Fried István: „Megmenté nemzetiségünket a végsüllyedéstől” / Kemény Zsigmond Kazinczy Ferencről és „iskolájáról”

(tanulmány)

Kazinczy Ferenc munkálkodásának, nyelvmozgalmának jelentőségét értékeli, méltatja, elemzi, fényés árnyoldalait mutatja be Kemény Zsigmond az 1850-es esztendőkben. Kerek negyed század telt el Kazinczy halála óta, eléggé jelentékeny idő ahhoz, hogy „történeti távlatból” lehessen végiggondolni Kazinczyék tevékenykedésének szerepét, nem pusztán a magyar irodalom felgyorsuló alakulástörténetében. Így a klasszicizmusra, klasszikára reflektáló romantikus-romantizáló  periódus tanulságait levonva lehetett mérlegre tenni. Nem utolsósorban a nyelvmozgalom (hogy ragaszkodjam Kemény kifejezéséhez) politikaivá változását, a reformkor és a forradalom nemzeti/nemzetiségi összecsapásainak nyelvi vonatkozásait nem múló időszerűsége okán volt szükséges újra meg újra értelmezni, különös tekintettel 1848/1849 eseménytörténetére; önbírálatot sem mellőző vitatémává tételének szándékával. Kazinczy műveinek egy részét az 1830-as esztendőktől kezdve Bajza József és Toldy Ferenc tették közzé, míg más műveit új kiadás hiányában sokan, akik a Kemény kezdeményezte önértelmezések vitájára készen álltak, kénytelenek voltak vagy mellőzni, vagy a nehezebben beszerezhető első kiadásokból idézni. Előrevetítve kijelenthető, Kemény Zsigmond főleg a „nyelvmozgalom” Kazinczyjáról nyilatkozott, de tanulmányaiba kevéssé rejtetten megidézi a költőt, nem váratlanul, hanem Wesselényi Miklós és Széchenyi István2 portréját fölrajzolva. Feltehetőleg annak tudatában, hogy Kazinczy Wesselényi Miklóssal, az apával és fiával egyként kapcsolatban állt, Széchenyivel levelezett, Széchenyi egy levelének tanúsága szerint kölcsönös nagyrabecsülés jellemzi viszonyukat, ezt csupán Kazinczy halálát követőleg Döbrentei Gábor intrikálása3 halványítja el. Erről azonban Kemény nem tudhatott, mint ahogy arról sem, miszerint Kazinczy episztolát írt Széchenyihez (melyet 1828-ban bizonyára csak elkezdett, 1831-ben tovább dolgozott rajta, talán újjáfogalmazta, de nem fejezte be),4  minthogy az sokáig kéziratban maradt. Kazinczy itt, ebben a versben jórészt hasonló tónusban gondolkodik el a maga és a fokozatosan pályájára készülő Széchenyi Istvánról, mint majd Kemény teszi, mintegy előd-utód viszonyt körvonalazva mind az újítás, mind az „újítások” befogadása-elutasítása tekintetében.

Kemény Zsigmond annak a kérdésnek taglalására vállalkozott ugyanis, hogy mi előzte meg a reformkor, közelebbről Széchenyi István törekvéseit, azaz hol lelhetők annak hazai, belső forrásvidékei, miből származtathatók az (immár politikai síkra terelt, terelődött) gondolatok, amelyek közvetve és közvetlenül, akarva és akaratlanul 1848 eseményeibe torkolltak. Nem csak úgy odavetve, még kevésbé ötletszerűen nevezi meg Kazinczy(ék) nyelvmozgalmát elődként, ugyanakkor politikai elemzőként, hírlapíróként szóhoz engedi juttatni az írót (is), aki nem pusztán a nyelvmozgalmat, hanem az ízlésés stílusújító igyekezetet szintén föltárja, mikor Kazinczy(ék), Kazinczy „iskolája” jellemzését fejti ki. A Kazinczy-kutatás jórészt elsiklott Kemény Zsigmond meglehetősen következetesen és több formában kibontott nézetei mellett, minthogy a filológiai feltárás hangsúlyai máshová vetődtek, de talán azért is, mert a legutóbbi időkig csupán Szegedy-Maszák Mihály kísérelte meg, igaz, ő némi félreolvasással, besorolni a Németh Lászlóval tetőző” eszmerendszerbe a nyelvmozgalom értelmezését, a Kemény által árnyoldalnak nevezett következmény egyoldalú kiemelésével (elhallgatván annak Kemény által hozzáfűzött, mérséklő mondatait).5

Kemény Zsigmond idevágó fejtegetéseinek nem utolsósorban az adja a jelentőségét, hogy a nyelvmozgalom egy szélesebb, hatásában erőteljesebb politikai nyelvés irodalomtörténetnek szerves részeként sorolódik be a magyar eszmetörténetbe, sőt némi általánosító utalással nem csak oda.

Eszerint nem egyedi magyar jelenség az, ami a XIX. század első évtizedeiben a magyar nyelvvel/irodalommal (és körülötte) történt, hanem általánosítható, a nyelvmozgalmakra általában érvényes.6 Ide két megjegyzés fűzhető: 1.) A nemzeti ébredésnek7 elgondolt periódus (a XVIII. század végétől szinte az 1848-as forradalmakig) a kelet-közép-európai régióban stílusés eszmetörténetileg, de közvetlenül politikatörténetileg is több alkorszakra, fázisra bontható. Az első mindenképpen az ún. kulturális fázis, melybe az említett nyelvmozgalmi, intézményalapítási, anyanyelvi színházi stb. törekvéseket emlegeti a kutatás, a középpontban az egész országot, nyelvterületet átfogó irodalmi nyelv megteremtésével.8

A kutatás megjelölte időpontok között néhány évtizednyi eltérés lehetséges, az intézményszervezések jellegét tekintve ugyancsak beszélhetünk különbségekről. Mindezek lehetővé teszik, hogy a „nyelvmozgalmak” tipológiáját9 elvégezzük, mint ahogy a kutatás ezen eredménnyel munkálkodott. 2.) Ennek függvényében vagy hátterében elsősorban a történettudomány részéről vetődött föl a „nemzeti elitek” problémája, nevezetesen az, hogy a kulturális fázisban mely osztályok, rétegek, csoportok reprezentánsai állnak az ekkor még kulturális mozgalmak élére (magyar és cseh vonatkozásban arisztokratákat, szerb viszonylatban kereskedő-polgárokat, a szlovákoknál súllyal evangélikus lelkészeket lelünk az intézménylétesítők között). Kemény Zsigmond a nyelvmozgalomra összpontosít, különös tekintettel arra, hogy a magyar akadémiai mozgalmak (Bessenyei György, majd Révai Miklós intenciójára, utóbb Széchenyi István javaslatára) a magyar nyelvszépítés, nyelvtani/helyesírási szabályozás, irodalmi-nyelvi törekvés érdekében gondolnak egy olyan központi intézményre, amely a szűkebb, regionális (nyelvi és egyéb) érdekeken felülemelkedve teszi „versenyképessé”, általánosan elfogadottá ama Schriftsprachét, mely majd alkalmassá lesz a korszerű ismeretek közvetítésére. Emellett, ezzel együtt az önazonosság alapvető feltételeként jelent meg (nem pusztán a nyelv széles körű bevezetése és használata, hanem) az ízlésés a stíluskérdés „csiszoltság” felőli fejlesztése,10 amely összefüggött a kulturált mentalitás kialakításával, egy általánosabb értelemben vett európaizálással, az irodalmi nyelvnek a társadalmi/társasági élet nyelveként népszerűsítésével, valamint a többi művészetet is bevonva, az „általános műveltség” szerkezetének gyökeres átalakításával.

S ha Kemény Zsigmond másfelől, az 1850-es évek elején is még népszerűtlen önkritikai attitűd logikájával közelíti meg a nemzeti mozgalom első fázisának eredményeit, ismételek: fényés árnyoldalait, az aligha vitatható, hogy a nyelvmozgalmat nem merőben a kulturális cselekvésekben részt vevők szándékai kimutatásával világítja át, hanem a visszatekintés, az emlékezés-felidézés többet és másképpen tudásával. Még ott is, ahol az „eredeti” szövegeket nem oda irányozta szerzőjük, hol célba érésüket Kemény demonstrálja. Általában elmondható: a nyelvmozgalom a nemzeti mozgalmak első fázisában mindenekelőtt azokat a körülményeket kísérelte meg módosítani, egyben azt a szókincset elfogadtatni, amelyek szükségesek voltak a beszélt és az írott nyelv korszerűsítéséhez, egy új, dinamikusabb terminológia létesítéséhez. Ugyanakkor Kemény már erre az első fázisra vonatkoztatja, hogy az újítás, a változtatás, vagy ahogy az előbb megkockáztattam, a dinamizálás nem maradhatott meg a grammatika vagy a „szépérzék”, a szókincs-fejlesztés és a műfaj-átvétel keretei között, hanem válasz volt a külső (nyelvi, kulturális és egyéb események) „provokációjára”, ezzel öszszefüggésben az ennek hatására ezzel vitázó belső igények „kihívására”. Egy 1856-os újságcikkében11 félreérthetetlenné teszi Kemény, miszerint a „nyelvmozgalom” messze túllépett kezdeményezői szándékán, s ha a későbbi események ismeretében spontaneitásról nemigen lehet szólani, de részükről a mozgalom további fázisába lépésről sem. „A nyelvmozgalom […] szoros kapcsolatban állott – nem az újítók tervénél vagy meggyőződésüknél, de a dolgok logikájánál és az események okszerűségénél fogva – a politikai reformokkal.” Ám az

„újítók” mégsem kiszolgáltatottjai a végzetszerűen(?) előrehaladó történéseknek, hiszen – mondom a magam szavaival – az újítók vitái, küzdelmei a radikális (nyelvi, irodalmi, művészeti) újítások ellenzőivel, Kazinczy igyekezete, nézetei a kritika jogainak elfogadtatásáért könnyen átcsaphattak egy más „részrendszerbe”, „mindössze” terminológiai módosításokat kellett eszközölni. Kemény Zsigmond szavaival: „És természetes vala, hogy amidőn erélyes és szigorú logikája által legyőzte a purizmus ellenségeit, vizsgálódó szellemet, boncolgató eszmeélt és harctüzet támasztott a szellemi munkásságuk többi körében…”12 Majd összekapcsolva a két fázis legfontosabbnak gondolt szereplőjét: „S ha úttörői valának Széchenyinek, azokat ama szegény és nyomorral küzdő férfiakban kell keresni, kik hitték, hogy a magyar nyelv nem „volt”, hanem „lesz”, kik lemondva az élvezet örömeit, az eszmék örömeit keresték, és teremtettek irodalmat közönség nélkül, harcoltak a neologismusért…”13

S bár itt Kemény nem tünteti föl Kazinczy nevét, gondolatmenete megfelel a Kazinczyról kialakult emlékezetnek, amelyet Erdélyi János és Petőfi útirajzai, Petőfi széphalmi verse megerősítettek. Ugyanakkor fölmerülhet az is, hogy a Jókaival rendszeresen szembeállított Kemény lényegében az Eppur si muove – És mégis mozog a föld című regény gondolatkörével azonos helyzetet vázol föl, a magyar írói áldozat – közömbös környezet – a jövőt előlegező cselekvés tematikai körében.14 Ezúttal azonban kevéssé vitatható, hogy (nem pusztán az említett neologizmus miatt) Kazinczy alakjáról van szó. A Széchenyi Istvánról szerzett dolgozat más helyén bukkanunk rá Kazinczy epigrammájára, amely „igazán illik” Széchenyire.15  Az 1815-ben készült, 1824-ben az Aspásia almanachban megjelent A Nyelvrontók a „nyelvújítási” küzdelmek hevességét jelzi, egyben a neves építész, Palladio példájával él a művészet és a „szolgai tompa szokás” vitájában. Palladio művészettörténetivé lett személyisége az újért lelkesülők-építők drámáját viszi színre; ahhoz, hogy építsen, az avultat le kell rombolni, még akkor is, ha

„vad kora, jó ideig” csak „rontót” látott benne.16 Az 1824-es megjelenés alig néhány évvel előzi meg Széchenyi föllépését, majd reformmunkálatai kezdetét, eképpen az előd-utód följebb említett kapcsolatnak támogató érve lehet. S hogy nyelv, irodalom, gazdaság, politika összelátható, Kemény az amúgy is Széchenyi-közelben láttatott Kazinczy epigrammájának emlegetésével igazolja, az irodalom felől tekintett Széchenyi beléphet a Kazinczy kezdeményezte sorba. Ennél határozottabban, immár erősítő példa nélkül is megjegyzi Kemény, hogy a nyelvgyarapításnak, nyelvreformnak, Kazinczy által történő szorgalmazásának időszaka után a gyökeres politikai reformnak kellett, mint hajnalra napderűnek következnie.17 Kemény nem hagy kétséget a korszakváltás természetét illetőleg, de a két korszak jellegét is világosan festi föl, a „kellett” az el-/ megkerülhetetlenséget sugallja.

Ilyenmódon – a későbbiekben kitérek erre – Kazinczy(ék) nyelvmozgalmának előkészítő szerepe túlmutat önmagán, de az író Kemény azt sem tagadja, mennyit nyert a nyelv és az irodalom is Kazinczy(ék) nyelvmozgalmával. Már idézett hírlapi cikkében18 Kazinczy(ék) iskolájának érdemei között említi a kellem és a választékosság bevezetését, „a formáknak […] ügyes kezelését”. Utóbb kijelenti, hogy az újítás akarata köti össze a nyelv és a politika reformereit, mely újítások természete, hogy ami bennük közös, magasabb, általánosabb szinten is megfogalmazódik, majd hatóerővé, legalábbis eszmei-gyakorlati viták forrásává válik. Érdemes ebből a nézőpontból egy terjedelmesebb okfejtésbe beletekintenünk, mely feltehetőleg nem úgy értelmezendő, mint egy elképzelt vagy megvalósult történeti átalakulás egymásból következő alsóbb és felsőbb foka, hanem olyanként lehet értelmezni, mint amely a vélt alsó fokon már tartalmazza a későbbiek lehetőségét, a későbbiek pedig nem fedik el teljesen közvetlen forrásaikat.

„Mindenütt, ha nagy forradalom indíttatik el a nyelv ellen, az a társadalomnak az új eszmék és új szükségek iránti fogékonyságát jelöli ki. Mindenütt, hol a neologizmus győz, az új szavak, szókötések és nyelvszabályok által annyi eszme oltatik a társadalomba – a harc közt pedig, mely a nyelvújításért folyt, annyi gyarapodást nyert a közszellem, annyi erélyt és éberséget az ítészet, annyi vizsgálódási hajlamot az irodalom, hogy nem sok idő múlva az egész társadalom fogalmai, kívánatai és világnézetei gyökeres reform felé sietnek, és viszont kevés évek múlva a társadalom átalakulását mellőzhetetlenül előidézi. Ily szoros összefüggésben van a nyelv reformja az irodalom reformjával, a társadalom reformja az államéval.”19

Ma sem teljesen elnyugodott vitában foglal állást Kemény Zsigmond. Értelmezvén egy negyedszázad (magyar) történelmét, igyekszik kijelölni a „gyökeres átalakulás” csomópontjait, s egy nyelv – irodalom – társadalom – állam sort vázol föl olyaténképpen, hogy részint szemantikai területre kormányoz, részint az ezzel kölcsönhatásban lévő társadalmi mozgásokéra. Nem marad abban a filológiai pozícióban, hogy a nyelvújításnak nevezett mozgalom során mely szóújítás volt indokolt, melyik nem, sem azt nem veti föl, hogy a nyelvmozgalom elkerülhető fázisa-epizódja volt-e a nemzeti művelődéstörténetnek, hanem rámutat a politikatörténéseket magában rejtő nyelvmozgalom fogalmi reformjaira, mint amelyek az irodalomban és az ítészek révén új korszakot vezetnek be; az ítészet azonban nem szorul be a merőben irodalmi folyamatokba, hanem kiárad, s a művészeteken túli területeken is érezteti hatását. Ugyanakkor a változásigény áthatja a társadalmat, amely egy-két évtizede (tegyük hozzá a magyar és nemcsak a magyar tanulságot) viszonylag kevés megértéssel fogadta Kazinczy(ék) „forradalmát” a „nyelv ellen”. Emlékezetes Kazinczy kilenckötetes fordításgyűjteményének nagyon kevéssé baráti fogadtatása, kritikáinak ingerült elutasítása, mely fogadtatás és elutasítás sem szorult vissza a kizárólagosan nyelvi és irodalmi területre. Ebből aligha következik, hogy Kazinczy(éka)t minden tévedésük alól fel kellene „menteni”, de az sem, hogy nyelvi / ízlésbeli / mentalitást illető reformjaiknak ne kellene olyan jelentőséget tulajdonítani, mint amilyet Kemény Zsigmond tulajdonít nekik. Valójában a nemzeti mozgalmaknak az egész kelet-közép-európai régiót átható periódusát érdemes e szempontból értelmezni: ezúttal a nemzeti mozgalmak, a nyelvmozgalmak alakulástörténetének párhuzamosságára lehet rámutatni. Kemény e mozgalmakat úgy szemléli, mint amiként egy periódus lezárultával (1848/49 sok tanulságot sugalmazó esztendeivel) igénylik a mérleg elkészítését. Ennek a munkának Kemény felfogásában és módszeres eljárásaiban mellőzniük kell azt az apologetikus hangot, amely a túlzásoktól sem mentes „hazafias” pátoszt jellemezte, az erély, éberség kiemelése az ítészet hozadékából az 1850-es esztendők elején sem veszítette el érvényességét.

Kemény Zsigmond íróként a maga előzményeit is kereste írásában, nemcsak a klasszicizmus és a romantika karakterológiáját igyekezett fölvázolni, hanem a nyelvmozgalom irodalmi vonatkozásairól sem feledkezett meg, már csak Kazinczy miatt sem, akinek verseit idézte, és akit a neológia vezérszemélyiségeként mutatott be. Annyit azért nem árt megjegyeznem, hogy Kemény neológia-fogalma nem fedi teljesen a Kazinczyét. Kazinczy – hogy magát jól érzékelhetően pozicionálja – kisajátította a maga számára a neológusi szerepet, vitapartnereit (vagy azok többségét) az ortológusok táborába sorolta. Ha a szorosabb értelemben vett nyelvújításra gondolunk, Kazinczy manipuláló akciója tűnhet szemünkbe, hiszen a nyelv megújításának szinte mindenki híve volt, valójában az is újított, rákényszerült az újításra, aki károsnak vélte Kazinczy újító lelkesültségét. A vita inkább az újítás hogyanja körül forgott, a tükörszavakat, a germanizmusokat, a gallicizmusokat vagy a latinizmusokat bírálták, olykor nemcsak azt, hanem kételkedtek a költők nyelvteremtési jogában, helyesírási kérdéseken szintén polemizáltak. Ugyanakkor Kazinczy nem minősíthető pusztán nyelvújítónak; alaposabban beletekintve Kemény Zsigmond fejtegetésébe, sokkal szélesebb körben működő aktivitást állapít meg Kazinczy(ék)ról szólva, olyat, mint olvashattuk a följebbi idézetben; mely nem marad meg grammatikai, szintaktikai keretekben, arról nem is szólva, hogy a társasági-társadalmi változások eltérő nyelvi szükségleteire rádöbbenés már Kazinczynak németből fordított érzékeny regényében, a Bácsmegyeynek összve-szedett leveleiben érzékelhető volt. Kemény (ismétlem: íróként) joggal érzi, hogy ennek a nyelvmozgalomnak nemcsak a társadalmi hatásban megmutatkozó jelentőségét kell felmutatnia, hanem az irodalom (ha nem is történetével) kéri a maga jogait, hiszen, s ezt Kemény jól tudta, Kazinczy fogsága utáni éveiben nem vehetett részt a politikai életben, olykor politikai üzeneteit is íróként, fordításaiban, leveleiben, igyekezett a címzettekhez eljuttatni. Ezért lapozzuk föl újra Kemény írását, olvassuk tovább:

„A neologizmus és a virágzásnak indult irodalom a belső erőt, vizsgálódó szellemet és a kétkedést a fennállónak helyessége iránt a fiatal talentumok által az ellenzék táborába küldötte, a sérelmi politika pedig a régi alkotmányos fogalmak védőit utasította ide.”20 Ez a fogalomhasználat eltér a Kazinczyétól, igaz, későbbi korra illesztendő, a neologizmus itt és másutt Keménynél az újítók sajátja, kik egyként lelhetők föl a grammatikusok, az írók és a politikában tevékenykedők között.

Ezek után térek vissza Kazinczyhoz (és „iskolájához”), amiként Kemény Zsigmond látja. Ismét idézetekhez fordulok, hogy a már jelzett problémát körüljárjam. Ugyanis Németh László tézise szerint Kazinczy „nyelvújítása”, „irodalompolitikája” félrevitte (volna) a magyar irodalom

„fejlődését”, mert idegen mintára szabott nyelvmozgalmával megszakított egy természetesebbnek gondolt (és elfojtott?) alakulástörténetet, mintegy elszigetelte a korábbi erőteljes nyelvtől a maga túlcizellált nyelvi javaslataival, amelyeket nem kis erőszakkal hajszolt keresztül. Még Batsányi Jánosnak a Habsburg kormányzat által végrehajtott linzi internálását, amely Batsányi haláláig tartott, valamint kizáródását a magyar irodalomból is Kazinczynak rója föl. Az irodalomtörténeti kutatás azóta (is) szól Kazinczy felismeréseiről és tévedéseiről, de keveset szólt Kemény Zsigmond ebbe a körbe vágó véleményéről. Németh László teljes joggal becsülte nagyra Kemény Zsigmond regényés tanulmányírói érdemeit, éppen emiatt fokozott érdeklődéssel lapozunk rá azokra az oldalakra, ahol Kemény Kazinczynak nem egyszerűen nyelvújítói, hanem általában az irodalomban játszott szerepéről nyilatkozik.

„Kazinczy iskolája kétségkívül sokat tisztított, tágított és szabályzott. / Azonban változtatásaiban néha igen merev és feszes volt, a rendet a következetességgel inkább szeretvén a jólhangzásnál és a gördülékenységnél, mi viszonyai közt alig is lehetett másként.”21

Persze itt és korábban töprenghetünk, kik tartoztak Kazinczy iskolájába, kik voltak „tettestársai”, kik követői. Tudható, hogy életében nagy tiszteletnek örvendett, de hívei közül többen hagyták el (Kölcsey, Döbrentei, Berzsenyi, Szemere sem értett mindig egyet vele, Toldyékkal, Bajzával polemizált). Halála után az akadémiai nyelvi-nyelvészeti munkálatokban (szótár, tájszavak stb.) Toldy is, Vörösmarty is részt vettek. Inkább arról lehetne gondolkodni, hogy ha nem is Kazinczy „nyelvújítását”, inkább Révai Miklós nyelvszemléletét Vörösmarty(ék) vitték tovább, egyáltalában nem Kazinczy ellenében. S a „nyelvújításból”, ami megmaradt, a költői nyelvteremtés és a jóízlés esztétikai szerepe idővel a romantika áttörésével módosult. Kemény folytatja a Kazinczy-„iskola” szemlézését:

„A Kazinczy-iskola valamint széptani elveit, világnézeteit, sőt költői ihletéseit is gyakran a szomszéd német irodalomból merítette, szintúgy a magyar stílt, nyelvünk szellemének ellenére, olykor idegen kaptára vonta. Ez tagadhatatlan, ez viszont a létező körülmények okszerű eredménye.”22

Arról kevésbé nyilatkozik Kemény, hogy mely körülmények tehették, indokolták a „tagadhatatlan” német tájékozódást, jóllehet nem kizárólagosságot feltételez, inkább a „gyakran” az a minősítés, amely szóba jöhet. Bizonyára szerepet játszott az, hogy a német irodalom a „közvetlen” szomszédságban volt található, itt az osztrák és a magyarországi német kultúra tevőleges jelenlétéről is meg lehetne emlékezni (Blaumauert például – igaz, az életmű egészéhez képest elenyésző arányban – még Csokonai is fordította, adaptálta, viszont Kazinczy Goethéhez fordulása aligha megrovandó), a német nyelvtudás döntő fölénye a franciával és különösen az angollal szemben szintén figyelembe veendő; kisebb mértékben a peregrináció, a külföldet járás célpontja nem kevésbé volt a német nyelvterület. Ilyen módon Kemény Zsigmond szóvá teszi a Kazinczy-iskola egyoldalúságát, ám az elmarasztalásba a megértés motívuma vegyül. Tanulságos, ha a Kazinczy személyes teljesítményére vonatkozó állításokat idézzük:

„Maga Kazinczy Ferenc is fáradhatatlan volt idillektől kezdve hőskölteményekig, meséktől regényekig, epigrammáktól színdarabokig a remek nagy zajt ütött művek lefordításában. S ennél a létező viszonyok közt alig lehetett volna helyesbet tenni.”23 Kemény itt sem az 1810-es, 1820as évek vitáit visszhangozza, ám mintegy újra-mondja Kazinczy elveit és magamentségét arról, hogy a még nem kész irodalmat „Gyps-Abgussokkal” kell megajándékozni, hogy a nyelvi stílust illető és műfaji példák hazai-anyanyelvi változatai megszülessenek. Ezzel ugyan Kazinczy „előkészítő” szerepe válik hangsúlyossá, de ez a kor szükségleteivel jut megfelelő magyarázathoz. Ezt a tételt erősíti egy kitekintés a kor széptani eszméire, amelyeket az „akkori írók” (ezek szerint nemcsak Kazinczy) szinte kizárólag „a német kritikákból gyűjtögetvén, természetes vala, hogy a műfordításokra nézve Goethe nézeteit fogadták el, s így a szigorú hűség révén hozzánk temérdek idegen kifejezés csúszott át.”24

Más kérdés, hogy a korszak kutatói, nem egy kortársa, a leginkább Kazinczynak tulajdonították a fordítások efféle hatását, vitatták is, noha Kazinczy nem a szószerinti hűség igényével védekezett, hanem több ízben a couleur locale érzékeltetésének akarásával. Kemény félreérthetetlenül múlt időben adja elő mondandóját, (irodalomés nyelvtörténeti) áttekintésében egy fázist jellemez, amelyhez képest a jelen irodalma más képet mutat. Önnön pozíciójáról sem feledkezve meg teszi kétségtelenné: „de én Kazinczy és Vörösmarty rendkívüli szellemének is bámulója vagyok, noha nem feledém említeni a Kazinczy-iskola által gyakorolt nagyszerű hatásnak árnyoldalait.”25

A józanul mérlegelő Kemény Zsigmond nem takarékoskodik az elismerés jelzőivel, visszafogottabb az „árnyoldalak” emlegetésekor. Az a fordulat, amely arra késztette, hogy Kazinczyt és Vörösmartyt egy mondaton belül, egymás mellé helyezze, beszédes igazolása annak a tiszteletnek és nagyrabecsülésnek, amelyet Kemény érzett elődei iránt. Az erények és gyarlóságok, az eredmények és a fogyatékosságok sorolásakor az utóbbiak ugyan nem törpülnek el az előbbiekkel szembeállítva, de semmiképpen nem a negatívumok előtérbe kerülését igazolják. Annál kevésbé, mivel az „új álomkórság után” Kazinczy, majd Széchenyi fellépésének tulajdonítja „az ébredés és haladás korát”. Nemigen tanácsos szem elől téveszteni, hogy Kemény ugyan nem „nemzetietlen korról” beszél, de távoli utalással a Zalán futása kezdő passzusait idézi meg, összhangban a XIX. században nemcsak a magyar közgondolkodásban meghonosodott jelölésekkel, mint amilyen az álom és az ébredés26 (az 1790-es esztendőig visszamenőleg idézhetők a hajnalhasadásról, az ébredésről versbe és szónoki beszédbe szövött kifejezések); az meg kiváltképpen sokatmondó, hogy Kazinczy Széchenyi elődjeként aposztrofáltatik. Így az egyoldalú német tájékozódás, a nyelvbe befogadott (beerőszakolt?) idegenségek ellenére nem csökken sem Kazinczynak, sem iskolájának roppant jelentősége. Aligha indokolatlan a kérdés: Kemény az utóbbiba odagondolja-e Toldy Ferencet (a monografikus vállalkozás majd évek múlva jut el az első kötetig), Szemere Pált, netán Kölcseyt?

Ezek után a korábban jelzett problémakört érintem: Szegedy-Maszák Mihály igen alapos és széles körű tájékozottságról tanúskodó monográfiája hangsúlyozottan irodalomtörténeti vállalkozás, sem Kemény történeti tanulmányainak elemzését nem vállalja, sem a hírlapi cikkekből kiolvasható politikatörténeti eszmefuttatások értékelését, mindezeket „szaktörténészekre” bízza. Ellenben Kemény műfajelméleti, korstílus-értelmezési dolgozatait bemutatja, és így ezek sorában a Kemény – Kazinczy (az idézendő helyeken sosem Kazinczy [és] iskolája) viszonylatról is kifejti megfontolandó véleményét. Nem egészen mellékesen említem, hogy Szegedy-Maszák néhány kérdésben úgy ismerteti Kemény álláspontját, vagy olyanképpen szembesíti Keményt kortársaival, hogy nem egyszerűen Kemény álláspontjára helyezkedik, hanem mintegy ítéletmondóként lépve föl, Kemény (regényeinek) korszerűségét magasan a Jókaiéi fölé emeli, Kemény és Jókai összevetésekor minden esetben Jókai bizonyul a vesztes félnek. Más kutató ez összehasonlításkor éppen a kettejük között létező hasonlóságokra hívja föl a figyelmet.27 Ennek csak áttételesen van köze Kazinczy életművének értékeléséhez, itt pusztán annyit érzek szükségesnek megjegyezni, hogy Jókai fenntartás nélkül adózott tisztelettel Kazinczy emlékének, teljesítményének, még egy kései színműve főhőseként is szerepeltette. Szegedy-Maszák az általam hosszabban idézett passzusokat Kemény tanulmányaiból ekként mutatja be:

„Az Élet és irodalom széles történeti kitekintéssel kezdődik. A nyelvújítás korának egyoldalúságáról szóló eszmefuttatás alighanem ösztönzést adhatott azoknak, akik később elmarasztalták Kazinczy mozgalmát. Nehéz lenne tagadni a részigazságát e ki-

fogásnak. Nyilvánvalóan kiindulópontot szolgáltatott Németh Lászlónak ahhoz, hogy fölfedezze a maga s mások számára a felvilágosodás előtti korszak magyar irodalmát. Fontos azonban emlékeztetni arra, hogy Kemény még egészen más helyzetből bírálta Kazinczyt németes tájékozódásának kizárólagosságáért. Neki még sürgetni kellett a francia, angol, sőt az orosz kultúra magyarországi népszerűsítését.”28

Ha mármost szembesítem a Kemény Zsigmondtól idézetteket azzal, amit Szegedy-Maszák Mihály a tőle megszokott óvatossággal és körültekintéssel közreadott, az ő szófordulatával élve, elismerem annak részigazságát; de figyelmeztetnék arra, hogy mindegyik, általam idézett Kemény-passzusban ott Kemény enyhítő, még inkább okadatoló-megértő megjegyzése, amellyel részint a korigényre, részint a lehetőségekre figyelmeztet. Amit bírálatképpen elmond, nemigen szolgálhat teljes elmarasztalás forrásául. Teljesen igaz, hogy más Kemény helyzete az 1850-es években, mint Némethé az

1930-as években. Ez utóbbiról szólva, Németh László elsősorban Babits Mihállyal áll szemben írótársai közül, akinek Kazinczy-szerepet tulajdonított, és erre Babits lehetőséget is kínált. Egyáltalában nem úgy, mint Kazinczy tette hajdan (hiszen neki diktátori hajlamot és igényt tulajdonítottak, Babitsnak nem volt ilyen igénye, jóllehet a „vezető” költői pozíciója nem volt egészen idegen tőle). Ez a Babits-Kazinczy alak esztétizáló és

„nyugatos” irányával valóban ellentétes Németh más irányú irodalomelképzelésével. Ugyanakkor a Kemény és a Németh közé eső korszakban több hullámban érte Kazinczyt, nyelvelképzelését bírálat. Itt csak utalni tudok arra, hogy Berzsenyi Dániel (akiről Németh László könyvet írt) útja egy idő után jócskán eltért a Kazinczyétól, és Németh, aki alaposan áttanulmányozta Berzsenyi életművét, itt is talált anyagot Kazinczy-ellenessége számára. A XIX. században a Szarvas Gábor nevével fémjelzett ortológusok purista mozgalma megtöltötte a nyelvújítás idegen szóés mondatalakzatainak bemutatásával, kritikájával a Magyar Nyelvőr című folyóiratot. Még ennél is jóval fontosabb Ady Endre egy általam több ízben hivatkozott29  megnyilatkozása, melyben rendkívül tömören és kevéssé kifejtetten, de igen szuggesztívan előlegezi Németh vádját a nyelvet megrontó(?) Kazinczyről. Igaz, nála Kazinczyék áll, nem Kazinczy, munkálkodásuk adysan hangzik: „bolond apostolkodás”, ám a későbbi ellenvetés a nyelvújítás elhibázott voltáról lényegében megfogalmazódik: Kazinczyék elvetettek „egy gyönyörű nyelvet”, alább az elvetett nyelv ilyen jelzőket kap, mint: „buja, különös, szép”. A magam részéről (bizonyítani természetesen nem tudom) valószínűbbnek tartom, hogy az ötletgazda Ady Endre volt, nem pedig a mentségeket kereső és lelő Kemény Zsigmond. Ami Kemény Zsigmond

„világirodalmi” olvasmányokra vonatkozó törekvését illeti, e tekintetben mindenekelőtt Kazinczyra fontos hivatkoznunk. Kinek első idegen nyelve a német volt, első nem-magyar irodalma nemkülönben, de nem állítható róla, hogy a francia, az angol és kisebb mértékben az olasz irodalom néhány alkotása ne foglalkoztatta volna. Molière, Marmontel, Rousseau műveit, La Rochefoucauld-t eredetiből ültette át (ez utóbbi esetben a német fordítást is közölte a francia meg a maga változata mellett), Shakespeare-t, Ossziánt németül ismerte meg, és onnan tolmácsolta, Shaftesbury közvetett élménye volt. Nem folytatom, pusztán azt kívánom érzékeltetni, hogy Kemény előtt sokan és eredményesen foglalkoztak a külföldi irodalmak megismertetésével, a Magyar Tudós Társaság hosszú listát állított össze azokból az angol, francia, német, olasz, spanyol színművekből az 1830-as évek elején, melyek egy fordítói program részeként igyekeztek korszerű nyelven ellátni a színi mozgalmat, a Figyelmező című lap szinte teljes egészében a világirodalom-eszme és annak gyakorlata szolgálatában állt, ebben a lapban a szláv irodalmakról szóló ismertetések is fölbukkannak. E téren Kemény küzdőtársa és barátja, Kazinczy Gábor is részt vett. Kemény valóban kora leg-„kiműveltebb” fői közé tartozott, de világirodalom-népszerűsítő feladatokat nem volt szükséges vállalnia. Ellenben Németh László életét végigkísérte, hogy különböző nyelvű (így orosz, cseh, szerb nyelvű) olvasmányairól beszámoljon, a maga regényírásában hasznosítsa mindazt, amit „világirodalmi” tájékozódása során megismert.

A magam részéről nem lelem pontos magyarázatát annak, hogy Kemény Zsigmond Kazinczy(ék)ról és a nyelvmozgalomról alkotott véleménye miért nem ösztönözte a kutatást szempontjainak hasznosítására. Pedig igen kiegyensúlyozott álláspontja segíthette volna az ellentétes vélemények egymáshoz közelítését, nem abban, hogy „kompromisszumos” megoldáshoz jussanak, hiszen avval a kutatást előrelendítő vita oldódott volna föl, hanem az egyes nézőpontok differenciáltabbá tételében.

Erősen meggondolkodtató, hogy a XIX. század második felének Kazinczy-befogadásában a korszak jeles költői-írói (Arany János, noha nem mindig kritika nélkül, Tompa Mihály, Szász Károly, Jókai Mór) mellett az írók-gondolkodók (Eötvös József és Kemény Zsigmond) mily fontosnak tartották, hogy Kazinczyról és az általuk nyelvmozgalomként, nyelvújításként számon tartott törekvésekről ne csak véleményt nyilvánítsanak, hanem hozadékát magasra értékeljék. Nem kétlem, hogy Kazinczy életpályája igencsak hozzájárult ahhoz, hogy az általa kezdeményezett, nem kevés egyoldalúsággal végigvitt, időnként megegyezésre, több ízben polémiára hajló álláspontját történelmi távlatból szemléljék és szemléltessék; és általában aképpen illesszék be a modern magyarságért vívott harcok sorába, mint amelyben egy európai magyarság ideája körvonalazódhat. Érdekes módon Kazinczy egyes művei, fordításai a XIX. század második felében a nagyközönséget megcélzó olcsó sorozatban (feltehetőleg nem csekély példányszámban) láttak napvilágot, valamint irodalomtörténeti, azon belül filológiai kutatással adóznak irodalomtörténészek Kazinczy és korszaka, kortársai hívebb megismerésének.30

Ebből a perspektívából tekintve igen jelentékenynek minősíthető Kemény Zsigmond hozzájárulása, hiszen egészen korán, az 1850-es évek elejétől kezdve érezte szükségét annak, hogy Kazinczy(ék) nyelvmozgalmát beiktassa a feltétlenül számon tartandó hagyományok közé. A Kazinczy– Széchenyi viszonylat „ötletével” lehetőséget kínált a Kazinczy-pályakép egészének értelmezésére. Az alaptétel megadja a Kazinczy-értelmezés vezérfonalának kiinduló mozzanatát, Kemény fenntartásai a nyelvmozgalom olykori egyoldalúságait illetőleg a részletkérdések közé sorolandók. Nem elhallgatandók, ám annak indokoltsága átvilágítást igényel. Semmiképpen nem szorul mentegetésre, ellenben annak okadatolása mellőzhetetlen feladat. Meghatározott nyelvészkörök ugyan diszkreditálták a „nyelvújítás” számos eredményét, de a mind szélesebb körű Kazinczy-kutatás (főleg a levelezéskiadással) annyi új ismeretet, kapcsolatot, körülményt tárt föl, hogy Kazinczy személyisége, életműve, Kazinczy(ék) teljesítménye egyre pontosabb körvonalakkal kezdett rendelkezni. S ezt nem gátolta az anti-kazinczyánus ellenvetés sem, inkább új kihívásként volt elkönyvelendő. Kemény Zsigmond pedig ezután nem felejthető el a Kazinczy(éka)t kutatók körében.

—

1    Kemény Zsigmond, Élet és irodalom: Tanulmányok, szerk., bev., jegyz. Tóth Gyula, Budapest, Szépirodalmi, 1977, 150.

2   Uő, A két Wesselényi, Széchenyi István = Uő, Sorsok és vonzások: Portrék, szerk., utószó, jegyz. Tóth Gyula. Budapest, Szépirodalmi, 1970, 39–40., 167.

3    Bicskei Éva, Viszonyok intézményesülése, Irodalomtörténet, 7, 2016, 1, 39. (43. sz. lábjegyzet).

4      Kazinczy Ferenc, Költemények. II. k. Jegyzetek, s. a. r. Debreczeni Attila, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010, 873–875. Kétségkívül 1828-ban vetette papírra az episztola első változatát, amelyen 1831-ben tovább dolgozott. Azok közé tartozom, akik 1831-re tették a ránk maradt töredékes vers (mert töredék, tehát korántsem véglegesnek szánt) szövegét. Nem annyira filológiai tények alapján gondoltam, gondolom ezt, hanem az episztolában foglaltakat szem előtt tartva, az episztolában célzás olvasható a lovakról írt Széchenyi-műre, az angol szokások, életvitel magyar meghonosítására. „És ültetnének téged is szamárra, / És tiltatnának el csak téged is…” talán Széchenyi tevékenykedésének  várható fogadtatására vonatkoztatható. „Konkrétan” csak  a lófuttatás neveztetik meg  Széchenyi kezdeményei közül, viszont azáltal, hogy Kazinczy a maga újításait-nyelvi ajánlatait párhuzamban látja Széchenyi tetteivel, talán az akadémiai munkálatokat is az episztola körében vonhatja. Minthogy nem tudható, milyen céllal készült az 1828-as és 1831-es „tisztázat”, egymáshoz való viszonyuk problematikus, azt sem tudjuk, miért maradt kéziratban az 1828-as változat, miért kellett 1831-ben a befejezés szándékával hozzányúlni, szintén egyelőre megfejtetlen.

5    Szegedy-Maszák Mihály, Kemény Zsigmond, Pozsony, Kalligram, 2007, 283.

6      E kérdésről vö. John Hutchinson, Kulturális nacionalizmus = Tudomány és művészet a magyar nemzet szolgálatában: Szöveggyűjtemény, szerk. Czieger András, Varga Bálint, Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2017, 20–42. Miroslav Hroch több nyelven megjelent tanulmányát (Die Vorkämpfer der nationalen Bewegung bei den kleinen Völkern Europas, 1968, angolul New York, 2000) beállítja szerzője történetírói pályájára Stefan Troebst, Miroslav Hroch als Nordeuropa, Ostmitteleuropa und Europahistoriker =  Miroslav Hroch,  Ethnonationalismus –  Eine ostmitteleopäische Erfindung? Leipzig, Universitätsverlag, 2004, 5–11.

7      Általános használata a szláv (cseh, szlovák, szlovén stb.) irodalomtörténet-írásban: obrození, preporod stb. Az idegen nyelvű szakirodalomban a renaissance (újjászületés értelmében) a revival is használatos.

8      A 6. sz. jegyzetben i.m., vö. még Niederhauser Emil, Irodalom és művészet a keleteurópai népek nemzeti megújulása mozgalmaiban a XIX. század első felében: A nemzeti kultúra  szerepe  a nemzetek  létrejöttében  =  Uő,   Nemzet  és  kisebbség:  Válogatott tanulmányok, Budapest, Lucidus, 2001, 149–170., 249–253.

9      Richard  Pražák,  Typologische Charakteristik der  tschechischen und  slowakischen neologischen Bewegung, im Vergleich zu der Entwicklung bei den Magyaren und Rumänen, Letopis Instytuta za serbski ludosput, Rjad Bč 31/1, Budyšin, 1984, 93–103.; Uő, Die Typologie der neologischen Bewegungen Mittelund Südosteuropas = Szomszédaink között Kelet-Európában: Emlékkönyv Niederhauser Emil 70. születésnapjára, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1993, 157–159.

10  Bodrogi Ferenc Máté, Kazinczy arca és a csiszoltság nyelve: Egy reprezentáció diszkurzív háttere, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.

11  Kemény Zsigmond, Eszmék és jámbor óhajtások: Válogatott publicisztika, szöveggond., jegyz. Filep Borbála Anna, Filep Tamás Gusztáv, előszó Filep Tamás Gusztáv, Kolozsvár, Kriterion, 2019, 144.

12 Uo, 145.

13  A 2. sz. jegyzetben i. m., 217.

14  A  regény  főhősét  már  a kortársak  azonosították  Kisfaludy  Károllyal,  jóllehet  a regény bevezetésében Jókai Kazinczyt és Katona Józsefet egy mondatban emlegeti Kisfaludyval.

15  Uo, 167.

16  Kazinczy Ferenc, Költemények I.: Szövegek, s. a. r. Debreczeni Attila, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010, 342.

17  Az 1. sz. jegyzetben i. m., 127.

18  A 11. sz. jegyzetben i. m., 138.

19  Kemény  Zsigmond,  Változatok  a történelemre, szerk.,  utószó,  jegyz.  Tóth   Gyula,  Budapest, Szépirodalmi, 1982, 397.

20 Uo., 408.

21 Az 1. sz. jegyzetben i. m., 128.

22 Uo.

23 Uo., 129.

24 Uo.

25 Uo., 130.

26 Ebbe a gondolatkörbe belefoglalható a „régi dicsőség” költőktől sűrűn megfogalmazott képzete, mely még Petőfi Sándor jelenorientált költészetében is felbukkan („Nagy volt hajdan a magyar…”), a Toldi szerelmét közreadó Arany János elbeszélője vígaszért hő lelkével a múltakba fordul; Efféle szemlélet a Štur-iskola poétáinál is szemre vételezhető, a Mester, L’udovít Štúr trencsényi Csák Máté emlékét újítja föl. E gondolkodás jegyében értelmezhetők a XIX. század lengyel, cseh, magyar történelmi regényei, a horvát, a magyar és a cseh nemzeti operát célzó erőfeszítések.

27  Szajbély Mihály, Kemény és Jókai = Uő, A homokvárépítés öröme: Irodalomtörténeti tanulmányok, Szeged, JATEpress, 2016,  7–91.  A  dolgozat eredetileg egy  Kemény-konferencia előadásait tartalmazó gyűjteményes kötetben jelent meg 2014-ben.

28 Az 5. sz. jegyzetben i. m., i. h.

29 Fried István, „Aki napjait a szépnek szentelé…”: Fejezetek Kazinczy Ferenc pályaképéből és utókora emlékezetéből, Sátoraljaújhely–Szeged, Kazinczy Ferenc Társaság, 2009, 153.; Uő, „Addig repűlni, hol csak fény lakik.” Egy Kazinczy-pályakép vázlata, Győr, A győri Kazinczy Ferenc Gimnázium Az Iskoláért és az Anyanyelvért Alapítványa, 2020, 25.

30  Kazinczy Ferenc útleírásai 1873-ban és 1885-ben, a Bácsmegyey gyötrelmei 1885ben, Kazinczy Marmontel-adaptációja,  A szép Anikó 1893-ban, Sterne érzékeny utazásai 1907-ben jelentek meg könnyen hozzáférhető kiadásban. Itt jegyzem meg, hogy Kemény Zsigmond korábbi monográfusa – Papp Ferenc, Báró Kemény Zsigmond, Budapest, MTA, 1923, II, 40. – már hivatkozott Kemény állítására, miszerint Széchenyi előde Kazinczy Ferenc volt. Sajnálatos, hogy erre nemigen reflektált az egyre több anyaggal dolgozó Kazinczy-kutatás, Németh László pedig említetlenül hagyta, akár Kazinczyról, akár Keményről szólt.