Tőzsér Árpád: A tölgy és a költő: Jegyzet Korpa Tamás A lomhullásról egy júliusi tölggyel című verskötetéről

„Korpa Tamás… verseiben egymástól kulturálisan távoli utalásokat és történetileg szintén távoli nyelvek mintáit sodró gyorsasággal szervesítve olyan működést hoz létre, amely fel- morzsolja, anyagként magába gyúrja a személyességet…, az ahumán realitással van dolga, és szerintem lesz is, Korpa Tamás költészetének.” Így mutatta be a tekintélyes idősebb kol- léga, Schein Gábor 2009-ben az akkor 22 éves, éppen csak induló Korpa Tamás verseit.

Azóta Korpának megjelent három önálló verskötete, s a szerző a nemzedéke egyik legjelentősebb költőjévé nőtt, de könyveiben Schein Gábor jóslatának csak egyik fele teljesedett be: a lírai költészet hagyományos személyiségét, azt a „lírai hőst”, aki mintegy kitölti versének terét és uralja anyagát, sőt attól idegen mondandók, ideológiák szolgá- latába állítja azt, Korpa köteteiben, s főleg az alcímben jelzett legújabb gyűjteményben (A lombhullásról egy júliusi tölggyel címűben, s a következőkben erről lesz szó) valóban hiába keresnénk.

Azzal a bizonyos ahumanitással azonban más a helyzet: szerintem Korpa Tamásnak nem az „ahumán realitással van dolga” a verseiben, hanem az embernek és természetnek azzal együtt- (sőt egymásban) élésével (és főleg ennek az együttélésnek a nyelvével), amelyet Csehy Zoltán (A lombhullásról… kritikájában) így fogalmaz meg frappánsan: „A fák teste és az emberi anatómia közös atlaszt követel magának”. Az „ahumán realitás” gondolatát (amely egyébként legalább két és fél ezer éves, az élő-érzékelő természet eszméjével hülozoizmus „címszó” alatt már Thalészék is foglalkoztak) a posztmodernt meghaladó, újabb költői iskolák általában úgy állítják versbe, hogy magát az embert is valamiféle beszélő tárgyként (vö. „arc nélküli portré”, Mezei Gábor) jelenítik meg.

Korpa Tamás verseiben az „ahumán realitás” másként működik. A költő itt nem „tárgyként” beszél, s egyenesben a dolgok is csak ritkán „szólalnak meg”, s bár kötetének címe (A lombhullásról egy júliusi tölggyel) párbeszédre (a költő s a fák, kövek, sziklák, hegyek párbeszédére) utal, többször a költő hangját halljuk. S ő mintegy a megszólított természeti tárgyak életmegnyilvánulásaiból (jelbeszédéből) olvassa ki (s nem beléjük viszi) a költészetet, s „fordítja le” azt humán nyelvre úgy, hogy közben a növényi-tárgyi világ feltételezett kommunikációjának jegyeire (például a fák különböző fizikai érzeteire és mozdulataira) is rájátszik.

Ne sajnáljuk a helyet, idézzük ide például a Hradisko vrch (770 m) című opust teljes terjedelmében:

és ez az autodidakta lomb
hogy kitanulta az éjszakát, ami a kopárság, ami a felejtés,
lombról lombra, minden szót: az összes erogén zónát, amikkel
szólították, hang falakból sem szól tisztábban a szél,
mint ebből a lombból, a lomb tömbjéből e tömbön át,
szórd be poloskával. elhallgatod, elhallgatsz. a hallgatás
hallójárataidat önti el, majd a Hátsó Szándék Termeit.
tobozokkal dauerolt lomb,
egy kis eróziós patina a törzs alján, porhanyós,
a többi odafönt suttogás, levélzaj, függő beszéd, adminisztráció.
a suttogás érdessége, hűvöse, amint lassabban jár
a levegő körülötte. mert az elavult lombot beszántják, és felsózzák
a helyét. valami lassú áradás kellene most a párnázott ujjbegyekig,
hogy átfussák újra e sorokat.

Autodidakta, erogén zóna, hang falak, dauerolt, eróziós patina, függő beszéd, adminiszt- ráció – csupa olyan kifejezés, fogalom, amely csak az ember szájában képzelhető el és értelmezhető, de itt az értelmezés a lombra, a fára, a törzsre irányul, s így a megfigyelő s a megfigyelt egymás létét feltételezve válik nyelvi tapasztalattá, képpé, költészetté. (S itt nem véletlenül használom a „megfigyelő” és „megfigyelt” kifejezéseket: bizonyos elméletek szerint az univerzum mint meg figyelt és az ember mint meg figyelő szintén feltételezik egymást.)

S ezek után a kérdés persze az, hogy tulajdonképpen miről is beszél a vers beszélő- je? Mit tanult ki „az autodidakta lomb”? A szövegfelszín szerint „az éjszakát”, de e kez- dő sor után a témát még (akárcsak a hagyományos ún. epikai-homéroszi hasonlatok- ban) hosszú sorok részletezik, s ezek nemhogy tisztáznák a téma mibenlétét, hanem éppen hogy elhomályosítják azt.

S hiába fordulunk vissza magyarázatért a címhez is: a Hradisko vrch először is idegen (szlovák) kifejezés (tehát csak a tér, a környezet idegenségét van hivatva jelezni), másodszor, ha lefordítanánk is magunknak a két szót, csak egy semleges jelentésű hegynevet (Várhegy) kapnánk, amely semmilyen választ nem ad első, tapogatózó kérdésünkre.

Miután tehát megállapítjuk, hogy a vers első célja éppen a kézenfekvő jelen- téseket kereső olvasó elbizonytalanítása és a mélyebben működő nyelvi és egyéb koherenciák felfedésére való ösztönzés, kénytelenek vagyunk előzetes jelentésbeli fogódzók nélkül mélyfúrásokat végezni a szövegben.

Az első, amit szinte ránézésre is megállapíthatunk a versről, hogy az emberi és növényi világ elemei valami egészen különös logika szerint szövődnek össze ben- ne, s ennek a logikának a fő ismérve a grammatikai szervesség s a jelentéstani ki- számíthatatlanság. (Vagy esetenként éppen fordítva: a grammatikai gubancokból éppen a jelentés segít kilábalni. Lásd például mindjárt a bevezető mondat több- szörösen megcsavart mellérendeléseit vagy a hatodik sor figura etymologicáját: elhallgatod, elhallgatsz. a hallgatás / hallójárataidat önti el.)

A második észrevételünk az elsőből közvetlen következik: a költő mintha gon- dosan ügyelne a versben az emberi és növényi elemek sajátos arányára, bizonyos egyensúlyára, s következésképpen arra is, hogy az antropomorf szóképek között kellő mennyiségben legyenek dezantropomorf jellegűek is: az autodidakta lomb kitanulja az éjszakát, de a zárlatban valami lassú áradás kellene… a párnázott ujj- begyekig, hogy átfussák újra e sorokat. Azaz, ha jól értelmezem a versmondatot, a költő nem akar azzal tüntetni, hogy ő érti a lomb beszédét, ahhoz a természetben folyó lassú áradásokkal kellene azonosnak lennie, mi több: párnázott ujjbegyeivel (ahogy a vakok olvasnak) kellene letapogatnia a lomb (a természet) jelentését, ér- zékeivel is fel kellene fognia gesztus-beszédét.

Summa summárum: egy régi filozófus azt mondta: a költészet az emberiség anyanyelve. Mi ma, abban az antropocén korban, amelyben az ember (ha nem akar az általa immár félig elpusztított természettel maga is elpusztulni) kénytelen emancipálni természeti környezetét, saját magával egyenértékű és -jogú élő organiz- musnak elismerni a Földet, a fát, a füvet, a folyót, a hegyeket – szóval korunkban az egykori bölcsességet úgy aktualizálhatnánk, hogy a költészet a Földnek és népének közös anyanyelve.

Számomra pedig úgy tűnik, Korpa Tamást A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötetében elsősorban éppen ez a természeti környezetünkkel közös anyanyelv érdekli. Ezért tévednek, akik minden kiemelő vagy megszorító jelző nélkül besorol- ják őt az ún. ahumán- vagy akár ökoköltészeti iskolákba. Ezek ugyanis az emberi és természeti dimenziókat általában kibékíthetetlen ellentétpárokban (ha nem ép- pen ellenségekként) jelenítik meg, Korpa verseiben viszont az ember és természet komplementáris egymásrautaltságban váltogatja a különféle létmódokat. Az autodi- dakta lomb kitanulja a felejtést, a szavakat, az erogén zónákat, s az ember beszántja az elavult lombot, felsózza a helyét, s valami lassú áradásban, párnázott ujjbegyekkel tapogatja-olvassa újra a természetbe írt verssorokat.

Apropó: autodidakta lomb és lassú áradás! A Hradisko vrch című fentebb idézett és elemzett opust mint A lombhullás… egyik legreprezentatívabb darabját a kötet csaknem minden kritikusa (megérdemelten sok van belőlük!) idézi, említi, méltatja (talán Pinczési Botond – a Műút portálján – a legrészletesebben). Jegyzetemben én eredetileg afféle széljegyzeteket terveztem írni másoknak ezt a verset érintő észre- vételeihez, aztán elragadott a vers sodra, s ahogy látom, én is inkább csak azokról a hatásokról írtam, amelyeket közvetlenül a vers gyakorolt rám.

Kosztolányi írja valahol, hogy minden igazi költemény csak önmagával egyenlő, en- nélfogva amit róla írunk, csak egy újabb, de immár korcs vers lehet. Korpa Tamás vékonyka versfüzetének (mindössze hetvenhárom verset tartalmaz) legszívesebben minden darabját ide másolnám, idem per idem: szóljanak a versek saját nevükben és önmagukról, de mivel ez terjedelmi okoknál fogva lehetetlen, íme legalább néhány kiragadott Korpa-poétikai hapax legomenon a kötet legkülönbözőbb opusaiból, oldalairól – abban a reményben sorakoztatom őket ide, hogy belőlük a kötet minden jelentéssíkjára vetülnek sugarak, s így talán megsejtetnek valamit abból a buja nyelvi-poétikai-emberi-természeti tenyészetből, amely Korpa Tamás kü- lönös arborétumát, A lombhullásról egy júliusi tölggyel című verskötetét annyira jellemzi. Sorrendjük teljesen véletlenszerű, pontosabban a könyvoldalak egy- másutánját, az olvasói lapozás rendjét tükrözi. S ha ez a véletlenszerű sorrend netán mégis valamiféle hetvennegyedik verset formáz, az is véletlen. Esetleg részben a Korpa-költészet mallarméi természetére következtethetünk belőle:

rakódj le lépéseid alján, a gyűjtőfogalmak kútja pezseg,
fennsík és lejtő karambolja, a mélység finomszerkezete,
az arcüreg akusztikája, vacogó fog aktja, íny párkánya,
mellbimbók gótikája vékony pulóveren, csiszolatlan vadak,
kettévágott kaptár, alabástrom fűz, omlásveszélyes szájak,
érzékszervvé vált patak, roston sült zsebórák, kialszik a
ketyegés, posztumusz levelek, szobanövények bírósága,
háziasított angyal, félnapi járóföldre a gondolataimtól,
Parkinson-kóros fa, higgadt fagy, cérnavékony glória, fátyol-
vízesések, angyalszárnyfilé, sólámpa, erdőtorta, jégesőben
végrendelkező fa, szárnya elöregedett ejtőernyő, egy falka
igekötő, sziromizmok, adoptált ágak, lombhálózsák, közérthető
repkény, a tárgyak kijárási tilalma, megvakarja visszeres glóri-
áját, ablaktalan fatörzs, árnyékliliom, hagyja majd kihűlni az
avarban talált lépteket, mondja, a hangját maga előtt tolja

(Budapest, Pesti Kalligram, 2020)