Rácz Boglárka regényrészlete

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

Gusztáv a téli szünet első napján telefonál először. Mindannyian otthon vagyunk. Kisbéka, anyánk és én körbeüljük a konyhaasztalt, anyánk, szinte meg sem várva a válaszokat, faggatja. Jó-e a munka, bírja-e, megfizetik-e rendesen. Anyánk sokáig idegenkedett Gusztávtól, én tudtam, hogy attól tart, olyan lesz, mint apánk. Az üzleteléseibe sosem szólt bele, pedig nyugtalanította; mikor pénzt látott nála, ráncolta a szemöldökét, a mozdulatai kapkodóvá, rendezetlenné váltak. Néha átkutatta a zsebeit vagy a fiókokat, ahol a személyes tárgyait tartotta. Gusztáv rajtakapta egyszer, durván szólt anyánkhoz, aztán kicsit higgadtabban magyarázott valamit Kisbékáról és a gyógyszerárakról. Nagyroham meg kisroham, ezt már én is hallottam akkoriban Gusztávtól, meg néha anyánktól is. Apánk, amikor részeg volt, azt mondta, Kisbéka nem beteg, de ha mégis, adjuk intézetbe, neki aztán ne bámuljon itt állandóan a semmibe. Egyikünk sem tudott megszólalni, anyánk mozdulatlanul meredt maga elé, Gusztáv egy szalvétát gyűrögetett a kezében, én a foszlányait néztem, ahogy könnyedén libbennek a padlóra a konyhaasztalról. Gusztáv sokáig megvetette anyánkat, amiért sosem tett semmit apánkkal szemben, csak később értette meg, hogy teljesen hiábavaló lett volna. A foszlányok lassan értek földet, mintha egy végtelenített filmszalagon vetítenék. Apánk, ha kijózanodott, nem mondott ilyeneket, de nem is igazán akart tudomást venni Kisbékáról. Gusztáv sokáig beszél, mire megkapom a telefont, kicsit mintha elfogyna a lendülete. Amint lehetősége adódik, hazajön látogatóba, mondja. Aztán Kisbéka elmeséli, hogy neki vannak a legjobb jegyei az osztályban, majd visszaadja a telefont anyánknak, ő kimegy vele a körfolyosóra még negyedórára. A téli szünet alatt Éva néni nem tart rajzórákat, nekem sincs kedvem elővenni a készleteket. A szomszédoktól kapunk bejglit és zserbót, anyánk elvörösödik, de elfogadja, esténként a tévé előtt majszoljuk, nem szól ránk, hogy összemorzsázzuk a kanapét. Anyánk pár napra elveszíti az átható vegyszerszagát, az ünnepek alatt senkinél sem kellett takarítani. Karácsony előtt visszafizeti az elmaradt bérleti díjat, látom az arcán, hogy megkönnyebbül. Én nem vetettem meg anyánkat sosem, csupán azt nem tudtam eldönteni, neki van-e nagyobb segítségre szüksége vagy Kisbékának.

Ica néni osztályfőnökin kiosztja a félévi bizonyítványokat. Egyenként kell kimenni érte, én rögtön Elíz után jövök, Németh Elíz, Nyíri Karolina. A tanári asztalig vezető kis sávban egymásra mosolygunk, egy pillanatra a kezünk is összeér. Elíz körmei vörösre vannak lakkozva, reggel már volt emiatt az igazgatónál, azt mondta, ha lemossa holnapra, nem kap megrovást. Nekem tetszik a vörös, főleg akkor, amikor a szőke haját igazgatja az ujjaival. Ica néni észreveszi az összemosolygást. A két problémás, mondja gúnyosan. Elíz bizonyítványa közepes, az enyém kicsit jobb a közepesnél. Senkinek sem akarok bizonyítani, anyánk annyira távol van tőlünk, hogy nem is tudnék. Anyánk annyira távol van tőlem. Aztán rájövök, hogy csak annyira, mint bárki más. Nagyszünetben az egész osztály kimegy hógolyózni, én a padról nézem, később Elíz is odaül. Neked elmondhatom, kezdi, de nem folytatja a mondatot, csak vár hosszú percekig. Én szorongok, mert nem tudom, mikor kell közbekérdezni. Valaki fejbe dobja Endrődyt hógolyóval, a legtöbben vihognak, a padtársa megkérdezi, jól van-e. Endrődy kipirul, lesöpri magáról a havat, próbál visszavonulni, de ekkor újabb találat éri. Szeretném meghallgatni, fordulok Elíz felé. Endrődy esetlenül araszol a hóban, megfordul a fejemben, hogy segíteni kéne neki. Én dobtam el a cigit a kuka mellé, el is szívtam, de csak a felét, mert kaparta a torkom. A bátyámtól loptam, mondjuk nem érte meg, tolja az orrom elé a felkarját, alig bírja felgyűrni a kabátja ujját odáig. A hófehér felkaron halványuló lilás folt, nem akarom megérinteni, mégis megteszem. Totálra kiakadt, mikor rájött, hogy elvittem. Amúgy is folyton piszkál, tök idegesítő. Elíz sosem mondta, hogy van egy bátyja, még Ica néni is azt hitte róla, hogy egyke. Mivel piszkál, kérdezem tőle, miközben Endrődy imbolygását nézzük a hóban. Azzal, hogy nincsenek barátaim, és egy rakás szerencsétlenség vagyok, inkább kössem fel magam. Gombóc növekszik a torkomban, hasonlót érzek, mint amikor apánk kijelentette, hogy Kisbékát intézetbe kell adni. Sajnálom, Elíz, motyogom az orrom alatt. Ica néni végül ránk kiált, hogy induljunk el befelé, rohanni kezd mindenki, elsodródom, Nóráék véletlenül ellöknek a csúszós lépcsőn. Elíz év végéig marad az iskolánkban, aztán a szülei átíratják máshová. Legközelebb tizenöt év elteltével látom.

Éva néni titokban elküldte a festményemet egy országos pályázatra, februárban szólnak, hogy megnyertem. Hínár, zavaros zöldek, a csikóhalat nemcsak ölelem, hanem bele is kapaszkodom. A beküldött képekből kiállítás nyílik, Éva néni felvillanyozva hadarja, mikor és hová kell mennem. Fel kell úszni a zavaros zöldből, hogy válaszolni tudjak, de nem sikerül. A kiállítás megnyitóján veszed majd át a díjat, az oklevelet és a vásárlási utalványt, magyarázza. Túlárad bennem valami, amit nem tudok megnevezni, otthon elmondom anyánknak, nézem, ahogy átrendeződnek az arcán a megkeményedett vonások. Nekem ez is elég, látni, ahogy enged a közömbösségből, megkönnyebbülni, hogy képes rá. Kitölti a teát a bundáskenyérhez, akárki nem kap ilyen fontos díjat, mondja jelentőségteljesen. Nem is tudom, hogy tudtok túlnőni ezen a nehéz helyzeten. Nem akarom, hogy folytassa, félek, a végén még szóba kerülne apánk is. Anyánk eljön velem a kiállításra. Kisbékával együtt figyelem, ahogy feszeng, én is feszengek, pedig tudom, hogy megérdemlem az elismerést. Anyánkon szép ruha van, attól a családtól kapta még régebben, akiknél takarít. Pont térdig ér, illik hozzá a táska is, biztosan azt is kapta valakitől. Végignézzük a képeket. Egy fehér gyöngysoros nő kihirdeti az eredményt, mutatja a falon a víz alatti lányt, nagyon figyelemreméltó, bólogat, mielőtt kezet nyújt. Aztán nem történik semmi érdemleges, az emberek vesznek a pogácsástálakból, majd lassan szétszélednek. Odakint hideg van, egy kicsit még téblábolunk az előtérben. Kisbéka megmelegíti a kezét a radiátoron, mielőtt kilépünk. Mostantól bármikor feljuthatok a felszínre, gondolom, miközben hazafelé igyekszünk.

Éva nénihez hetente egyszer járok, több technikát is megtanít. Legjobban a monotípiát szeretem gyakorolni. Ezeken a napokon anyánk nem vállal takarítást, hogy Kisbékára vigyázhasson, míg megjövök. Néha mások is vannak rajtam kívül, olyasmikről beszélnek, amiket egyáltalán nem értek. Geometrikus rendszerek, szerialitás, installációk. A többiek általában nem vesznek rólam tudomást, Éva néni sem erőlteti, hogy szóljanak hozzám. Ha nem a monotípiát gyakorlom, még mindig képzeletbeli lényeket találok ki, egy madáremberlányt, aki egy medvével teázik, hajában madarak raktak fészket, ő nem bánja, és a medvétől sem fél. Hazafelé, ha túl hideg van, a Csali felé megyek, az rövidebb valamivel. Legutoljára megszólít két férfi a bejárata előtt, olcsó dohányt szívtak, az egyikük kiköpött, ez a kurva élet jut mindenkinek, kisanyám, mondja, miközben jelentőségteljesen végigmér. Ismerősnek tűnik a hangja, végül eszembe jut, hogy apánkkal szokott ülni a Csaliban, a hátsó asztalnál. Ő is felismer, rögtön odaszól a társának, hogy te, ez nem a Nándi lánya, a nagyobbik? De a másik túl részeg ahhoz, hogy feleljen. A férfi nekibátorodik, elém áll, ez a nagyobbik Nyíri lány, ez legalább kinéz valahogy, nem úgy, mint az anyjuk, meg az a kis fogyatékos. Szétnézek, senki sincs a közelben, akitől segítséget kérhetnék. A szél befúj a nyakamba, de nem merem feljebb húzni a cipzárt, ha elmennének, talán még akkor is itt állnék mozdulatlanul, végtelenül hosszú ideig. Gyűlölöm apánkat, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm. A férfi eltapossa a cigarettacsikket, ha lenne hozzá erőm, megkérdezném, tudja-e, hol van apánk. A másik is próbálja összeszedni magát, lebotorkál a lépcsőn, de beszélni még mindig nem bír. Képes vagyok megkérdezni, ismétlem fejben, képes vagyok. Hány éves is vagy te, tesz felém egy lépést a férfi, tudnék neked egy jó kis munkát, azzal nevetve oldalba böki a másikat. A fogai szürkések, a bőre olajosan csillog. A másik nem érti, mit mond, csak azt, hogy neki is nevetni kell. Meglököm, megtántorodik, futásnak eredek. Kapkodom a levegőt, úgy érzem, jégszilánkok vágják át a tüdőmet. Csak a bejárat előtt lassítok, Solymosi néni már ott bóklászik a házak között. Mi van veled, kérdezi anyánk, én meg csak állok és próbálok normálisan lélegezni. Siettem, még nem csináltam meg holnapra a kötelező olvasmányból a fogalmazást, válaszolom, ami igaz is. A citromos tea után megnyugszom, elhatározom, hogy ezentúl sem fogok más útvonalon jönni, amíg kiderítem, merre van apánk.

Reggel a szokottnál hamarabb érek az iskolába, szeretném megírni az Egri csillagokból a fogalmazást, vagy lemásolni valakiről, aki megírta. Endrődy majdnem mindenkinek megengedi, én jobban szeretném Nórától elkérni, ő már egy hónappal ezelőtt kikölcsönözte a könyvtárból, hogy legyen ideje elolvasni. Nóra mindenben alapos, pedig a kötelezők őt sem érdeklik. Ha megkérdezik irodalomórán, kinek van meg otthon valamelyik ajánlott könyv, ő mindig jelentkezik, néha Elíz is, majd hangosan hozzáteszi, attól, hogy megvan, még nem fogja elolvasni. Nekünk nincs könyvespolcunk, régebben volt egy kulcsra zárható polcos szekrény az előszobában, abba pakoltuk a tankönyveinket, amiket ritkán használtunk. Apánk egy idő után fehérneműben pózoló nőket ragasztott a szekrényajtókra, az autószerelő műhelyből hozta, ahonnan kirúgták, mert már napközben is ivott. Anyánk nem tudott megszólalni a szégyentől, Gusztáv keze ökölbe szorult. Talán két éve volt, vagy három, vagy négy, arra jobban emlékszem, hogy anyánk este azt hajtogatta apánknak, az utcára kerülünk, ha nem keres azon nyomban másik munkát. Apánk azt felelte, holnap majd kölcsönkér, viszi magával Kisbékát is. Kálmán bácsi nem szeretett kölcsönadni, azt mondta, anyánk ellene neveli az unokáit. Aztán mégis adott. Egy hetet kihúztunk valahogy, majd egy hét után anyánk újra számonkérte apánkat, miért nem megy el dolgozni. Mire beérek az iskolaudvarra, már nem érdekel annyira az Egri csillagok. A János vitéz meg a többi sem érdekelt, amiből kényszeredetten olvastuk órán a részleteket. Jobb lett volna Eliz magazinjait nézegetni, vagy legalább azokat a könyveket olvasni, amiket Gusztáv antikváriumoknak adott el. Az udvaron megpillantom Verát, aki börtönőrként felügyelte Kisbékát. A vastag pufikabátjában esetlenül mozog, melegbarna tekintetében nincs semmi gonoszság. Odamegyek mégis, higgadtan mondom, hogy Nyíri Grétára ezentúl rá se nézzen. Riadtan pillant rám, mikor egy kicsit megszorítom a karját, majdnem sír. A szorítást megbánom, legbelül tudom, hogy nem kellett volna. Kisbéka másnap ettől függetlenül rohamot kap, Solymosi néni fia viszi be a kórházba.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.