Szalay Zoltán: Sivatagi só (regényrészletek)

Elízium

Szeptember eleje a titkos remények ideje. Az az óra, amikor már tudjuk, hogy elárultak bennünket, de még pislákoló bizalommal nézünk árulónk szemébe.

Szeptember elején megfeneklett egy francia sétahajó egy homokpadon néhány száz méterre a falunk határától. Mint annyi mindenről, erről is Ernő bától, a bicikliszerelőtől szereztünk tudomást. Egy hétemeletes, robusztus, mégis kecses óriás, amelynek a fedélzetén éjjel-nappal tombol az élvezet. Mintha egy külön világ lenne, amelynek semmi köze mindahhoz a nyomorhoz, nyűghöz és fájdalomhoz, amely a partról integet felé. Így mondta Ernő bá.

De hogyan kerül egy francia sétahajó a Dunára, amikor Franciaországot a Duna messziről elkerüli?

Erre senki nem adott választ. A hajóról nem lehetett csak úgy kérdéseket feltenni, ahogy nem lehetett kérdéseket feltenni a Szűzanya szeplőtelen fogantatásáról sem.

Úgy hívták, Elízium. A beszámolók szerint olyan hosszú volt, mint a Jednotától a templomig, ami legalább kétszáz méter. Azt beszélték, a százfős személyzet tagjai között profi maszszőrök, teniszedzők és mozigépészek is vannak, a főszakácsot pedig az angol királyi udvartól szerződtették. Az Elíziumon kétszer akkora bálterem van, mint a pozsonyi Csemadok-központban, és egy saját színtársulat is utazik a fedélzetén. Az uszodák, szaunák, minigolfpályák természetesnek számítottak, de állítólag van egy olyan terme is, amelyben tetszőleges hologramokat lehet előhívni, mintha egy virtuális valóságba csöppennénk.

Mindez azonban csak addig működik, amíg búgnak a hajó irdatlan turbinái és pörögnek a monumentális hajócsavarok, lankadatlanul hajtva előre a kolosszust; csakhogy az Elízium most megfeneklett, és az álom hirtelen félbeszakadt.

Akkor győződhettünk meg Ernő bá beszámolójának igazságáról, amikor a falut civil ruhás rendőrök árasztották el; Gergő haverom mondta róluk, hogy ezek civil ruhás rendőrök, én először azt hittem, csak kóbor idegenek. Bajuszos, furcsán szürcsögő-szipogó és köpködő, enyhén kopaszodó férfiak voltak, az a fajta, amelyik elöl már nagyon kopasz, de hátul még nagyon gubancos. Gyanakvóan méregettek minket, ahogy elbicikliztünk a templomig, majd vissza. Ott álldogáltak a Jednota előtt, tökmagoztak, és a héjat a földre köpködték.

Apróné ezért durván megcsavarta volna a fülüket.

Anyám azt mondta, a hajón veszélyes elemek utaztak, és amikor kimondta, hogy elemek, furcsán kidülledt a szeme, mintha maga sem akarná elhinni, hogy ezt a szót használta. Amikor viszont félig elfordította az arcát, láttam rajta a forró vágyakozást.

Mindenkinek ez volt az arcán, kivéve azokat a civil ruhás rendőröket, akik csak unottan gyanakodtak. Nem kérdeztek senkitől semmit, hiszen a hajóról nem lehetett kérdéseket feltenni.

Késő nyári sár borította a Duna-partot, az a fajta, ami egyszerre szikkadt és cuppogó – az augusztusi viharok esővizéből táplálkozott. Gergővel napokig minden délután kiosontunk, a biciklinket gallyakkal takartuk le, és gyalog vágtunk át az aljnövényzeten a Dunáig. Gergő azt mondta, még sosem látta ilyen kiszámíthatatlannak a Duna sodrását. Valóban, mintha nem tudta volna eldönteni, merre folyjon, örvények szabdalták a vízfelszínt, mintha megbomlott volna a folyó máskor olyan tiszta tudata. Egyszer úgy tűnt, magas a vízállás, mert a fűzfák tövéig felcsaptak a hullámocskák, máskor egész mélyre húzódott vissza a vízszint.

Órákig caplattunk, de a hajót nem találtuk meg.

Odaát kellett lennie – körülbelül a házunkkal egyvonalban húzódott a háromszáz méter hosszú Hód-sziget, amelynek a másik oldalán széles homokpadok nyúltak el. Magas füzek és burjánzó bokrok borították, és mi csak azt láttuk, hogy mindez furcsa, idegen fényben fürdőzik. Ott kellett lennie a hajónak a sziget túloldalán.

Pár nap múlva megjelent a rózsaszín ruhás kislány. Azt mondták, lehetetlen volt a szemébe nézni. Tizenkét éves lehetett, épp, mint mi, és elrongyolódott rózsaszín ruháját olyan méltósággal viselte, mintha egy párizsi bálteremben készülnének őt épp szépségkirálynőnek megválasztani. Mezítláb caplatott az utcán, érthetetlen nyelven magyarázott, mintha igazgyöngyök pörögtek volna a gyöngyházfény ajkai közül.

Mindenkit megállított, akit meglátott, és hosszan beszélt, mintha meg akarná igézni az embereket. Nem lehetett a szemébe nézni, nehogy tényleg megtegye.

Az jutott eszembe, vajon hasonlíthatott-e ez a rózsaszín ruhás lány arra a Miškára, akinek a háza az egyik karácsonykor leégett, és akivel szintén senki nem állt szóba a faluban. Nem tudtam meg, mert mire hazaértem a suliból, a lány nyomát sehol nem találtam.

Nem derült ki, hogyan jutott be a faluba, és az sem, hogyan reagáltak rá a civil ruhás rendőrök. Talán csak bámulták, köpködték a tökmaghéjat, és tovább szívták az orrukat, mint a disznók.

Másnap anyám azzal fogadott, látta a hölgyet. Anyám a konyhaasztalnál ült, és a távolba meredt, mintha Napóleon császárrá koronázása zajlana épp a szeme előtt. Egy könyv hevert előtte az asztalon, a könyvtárból szerezhette be, a borítón egy furcsa név: Molière. A hölgy nagy termetű volt, mint egy igazi matróna, mondta, mégis törékeny. Minden mozdulata magától értetődő, mégis megjósolhatatlan, minden gesztusa ismerős, mégis távoli. Rikító sárga ruhát viselt, mezítláb volt, a talpára sár tapadt, és az arcát is apró kis sárpacák pettyezték. Úgy beszélt, mintha egy Molière-darab nagymonológját mondaná, pihegte anyám, és finoman megérintette az előtte fekvő könyvet. Na de mégis mit akart, kérdeztem. Anyám rámnézett, és lágyan elmosolyodott. Azt hiszem, meg akart mutatni valamit, mondta, és könnyek gyűltek a szemébe.

Mások is látták a sárga ruhás hölgyet, de azt nem tudták megmondani, hogyan jutott be a faluba és hova tűnt ismét.

Feszültség gyülemlett fel a levegőben, de senki nem beszélt róla. Csak azt mondogatták, a Jednotában, a buszmegállónál, a telefonfülke előtt sorakozva, pusmogva, mert a civil ruhások mindenhol ott füleltek, hogy valami történni fog. Valaminek történnie kell. Amikor este elhallgatott az utca, elült a járművek zaja, elhúzott a fél kilences busz a Jednota előtt, és már csak elvétve vonyított fel egy-egy kutya, mindenki a Duna felé fordulva hallgatózott. Lágy és mégis zsibongó dallamok úsztak a levegőben, pattogó ritmusok, amikben nem volt semmi keresetlen bárdolatlanság. Összeszorult a torkunk, és mágnesként vonzott minket ez a delejes erő a Duna felé. Nehéz volt neki ellenállni.

Másnap szombat volt, és délelőtt katonai teherautók jelentek meg a Jednota előtti téren és a községházánál. A bakancsos, buzogányarcú parancsnok a polgármesterrel tárgyalt, míg mi bezárkózva vártuk a fejleményeket, és riadtan kaptuk fel a fejünket, amikor dél körül otromba kelepeléssel egy helikopter jelent meg fölöttünk. Ekkor már kiözönlöttek az emberek az utcára. Először csak bámultak, de nemsokára mindenki elindult a Duna-part felé, mint egy úrnapi körmenetben.

Benyomultunk az erdőbe, nők, férfiak, gyerekek, öregek, és mohón törtettünk előre, mintha ezek lennének az utolsó pillanatok, amikor még ránk kacsinthat a remény csalfa lidérce.

A Hód-szigettel szembeni partszakaszt ellepték a felfegyverzett, bakancsos-sisakos katonák, akik egyszerre tűntek nevetségesnek és hátborzongatónak. Anyám megfogta a kezemet, és én bátortalan reménykedéssel néztem rá. Furcsa fényt láttam vibrálni a többiek máskor olyan fakó és kifejezéstelen arcán. Nem ismertem rájuk, nem ismertem magamra. A helikopter zaja elnyomott minden beszédet, így nem értettem, mit mondtak a többiek a katonáknak, és nem értettem, mit válaszoltak a katonák, csak azt láttam, hogy előretartott kézzel szorítanak bennünket vissza a parttól, míg a helikopter a Hód-sziget fölé szállt, és leeresztett valamit, talán egy hágcsót, talán egy láncot, ezt nem lehetett kivenni a zűrzavarban. Egyre nagyobb lett a tolongás, és a tömeg a katonák felé nyomult, akik kiabáltak és hadonásztak, és felemelték a fegyvereiket. Talán valakik megkérdezték tőlük, mi a francért kell ennyire vigyázni erre a sétahajóra, de a válaszaikat nem lehetett érteni.

Valahol a katonai sorfal szélén néhányan áttörtek, és belevetették magukat a Duna hullámaiba.

Remegtek az őszi nap sugarai a vízen, ahogy erejüket vesztve áttörtek a felhőfoszlányokon, és elnyelték őket a zavaros örvények. A Duna még mindig nem tudta, merre kellene folynia. Vadul lubickoltak az emberek a vízben, és egyszeriben azt hallottam, kiabálnak: gyertek, gyertek ti is, egyáltalán nem hideg.

Ennyire egyszerűek a varázsigék.

Mindenki menni akart, mindenki át akart úszni a Hód-szigetre. Valahonnan előkerült egy katonai motorcsónak, és körbevette az úszókat, és ekkor a helikopterrotor irdatlan zaján át azt hallottuk, hogy lövések dördülnek.

Valaki beleeresztett egy sorozatot a Dunába.

Csend lett, mintha mindenki egyszerre hunyta volna le a szemét.

Aztán felbolydult a tömeg, és mindenki hanyatt-homlok menekülni kezdett a fák között. Felhorzsolták az arcbőrünket a szemünkbe csapódó gallyak, és meg-megbotlottunk a gyökerekben, mintha a föld alól előbújó manók markolták volna meg a bokánkat. Elvesztettem anyámat, és hiába kiabáltam, nem hallottam semmit a helikoptertől és az egész hangzavartól. Elszivárgott az erő a tagjaimból, és alig bírtam felvánszorogni az erdő szélén a töltésre, ahol már ott lihegtek a többiek, köztük anyám is. Sápadtak voltak és zaklatottak. Hallottuk, hogy egyre több motorcsónak zümmög a Hód-sziget körül, és a helikopter még vagy egy órán keresztül ott szitált, de olyan alacsonyra ereszkedett, hogy nem láthattunk belőle semmit, csak a rotorja szelét éreztük az arcunkon. Amikor délután végül felemelkedett és nagy robajjal tovaszállt, bamba csend ereszkedett a tájra.

Aznap este úgy bóklásztak a faluban az emberek, mintha nem találnák a házukat. Arról suttogtak, a Soós Iza néni két unokájának sikerült átúsznia a szigetre, és nem jöttek vissza. Mások azt mondták, kifogták őket a katonák félúton, és magukkal vitték őket a gumicsónakjukban.

A katonák teherautói estére elrobogtak, és hiába hallgatóztunk, nem hallottuk többé azokat a finom dallamokat a Duna felől.

Azt már nem kellett kimondani, hogy a katonák alighanem leemelték a homokpadról az Elíziumot, hogy újra feldüböröghessenek a turbinái, és folytathassa útját a partoktól biztos távolságban.

Ezzel ért véget. Senki nem mondta ki többé annak a hajónak a nevét.

Másnap keserves, kérlelhetetlen eső borította sötétbe a tájat, és járhatatlan sártengerré változtatott mindent. Senki nem mozdult ki, csak kókadtan meredtünk kifelé az ablakon bele a fullasztó, komor feketeségbe. Anyám lekozmált rizsének és nyers belsejű grillcsirkéjének a szaga terjengett a házban, és míg én az ablaknál ácsorogtam, ő úgy bámulta a tévét, mintha a tekintete egy végtelen üreg mélyébe veszett volna.

Gömbvillám

Ildi volt a legjobb csatár. Nem tudták védeni a bombáit, és képes volt bárhonnan kapura rúgni. Én hátvédként tébláboltam a pályán, és inkább kerültem a labdát, mert nem hiányzott, hogy pofán rúgjanak vele. Inkább Ildit figyeltem, aki sugárzott, amint a pályára lépett.

Egy ideig próbálkoztak vele, hogy a lányokkal járjon tornára, de hamar letettek róla, amikor látták, mit művel a focipályán.

Alacsony volt, rövid szőke hajú, és furcsa kötött mellényekben járt suliba. Még focizni is ezekben a színes pamutmellényekben focizott. Dokumentumfilmekben láttam ilyesmit, hogy Peruban az inkák leszármazottai hasonló kötött cuccokban rúgják a bőrt az Andok hófödte csúcsai alatt. Ildi is olyan volt, mint egy mogorva bennszülött. Nem sokat beszélt, minden egyes szava szigorú volt, és utálta a felesleges köröket. Mindig egyenesen kapura tört.

A szeme olyan volt, mintha az Andok tűzhányóinak a fénye lobogna benne.

Még Csóka Jani is tartott tőle, de nem tudott vele mit kezdeni. Régóta szervezkedett, hogy valahogy kiiktassa Ildit, de nem tudott rá embereket találni, mert hallani sem akart róla senki, hogy Ildire rámenjenek. A rémálmaikban jöhetett elő a Csóka Jani-féléknek, hogy egyesével elroppantja a csontjaikat. Ildi vastag csontú volt, mégis gyors, és mintha a tarkóján is szeme lett volna. Ha a háta mögött volt a labda, akkor is tudta, hogy kell helyezkednie. A pályán sem tudták felrúgni, pedig próbálkoztak. Mire becsúsztak volna neki, ő már messze járt.

Csóka Jani úgy hívta őt, Hímkanca, de ez a név nem terjedt el. A többiek inkább nem beszéltek Ildiről, mintha nem is a mi osztályunkba járt volna, vagy mintha nem is lenne a földön. Neki mintha megfelelt volna ez. A lányok úgy néztek rá, mint valami ritka, undorító betegségre.

A tanárok általában a vezetéknevén szólították. Szabó. Senki nem hívta Ildinek. A Szabó az apja neve volt, akit Ildi utált. Ez volt az egyetlen dolog, ami kiderült róla, mert ezt gyakran emlegette, amikor az órákon a család került szóba. Nekem nincs családom, csak anyám van, mondta, mert az apám egy mocsadék, aki elhagyott minket, mondta, és én gyűlölöm az apámat. Nekem nincs családom, mert a rohadék apám szétverte, amit soha nem bocsátok meg neki. Akkor menjünk is tovább, miért fontos a ragaszkodás a szülőföldünkhöz, hangzott a felemelt hangú mondat a tanári asztal mögül. Ildi apját senki nem ismerte közülünk, de az anyja fel-felbukkant a suliban, és nem hasonlított Ildire. Magas, hosszú hajú, törékeny nő volt, akiben semmi nyoma nem volt annak a tömény erőnek, ami a lányából sugárzott. Finom blúzokban járt, szerényen felékszerezve, és leginkább lemondó mélabú áradt belőle. Láttam magam előtt, ahogy ebbe a bánatba gubózva kötögeti lányának esténként a színes mellényeket a karosszékében.

Ildinek mégiscsak volt egy barátja. Az egyik tornaórán árulta el. Észrevehette, hogy másként nézek rá, hogy a lángokat fürkészem a szemében. Kivette a kezemből a gránátot, és azt mondta, figyeljem a mozdulatait. Elhajította az udvar másik végébe, a diófa tövéig, és még csak meg sem erőltette magát. Jóska bá rémülten nézett, és gyorsan továbbot intett. A következő feleakkora távolságra se tudta eldobni a hülye gránátot.

Gránáthajítás után félrevonultunk a többiektől Ildivel. Megkérdeztem tőle, ki készíti neki ezeket a színes mellényeket. Kicsit gyerekes daccal a hangjában mondta, hogy az anyja. Az anyád nagyon csinos nő, mondtam, mire rámvillantotta dühös tekintetét. Az anyám szenved, vágott vissza. A férfiak miatt szenved, akik mindent tönkretesznek. De te megvéded őt, igaz, kérdeztem. Vállat vont, és kissé odébb húzódott.

Egy másik alkalommal megint dobáltunk valamit az udvaron, furcsa, megnyúlt labdákat, ez a dobálás volt Jóska bának a mániája. Ildi megint kivette a kezemből azt a valamit, amikor látta, hogy csak bénázok, és megmutatta. Nem futott neki, egyhelyből is kétszer olyan messzire hajította, mint bárki más. Jóska bá csóválta a fejét, és továbbot intett.

Jóska bá nem akar versenyre vinni téged, mert nem tudja, hova soroljon, a fiúk vagy a lányok közé. Ildi vállat vont, és azt mondta, se ezeknek, se azoknak nem kellek. Bólogattam, hogy jól látja. Szerintem ez nincs jól, mondtam neki. Ha ennyire egyedül vagy, nem hogy az anyádat nem tudod megvédeni, de magadat sem. Ki fognak nyírni, és Csóka Janiék felé néztem. Ildi megeresztett egy félmosolyt, azt bizonygatva, nem fél azoktól a puhapöcsöktől. Nem igaz, hogy nincs egy barátom sem, mondta. Egy barátom van, igaz, nem jár ide a suliba. Nem olyan, mint mi. Hallottál már a gömbvillámokról?

Részletesen elmesélte, mikor és hogyan jelenik meg a gömbvillám náluk odahaza. Nehéz pontosan leírni, mondta, mert nincs jól körvonalazható alakja, csak olyan, mintha egy gömb lenne, de nem pontosan az. Nem lehet ránézni sem, hiszen vakítóan fényes. Hogyhogy nem gyullad ki tőle minden, kérdeztem. Épp ez az, mondta Ildi mosolyogva, a barátait nem bántja.

Még évekkel ezelőtt látta először, egészen kicsi korában, de akkor még csak magasan cikázott, az égben, az udvaruk fölött. Egy késő tavaszi este volt, a levegő feszültséggel teli, minden bimbózott, duzzadt, erővel telítődött, és a bíborszín esti égbolton szikrák pattogtak szerteszét. Azok a szikrák jelezték előre a gömbvillámot. Már akkor érezte, hogy köze van hozzá, és hogy segíteni fog neki. Aztán egyre közelebb jött, már odabent a házukban is, és Ildi sokszor érezte, hogy ott van a háta mögött vagy a feje fölött. Érezte a fényét, az erejét, ami átszivárgott belé. Érezte, amikor megérkezett, és elkezdte őt táplálni, amíg fel nem töltötte teljesen. Akkor egy fényes suhanással távozott.

Hogyan közlekedik, kérdeztem, bejön az ablakon? Bármilyen felületen áthatol, mondta

Ildi, nincs olyan anyag, ami ellenállna neki.

Elmondtam Gergő haveromnak is, aki azt mondta, szerinte Ildi simán debil, ami látszik is rajta. A gömbvillámokról mindenki tudja, hogy pusztító erejűek, mondta Gergő, és nem csak úgy jönnek-mennek, hanem ha valahol lecsapnak, akkor törnek-zúznak maguk körül.

Ildi azt állítja, ő megszelídítette ezt a gömbvillámot, mondtam, de Gergő ezen csak röhögött, hogy még jó, hogy azt nem mondja, a tenyeréből eteti.

Majdnem ezt mondta. Nem tagadta, hogy a gömbvillám veszélyes, és ha nincs senki, aki bánni tud vele, akkor törni-zúzni kezd. Emlékszem-e arra a tűzesetre, amikor évekkel ezelőtt hirtelen leégett az a ház a Jednota mellett karácsonykor?

Azon a karácsonyon hagyta el őket az apja, mondta Ildi.

De nehogy azt hidd, hogy közöm van hozzá, tette hozzá. Akkor még nem álltunk ilyen közel egymáshoz. És nem lett volna rá semmi okom, hogy azt a házat elpusztíttassam vele. Nem is vagyok benne biztos, hogy ő tette. De ha nincs, aki megszelídítse, váratlan dolgokat művelhet.

És persze akármikor eltűnhet úgy, hogy soha ne térjen vissza, mondta. Ha az erőtérben megbicsaklik valami.

Sokat beszélt a gömbvillámról, de soha nem mutatta meg, és én kételkedni kezdtem az egész történetben.

Akkor ijedtem meg kissé Ilditől, amikor a katasztrófáról kezdett el beszélni. Azt mondta, attól, hogy nem látjuk a katasztrófát, az még zajlik. Valahol mindig épp zajlik.

Ha egy kicsit magunkba mélyedünk, akkor láthatjuk. Hallhatjuk a jajkiáltásokat, érezhetjük a tűzropogás forróságát és a jeges verejtéket, beleszagolhatunk a pörkölődő emberhús bűzébe. Belefeledkeztem a szemébe, ahogy ezt mondta, és tényleg: a tűzhányók lángjai között mintha ott sültünk volna mindannyian.

Egy kedd délután csaptak le rá. Gergő később azt mondta, zavarta őket, hogy beszélget velem. Attól tartottak, idővel szövetségeseket szerezhet, és akkor már nem tudják őt legyőzni soha.

A kerítésen keresztül láttam, ahogy körbevették. Látta, hogy ott állok, és nem moccanok, de úgy tett, mintha nem vett volna észre. Úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre, pedig azt is látnia kellett, ahogy a fiúk előbukkannak az épületek mögül, a bicikliállványok közül, a bokrok takarásából. Csóka Jani a főépületből lépett ki harmadmagával, körbenézett, és alig láthatóan bólintott. Ott termettek mellette, és az első vonal mögött ott volt a második, a második mögött a harmadik, és mire átjutott a harmadik vonalon, újra felállt az első, és így tovább. Néhány percig próbálkozott, de annyian voltak, hogy végül legyűrték, leteperték a földre, és akkor már odalépett Csóka Jani is. Vasorrú bakancsának néhány célzott rúgásával letörte Ildi ellenállását. A végén a sípcsontját vette célba, és a reccsenés messzire elhallatszott.

Ildi soha többet nem szólt hozzám, és én sem kerestem a társaságát. Tornából végleg felmentették, mert a lába nehezen gyógyult. Azt mondta, elesett a suli lépcsőjén, és ezzel mindenki megelégedett. Eltűnt a fény a szeméből, és olyan gyorsan meghízott, hogy év végére rá sem lehetett ismerni. Miután megszelídült, a lányok barátkozni kezdtek vele, és néha hallottam, ahogy a tananyagot magyarázta nekik. Csak fizikából volt gyenge – amikor az elektromosságról és az áramkörökről volt szó, lefagyott, és alig lehetett őt kibillenteni a gyászos csendből, ami rátelepedett.