Nem tudtuk, milyen színe van a pestisnek, hogy feketére, zöldre vagy láthatatlanra kell-e színeznünk, mert egészen addig senki nem látta közülünk.

Dorota egyszer sárgára rajzolta, amire Agata azt mondta neki, hogy a pestis nem lehet sárga.

– Sárga a fény, sárga a glória, hogy lehetne sárga a pestis?

Dorota zavartan nézett rá, mint aki elszégyellte magát, de akkor olyasmit még nem tudott, mint ahogy azt sem tudta, miért fontos, hogy konkrét színe legyen a ragálynak a fényes papíron. Át kellett színeznie.

– Kérsz új rajzlapot, vagy kijavítod ezt?

Dorota olyan erősen nyomta a zsírkrétát a padra, hogy az hangosan nyikorgott.

Valamit firkált feketével, amíg teljesen kisatírozta a fákat, a levegőt, az eget meg az összes szentet, akikhez Agata annyira ragaszkodott. Agata szívesen hivatkozott olyan dolgokra, amelyek lehetőség szerint a legkevésbé sem voltak valóságosak vagy evilágiak, nyilván ettől nagyobb volt a biztonságérzete. Az egyetlen ember volt, aki valamiféle csodálatos hálával a szemében tudott beszélni a pestisről, miközben úgy meredt az ablakra, mintha a messzi fáktól várná a segítséget, hogy szavakat találjanak arra, amire rajtuk kívül más nem emlékezhet. De ő mindig úgy tett, mint aki emlékezik, mintha mindennek, amiről mesélt nekünk, részese lett volna, hunyorogva nézett a távolba, és a nyakán lévő gödröcskéhez szorította az ujját, hogy ki ne essen belőle a félelem, amit oly régóta nevelgetett magában és minden reggel citromos fekete teával öntött le. A citrom magját egy piros tálkába köpködte, hogy megvédje a rossz gondolatoktól, amelyek időnként ott kúsztak a bádog ablakpárkányon, és zizegve keresték a rést, amelyen át bemászhatnának. Egy összecsukható ágyon aludt, amelyet napközben a falnak támasztott, és éjszakánként megpróbált csak rövid ideig világítani. Hogy az ne találhassa meg. Hogy éjjel nyugodtan aludhasson, hogy korán reggel fel tudjon kelni a kényelmetlen, szűk ágyból, és senki nem hozta a hírt, akár a postás egy elveszett csomagot, hogy mindez akár másképp is lehetne.

Akkor még nem tudtuk megnevezni. Nem tudtuk, mitől fél annyira, s hogy miért osztotta fel a világot erre mint büntetésre, és arra a másikra mint a jobbra való várakozásra.

Aztán készített egy kis kiállítást a legszebb pestisekből, és mi ennek talán még örültünk is. Dorota rajzát akkor nem tette ki a faliújságra, állítólag átütött rajta a sárga, és azt senki nem értette volna.

Hogy világos legyen – ez a hely egy pestisdombon keletkezett.

Tudniillik, valamikor régen Podlasieben tombolt a pestis. Semmi különös, bármelyik nép mondáiban megtalálható, de néha az az érzésem, hogy nálunk a múltszépítés és a helyi idegenforgalom marketingstratégiái közé kellene sorolni. Ha képesek lennénk egy kicsivel pontosabb ábrázolásra, akkor hűtőmágnesekre és képeslapokra kerülne gólyák, bölények és farkasok helyett.

Agata bizonyára ájtatosabban és több félelemmel beszélne erről, és szerinte én biztosan nem lennék alkalmas arra, hogy mindezt összegezzem, de megpróbálom.

Egy bizonyos öregember a 13. században álmot látott a Grabarkához közeli szent hegyről. Sok fenyő volt ott, és egy patak. Azt álmodta, hogy aki megfürdik a patak vizében, az védetté válik és nem érintheti a pestis. És állítólag így is történt. Azok, akik a szent hegyen rejtőztek el, megmenekültek, elkerülte őket a ragály, és a legenda szerint a hely szentté vált. Nem messze állt egy kápolna az Úr Színeváltozásának ikonjával, ahol a helyiek a tatárok elől bujkáltak, ezért nagy erőt tulajdonítottak neki. Megmenekültek. Miután visszatértek a falvaikba, már csak a felégetett lakóházak füstjét találták, és a szomszédok, akik nem bujdostak el a Grabarkán, szörnyű halált haltak. Azóta Grabarka a Grabarka. Szent menedék, a végső reménység helye, a lobogó szalagoké, a különböző nagyságú, színű és állagú kereszteké, az alkalmankénti csodáké és a kemény marketingé.

Állítólag a pestis évszázadokon át kísértett bennünket, mint egy átok. Időnként visszajött, aztán elment, hogy az emberek a mai napig úgy beszélhessenek róla, mint próbatételről, erőről, büntetésről, ki-ki a maga ízlése szerint. Áramlása mélyen beágyazódott a hegyek, a fák, a sziklák zsigereibe, sőt a levegőbe, a napi beszélgetésekbe, tehát mindenbe.

Tulajdonképpen a részünkké vált, mégsem bántott bennünket, sőt a csodák megjelenésével

számos további előnyre tettünk szert, amelyeket így könnyebb volt elhinni. Legalábbis nyilvánosan alig vonták kétségbe őket. A reggeli inverzió csöndjében azt hihettünk, amit csak akartunk, néha túl sok is volt az ilyesmiből, de végül minden a földbe került, a kukorica, a napraforgó, a tök és az árpa közé, amíg be nem takarta az első hó. Aztán várhattuk, mi marad belőle, és mi lesz az, ami sosem válik valósággá.

Az emberek féltek a elszaporodott békáktól vagy legyektől, a következő pestiscsapásra való figyelmeztetésnek tartották, és ez máig fennmaradt. Most viszont már nem a pestistől félnek, hanem inkább a haláltól.

– Ha sűrű a köd, valaki meghal.

Podlasieben gyakoriak a sűrű ködök. Így kezdődnek és végződnek a napok, néha csak pár méterre látunk tőlük.

– Az Úr először megteremtette a ködöt, majd belegondolta Podlasiet, és a világ többi részét csak azután alkotta meg – mesélte nekem Irena néni elalvás előtt.

Gyakran volt szó nálunk a csodákról, sőt még manapság is szóba kerülnek, mint mindig, amikor az ember aprópénzre váltja a kétségbeesését és ettől erősebbnek érzi magát. Erről mindig Agata jut eszembe, és az a gödröcske a kulcscsontjai közt, a halk, de nehéz járása a folyosón meg a földre szegezett tekintete.

Azt mondta nekünk, hogy a hegyen mindig közelebb vagyunk Istenhez. Gondoljunk a Sínai-hegyre, az Olajfák és a Kísértés hegyére, a Tábor-hegyre.

Semmire nem gondoltunk, gyerekek voltunk, és úgy is álltunk hozzá. Ha valamit akarunk, elég egy kicsit magasabbra menni, és az Isten jobban hall majd bennünket. Hogy mit szeretett volna Agata olyan buzgón elmondani neki, sosem tudtuk meg.

Végül is az igazság mindig az, ami reggelente a küszöb előtt kinő a földből, és mi nem tudjuk átlépni. Sőt, van olyan, hogy az lép át bennünket, de mi nem vesszük észre.

A csoda viszont a túlélési alapfelszereléshez tartozott, mint afféle elsősegély, amikor minden más csődöt mondott. Bármeddig támaszkodhattunk rá.

Angolórán az ogolniakban úgy mutattuk be a beszámolóinkban Podlasiet, mint a csodák színhelyét, és ugyancsak az alapszókincs részeként megtanultuk, hogy mondják azt, hogy pestis. És azt, hogy pestisdomb. Rajzolás helyett ekkor már PowerPoint bemutatókat készítettünk, meg nagy plakátokat ragasztgatott képekkel, kiszínezett betűkkel, aztán eltakartuk velük a lyukakat a falon.

Daria, az angoltanárnőnk nagyon hasonló volt Agatához, hitte, hogy kerülni kell a rosszat és várni a jóra, de az valahogy egyiküket sem találta meg, mert szüntelenül vártak rá. Mindketten úgy tartották, és egész biztosan nem voltak ezzel egyedül, hogy ha kellően önmegtartóztató életet élnek a földön, öröm várja őket a túlvilágon.

Egyszer mondatfordításokból írtunk dolgozatot, Daria diktált. Épp a folyamatos jelent tanultuk. Egy kicsit összegabalyodott a nyelve, és így tette fel a kérdést: – Szopogatod?

A tomboló kamaszkor kellős közepén lévő osztályunknak úgy a háromnegyede hangosan felnevetett. Daria elpirult és próbált közömbös arcot vágni. – Kíváncsi vagyok, hogy most is nevetni fogtok-e!

A következő mondatokban szándékosan olyan igéket használt, amelyekről nyilvánvalóan fogalmunk sem lehetett a kezdőknek szóló munkafüzetekben megtalálható egyszerű konverzációs gyakorlatokból.

Búcsúkor Agatával kendő helyett masnit kötöttek a hajukba, hogy Ivan Kupala ünnepén gondtalanul lerakhassák a tónál, és hogy hinni tudjanak. Esetükben a hit valóban éltető erő volt, és ettől a hajuk az év egy napján szebben fénylett, mint általában. Akkoriban Agata egy rozsdás pávával díszített csattot hordott a copfjában, amelynek nyilván volt valamilyen liturgiai jelentése, mert a maskarához is kellett koncepció.

Daria ifjúsági kórust vezetett, és úgy tett, mint aki mindig tudja, ki kit kísérget haza, ki kinek teszi a szépet. Némi anyáskodást sem kerülve sokszor mondogatta, hogy ne lakkozzuk a körmünket, ne viseljünk mély kivágást, mert a fiúk nem fognak tisztelni bennünket, és így soha nem ismerik meg a belső értékeinket. A hajunk tövét csillámló szempillaspirállal festettük, és mindannyian eléggé hasonlítottunk egymásra. Az olcsó körömlakk is ugyanolyan gyorsan kezdett leperegni mindenkiről, de pár évvel később, úgy tűnt, mindezek ellenére kicsit többet tudtunk a fiúkról, mint ő. Arról is, ki az, akit tisztelnek, és hogy kilakkozott körmöktől és krepp papírral festett hajtól függetlenül kinek a belső értékeit nem akarják megismerni. Nem volt ez olyan bonyolult, mint ahogy mondták nekünk. Az emberek alapvetően mind ugyanazt akarják, és azt gondolják, hogy másoknak ezt meg kellene érteniük, érezniük és találniuk, mint az elveszett őzikét a hegyen, és hazavinniük az egyetlen helyes meggyőződésükkel együtt. És ha ez sokáig nem történik meg, azokra a felsőbb tervekre hivatkozva mindent meg lehet bocsátani, amelyekről nincs jogunk tudni, elég, ha hiszünk bennük.

Úgy gondolom, hogy sokan a hely misztikumáról való beszéddel kicsit vezekeltek is, mintha féltek volna attól, hogy ha nem tisztelik és becsülik, minden a feje tetejére állhat, vagy még annál is valami sokkal rosszabb dolog történhet. A nők rendszeresen cseréltek virágot és gyújtottak gyertyát a pestisoszlopnál, így utcai lámpákra egyik telepen sem volt szükség. Éjszakánként egyedül a kis temetők világítottak a színes keresztjeikkel, meg a pestisoszlopok, ezek alapján lehetett tájékozódni. A világ legbiztonságosabb helyei voltak. Szent Borbála ott ücsörgött a kanyarokban, a mezei utakon, ahol nem kellett bekapcsolni az irányjelzőt, mert csak szentekkel és tévelygőkkel lehetett találkozni, akik titokban várták a kedvesüket a ködben, és ők olykor nem jöttek el. Vagy ha eljöttek, akkor kérték, engedjék el őket. Lassú járással és csípőre tett kézzel, ahogy életükben, nézegették a fákat, amelyek megint egy kicsit magasabbak lettek. Néhányuk még emlékezett rá, milyen a gesztenye illata, és hogy mennyit nőtt a borókafenyő csúcsa balra a harmadik sorban. Nem sírták vissza az életüket, azt nem, csak ez kicsit még szokatlan volt nekik.

Megtalálni bennünket a mocsarakról és a nálunk fészkelő madarakról is. A gólyák örömöt és boldogságot hoznak, a fekete varjak az elvárásoknak megfelelően bánatot és halált. Természetesen ez azért nem volt száz százalékig igaz. Nagyjából mindent ki lehetett számítani, sem élni, sem meghalni nem volt bonyolult. A bánat éppen olyan volt, amilyennek lennie kellett, és az üres fészkek augusztusban azt az őszt hirdették, amiről a gyerekek az iskolában tanultak, amilyet a munkafüzetbe rajzoltak. A nyírfák oszlopsorai a szükség, a szélirány és a körülmények szerint integettek. Foltos törzsük beszélni hívta a körmöket, és azok gyakorta ott vallottak hangosan, kétségbeesetten, hogy senki ne lássa. Sokszor szívet vagy betűket karcolt beléjük valaki, hogy néhány évvel később megtaláljuk a fát, amelynek valami rég nem létező dolog mementójaként kellett ott állnia. Bizonyos fák a háborúra emékeztek, mások a szerelemre vagy bármire, amiről meggyőződésünk szerint legalább illemből emlékeznie kellene valakinek, ha véletlenül nem élnénk túl.

Dorota erről mintha mindig is többet tudott volna, és nem feltétlenül azért, mert a sírásó lánya volt. Mindenről sokat tudott. Lovaskocsit is hajtott. A sírásó Jaroslawnak volt lova és kocsija, amelyen Bólból Świątba szállította a halottakat, és Dorota eljárogatott vele.

Bólban nem temettek, Dorota és Jaroslaw az utolsó kísérők feladatát látta el a környékbeli telepeken. Együtt jártak halottat szállítani, és ha a család nem tudta előkészíteni az elhunytat, rendszerint Dorota csinálta meg. Tizenegy évesen kezdte. Megvoltak hozzá az adottságai. Az emberek nem undorodtak tőle, sem az élők, sem a holtak, nem mintha Dorota határtalanul szerette volna őket, ahogy ezt a temetési liturgiában tanították, de mindenképpen immunis volt a negatív érzelmekkel és holmi túlzott elvárásokkal szemben. Többféle változatban is megélte ezt halottszállítás közben. Leggyakrabban a hajnowkai halottasházba vitték őket, ha szükség volt rá, de ha nem, akkor egyenesen a świąti temetőbe.

Egyszer azt mondta nekem, hogy a legjobb dolog, ami valakivel az életében történhet, hogy meghal.

– Tudod, szerintem az emberek azért találták ki a szeretetet, hogy ne féljenek annyira a haláltól. Mert azt szeretnék, hogy mások szomorkodjanak utánuk.

– Mittudomén, néha akkor is szomorkodsz utánuk, ha nem halnak meg, nem igaz? Dorota megvonta a vállát.

– Szomorkodtál már valaki után egy hétnél tovább? Úgy értem, hogy az szinte elviselhetetlen volt.

Akkor még nem. Szomorkodtam Nina után, aki elköltözött Podlasieből Krakkóba, és hiányzott a természetrajz szakos tanító néni is, akinek színesek voltak a körmei, néha kivillant a csipkés melltartója, és aki csak rövid ideig bírta az iskolában. De alapvetően senki nem hiányzott, mert korábban senki nem hagyott el, és nekem sem kellett elhagynom senkit. Dorotának igaza volt. S bár nem ragaszkodott az igazához, nem is tévedett túl gyakran. Miközben igazgatta a halottak gallérját és hallgatta az élők kissé eltúlzott panaszait, külső szemlélőként megtanulta, hogy a dolgok általában nem annyira bonyolultak, mint ahogy azt gondoljuk.

Otthon a pincében apró virágocskákat ragasztgattunk a körmünkre, amelyek mindig lepotyogtak és a ragasztót is napokig lehetett érezni. Tudtuk, hogy ezzel felbosszantjuk Dariát, aki a legközelebbi angolórán valami okossággal fogad majd a rosszul betanult brit akcentusával, például, hogy az ember olyan teremtmény, amelynek folyton helytelen módon kell felhívnia magára a figyelmet. Ezzel egyébként a mai napig egyet tudok érteni.

Dorota szégyellte, hogy az apjával kocsin jártak Hajnowkába. Minden alkalommal eltakarta az arcát, amikor megálltak a jelzőlámpánál, és mindig úgy tett, mintha keresne valamit a táskájában vagy az orrát fújná.

Hajnowkában akkoriban két jelzőlámpa volt. A gyalogosok gond nélkül átmentek a piroson, mert autó alig járt arrafelé, de az iskolások a rend kedvéért akár két percet is vártak az üres kereszteződésnél.

Dorota azt mondta, hogy mindig akkor volt a legtöbb ember a városban, amikor az apjával kocsira ültek. Nyilván csak úgy tűnt neki. Hajnowkában soha nem volt sok ember. A ló nem állt minden nap a Kaufland előtt, és ha ott állt, mindenki tudta, hogy kié, és azt is tudta, hogy ezen a kocsin egyszer mindenkit elvisznek, kivétel nélkül.

A ló elvitt mindent. Időnként a mozgásképtelen időseknek is kiszállították az árut, de azok nem vásároltak sokat. A húst és a sajtot háztól lehetett venni, ahol tehenet és kecskét tenyésztettek, krumpli, gyümölcs és zöldség pedig mindenkinek termett a kertjében.

Nem hinném, hogy Dorotát bárki is kinevette volna. Alighanem valamiféle különös tiszteletet érezhettek iránta, mert kiskorától kapcsolatban volt a hallálal, és nem olyannak tűnt, mint aki fél tőle, épp ellenkezőleg, szó nélkül engedte, hogy nap mint nap a közelében legyen, hogy a pénzből, amit az apja keresett, füzeteket vásároljon, és a füzetekre borítókat, és az embereknek soha nem kívánt semmi rosszat, mert tudta, hol végezzük mindannyian a kívánságainkkal és az átkainkkal együtt.

Idővel rájövünk, hogy tulajdonképpen mennyire közömbösek vagyunk mások számára. Mint a múlt heti akciós plakát például a Kaufland előtti parkolóban. Valójában sem ők nekünk, sem mi nekik nem vagyunk annyira fontosak, mint gondoljuk, ebben igaza volt. Néha beszélünk róluk, amikor nem hallanak bennünket, legalábbis azt hisszük, hogy nem hallanak, mert nem hallhatnak, és azt mondjuk, hálistennek. Aztán egymáshoz tapadunk a templomi padokban, hogy meleg lélegzettel, éles suttogással törjük meg a hideget és a színlelt ájtatosságot.

Az emberek a templomokban és a cerkevekben egymás mellett ültek vagy álltak, maguk elé engedték a másikat a sorban, kezet fogtak egymással, de kicsit másképp énekeltek. Mindenki magasabbra tekintett, mint ahol állt, és pénzt dugtak a misén a pap ruhája alá, hogy az imádkozzon értük. Hitték, hogy 10 zlotyért minden bajuk elmúlik, gyógyszertár helyett, mondogatták hazafelé menet, amikor ráléptek a tömjénfüsttől átjárt fájó ízületeikre, a megműtött térdükre, vagy amikor közvetlenül a haláluk előtt várták a csodát.

Świątban és Bólban pravoszláv cerkevek voltak. A miénk zöld, a bóli égszínkék. A zöld volt a nagyobb, mellette egy kút, ahonnan a hívek és az arra járó biciklis turisták vizet merítettek. Minden reggel elsétáltunk erre a megállóba menet, akkor már a liturgiáról jöttek a helyi nők és a kocsmákból a törzsvendégek, ugyanazon az útvonalon. A nők fogták a kendőjüket és szorongatták az imakönyvet, aztán kisétáltak a temetőbe, mert mindenkinek volt ott halottja, akit gyászolni lehetett. Halottat gyászolni maga a teljes bizonyosság, senki nem mondhatja hangosan, hogy életében kellett volna elsiratnod, mert nem illik.

Amikor meghalt Szymon, Pawla kijárt a férje után a temetőbe, és egészen reggelig üldögélt a Bánatos Asszonyok Padján. Megtörtént, hogy valaki váratlanul ment el, és az emberek nem és nem engedték a holtat, mintha a lábánál fogva akarnák visszatartani. De Dorota azt mondta, hogy amikor üres a temető, Pawla férje ott ücsörög Pawlával a Bánatos Asszonyok Padján, és olykor éjszakába nyúlóan magyarázza neki, hogy el kellett mennie.

– Azt mondta, hogy elmegyünk a piramisokhoz, hogy elvisz a provance-i mezőkre. Hogy elmegyünk mindenhová.

Sérelmezte és egy kicsit árulásnak is tartotta, mint egy be nem teljesített ígéretet, és most arra kötelezi magát, hogy mű őszirózsákat és mécseseket hordjon neki, pedig meg sem érdemelné. Minket személyesebben érint a halál, mint azokat, akiket közvetlenül, mondta volna Dorota.

Szymon halála óta viszont Pawlának levendulaillata volt, hogy egyeseknek szinte belefájdult a feje. Egészen őszig. Akkor a száraz leveleket lehetett érezni rajta, mintha esténként azokat rágcsálná, és így szeretné megsürgetni a tavasz eljövetelét. Volt, hogy hajnalban jött a temetőből, és suhogott, mint a lombját hullató hárs, amikor a kis levélpörgők halkan a többire potyognak, és csak akkor lehet hallani őket, ha az ember lefekszik a földre és nagyon figyel. A temető akkor korlátlanul nyitva tartott, Jannak – az öreg bátyuska segédjének – csak egy kulcsa volt, és az is egy ideje már használaton kívül.

Pawla mindig is tetszett Jannak, néha a hajnali derengésben hazáig követte őt észrevétlenül. A szapora léptektől lengett a szoknyája, és meglibbentek mögötte a falevelek. Egyszer úgy látta, hogy Pawla már-már felröppen, és meg kell kapaszkodnia a kalapjában, de aztán arra gondolt, hogy nyilván sokat ivott a bátyuska miseborából. Pawlának mindig sietős volt hazafelé, kihúzta a verandán a kulcsot az árvácskákkal beültetett virágcserép alól, és gyorsan bement a házba. A verandán ritkán világított, mindig csak bent kapcsolta fel a villanyt.

Sokszor lefeküdt a férje sírjára, és olyankor mondott is neki valamit, talán a piramisokról. Van, hogy haragudni akarunk az elhunytakra, holott tudjuk, felesleges. Ököllel az asztalra csapnánk, és mondanánk, hogy ezt nagyon elszúrták, vagy hogy mi szúrtuk el.

Az emberek előbb a lepedőt markolják és belekapaszkodnak, mert úgy gondolják, mindenük megvan, aztán az agyagot morzsolják az ujjaik közt. Az ujjak mozgása meglehetősen hasonló, a szorítás erőteljes, a biztonságérzetünk viszont érthetően különböző. Lepedőt markolni olykor győzelmet jelent, máskor fájdalmat, de többnyire hiszünk a jó befejezésben, vagy legalább egy kis elégtételben. Az élet abszolút következetességében. Túllépünk a sötéten, és üdvözöljük a reggeleket, olykor győzelemittasan, máskor kevésbé, míg egy napon nem marad semmi, amit el lehetne távolítani a küszöbről és későbbre hagyni. Semmi.

Őszre a hárs levélpörgőivé válunk. De meghallja majd valaki, ahogy lepottyanunk?

Pawla reggel kiteregette a lepedőket és az ágyneműt, kakukkfüves zsákocskákat rakott közéjük, többször és erőteljesen kicsapkodta, kirázta belőlük a vizet, és minden csipeszelésnél körbenézett, hogy nem pillantja-e meg őt, amint ott sétál közöttük.

Nem töltötte még be a negyvenet, amikor megtörtént. Határőr volt, mint sokan mások arrafelé, aztán egy januári napon jöttek, hogy közöljék vele a hírt. Akkor még nem tudtam elképzelni, milyen, amikor közlik a hírt, hogy valaki már csak volt. Ez minden, amit mostantól mondhatunk róla. Hogy volt. Egyetlen másodperc alatt két idő vész el. Egyszer minden fotó megsárgul.

Dorota nyilván szívesen elbeszélgetne erről bárkivel, sok időt töltött a temetőben és a kápolnában, ahol a temetések alatt végeztek szolgálatot.

Szymon a halála után is jóképű maradt, így a koporsóban őt is meg lehetett csókolni, nemcsak az ikont, amit a kezében tartott. Jól nézett volna ki az Egyiptomban és a provance-i mezőkön készült fotókon is, végül azonban Pawla már csak így, ebben a formában fog emlékezni rá. Az öreg Aleksij bátyuska hangosan és gyászosan énekelt, hogy meghallja az Úr, ha netán túl sok dolga lenne.

– Kegyelmezz, Uram Istenem, az örök élet hitében és reményében elhunyt szolgádnak… Nagy szürke szakálla volt, ahol a bűneit rejtegette, és azt éjszakánként Mihály arkangyal meg-megrázogatta, ha elveszett embereket kellett felkutatnia.

– Bocsásd meg az elhunytnak minden bűnét, szabadítsd meg a pokol tüzétől, és fogadd be szentjeid társaságába.

A szemináriumban az ő tenorja volt a legerőteljesebb. Sőt egyszer neki köszönhetően megnyertek egy kórusversenyt is. Karmester akart lenni, de meggyőzték őt, hogy a hangja érezhetően hiányozna a kórusból.

Pawla Péter-Pálkor füstölt szalonnát szeletelt, elővette a kenyeret, és levágta róla a címkét, hogy senki ne vegye észre, boltból van. Szeretett volna elfutni valahová, a kertjében lévő meddő almafákon túlra, és messze az udvaron túlra, ahol Aljoška ugatott, és ha lehet, még Igor úr wiatrakján is túlra.

Ehelyett megszorította a bátyuska kezét, és 20 zlotyt nyomott bele.

Pawla anyja letakarta a tükröket, és megállította az órákat a házban. A világon mindentől félt, de legjobban a rémképektől. Dohányt, pipát és pénzérméket tett a koporsóba, hogy a halott megvehessen mindent, amire szüksége van.

– Hisz ő nem is dohányzott – mondta neki Pawla.

– De emiatt ne járjon vissza, ha épp most szeretné elkezdeni.

Amikor úgy gondolta, hogy a bátyuska nem látja, a mellén elhelyezett ikon alá egy üveg vodkát csúsztatott.

– A világi örömöket meg kellene hagynunk az élőknek – mondta jelentőségteljesen, s közben csak úgy mellékesen, ahogy Szymont kísérte.

– Maradt még – jegyezte meg bocsánatkérőleg Pawla.

Előhozta a konyhából az üveget a parafadugóval, és kezdte töltögetni a kis poharakat.

– A kedvenc öltönyét adtad rá? – próbált róla megbizonyosodni Pawla anyja.

– Anya, nem jön vissza, ne félj – mondta szinte bizonyossággal a hangjában.

Pawla és Szymon nem tartottak állatokat, ha nem számítjuk azt a néhány kóbor macskát, akiket Pawla magához vett. Amikor a gazda meghal, a halálát szokás bejelenteni a háziés a haszonállatoknak, hogy ne vigye magával őket, és ne pusztuljanak el másnapra.

A halott nem mindig tudatosítja azonnal, hogy meghalt. Végül is negyven napja van rá, hogy ezt megtegye, de vannak, akik azután sem fogadják el a valóságot. Megtörtént, hogy az elhunyt kiment a házból, hívta a kutyát, ahogy rendesen, az odafutott hozzá és vele együtt távozott. Vagy kihajtotta a rétre a tehenet, mire az reggelre odaveszett.

Pislákoló fénynél suttogtak a halottról, mintha ott sem lenne. A legjobb ruhájába öltöztetve, vodkásüveggel a kezében, amit magával visz a másvilágra, szerette volna még elmondani a feleségének, hogy ne gyászolja. És hívjon szerelőt a tűzhely miatt. Neki nem maradt ideje elintézni.

Pawla Szymon feje mellett ült, Szymon fején az a néhány ősz hajszál, amit annyira szeretett. A gyászolók folytatták a siránkozást, a bátyuska torokhangon énekelt a zsoltárból, Pawla újra bekötötte férje cipőfűzőjét.

Amint elmentek, visszarakta az elemet az órába, és kitakarta a tükröket a folyosón meg a fürdőszobában. Ellenőrizte, hogy nem taposták-e le a katángot a bejárat előtt, vagy a citromfa nem ijedt-e meg annyi embertől és a kis citromok nem zsugorodtak-e össze. Vizet öntött az öregecske könnyezőpálmára és újraélesztette, amely éjszakára aztán a hatalmas leveleit fáradtan az ablakpárkányra ejtette, és ebben Pawlával megértették egymást.

Pawla a fáradt szemére pillantott a tükörben, megmosta a fogát, és bekrémezte az arcát. Egymáshoz igazította a két fogkefét a pohárban, és lekapcsolta a villanyt. Utoljára indult megcsókolni a férjét, aki úgy feküdt, mint a dió a héjában. Soha nem aludt így, nem szeretett a hátán feküdni.

– Jó éjszakát – mondta. És kivette a dohányt a koporsóból, amit az anyja rejtett a markába.

Dorota azt mondta, hogy ne nézzek ködben a hátam mögé, mert meglátom őket. Minden alkalommal, amikor a mocsarak körül sétált, egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Láttam, amint időnként becsukja a szemét, akárcsak a kocsin a hajnowkai Kaufland körül. Viszont nem tett úgy, mintha keresne valamit a táskájában, és az orrát sem úgy fújta, hogy a zsebkendő eltakarja a fél arcát.

Olyan volt ez, mint átkelni a hídon és közben félni a magasságtól meg a folyótól. Becsukjuk a szemünket, és elszámolunk tízig. De Dorota nem félt. Gondolom. Vagyis, talán egy pillanatig, aztán megszokta. Soha nem kérdeztem rá, magától beszélt erről, és keveset. Csak amikor akart.

– Néha kiabálnak.

Hazafele tartottunk az iskolából, kint rekkenő hőség volt, gyalogoltunk Hajnowkából. Dorotának új szandálja volt, ami lehorzsolta a nagylábujját, a lápos mellett mentünk, mint minden nap. A buszpénzből áfonyás porfagyit vettünk.

– De csak akkor kiabálnak, amikor csönd van. Nem mindig.

– És mit kiabálnak?

– Mindenfélét. Nem érteni őket. Ők a maguk módján kiabálnak, nem úgy, mint mi.

Hosszú szempillája volt, a világon a leghosszabb, és a legcsillogóbb haja, ami mindig másképpen fénylett a napon.

– Néha csöndben vannak. Mondani akarnak valamit, és azt várják, hogy megértsem őket.

– És mi történne, ha egyszer elmondanák nekünk? – kérdeztem.

– Nem tudom. Mert soha nem mondják el.

Nem mindig értettem őt. Tényleg meg akartam érteni, követelni, hogy magyarázza el, miről beszél. Megrázni, megragadni a fénylő copfját, és azt mondani, hogy ne találgasson, és ne csináljon már úgy, mint aki többet tud mindenki másnál, de soha nem tettem meg. Nem tehettem.

Annak ellenére, hogy máig azt gondolom, az egyetlen barátnője voltam, nem jutottam egészen közel ahhoz, amit magával, magában hordott. Nem lehetett. Ez Dorota része volt, ugyanúgy, mint a fájdalom és az összes titka, amelyek finom sziszegéssel a bőre alá másztak és a hajába gabalyodtak. Volt, hogy ezek a sárga csempével kirakott kád lefolyócsövéhez tapadtak, de mindig megtalálták a visszautat.

Fogalmam sincs, mit bírna ebből Dorota elmondani nekem. Egy idő után, amint elkezdtem tudatosítani, mekkora teher ez a vállán, már nem akartam többet tudni. Egy alkalommal biciklivel jöttünk az orlai búcsúból. Rutka és Grabowec között a mocsárnál olyan gyorsan pedálozott, hogy leesett a lánca és előrebukott. Lehorzsolta a kezét és az arcát, összesározta a térdét, de a tekintete egészen különös volt, mintha ez őt egyáltalán nem érintené, mintha valami más dolog nyugtalanítaná, amiről senkinek nem beszélhet. Sántikálva tolta a biciklit, de továbbsietett.

– Van otthon olyan zöld fertőtlenítő vizecskénk, nem akarod letisztítani? – kérdeztem.

– Nem, este megmosom szappannal.

– És nem fáj a lábad? Nincs kificamodva?

Dorota a fejét rázta.

– Mert nem mindig kezd el rögtön fájni, van, hogy csak másnapra dagad fel – folytattam.

– Borogasd ólomecettel, de ha holnap is fájni fog, akkor ne menj be az iskolába. Majd azt mondom, hogy röntgenre mentél.

Csak akkor vettem észre, hogy Dorota csendben sír.

– Kérsz zsebkendőt? – kérdeztem.

Dorota megrázta a fejét, és szó nélkül mentünk tovább hazafelé.

—

*     A fordítás a Művészeti Alap (Fond na podporu umenia) támogatásával valósult meg. Realizované s finančnou podporou Fondu na podporu umenia.

Paszmár Lívia fordítása