Czucz Enikő versei

Cécile Hanat felvétele

Árnyékbáb

Szorít a szandál,
ez kétségtelen,
magam előtt
nem tagadhatom,
de szám szó el nem
hagyja,
hisz tudjuk a sztorit –

nekem ennek kell lennem,
apró lábú, szőke lánynak,
aki szakadt, a hamut túrja,
válogatja a lencsét.
Akire illik a pálcára
erősített árnycipő,
s olyan ártatlan,
szinte áll az idő,
ahogy tanulja
ezt a világot.

Nekem már szalad:
ez az én cipőm, igaz,
csak a herceg késte
el a fiatalságot:
ő pocakos, nyög,
ahogy térdét hajtja,
nekem nőtt a lábam,
és elvégeztem a főiskolát.

Azt tudtam, hogy
a mese változás:
tökből hintó,
üvegből varázslat,
de sose képzeltem,
hogy mikor kifelé tartunk
az árnyékok közül,
a feketére mázolt kezek,
amelyek a világot mozgatták,
búcsút intenek –
s ez lesz az utolsó kép,
amire emlékezhetek,
mielőtt elvakít a nap.

Amikor könnyebb

Neki kell látni: a történet
nem meséli el önmagát.
Élni sem nehezebb,
csak fogjuk magunk,
mikor szól az óra,
s mint hercegi pár,
vigyázva frizuránk,
oldalra fordulunk,
és kinyomjuk a sipító ébresztőt.

Felvesszük a ruhát, mindig
a térnek megfelelően,
ahová készülünk.
Öltöny, estélyi, kiskabát, vagy
egy könnyű ruha, szellős lening,
farmernadrág.
Hogy teljes legyen a kosztüm,
fejünkre öltjük koronánk.
Otthon persze maradunk pizsamában,
felesleges növelni a mosatlan
ruhák halmait, így is már túlnőttek
rajtunk, mögöttük bukik le a Nap,
s onnan kel fel a Hold,
ha énekelni támad kedve.

Eszünk is, jobb napokon
csak mikor megéhezünk,
rosszabbokon megállás nélkül. A cukrot kerüljük, a koffeint is.
Az alkoholról már nem is beszélve.
A vonalaknak sem kedvez,
s mégis milyen egy tántorgó
hercegi pár?
Megpróbálunk teherbe esni,
hisz úgy írták,
jöjjön csak a totyogó trónörökös.
Csak néha, vigyázva valljuk be, úgy,
hogy egymásnak
suttogott félelmeink,
nehogy a Nagy Mozgató fülébe jussanak –
mert kiírattatni nem nehéz,
s ettől nem véd varázsbab,
barátságos sárkány, sem
pedig tündérkeresztanya –, hogy ez
az életből kiszakított idő már
előre is lehúz, terhel,
ül a gyomorban,
mint egy emésztetlen húsdarab.
Alig értem be magam, és kezdődik újra a gondos méregetés:
gyakorlatiasnak kell lenni,
ígérni annyit, hogy bírja a hátam. S boldognak, persze,
izgatottan várni a holnapot
rózsaszín pokrócaink
és mentazöld díszpárnáink között.
Ilyen egy puha ez a világ.
Vacsorát főzünk,
valami gyorsat és táplálót,
fehérjével tele.

Evés után külön sarkakba vonulunk –
elszakadunk a ritmus gondolatától,
amelyet a közös lélegzet irányít,
s a csalódástól, hogy ez: mese.
Mire lefekszünk, már észrevetted,
hogy hiába a többes minden nap,
az élmény ma sem osztott,
nem ketten uralkodunk.
Amikor rólunk beszélek,
csak magamról szólok,
királyságom önmagam.
S mint a falnak forduló farkasok
az állatkertben, hiába követi
szempár életem a rácson túl,
hiába tapsol, hiába örül,
a közelbe nem merészkedhet,
és sosem leszek máshogy,
csak egyedül.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/5-ös lapszámában.