Nagy Hajnal Csilla: Részletek a Polipfarm című verses regényből

Kép: ISZ 2022/1.

 

Halászháló (Márk)

 

Egyszer
egy szép napon
(vagyis igazából
egyáltalán nem biztos, sőt,
egészen kicsi a valószínűsége, hogy
szép lesz az a nap, amikor)
egy egyetemi előadóterem pulpitusa mögött állva
fog valaki beszélni erről az egészről.

Sokkal összetettebben, mint én most.

És hitelesebben.

És egy szava sem lesz igaz.

*

Úgy képzeld el, mint mondjuk egy
félig egzotikus nyaralást.

Egy wellness-hétvégét.

Vagy fene tudja, neked mi…
annyira nem…
még nem..
vagyis…

Ha jól sejtem, most találkozunk először.

Érthető ez a bágyadt mosoly, ami
most kiült az arcodra, de
meg kell értened,
hisz hallod…
ezt az egészet…
ez az egész…
és én az elejétől fogva…

Szóval nálam sose lehet tudni.

Ennyi azért csak világos.

De szóval úgy képzeld el, mint valamit,
amit időnként szinte bárki,
jó, nem, de a lakosság egy tetemes része
megengedhet magának,
ha igazán akarja.

És ezt
mindenki
igazán
akarta.

Kicsit döbbenetes, de
kicsit egyértelmű is, hogy
miért…
hogyan…
hogyhogy…

Én eleinte csak vásároltam.

Először célzottan.

Voltak helyek, ahová eljutottam
már előtte is, de még
annyi mindent szerettem volna látni.

Gyűjtöttem elegendő pénzt egy
indiai szőnyegkereskedő
esküvőjének emlékére.

Épp elvált.

Csodálatos volt.

Megvettem egy amerikai fickó
egyiptomi nászútját a
feleségével, aki
négy hónapja halt meg.

Sehová sem kellett mennem többé.

De néha kicsit túltelítődött
a…
nem is tudom…
valahol megvan…
felírtam…
vagy kitöröltem…

El kellett kezdenem árulni őket.

Szinte mindent eladtam az
első szerelmemből.

Legjobban a szeretkezésekért fizettek.

Egy kis idő múlva már több emléket
adtam el, mint amennyit
vásároltam.

Anyámat majdnem teljes mértékben eladtam,
de természetesen
nem kaptam érte sok pénzt,
csodálkoztam, hogy kaptam
valamit egyáltalán.

Nyugtalanító volt erre gondolni.

Hogy valaki a nyomor és az
elhagyatottság emlékét hiányolná az életéből.

Én viszont felszabadultam.

Megtartottam belőle egy keveset, hogy mindig értsem,
a többit miért nem.

De maradt azokból is valami
lappangó érzés
ami próbált képekbe kapaszkodni
sikertelenül
pedig én azt hittem
hogy az érzések az emlékekhez tartoznak
de nem ment…
vagyis…
ezt is csak sejtem…
hogy ezek összetartoznak…

El tudod képzelni milyen lehet
folyamatosan
halászhálónak érezni magad?

Nincs rá jobb szavam.

Lehet, hogy valamikor volt.

Már nem tudtam emlékeket venni,
és elfelejtettem, hogyan kell
teremteni őket.

Halászháló voltam.

Minden, amivel szembekerültem,
mindenki, akivel találkoztam,
halak…
én egy használhatatlan…
így nem lehet…
átúsztak rajtam…

Már nem tudom, érted ezt? Már nem tudom, hol kezdődök én, de
inkább azt mondanám, már nem vagyok biztos benne, elkezdődöm-e
valahol egyáltalán, egy ideje nem merek tükörbe nézni, nincsen a lakásban
egyetlen felület sem, ahol véletlenül megláthatnám magam, folyamatosan
megijedek a bőrömtől, de mintha amúgy is köd telepedett
volna a látásomra, és tudod, ez talán segít is az egészben valamicskét.

*

Végül eladtam az egyiptomi nászutamat
a feleségemmel, aki
két éve halt meg.

 

Mindjárt jobban leszel (Volja)

 

mély levegő, mély levegő, Léna, mély levegő, mondom, tudsz lélegezni, nyugodj meg, csak úgy érzed, mintha kifogyott volna az oxigén a világból, de a barátunk megint lassút bólintott, úgyhogy az égegyadta világon

nincsen semmi baj,

úgy, megnézem a szívverésed, ne ijedj meg, a nyakadon tudom most a leginkább, bár szinte látom is az erek dobogását, rendben, elég gyors, de ez teljesen normális, várható volt, úgy, nagyon ügyesen lélegzel, most tessék, lassan idd meg ezt a pohár vizet, nagyon jó, nagyon jó, ügyes vagy,

mindjárt jobban is leszel,

na, most ezt a kocka csokoládét, jól rágd meg, vagy olvaszd el a szádban, őszintén nem emlékszem, mik a csokoládéevési szokásaid, hah, gyere, fogd meg a kezem, csak átülünk ide erre a fotelra, jó lesz,

egy kérdése lenne a macskaképűnek viszont, mert ugye azt mondtad, még sohasem csináltál ilyet, még sohasem ültél ilyen székben, de miközben ébredeztél, azt írta nekem egy cetlire a barátunk, mert azt ezek a gépek érzékelik, hogy új utat kell-e törniük a szinopszison át az agyadba, vagy már taposott benne ösvényt a techno- lógia, érted, és szóval azt mondja, kicsit zavaros volt ez az ösvény, de a gép szerint

egyértelműen ott volt,

szóval két lehetőség van, az egyik az, hogy hazudtál nekünk, ez sem volna egy óri- ási probléma, a gépnek, és nekünk is, tulajdonképpen teljesen mindegy, hányad- szor ülsz bele abba a székbe, viszont ebből az ijedt tekintetből nagyon úgy tűnik, hogy a másik lehetőségről van szó,

szóval, ne ijedj meg, kérlek, Léna, de úgy tűnik, és eddig csak legendákat hallottam ilyesmiről,

de úgy tűnik, használtad már, vagy használták már rajtad ezt a technológiát korábban, egy olyan verzióban, amely magának a használatnak az emlékétől is megszabadít téged,

de…

igen, tudom, eszelős, de ezt az emléket nem fogjuk tudni előhozni benned, hacsak nem találod meg a konkrét kazettát, amit használtak, vagy azt a valakit, aki átvette,

Volja… nem tudom, de… szinte semmire nem emlékszem abból, amit az előbb beleültettetek a fejembe,

érdekes, érdekes, nem teljesen meglepő mondjuk, a kazetta állapotát elnézve, nem, nem, nem volt veszélyes, legalábbis nagyon-nagyon minimális esély volt rá, hogy bármiféle veszélynek tennéd ki magad, és ha igen, az is csak egy olyasfajta veszély, ami már eleve adott, ha ebbe a székbe beleül valaki,

el tudnád mesélni, mégis, mi az, amire emlékszel?

az, hogy elmesélni, nem a legjobb szó arra, amire most képes leszek… benyomások, érzések, a legerősebb, amit éreztem, az a hiány volt, és valamiféle gyász, de egy beletörődött gyász, mintha egy gyász emléke lett volna, de nem az emlékből konkrétan szerzett gyászé, nem tudom ennél jobban elmagyarázni, de olyan volt, mintha találkoztam volna egy hiánnyal, ami a saját gyászom emlékét hozta felszínre bennem, de, Volja –

én nem tudtam, hogy van bennem gyász, és most sem tudom, mit gyászolok,

hm, hm, érdekes, nagyon érdekes,

azt hiszem, ezt az egészet össze kellene illeszteni valahogy, mert úgy tűnik, Léna, hogy nem egymástól független dolgokra jöttünk itt rá, és most figyelj rám, van itt még valami, bármi, amire emlékszel abból, amit az előbb ez a gép átadott neked?

színek, homályok, semmi, ami bármihez hasonlítana, egy üresség, egy hiány, és… nem tu- dom pontosan leírni, de mintha szert tettem volna valamiféle bűntudatra,

a sajátodnak érzed, vagy olyan, mintha egy befőttesüvegben tetted volna fel a polcra?

teljesen a sajátom, az egész, mindent a sajátomnak érzek, de egy üvegfalon át, de ez az üveg- fal is én vagyok, és van a fal mögött valami, egy közeg, olyan közeg, ami valahol szintén én vagyok, de mintha én abban a közegben nem tudnék életben maradni,

Léna, lehet, hogy ezt a kérdést meg fogom bánni, de honnan szerezted ezt az emléket?

egyik nap, amikor hazamentem… egyszerűen ott volt az ajtó előtt, belül, a lakásomban, és valahogy olyan ismerősnek tűnt, de nem tudtam felidézni, honnan,

figyelj, ez csak egy elmélet, de nagyon valószínűnek látszik, hogy az emlék, amit most beléd tápláltunk, belőled származott,

ez mit jelent?

semmi különöset, de ennek az emléknek úgy kellett volna visszailleszkednie beléd, mint eső- cseppnek az óceánba, nincs annál természetesebb érzés, mint amikor egy érzés hazatér,

az a baj, hogy sérült volt a kazetta?

biztos, hogy az sem segített, de ahogy arról beszélsz, hogy hogyan is a sajátod ez az emlék, olyat még nem hallottam, hogy valami úgy a sajátod, hogy nem tudnál benne életben maradni,

mit csináljak, Volja?

miért érzed úgy, hogy bármit kellene csinálnod?

most már értem, hogy ez a hiány hozott hozzád, de nem teljesen értem, hogy miért éppen hozzád hozott ez a hiány,

igen, annak tényleg nincs semmi értelme, mint ahogy ezt már párszor említettem én is, van ebben az egészben valami nagyon furcsa, de nem tagadom, sosem tagadtam, mennyire jó téged újra látni, fáj, de jó, persze most jött az a csaj, akit még alig ismerek, de nem ez a lényeg, hanem hogy én is éreztem, és azt hittem, talán, igen, azt hittem, hogy te is érzed ezt a lezáratlanságot, és hogy valahol ez az, ami miatt megkerestél en- gem, de most már látom, hogy nem ennyire prózai és nem is ennyire költői ez az egész,

Léna, azt hiszem, a saját sérült emlékedet hoztad ma el ide, és azt hiszem, ha minimá- lisan is, de valószínűleg nekem is közöm van ehhez az emlékhez,

lehetséges,

láttál bármi mást? próbálj meg visszagondolni az üveg falra, és arra, mi van mögötte, abban a közegben, ahol te nem élnéd túl,

egyszerűen csak… víz, rengeteg víz,

víz, értem, és látsz benne bármi mást önmagán kívül?

homályosan… színekből, mintha összeállna… igen, már látom, hatalmas és lassú, nem is értem, eddig hogyhogy nem láttam, hisz ez a lényeg, az egészben ez a lényeg,

mi van az üveg fal mögött, Léna?

egy polip

 

Hirtelen csuklómozdulat (Márk)

 

Ma olyan nyugtalannak tűnsz.

Mintha keresnél valamit.

Tudom, hogy tulajdonképpen folyamatosan
keresel valamit, ezért egyáltalán nem kellene
meglepjen, ha ez véletlenül látszik rajtad.

Igazából nem is azt mondtam, hogy meglepne.

Engem semmi sem lep meg.

A meglepődés tulajdonképpen egy pánik, és én
nem engedhetem meg magamnak a pánikot,
semmi ilyesmit nem engedhetek meg magamnak,
semmilyen érzelmi alapú reakciót, mert
nem tudom a legkevésbé sem megállapítani,
honnan jön,
merre tart
az érzés, de lehet, hogy én vagyok
nyugtalan,
igen…
talán mindig én…
de ezt nem szabad…
erre nem…

*

Szóval ha jól értem, te semmit
nem tudsz erről az egészről.
Azért találtál meg engem,
hogy
érts valamit arról, ahogy most kinéz a világ.

De nem tudod,
nem érted, hogy miért akarod érteni.

Azért találtál meg engem,
hogy
megkeress.

*

Akkor így képzeld el.

Hogy megigazítom ezt a pokrócot az ölemben,
igen, pont ahogy te, és
azt mondom, hogy tessék, most
mesélek neked valamit.

Ekkor válok folyékonnyá.

Amint kimondom azt, vagy talán már
a pokróc igazításakor, amikor
én már tudom, előre visszaemlékszem arra, hogy
tudom, most
mesélek neked valamit.

*

Nagyon sokáig egyáltalán nem gondoltam bele,
mit jelent ez az egész.

Már rég benne voltam, sőt talán már rég túl is voltam a
függőségen, mire
igazán fel mertem tenni magamnak a kérdést,
hogy ki vagyok én,
miért vagyok én, így, hogy
bennem annyi mindennek nem én vagyok a forrása.

Egy időben álmatlan éjszakákat gyűjtöttem, olyanokat,
amilyeneken teljes könyvtárakat olvastak ki.

Ez meglepően drága időszaknak bizonyult.

Nem,
miért hazudok neked,
egyáltalán nem volt meglepő.

Utólag, amikor fel mertem, fel tudtam tenni
ezeket a kérdéseket magamnak, akkor
nyúltam vissza igazán ezekhez az emlékekhez.

Ekkor kezdtem a forrás gondolatával foglalkozni.

Hogy én és a világ, ha nevezhetjük így, ha
nevezhetünk így engem is,
eleve össze voltunk olvadva, így ez a forrás
mindig én voltam.

Kitisztult az elmém, akkor már rég, és azóta se vágtam
és soha többé nem vágok ebbe az üzletbe,
pedig akkor még nem volt illegális, és
csak később kellett elmenekülnöm, és kivárnom, amíg
nélkülem hajtják végre ezeket az úgynevezett
purifikációs folyamatokat.

Mire menekülni kezdtem, már rég rájöttem, milyen
fölöslegesen őrültem bele ebbe az egészbe.

Nyugtalanított az őrület fölöslegessége,
nyugtalanított és megnyugtatott.

Nem volt muszáj,
így aztán igazán
megtehettem.

*

Ezt próbáld meg megérteni.

Hogy most, ahogy felállok és idebotorkálok a kávégéphez,
igen,
kövess,
ehhez az egyszerűnek tartott és nevezett mozdulatsorhoz
megint csak folyékonnyá kell válnom.

Ahhoz, hogy megfőzzem ezt a kávét,
magamnak és neked,
több száz emléken kell egy pillanat alatt átfolynom,
számtalanszor rendelkezem a vízöntés képességével,
mind egy kicsit másképp működik,
bizonyos emlékekben magasra emelem a kancsót öntés közben,
és a hosszú, vékony, elnyúló sugárban hiszek,
máskor a hirtelen csuklómozdulatban, és abban, hogy így majd
a lehető legkevesebb víz megy pocsékba, de vannak olyan
emlékeim, ahol harsányan kinevetem ezt az elgondolást,
és a lehető legmagabiztosabb koreográfiában juttatom a vizet a helyére,
és van egy remegő kezű emlék,
nagyon óvatos,
nagyon törött,
félelemmel teli, ahol
csakis egy tölcsérrel vagyok az öntésre képes.

Amíg a kávé leforr, bögrét kell választanom,
jelen esetben két bögrét,
ez az egyik legnehezebb pillanat az egészben, mivel a legtöbb
emlékem tapasztalatával olyan bögréket kezdek el
a rozoga szekrényben keresgélni
(sőt, néha eleve olyan szekrényt), aminek
semmi köze ehhez a realitáshoz.

Ilyenek a döntéshelyzeteim.

A legegyszerűbb, a legfájdalommentesebb az, ha
sikerül minden elvárásomat elengednem, és
úgy teszek, mintha egy ismeretlen szekrénybe nyúlnék
ismeretlen bögrék után kutatva,
két kézzel, nincs tétje, nincs súlya,
konstatálom a választást, és miután
a pultra helyezem őket, már kezd
derengeni a létezésük.

De a legnagyszerűbb érzés mégis az, ha sikerül
rátalálnom arra az emlékre, amelyik pontosan ebből a
szekrényből, pontosan kettő, pontosan itt
található bögrét keresett.

Ekkor egy pillanatra minden rendben levőnek tűnik a világban, és
érzem, hogy…

…azért találtam meg őket,
hogy
legyen mit keresnem.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/1-es számában.

 

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Költő, író. Legutóbbi kötete Hét (2021) címmel jelent meg a Scolar Kiadónál. Isztambulban él.