Menyhért Anna: Digitális traumafeldolgozás közösségimédia-csoportokban: transzgenerációs holokauszttrauma a Facebookon
(tanulmány)
„Ez kemény. A lélegzetem is elakadt.
Az első magyar, aki bocsánatot
kér a nagyapja bűnei miatt.”
(Facebook-csoport poszt)
Hogyan kommunikálhatunk közösségimédia-csoportokban kollektív történelmi traumákról? Hogyan hat a digitális és a közösségi média a traumafeldolgozásra személyes, kollektív és transzgenerációs szinten? A digitális környezet hatására megváltoztak az emlékezés módozatai, az online közösségek pedig – például a blogok és a közösségimédia-csoportok – radikálisan újszerű kontextusokat teremtettek mind a személyes, mind a kollektív traumafeldolgozás számára (ld. Garde-Hansen et al. 2009). Az alábbiakban két, a holokauszthoz kapcsolódó Facebook-csoport példáján keresztül elemzem, hogy milyen hatást gyakorolnak a közösségimédia-platformok a trauma reprezentációjára, átadására és feldolgozására.
A digitális emlékezet fogalmának kialakulását követően a trauma értelmezése is megváltozott a kulturális traumaelméletben. Az első, ma már klasszikusnak számító, úttörő jelentőségű kulturális traumaelméleti művek az 1990es években jelentek meg, miután az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1980-ban önálló betegségként definiálta a poszttraumatikus stressz-szindrómát, a PTSD-t (DSM-III, American Psychiatric Association 1980). A kulturális traumaelmélet eleinte a hisztériának és a harctéri neurózisnak a huszadik század elejéről származó fogalmaihoz nyúlt vissza (Freudhoz és Janethez), illetve azokra a modern neurobiológiai kutatásokra támaszkodott, amelyek az agy állapotát vizsgálták; mind a trauma elszenvedésének pillanataiban bekövetkező azonnali reakciókat, mind a tartós vagy hosszabb távon felszínre kerülő hatásokat (van der Kolk et al. 1996); jóllehet egyes pszichoanalitikai indíttatású traumaelméleti koncepciók kétségbe vonták a neurobiológiai megközelítések létjogosultságát (Leys 2000). Az első kulturális és történeti traumakutatások az akkoriban kialakított holokauszt-archívumok számára gyűjtött vallomásokat elemezték, a kollektív emlékezet vizsgálatának kontextusában. Később, a kétezres években, a posztmemória (Hirsch 2001) és a retraumatizáció fogalma (Rüsen 2004), valamint az a nevezetes nézet, hogy a trauma olvasással is átadható (Felman–Laub 1992), idézett elő boomot a kulturális traumaelméletben; majd a genderorientált traumakutatás, illetve a life writing körébe tartozó tanúvallomás-jellegű szövegek értelmezése is előtérbe került.
Eközben egyre nagyobb figyelem irányult a digitális emlékezet kutatására. Ez – különösen Európában – egybeesett a közelmúlt kelet-európai történelme iránti érdeklődés növekedésével. A Save As… Digital Memories című kötet (Garde-Hansen et al. 2009) a digitális emlékezet értelmezésének új szempontjait vázolta fel, figyelembe véve az új média hatását, például az emlékezetközvetítés és az emlékezés mobil formáit is. Rutten és társai (2013) a poszttotalitárius emlékezetpolitikai gyakorlatokat vizsgálták, hangsúlyozva ezeknek a nyugat-európai megközelítésektől való különbségeit. Az előbbiek ugyanis igyekeznek ama hivatalos gyakorlat ellenében hatni, amely a „kollektív kulturális felejtés” során törölné a posztszocialista országok emlékezetéből a traumatikus elemeket (Rutten 2013).
Saját elméleti koncepcióm kialakításakor elsősorban a kulturális traumaelmélet és a pszichológia traumafelfogása egyik központi fogalmának, a hallgatásnak a szerepét vizsgáltam; ebből kiindulva vázoltam fel, hogy milyen hatást gyakorol a digitális környezet, a digitális média a traumára és értelmezhetőségére.
A traumatikus élményeket több szinten övezi hallgatás: az elsődleges traumatizáció következtében a trauma áldozata gyakran nem képes beszélni élményeiről; környezete pedig nem képes, vagy nem akarja meghallgatni az áldozatot, nem közelednek felé megértően, elutasítják a tapasztalataival való szembenézést, s ez a másodlagos traumatizációhoz vezet (ilyen volt például a koncentrációs táborok túlélőitől való elfordulás hazaérkezésükkor); az ilyen elutasításban részben szerepet játszhat a félelem, hiszen mások traumáját megismerni nem könnyű dolog (az ún. vikárius trauma valaki más traumájával való találkozáskor alakul ki); és ide tartozik a traumatizálódás harmadik, társadalmi léptékű szintje, a – totalitárius rendszerekre jellemző – elfojtás, tabusítás, amikor ideológiák és társadalmi gyakorlatok teszik lehetetlenné a traumáról való beszédet.
A poszttraumatikus stressz-szindrómából való felépülés három szakasza a pszichológiában az 1990-es évek óta általánosan elfogadott meghatározás (Herman 1992) szerint a következő: 1. a túlélő biztonságérzetének helyreállítása; 2. a trauma narratívájának rekonstruálása; 3. a túlélő kapcsolatainak újbóli kialakítása és integrálása a közösségbe. Ezidáig a második szakasz számított érdekesnek a kulturális-irodalmi traumaelmélet szempontjából. Az ide tartozó vizsgálódások általában a traumafeldolgozásra, a traumából való felépülés során és után létrehozott szövegek értelmezésére és az ezekhez illő (adekvát) olvasási stratégiák vizsgálatára fókuszáltak.
A digitális korszakban a harmadik szakasz vált fontosabbá: a fókuszba a túlélő kapcsolatai – kapcsolati hálója – és az integrálódása kerül. Ennek oka, hogy a közösségimédia-platformokon lehetővé válik a párbeszéd, a traumáról való beszéd és a tipikusan ezekre a felületekre jellemző kommunikációs gesztusok, a megosztás és a kommentelés révén a traumát övező hallgatás könnyebben feloldható lesz; az online közösségek térbeli korlátozás nélkül kötik össze az ugyanazokban érdekelteket, s a fordítóprogramoknak köszönhetően még a nyelvi akadályok is lényegesen csökkennek.
Mivel a legtöbb traumameghatározásban kulcselemnek számított a hallgatás, a digitális médiaplatformok hatásának figyelembe vétele a trauma fogalmának újradefiniálását is jelenti. Míg korábban, az 1990-es években úgy vélték, hogy a trauma térben és időben rögzített, szavakba foglalhatatlan, ábrázolhatatlan, közvetíthetetlen, nem megjeleníthető, nem megosztható, addig a digitális korban úgy értelmezik, mint ami többféleképpen konfigurált és sokféleképpen megjelenített, sokdimenziós, a digitális térben megosztott (ld. az 1. ábrát, vö. Arthur 2009, uő 2014).
Tanulmányomat a Traumaelmélet a digitális korban: a közösségi média hatása a traumafeldolgozásra az életírásban és a traumairodalomban: magyar vonatkozások című kutatási projektem keretében2 írtam. A projekt bevezette a digitális trauma új fogalmát; a digitális traumakutatás mint új kutatási terület pedig többek között a közösségi média traumafeldolgozásra gyakorolt hatását vizsgálja. A kutatási projekt egyik kiinduló hipotézise a „befagyott/blokkolt áramlatok” képzetén alapul: ez a metafora fel nem dolgozott kollektív traumákra utal, olyan 20. századi eseményekre (az I. világháborúra, a trianoni békeszerződésre, a világháborúra és a holokausztra, a totalitárius diktatúrára, a szocialista rendszerre és a bukására), amelyek akadályozták a modernizációt Magyarországon és Kelet-Európában (ld. Menyhért 2016a). A projektben amellett érvelek, hogy léteznek olyan társadalmi erőtartalékok, amelyek a huszadik század traumatikus történelmének traumafeldolgozó újramondása révén mobilizálhatók, és hogy ebben a folyamatban kiemelt szerep juthat a közösségimédia-platformokon zajló kommunikációnak. A digitális traumafeldolgozás ugyanis „felolvaszthatja” a „befagyott áramlatokat”, lehetővé teszi azt, hogy a traumatikus történelem többféleképpen legyen elmondható: a múlt és a jelen domináns vagy elnyomó ideológiái által meghatározott hivatalos, merev, demobilizáló, passzivitást preferáló narratívaváltozatok mellett megjelenhetnek és láthatóvá/hallhatóvá válhatnak a civil társadalom, a kisebb közösségek, művészek által alkotott alternatív történelemverziók is. Ez utóbbiak rugalmasak, mobilisak, és nagyobb az aktivizáló, affektív potenciáljuk, vagyis képesek olyan válaszokat kiváltani, amelyek bátorítják és megkönnyítik a traumafeldolgozást, a trauma megosztását.
Ilyen alternatívát kínál a budapesti Szabadság téren található Eleven Emlékmű, a magyar holokauszt áldozatainak levelei, fényképei, könyvei, személyes tárgyai és egy sor más tárgy (kövek, virágok, idézetek) alkotta megrendítő gyűjtemény, mely szembeszáll az állam által 2014-ben felállított emlékmű üzenetével. A hivatalos emlékmű (A német megszállás áldozatainak emlékműve) azt ábrázolja, ahogyan egy sas lecsap Gábriel arkangyalra. A sas Németországot, Gábriel arkangyal pedig Magyarországot szimbolizálja. A hivatalos emlékmű azt sugallja, hogy Magyarország a német megszállás ártatlan áldozata lett, nem pedig a Harmadik Birodalom tettestársa mind a Szovjetunió ellen irányuló háborúban, mind a magyarországi zsidóság deportálásában (Kovács 2017; Kovács és Mindler-Steiner 2015). Azt más helyütt elemzem, hogyan viszonyul egymáshoz A német megszállás áldozatainak emlékműve és az Eleven Emlékmű, illetve hogy milyen szerepe volt a tiltakozó civilek által létrehozott Eleven Emlékmű – az én történelmem nevű Facebook-csoportnak (Menyhért 2016b) az Eleven Emlékmű létrejöttében és fenntartásában. Azonban ez a példa is megmutatja a közösségi média kapcsolatteremtő erejét, és azt, ahogy az online támogató csoportokban a digitális traumafeldolgozás szabaddá teheti a traumatikus múlthoz vezető korábban blokkolt utakat, amelyeket más médiumok – akár egy emlékmű – hivatalosan és ideológiai eszközökkel továbbra is elzárnak.
Az elmúlt években több Facebook-csoport jött létre magyarországi holokauszttal kapcsolatos emlékek megosztására. Hasonló jelenség más országokban is megfigyelhető, például a 2G Second Generation Holocaust Survivors és a Grandchildren of Holocaust Survivors nevű Facebook-csoportok. Ilyen csoport például A holokauszt és a családom, A roma holokauszt és a családom, az Eleven Emlékmű – az én történelmem és A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai. Két csoportot (A holokauszt és a családom és A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai) követek évek óta közelebbről. Személyes érdeklődésből csatlakoztam hozzájuk, de hamar kiderült, hogy milyen új, a kutatásaim szempontjából fontos jelenségek tapasztalhatók a csoportokban; ettől kezdve tehát digitális terepmunkát végző etnográfus-antropológusként (ld. Markham 2013), a „digitális résztvevő-megfigyelő” szerepében kísértem figyelemmel őket.
A csoportokban korábban meg nem osztott családi történetek olvashatók, s a csoporttagok elvesztett családtagjairól készült képek, egyéb családi dokumentumok, például hamis személyi igazolványok láthatók. A csoporttagok a közös múlthoz fűződő, számukra korábban ismeretlen kapcsolatok felfedezésén keresztül közelednek egymáshoz. A posztok révén, a kommentekben az általuk ismert áldozatok más ismerőseivel tudnak kapcsolatba lépni. Gyakran előfordul, hogy a kapcsolat a többeknek ismerős helyek révén épül ki; ezek között vannak mindennapi terek, mint például az áldozatok szülővárosai, utcák, de többségében a holokauszt helyszíneiről van szó: gettókról, munkatáborokról, a budapesti sárga csillagos házakról, deportálási gyűjtőpontokról, vasútállomásokról, transzportok útvonaláról, koncentrációs táborokról, és azokon belüli egyes helyekről, illetve a túlélők hazatérési útvonalának állomásairól.
Megrendítő volt a folyamatos ellentmondás a ráismerés szokványos esetben örömteli érzése és aközött, hogy ez a ráismerés traumatikus emlékezetű helyekre vonatkozik. Erős érzelmi hatása van annak is, hogy a csoporttagok mindennapi módon lépnek kapcsolatba egymással és elvesztett családtagjaik korábban nem ismert ismerőseivel, miközben családtagjaik halála, meggyilkolása az, ami a kapcsolat felvételére készteti őket. „A te rokonaid is oda jártak iskolába?” kérdését felváltja „a te rokonaidat is oda hurcolták el?” kérdése. És még megrendítőbb volt azt látni, ahogyan a kapcsolatok kiépülése, a ráismerés, a közös sorsban a helyszíneken keresztül is való osztozás az ilyen esetekben is szolgálhat némi vigasszal, enyhítheti az áldozat leszármazottainak elszigeteltségét. A csoport tagjai támogatni tudják egymást akkor is, amikor együtt kutatják a koncentrációs táborból vissza nem tértek nyomait. Ezek a folyamatok a trauma megosztásának és ezáltal feldolgozásának lépései, aminek részesei azok, akik az adott poszthoz kommentet fűznek, és akár azok is, akik csak olvassák a posztokat és kommenteket, de maguk nem szólnak hozzá. A trauma megosztásának a terhét – az áttételes, vikárius traumatizálódást – a közösségi támogatás tudata csökkenti. Ezekben a csoportokban – a Facebook speciális közegében – kialakult egy hely, ahol a veszteség, a trauma a közösségi média nyújtotta módon és mértékben – posztokban és kommentekben – megoszthatóvá vált; ezáltal pedig olyan közösségek alakultak ki, amelyeknek kiépülése a kollektív traumát (a fent kifejtett) három szinten is övező és több generációra ható hallgatás miatt nem történhetett meg az elmúlt évtizedek során.
A két szóban forgó Facebook-csoport első pillantásra nagyon hasonlónak tűnik, különösen, mivel a tagságuk is jelentős arányban átfedi egymást. Ám a hasonló témák és a posztolt történetek párhuzamai ellenére fontos különbségek is vannak közöttük, amelyek, érdekes módon, a Facebooknak a csoportokra vonatkozó szabályozásával is összefüggnek, vagyis a csoport jellegétől (nyilvános, privát, titkos) is függ, hogy tagjaik hogyan kommunikálnak: a platform tehát meghatározza a kommunikációt.
A Facebook, a világ leglátogatottabb közösségimédia-oldala a napi 1,93 milliárd aktív felhasználóval (ez 2021 negyedik negyedévére vonatkozó adat, ld. Statista.com), sok olyan fogalommal, gyakorlati fogással és funkcióval gazdagította a digitális kort, amelyek nem maradtak meg a digitális médium határain belül, hanem a nem-digitális életünkre is hatást gyakorolnak. A lájkolásnak, az ismerősnek jelölésnek és az ismerős törlésének is megnövekedett a jelentősége a digitális/posztdigitális identitásformálódási folyamatokban, ahogyan azé a késztetésé is, hogy magunkról információkat osszunk meg, és minél nagyobb, a kapott lájkok számával mérhető támogatást szerezzünk (vö. Dijck 2013). A Facebook-életstílus azt várja el a tagoktól, hogy azért posztoljanak és osszák meg mások posztjait, hogy minél több érdekfeszítő anyag legyen az idővonalukon, és lineárisan szerveződő élettörténetek rajzolódjanak ki rajta. Ez az elvárás azonban összeütközésbe kerülhet a személyes adatok védelmének a követelményével, és egyéb adatvédelmi szabályokkal, hiszen a megosztás marketingeszköz és politikai hatalomszerzés eszköze is. A Facebook-oldallal rendelkező cégek és magánszemélyek hajlandók fizetni a lájkokért és megosztásért; más cégek pedig arra alkalmaznak embereket, hogy számtalan készüléken és hamis profilokból folyamatosan lájkolják a hirdetéseket, hogy a hirdetőknek magasabb szintű érdeklődésről számolhassanak be. A kereskedelmi és politikai célú megosztás, illetve a magánjellegű információk és a személyes adatok megosztása egy támogató Facebook-csoporton belül a megosztási skála két végpontját alkotják, s köztük számtalan változat található.
Következésképpen, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen szerepet játszhat a traumafeldolgozásban a közösségi médiában zajló kommunikáció, főképpen a posztolás, kommentelés és megosztás, figyelembe kell vennünk, hogy a Facebook-csoport mint keret hogyan határozza meg az interakció jellegét. A különböző nyitottságú Facebook-csoportok között az a legfontosabb, az adatvédelmi beállításokból adódó különbség (ld. a csoportbeállítások oldalát a Facebookon), hogy míg a nyilvános csoport esetében bárki láthatja azt, amit a tagok posztolnak, és nemcsak a Facebookon, hanem az azon kívüli keresőkben is, addig a privát, látható (korábban ezt a típust zárt csoportnak nevezte a Facebook) csoport esetében csak a tagok láthatják a posztokat és a csoportban posztolt történetek bármely más említését (a csoport nevét és leírását a Facebookon bárki láthatja, illetve a tagok számát és az adminokat is), és csak a Facebookon belül lehet a csoportot megtalálni. A második különbség az, hogy míg egy nyilvános csoporthoz bárki csatlakozhat, egy tag is (nem csak az admin) bárkit hozzáadhat vagy meghívhat oda, addig a privát, látható csoporthoz kérni kell a csatlakozást, az érdeklődőt kérésre adja hozzá a csoporthoz az admin. (A harmadik fajta Facebook-csoport a privát, rejtett csoport, amely csakis az adminisztrátorok által küldött meghívó vagy pontos URL cím segítségével található meg. A tagsághoz továbbá szükséges egy tag meghívója és az adminisztrátor jóváhagyása, és csak a mindenkori és korábbi tagok, illetve a meghívóval rendelkezők láthatják a csoport nevét, leírását és címkéit; csak a tagok láthatják a többi tagot, illetve olvashatják a posztokat [a 2022. februári állapot szerint].)
A nyilvános Facebook-csoportok tagjai tehát tudatában vannak annak, hogy posztjaik bárkihez eljuthatnak. A privát, látható Facebook csoportok tagjai csak a többi csoporttagnak engedik meg, hogy lássák a posztjaikat. A közösségimédia-kutatási etika tekintetében ez azt jelenti, hogy kutatóként csak anonim módon, a tagok kifejezett beleegyezésével idézek privát, látható csoportokban olvasható posztokat. A kutatási etika ugyanis a privát, látható Facebook-csoportok posztjait a személyes adatok védelmét igénylő érzékeny adatoknak tekinti, a nyilvános Facebook-csoportok posztjait pedig inkább a szerzői jog körébe sorolja; tehát a különböző fajta csoportokat más és más módon kell megközelíteni a szerzői jog, illetve a személyes adatok védelme tekintetében (lásd Ryan et al. 2013; Townsend-Wallace 2016).]
A holokauszt és a családom (https://www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/) nevű Facebook-csoport körülbelül 8300 tagot számláló, nyilvános csoport (a 2022. januári állapot szerint; 2017-ben kb. 7000, 2016-ban kb. 6000, 2015-ben kb. 5500 tagja volt). Eörsi Mátyás alapította 2014-ben (a megalapítás után kb. 4000 tag csatlakozott). Adminként hamarosan csatlakozott hozzá Hetényi Zsuzsa.
2014-et a magyar kormány a holokauszt hivatalos emlékévévé nyilvánította. Egyet nem értés, racionális és zsigeri viták és tiltakozások fogadták a kormány megemlékezéssel kapcsolatos ellentmondásos terveit, kivált a már említett A német megszállás áldozatainak emlékművét, melyet hosszú tiltakozássorozat után, az éj leple alatt, suttyomban állított fel a kormány, 2014. július 20-án (ld. Braham 2016). Az ennek kapcsán civil tiltakozók által létrehozott Eleven emlékmű és a hozzá tartozó Facebook-csoport, amelynek segítségével a megmozdulások szerveződtek, vezetett más csoportok, például A holokauszt és a családom létrehozásához. A csoport egy másik előzményének tekinthető a Blinken OSA Archívum Csillagos Házak 1944–2014 projektjének Facebook-oldala, amely az első három napon 4000 látogatót vonzott. 1944 júniusában 2000 budapesti bérházat jelöltek meg sárga csillaggal, s a zsidókat e házakba kényszerítették. A Csillagos Házak 1944–2014 projekt keretében 1600 épületet jelöltek meg sárga csillaggal, és egy online térképet és háttérinformációkat is nyújtottak hozzá (ld. Ivacs 2016). Az érdeklődők elkezdtek kommenteket fűzni a projekt Facebook-oldalához, majd pedig létrejöttek a holokauszttal kapcsolatos Facebook-csoportok.
A Holokauszt és a családom csoport bevezető ismertetője így fogalmaz: „…›hála‹ a kormány emlékezetpolitikájának, egyre-másra kerülnek napvilágra eddig elhallgatott, vagy a családi titokban maradó történetek, amelyeknek nem szabadna felejtésbe merülniök.” A Facebook-csoport típusáról hozott döntés – az, hogy a csoport nyilvános lesz – több következménnyel is járt. Az alapító adminisztrátor világosan megfogalmazza a döntés indítékait, amelyek a csoportnak a magyarországi holokauszt örökségével kapcsolatos hosszú távú céljaihoz kötődnek: „A csoport nyitott, ezt hosszú viták után döntöttük el így. Megértvén a félelmeket először is azért, mert a csoport egyik célja, hogy szakítsunk a hallgatás kultúrájával. Szüleink, nagyszüleink megpróbálkoztak azzal, hogy elrejtik zsidóságukat, nem beszélnek szenvedéseikről, láthattuk és láthatjuk ma is, hova vezetett ez. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az áldozatok leszármazottai hallgatnak, és a bűnösök utódjai hangoskodnak. Ezért döntésünk a csoport nyíltsága mellett megváltoztathatatlan. Ha valaki így nem vállalja, megértjük, és sajnáljuk. Nekik – ha igénylik – arra lesz módjuk, hogy nevükben anonim módon közzétegyem történeteiket.”
A csoport nyilvános jellege határozza meg a csoporton belül folytatott kommunikációt: a tagok között uralkodó általános légkört, az elfogadott szabályokat és a csoportból kijutó információkat is, amelyek nem maradnak meg a digitális szférán belül. A csoport világos szabályokat fogalmazott meg a hivatkozásra és az idézésre vonatkozóan, amelyek alapvetően megegyeznek a tudományos idézési módszerekkel, a szerzői joggal. 2015. április 22-én az adminisztrátor Hetényi Zsuzsa posztolta az idézésre vonatkozó szabályokat, és tájékoztatta a tagokat, hogy konzultált az Artisjusszal, a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesülettel, s jogi ajánlást kért posztjaik idézési gyakorlatára. Jelezte, az Artisjus felfogása szerint a nyilvános Facebook-csoportban posztolt szövegek a könyvekéhez hasonló jogi és szerzői jogi státust élveznek. A posztok és a kommentek szerzői joga a szerzőké és az adminisztrátoroké mint szerkesztőké. Következésképpen a szerzők beleegyezése szükséges a posztok és kommentek részleges vagy teljes publikálásához. Rövid részletek azonban szabadon idézhetők kutatási célból, a megfelelő hivatkozási módszert alkalmazva: feltüntetendő a poszt szerzőjének a neve, a posztolás dátuma, valamint a Facebook-csoport neve – vagyis jelen esetben: Hetényi és Eörsi (szerk.): A holokauszt és a családom.
A csoport több módon is igyekezett kapcsolatot létesíteni a nem-digitális nagyközönséggel: 2014. május 13-án felolvasómaratont rendezett a budapesti Centrál Színházban; a vendégek bármikor bemehettek történeteket hallgatni, gyertyát gyújtani és emlékezni; 2014. május 4-én emléknapot is rendezett Budapesten, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, ahol felolvasást tartottak a posztok alapján.
Megalapítása után nem sokkal a csoport egyik legfontosabb célja lett a posztok lementése a Facebookon kívülre, és az olyan történetek archiválása, amelyeket korábban nem a nyilvánosságnak szántak, vagy amelyeket titokban tartottak a múltjukról és zsidó gyökereikről addig nem beszélő családok. 2014. február 10-én ezt a kérdést posztolta Bíró Kriszta: „Ugye VALAKI archiválja, ami itt folyik?” A kommentekből kiderül, hogy néhány tagja Kálmán C. György vezetésével már elkezdte a posztokból kinyerhető adatok archiválását (Kálmán 2015).
A kiválasztott szövegek egy gyűjteménye a csoportot és a magyarországi holokauszt emlékezetére gyakorolt hatását elemző esszék kíséretében A holokauszt és a családom című könyvben jelent meg (Fenyves és Szalay [szerk.] 2015). A szerkesztők kilenc tematikus blokkba rendezték a posztokat, a leggyakrabban érintett problémáknak megfelelően. A fejezetek a következők: Túlélők, Második generáció, Unokák, Vidéki zsidók, Pesti zsidók, Nők, Vegyes családok, Nem zsidók, Embermentők. (Az utolsó fejezet némileg paradox módon ténylegesen elfogadja a hivatalos Szabadság téri emlékmű narratíváját, hiszen azt sugallja, hogy a magyarországi holokauszt csak 1944 márciusában, vagyis azután kezdődött, hogy a Wehrmacht megszállta az országot. A fejezet tehát nem vesz tudomást az 1941. augusztusi, 23600 áldozatot követelő kamenyec-podolszki tömegmészárlásról. Bár a Facebook-csoport tagjai számára 2014 bizonyosan a holokauszt 70. évfordulóját jelentette, hangsúlyozandó, hogy Magyarországon a német megszállást megelőzően elkezdődtek az antiszemita atrocitások.)3
A bevezető tanulmányokat követően külön fejezetként szereplő kommentfolyam egy az egymásba fonódó gondolatok, asszociációk és emlékek egész hálójának gyújtópontjául szolgáló anekdotával kezdődik (A hetvenedik évfordulón – „Ha Zuckerberg tudná…”) Az indító posztot Surányi Vera írta egy zsidó orvosról, akit, miután visszatért Terezínből a szülővárosába, Kiskunhalasra, egyszer egy beteghez hívtak. Az orvos ezt mondta az aggódó rokonoknak: „Józsi bácsi meg fog gyógyulni, ám az ágy, amin fekszik, az enyém…” A csoport egy másik tagja, Békés István az apját ismerte fel az orvosban („Őrület. Ez az én apukám volt”). Békés családtagjai felfigyeltek a posztra, és kommenteket is fűztek hozzá. Ezt követően „elveszett és megtalált” bútordarabokról folyt az eszmecsere. Majd azok, akik gyerekként azon a környéken éltek, arról idézték fel emlékeiket, hogy ezek a bútorügyek hogyan függtek össze a holokausztról való hallgatással és a zsidó identitást érintő tabukkal. Surányi J. András például megjegyezte, hogy bár azt nem tudta, hogy az ő családja zsidó, azt tudta, hogy a barátjáé igen. Ezután a csoporttagok említést tettek egy neves színészről, aki szintén a környéken élt gyermekkorában. Szülei házmesterek voltak, ő maga pedig mára neves színházigazgató lett, és radikális jobboldali személyiség. S a sok, célozgatást sem nélkülöző kommentet kiváltó topic (ugyanis a nagy bérházak házmesterei sok esetben a Nyilaskeresztes Párt tagjai voltak, vagy
pedig arról voltak nevezetesek, hogy amikor gettóba terelték vagy koncentrációs táborba szállították a zsidókat, megkaparintották a hátrahagyott javaikat) így jut el a holokauszt 70. évfordulójának, illetve ezzel összefüggésben a mai magyarországi politikai helyzet témájához. A kommentfolyam Babarczy Eszter posztjával zárul, aki szerint „Ez a legcsodálatosabb kommentfolyam, amit életemben olvashattam. Ha Zuckerberg tudná…” A teljes folyamot nem közli a könyv, ugyanis a Facebookon még Babarczy kommentje után is folytatódnak bejegyzések ( 2014. III. 20-án írt kommentjére 136 újabb érkezett). Az asszociációk és az összefüggések létrehozása tovább folytatódik, és új alkomment-folyamok jönnek létre – így például arról, hogy különböző társadalmi osztályok más és más mértékben kötődtek a bútorokhoz, vagy arról, hogy bizonyos társadalmi osztályokhoz tartozó családok – az értelmiségiek – könnyebben maguk mögött hagyták javaikat, hogy elmeneküljenek, hiszen eleve magukkal „cipelték” a tőkéjüket, ti. a tudásukat és a tapasztalatukat. Egy kommentelő, Láng Balázs azt fogalmazta meg, hogy az ilyen szövegfolyamok új műfajt alkotnak, a „kommentregényt” (a levélregény analógiájára); majd pedig olyan irodalmi műveket említettek, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a táborokból való visszatérés témájához; majd olyan írókat, akik a holokauszt során haltak meg; s végül azt a témát járták körül, hogy felismerhetők-e a zsidók a „zsidós” kinézetükről, vagy felismerheti-e egy zsidó személy a közös múlthoz való sajátos kötődése érzékelése révén valaki más zsidó voltát.
Ez a kommentfolyam jellegzetes példája annak, hogy a közösségimédia-csoportokban a kommentek révén asszociatív-vándorló-sokfókuszú módon zajlik a kommunikáció; hogy a megosztás kulcselem a digitális traumafeldolgozásban; és annak is, hogy milyen nagy hatást gyakorolhat a Facebook a kollektív traumafeldolgozásra a kapcsolatok és hálózatok létrehozásá-
val, illetve azáltal, hogy a csoportokban a traumafeldolgozó munka szükségességének felismerése is megtörténik.
A csoport aktivitása jelentősen csökkent a könyv megjelenése és a hozzá kapcsolódó események (például a maratoni felolvasás) utáni években: a csoport láthatólag elérte a célját. Tevékenysége és eredményei a csoporton kívülre mutattak, és a korszak lezárultát jelzik, amelyben hallgatás övezte a magyarországi holokausztot, ahogyan a csoport fentebb idézett, ismertető leírása megfogalmazta a csoport céljait. A holokauszt és a családom Facebook csoport lényegében a digitálistól haladt a nem-digitális felé, a virtuális térben elért eredményeket a nem virtuálishoz kapcsolva vissza. Fenyves Katalin, a könyv társszerkesztője „a kollektív emlékezet lenyomata”-ként és „egy közösség közös története”-ként jellemezte a könyvet (Ónody-Molnár 2015). A csoport azért beszél a múltról, azért kapcsolja össze az emlékeket a jelennel, hogy egy olyan közösséget hozzon létre, amelyben a történetek elmondása lehetségessé válik, és amelyben ez lehetővé teszi a traumatikus múlt megismerését és feldolgozását mind a zsidó közösségen belül, mind a szélesebb, nem zsidó nyilvánosságban is.
Az egyik kérdés, amelyet feltehetünk mindezzel kapcsolatban, a következő: hogyan emlékeznek az emberek egy online közösség tagjaiként egy történelmi traumára, hogyan idézik fel annak az emlékét? Hogyan emlékeznek a trauma mögötti történetekre, amelyekről talán tudomásuk volt a túlélők révén, de az is lehet, hogy nem hagyományozták tovább nekik azokat. Aleida Assmann (2009: 39–40) szerint „a traumára való emlékezés a seb nyitottan tartásának és a seb bezárására való törekvésnek a két véglete között bontakozik ki.” Assmann „a traumatikus múlttal való foglalkozás” négy módját különbözteti meg, s közülük az „azért emlékezz, hogy felejts!” írja le legjobban A holokauszt és a családom Facebook-csoportot: az emlékezés az ilyen esetekben „a tisztítást, purgálást, gyógyítást, megbékélést szolgáló terápiás eszköz”. Assmann ezt a gyakorlatot a diktatúrából a demokráciába való, a dél-afrikaihoz hasonló, az állam szintjén lejátszódó átmenetekkel kapcsolja össze, hangsúlyozva, hogy a traumatikus történelemmel való szembenézésnek kifejezetten „az erkölcsi konszenzus megteremtése a célja” (Assmann 2009: 37, 39, 40). Hasonló törekvés, az öröklött csend megtörésének a célja munkál A holokauszt és a családom Facebook-csoportban is. Ebben a digitális közösségben az emlékezés eszköz, amelynek révén az emlékek mobilizálhatók, annak érdekében, hogy létrejöhessen egy az emlékek megosztását lehetővé tevő fórum. A csoport célja az emlékek további megosztása a közösségen belül, és közösségi identitás kialakítása. Az, hogy a csoport neve tartalmazza a „család” szót, kifejezi azt a szándékot, hogy a csoport a családi/közösségi emlékezet szintjén foglalkozzon a múlttal. Ez a családtörténet révén való befogadás gesztusa, a makrotörténelem elfogadása a mikrotörténelem révén azért, hogy egyes tagok hozzáférhessenek mások mikrotörténelméhez, s így a tagok összekapcsolódhassanak, egy olyan hálózatot létrehozva, amelyben együtt közelíthetnek a korábban a hallgatás és a tabusítás által elzárt múlthoz.
Az eredmény egy sok nézőpontot kínáló, számos középpontból nézhető közös történet, amelyhez könnyebben hozzáférhetnek, amelyet könnyebben elfogadhatnak a közösség tagjai. Ez a történet a megértésben rejlő megnyugvást ígéri, ami segíthet a trauma áldozatainak valamiképpen lezárni a fájdalmas múltat, és bátoríthat a trauma további feldolgozására. Az, hogy a posztokból összegyűjtött történetek publikálását követően csökkent az aktivitás mértéke, megerősíti azt a hipotézist, hogy a csoport valamiféle lezárásra törekedett, amely könyv formájában öltött testet: e könyv megjeleníti a közösséget, leküzdi a transzgenerációs tabukat, és megszólítja a nyilvánosságot.
A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai (https://www.facebook.com/groups/holokausztmasodikesharmadikgen/) nevű csoportban mások a fő tendenciák, s így az általános légkör is. Ez egy kb. 6300 tagot számláló, privát, látható típusú csoport (amit korábban zárt csoportnak nevezett a Facebook) (a 2022. januári állapot szerint; 2015-ben 2400 tagja volt, 2016-ban 3700), amelyet 2013 januárjában alapítottak. Ebben a csoportban gyakoribb az egyet nem értés, a vita, rendszeresek az érzelmileg túlfűtött posztok és kommentek; az egyet nem értés sokszor magával a csoporttal, annak működésmódjával és szabályaival, a tagok csoporton belül elfoglalt helyével és szerepével, illetve az egymással folytatott interakciójuk módjával kapcsolatos. A másikkal ellentétben ezt a csoportot nem a családtörténetek keretezésének, elmondásának és összekapcsolásának célja vezérli. Inkább az egyéni és a transzgenerációs identitás problémáival foglalkozik: a tagoknak mint a holokauszt áldozatai és túlélői leszármazottainak az identitásával, az örökségükből adódó problémákkal és a csoportszintű identitással. Míg A holokauszt és a családom történeteket gyűjt, melyeket megoszt a nyilvánossággal, tehát azért foglalkozik a múlttal, hogy megszabadítsa a jelent annak hosszú távú negatív hatásától, A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai a múlt által meghatározott jelenre, illetve arra fókuszál, miképp formálták a traumák a jelenbeli identitásokat. A Facebookon olvasható leírása szerint: „Mindent anyánkról/apánkról/nagyszüleinkről a témában és az ezzel kapcsolatos egyéni vagy társadalmi másodés harmad generációs traumákról és azok megjelenéséről, következményeiről.”
Ez a csoport nem kínál hivatkozási vagy idézési szabályokat. Mivel privát, látható típusú csoportról van szó, a tájékozott beleegyezés elvének és gyakorlatának szükségességét és a személyes és az érzékeny adatok védelmét szem előtt tartva telefonon beszéltem az egyik adminisztrátorral, Hermann Zsuzsával a kutatási céljaimról, és abban állapodtunk meg, hogy a csoport tagjainak beleegyezését kérem, hogy nevük említése nélkül elemezzem és idézzem posztjaikat és kommentjeiket. Posztoltam ezt a hozzájárulási kérelmet, röviden bemutattam a kutatásomat, megadtam az elérhetőségeimet, és kértem a tagokat, hogy járuljanak hozzá, hogy anonim módon idézzem őket, és jeleztem, hogy személyesen is felveszem a kapcsolatot azokkal, akiket idézni szeretnék, de nem adták meg a hozzájárulásukat a posztomhoz fűzött kommentben. Sokan írták, hogy örömmel veszik a kutatásomat, és egyesek kifejezetten kérték, hogy tájékoztassam őket, mely hozzászólásaikat fogom felhasználni. Konkrét kommentek idézésekor és elemzésekor számokkal hivatkozom a csoporttagokra, és az érzékeny adatok védelme érdekében nem adom meg a posztok dátumát. Egyes posztokat azóta töröltek a csoportból. Az összegyűjtött nyers adatokat a kutatási projektem adatkezelési tervének előírásai szerint archiváltam. Az egyéni kérések gondos mérlegelését követően és csakis kutatási célokból tudom megosztani az anyagot.
Ami az offline kapcsolatokat illeti: ellentétben a másik csoporttal, amely nyilvános felolvasásokat szervezett, e csoport tagjai informálisan találkoznak, és a személyes kapcsolatokra összpontosítanak. Ami pedig a közösségimédia-keretet illeti, a privát, látható Facebook-csoport jól illeszkedik ehhez a célhoz, csakúgy, mint a csoport legfontosabb témájához, ami a megosztás, a befogadással és kirekesztéssel, valamint a csoportidentitással összefüggésben. Ez megfigyelhető a posztokra gyakran jellemző ambivalenciában, illetve a titoktartás és a nyilvánosság iránti igény közötti oszcillálásban. Ez arra az egyetlen konkrét – és nem tipikus – történetfolyamra, egy elkövető unokájának a vallomására is illik, amelyet a továbbiakban elemezni fogok.
A 3. tag többször felvetette a „kinek van helye a csoportban?” kérdést. Azt a kívánságát fogalmazta meg, hogy a belépő új tagoknak legyenek ajánlói, hozzátéve, hogy szívesen lát mindenkit, de némileg bizalmatlan. Később, a bizalmatlanság fokozódásával, rossz érzését fejezte ki amiatt, hogy sok tag „eltűnt”, és arra kérte az újonnan belépőket, hogy jelezzék bemutatkozó posztjukban, miért csatlakoztak a csoporthoz. Mint fogalmazott: „Nem szeretném, és ez nem bizalmatlanság, ha ’krimi’-olvasàs céljàból èrdeklődne valaki törtèneteink irànt!”
Érdekes megfigyelni az „eltűnik” szó használatát ebben a kontextusban: a szóhasználatból egyfelől kitűnik, hogy az illető nem ismeri jól az online csoportok működésmódját: a tagok jönnek és mennek, aktívak vagy passzívak maradnak, ameddig nekik tetszik, és lehet hamis is az identitásuk, „fake” a profiljuk, azaz lehetnek olyan tagok, akik nem voltak őszinték a Facebook-profiljukhoz szükséges adatok megadásakor. Másfelől a szorongás a múltban elszenvedett üldöztetések traumatikus emlékeihez is kapcsolódhat, és a bizonytalanság, a kontroll lehetőségének hiánya is okozhatja: nem ellenőrizhető, hogy ki férhet hozzá a tagok fájdalmas történeteihez. Ilyen szorongásokról A holokauszt és a családom Facebook-csoport is tett említést a bevezető leírásában, ám az a csoport e félelmek ellenére a nyilvánosság mellett döntött. Láthatólag még a zárt csoport keretei is problematikusak voltak a múltbéli traumák hosszú távú hatásából fakadó félelmek miatt. Ezért is érdekes, hogy a jelenlegi (2022), a látható, privát Facebook-csoport már lehetőséget nyújt arra, hogy az adminok a belépés jóváhagyását a csoportszabályzat elfogadásához, és belépő kérdések megválaszolásához kössék.
Következésképpen, amikor a 3. kommentelő harmadik alkalommal írt arról, hogy szeretné tudni, kik csatlakoznak a csoporthoz, felszínre került az aktívan posztoló, illetve a nem posztoló tagok vallási hovatartozásának kérdése is: „Lehet, hogy megszállott vagyok, de ismételten kérem a hozzánk csatlakozott keresztény barátainkat, árulják el, milyen célból vannak velünk. Mi már sok mindent elmondtunk magunkról, de semmit nem tudunk azokról, akik nem túlélők és nem leszármazottak!! Engem nagyon érdekel!” Bár a megjegyzés tapintatos és önreflexív, de félreérthetetlenül jelen van benne az erőteljes fenyegetettségérzés, amely az áldozat/túlélőidentitáshoz és a vallási alapú csoportidentitáshoz kapcsolódik. Erre a bejegyzésre reagálva sokan bemutatkoztak, de a teljes tagságnak csak így is csak töredéke. Egyesek megbántódtak. Nem akarták ellenőrzésnek alávetni magukat – úgy gondolták ugyanis, hogy az nem kívánatos kutakodás, s ilyet egy, általában a szegregáció és konkrétan a rasszizmus ellen fellépő zsidó közösségnek nem szabadna gyakorolnia. Így aztán viták következtek: egyesek elhagyták a csoportot, majd később visszatértek, köztük az eredeti posztoló is.
Az identitásképződési folyamatok fontos eleme a „mi” és „ők” dichotómia, ami a traumatikus múlt örökségéhez is kapcsolódik. A kollekív traumák öröksége és a „választott traumák” (Volkan 2001) nagy hatással vannak a csoportidentitásra (Bibó 1981). A „mi” és „ők” dichotómiát a magyar gyerekek már az általános iskolában internalizálják, és azokban a mindennapi identitásdiskurzusokban is meghatározóan érvényesül, amelyekben a külső csoport tagjai („ők”) gyakran kiismerhetetlen idegenekként, ellenséges, sőt veszélyes erőként jelennek meg. E dichotómia mindent átható volta tükröződik abban a Magyarországon (és Kelet-Európában) megfigyelhető erőteljes tendenciában, hogy a társadalmi interakciók során az emberek a személyes kapcsolatokra támaszkodnak, és ezáltal megmaradnak a belső csoport („mi”) határain belül. Az itt tárgyalt Facebook-csoport egy ilyen identifikációs folyamatot jelenít meg: az új tagok belépése – annak megengedése, hogy valaki más egy legyen „közülünk” – a csoport adminisztrátorának döntése alapján most már személyes ajánlások révén történik.
A befogadás és kizárás témája központi szerepet játszott abban az esetben is, amikor egy elkövető unokája vallott a családjáról a csoportban (1. kommentelő). Néhány hónappal korábban megtette ugyanezt a másik, A holokauszt és a családom Facebook-csoportban is, valaki másnak a posztját kommentelve, arról, hogy miért hallgattak az emberek a holokauszt idején, és miért hallgattak később is. Az illető azt mondta, bűnösnek és felelősnek érzi magát. Az a csoport nyugodtan fogadta a vallomását, és támogatást ajánlott neki. Az 1. kommentelő jelezte, megértené, ha kizárnák a csoportból; mások azonban azt mondták, hogy a kizárás nem megoldás, és köszönetet mondtak neki a vallomásáért. A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai csoportban ugyanez a vallomás más, heves érzelmi reakciókat váltott ki. A vallomás ekképp hangzott:
„Nem vagyok sem áldozatnak, sem túlélőnek a leszármazottja. Az egyik elkövető unokája vagyok: nagyapám részt vett a pécsi zsidók deportálásában. GH-tisztként az lett volna a feladata, hogy élelmiszert szállítson a Lakits-laktanyában összezsúfolt, mintegy 5 ezer zsidó számára. Ezt nem tette meg, hanem a rekvirált élelmiszerekkel üzletelt. Az ott várakozó emberekből emiatt többen nem élték meg az elszállítást: éhenhaltak. Köztük négy kisgyerek is. A háború után nem vonták felelősségre, századosi rendfokozatától is csak az 56-os tevékenysége miatt fosztották meg. 1967-ben halt meg agyvérzésben. Nem volt teljesen békés a halála: valaki egy Bibliát csempészett be neki, s a lapok közé rejtett egy műanyag csontvázmakettet. Erre emlékszem csak, akkor 8 éves voltam. 37 évesen anyám halálakor hozzám kerültek a levelei. Ez 1996-ban volt. Akkor tudtam meg, hogy ki is volt valójában a nagyapám. Nyilván nem fogok tudni bocsánatot kérni megbocsáthatatlan bűnökért. Én csak azt szeretném, hogy a gyilkosok és áldozatok lelkei békében maradhassanak az Utolsó Ítéletig. És ha most eltávolítotok a csoportból, akkor én ezt meg fogom érteni.”
Az eredeti posztoló vallomását a transzgenerációs holokauszttrauma hosszú távú hatásának dimenzióival foglalkozó, több száz kommentből álló vita követte. Az alábbiakban idézek néhány kommentet, főként olyanokat, amely a következő témákhoz kapcsolódnak: a múlt terhének megosztása; befogadás és kizárás; csoportidentitás. (Dőlt betűs kiemeléssel jelzem a témákra vonatkozó kifejezéseket, és X-szel jelzem, amikor az eredeti kommentelőt említik).
„Nos, nincs megbocsájtás és nincs béke a gyilkosok és áldozatok között semmilyen módon. Ilyen jellegű békét nem kötök a magam részéről senkivel az áldozatok kontójára, és nem is értek vele egyet. Még a szándékot is elutasítom, hogy akár csak egy lapon szerepeljenek az ártatlan áldozatok a hóhérokkal. Tehát, ha ezzel a szándékkal közelítesz a csoporthoz, akkor rossz helyen jársz. Az én áldozataim sosem fognak újraegyesülni a hóhérok lelkeivel semmilyen isteni lélek közvetítésével sem.” (2. kommentelő)
„Üdvözlöm, hűha!… nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok olvasni, hogy valaki „meri”, s épp ide! Egy percre síri csend fogott el… én is unoka vagyok, noha a nagyikám túlélte, de a kisgyermeke nem!! őt éheztették!! Nehéz megszólalni, vagy bármit is írni erre, nincs nap, hogy ne gondolnék a kisfiúra, s azokra a szörnyű emberekre, akik ezt tették a családommal! Nos, mint tudjuk, sosem késő, azt nem mondom, hogy a csoportunkban magának itt a helye, de mindenesetre az már valami, hogy ezt elmesélte. (mindenki a maga módján megbűnhődik, előbb vagy utóbb, mint ahogy a maga nagyapja is halálakor!” (5. kommentelő)
„X. nyilván nem felelős a nagyapja bűneiért. Nagyra értékelem, hogy nem próbálja mentegetni, meghamisítani a múltat! (A jelenlegi magyar kormány sem felelős a Horthy rendszer bűneiért. Jó lenne, ha ők sem próbálnák meghamisítani a történelmet…) X-re ezt a nehéz örökséget hagyták felmenői: azt a lelkiismeretfurdalást, amit nem neki kéne éreznie. Mi másféle örökséget hordozunk: a szenvedés és elsősorban a fájó hiány örökségét. És itt ezen a ponton és ezen a helyen, a virtuális térben találkoztunk. És az utódok a két oldalról megláthatják a másikban az embert. (Amit X. nagyapja nem látott, nem érzékelt.) Mindenképpen felkavaró, furcsa szituáció….” (6. kommentelő)
„Ez kemény. A lélegzetem is elakadt. Az első magyar, aki bocsánatot kér a nagyapja bűnei miatt.” (7. kommentelő)
„Megrendülten, de örömmel és a bátorságnak kijáró tisztelettel köszöntöm az első magyar megtérőt X személyében. Kérem, hogy maradjon, hogy türelemmel és harag nélkül viselje, ha itt támadják – nincs más, akit megkövezhetnek azok, akiknek nagyon fáj. Mi, akik képesek vagyunk, lehetünk barátok.” (8. kommentelő)
„Ezt értem, de világosan megfogalmazom, hogy a holtak közül mi csak a mi halottaink miatt vagyunk itt, és nem kívánjuk az elkövetőket halotti mivoltukban sem a közelükbe engedni.” (2. kommentelő)
„Ha eltávolítjátok X-et, megértem, de én is kilépek. Egy ember nem születik bűnösnek. Ezt zsidó embereknek nem kellene magyarázni.” (8. kommentelő)
„A tettesek is áldozatok, aki ezt nem érti az ne foglalkozzon ezzel a témával.” (9. kommentelő)
Az eredeti posztoló az alábbi választ adta egy következő posztjában:
„Én azért kértem a felvételemet a csoportba, hogy megismerjem az áldozatok leszármazottainak sérelmeit. Sokan azt mondjátok, hogy nem vagyok felelős a nagyapám tetteiért. Ezzel nem értek egyet (…). Én 1996-tól tavalyig, azaz 18 éven át hordoztam ezt a súlyt. És nem beszéltem róla. Egy német kezdeményezés (…) miatt döntöttem úgy, hogy a hitközség elé kell állnom. De nem azért tettem, hogy én ettől a tehertől megszabaduljak. Hanem azért, mert felelős vagyok, és felelősek az én gyerekeim, és azok lesznek az unokáim is.” (1. kommentelő)
Ez a kommentfolyam azt szemlélteti, hogy az online támogató csoportok döntően a másodlagos és harmadlagos traumatizáció feldolgozására hatnak, tehát az áldozatok és túlélők szenvedéseinek felvagy el nem ismeréséből, vagyis az empátiát nélkülöző egyéni reakciókból, illetve a kommunista kor évtizedeire jellemző elhallgatásából és tabusításából fakadó trauma feloldásában van szerepük. A történelmi traumát nem követte a kollektív feldolgozás. Épp ellenkezőleg: a trauma visszakerült az egyén szintjére: ki-ki maga hordozta terhét, és átörökítette poszttraumatikus tünetek, bűntudat, gyász és elhagyatottságérzés formájában az utódaira. Ám ez az örökség nemcsak az áldozatok, hanem az elkövetők, a tanúk és a tétlen szemlélők utódaié is. Az idő múlásával az identitások közötti határok egyre inkább elmosódnak, és létrejönnek „az identitások transzgenerációs metszéspontjai”. Ezzel az új terminussal azokra a folyamatokra utalok, amelyek az identitásváltozásokban és az identitás interszekcionális vetületeiben, az ún. traumarácsban hagyományosan felsorolt szerepekkel kapcsolatosak (áldozat, elkövető, szemtanú, kollaboráns) (Johnson and Lubin 2015: 119). Több kutatás szerint is az elkövetők utódait is érinti a traumatizáció (ahogyan ezt a fenti posztfolyam is szemlélteti) (Rosenthal 1998). A posztfolyam egyik kommentje a digitális szférára mint találkozóhelyre hívja fel a figyelmet. De a csoport egy lépéssel tovább megy, hiszen a tagjai hajlandók találkozni egy elkövető utódjával, és integrálják a kollektív trauma „hordozócsoportjába” (Giesen 2004).
Online támogató csoportban traumatikus élményeket megosztani azt jelenti, hogy „jelen lesznek” mások, akik odafigyelnek, „meghallgatnak”, azaz egyszerre játszódhat le a trauma gyógyulásának második és harmadik szakasza (a traumanarratíva rekonstruálása és a közösségbe integrálódás; ld. Herman 1992). Ennek sok előnye van. Egyfelől, ahogy Indian és Grieve (2014) megfogalmazza, a „társas szituációkban szorongó emberek” jobban szeretnek online támogató csoportokban érintkezni másokkal, mint fizikailag valóságos találkozókon részt venni. Ebben fontos szerepet játszik az anonimitás lehetősége, valamint az is, hogy az online kapcsolatot bármikor lehetséges következmények nélkül megszakítani. De ezen túlmenően, s szempontunkból ez a leglényegesebb, a csoportokban általában sokan vannak „jelen”, ráadásul hasonló tapasztalatokkal rendelkező emberek, s így a posztokra minden (matematikai) valószínűség szerint legalább néhány empatikus válasz érkezni fog. Azok, akik nem tudnak kommentet fűzni egy-egy poszthoz, vagy nem ismerik fel mások traumáit, nem fognak hozzászólni, de ez online nem lesz észrevehető (nem úgy, mint egy fizikailag valós társaságban), s így hallgatásuk nem az el nem ismerés jele lesz, nem a közömbösség falát fogja megjeleníteni és erősíteni, és így nem vezet másodlagos traumatizációhoz (bár a másodlagos traumatizáció efféle létre nem jötte tekinthető esetleg illuzórikusnak is, hiszen a hallgatás lehet az etikai felelősség elől való kitérés egy módja, lehetővé téve a csendben maradó számára, hogy kitérjen a másik traumájával való szembenézés elől éppúgy, vagy hogy tagadja azt).
Erős Ferenc, Kovács Éva és Vajda Júlia egy tanulmányban azt vizsgálják (1998), hogy „a hallgatás stratégiájával” – a túlélők és a megmaradt zsidó közösség stratégiája a holokauszttal, a zsidó gyökerekkel és identitással kapcsolatban a kommunista Magyarországon – összefüggésben hogyan alakult át a zsidó identitás. Idéznek egy válaszadót, aki úgy emlékszik holokauszt-túlélő apjára, mint aki „belül nem létezett.” A válaszadó „a család belső életére ható gátlásként” érzékelte az örökölt trauma súlyát. „Bizonyos értelemben” – fogalmazott – „a családom halott volt” (Erős et al. 1998: 319).
Az online támogató csoportokban, s különösen a privát, látható (zárt) és privát, rejtett (titkos) Facebook-csoportokban bevett gyakorlat „családnak” vagy „kaptárnak” nevezni a csoportot (igen gyakori a „mamakaptár” elnevezés [„mamahive”]), és a tagok gyakran valóban tágabb családnak tekintik a csoportjukat. Mint azt az itt tárgyalt Facebook-csoportok esetében láttuk, bizonyos értelemben az online csoportkommunikáció működhet az elveszett „belső” családi élet pótlékaként. A holokauszt és a családom csoport abban segíti a tagjait, hogy feldolgozzák a családjuk elvesztését. Veszteségük megosztásával egy veszteséget szenvedettekből álló új család tagjaivá válnak, és ez identitásuk része lesz. A család fogalma újraértelmeződik ebben a folyamatban, s az identitások transzgenerációs metszéspontjainak felés elismerésére fogékony környezetté válva lehetővé teszi a párbeszédet a múlt traumája által érintett különböző csoportok leszármazottai között.
A Holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai csoport egyik tagja küldött nekem egy üzenetet. Üdvözölte a kutatásomat, és azt írta, hogy különösen azért örül neki, mert úgy érzi, nem tudja feldolgozni a holokauszt-túlélő nagyszüleivel kapcsolatos traumát; még csak nem is ismerte őket. Amikor megpróbál foglalkozni ezzel, kétségbeesik, és újra és újra elsírja magát. Több online csoportnak is tagja.
További kutatásokra van szükség annak vizsgálatához, hogy a digitális környezet kínál-e megoldást az ilyen problémákra, és hogy az online támogató csoportokban kollektív szinten zajló traumafeldolgozás hogyan hat egyéni szinten.
Felhasznált irodalom
American Psychiatric Association (1980) Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders. Washington: American Psychological Press (3rd edition).
Arthur, Paul (2009). Trauma Online: Public Exposure of Personal Grief and Suffering. Traumatology, 15, no. 4. 65–75.
Arthur, Paul (2014). Memory and Commemoration in the Digital Present. In Balaev, Michelle, ed. Contemporary Approaches to Literary Trauma Theory. Basingstoke: Palgrave Macmillan. 52–75. Assmann, Aleida (2009). From Collective Violence to a Common Future: Four Models For Dealing With the Traumatic Past. In: Wodak, Ruth and Auer Borea d’Olmo, Gertraud, eds. Confronting Traumatic Pasts. An International Comparison. Wien: Passagen. 31–48.
Bar-On, Dan (1989). Legacy of Silence: Encounters with Children of the Third Reich. Cambridge: Harvard University Press.
Bibó István (1981). Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Kemény István és Sárközi Mátyás szerk. Bibó István összegyűjtott munkái I-IV. Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. I/255–286.
Braham, Randolph L. (2016). Hungary: The Assault on the Historical Memory of the Holocaust. In Braham, Randolph L. and Kovács, András, eds. (2016) The Holocaust in Hungary: Seventy Years Later. Budapest: Central European University Press. 261–309.
Dijck, José van (2013). The Culture of Connectivity: A Critical History of Social Media. Oxford: Oxford University Press.
Erős, Ferenc and Vajda, Júlia and Kovács, Éva(1998). Intergenerational Responses to Social and Political Changes: Transformation of Jewish Identity in Hungary. In: Danieli, Yael, ed. International Handbook of Multigenerational Legacies of Trauma. New York: Plenum Press. 315–24. Felman, Shoshana, and Dori Laub (1992). Testimony: Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis, and History. New York: Routledge.
Fenyves Katalin és Szalay Marianne, szerk. (2015). A Holokauszt és a családom. Budapest: Park. Garde-Hansen, Joanne and Hoskins, Andrew and Reading, Anna, eds. 2009). Save As… Digital Memories. Basingstoke: Palgrave MacMillan.
Giesen, Bernhard (2004). Triumph and Trauma. Boulder: Paradigm.
Gyáni, Gábor (2016). Hungarian Memory of the Holocaust in Hungary. In: Braham, Randolph L.
and Kovács, András, eds. (2016) The Holocaust in Hungary: Seventy Years Later. Budapest: Central European University Press.. 215–30.
Herman, Judith Lewis (1992). Trauma and Recovery: From Domestic Abuse to Political Terror. London: Pandora.
Hetényi, Zsuzsa posztja A holokauszt és a családom Facebook-csoportban, 2015. április 22. https:// www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/posts/1627432357480860/. Letöltés 2022. február 26.
Hirsch, Marianne (2001). Surviving Images: Holocaust Photographs and the Work of Postmemory.
The Yale Journal of Criticism 14, no. 1. 5–37.
Indian, Michelle and Grieve, Rachel (2014). When Facebook is Easier Than Face-to-Face: Social
Support Derived from Facebook in Socially Anxious Individuals. Personality and Individual Differences 59. 102–106.
Ivacs, Gabriella. “Digital Trauma Archives: The Yellow Star Houses project.” In Tota, Anna Lisa and Hegen, Trever, eds. Routledge International Handbook of Memory Studies. London: Routledge.
205–218.
Johnson, David Read and Lubin, Hadar (2015). Principles and Techniques of Trauma-Centered Psychotherapy. Washington: American Psychiatric Publishing.
Kálmán C. György (2015). A Holokauszt-csoport mint Facebook-esemény. In: Fenyves Katalin és
Szalay Marianne, szerk. (2015). A Holokauszt és a családom. Budapest: Park. 13–21.
Kovács, Éva (2017). The Hungarian-Holocaust Memorial Year 2014 Some Remarks. S:IMON Shoah:
Intervention. Methods. Documentation 4, no. 1: 109–121.
Kovács, Henriett and Ursula K. Mindler-Steiner (2015). Hungary and the Distortion of Holo-
caust History: The Hungarian Holocaust Memorial Year 2014. Politics in Central Europe 11, no. 2:
49–72. https://doi.org/10.1515/pce-2015-0010
Leys, Ruth (2000). Trauma: A Genealogy. The University of Chicago Press.
Markham, Annette (2013). Fieldwork in Social Media: What Would Malinowski Do? Journal of
Qualitative Communication Research 2, no. 4. 434–46.
Menyhért, Anna (2016a). The Image of ‘Maimed Hungary’ in 20th Century Cultural Memory and
the 21st Century Consequences of an Unresolved Collective Trauma: The Impact of the Treaty of
Trianon. Environment, Space, Place 8, no. 2. 69–97.
Menyhért, Anna (2016b). Stone vs Debris: Offical Ideology vs Civilians and Social Media: The Dia-
logue of Memorials in Budapest Freedom (Szabadság) Square. Presented at the conference: Confronting Violent Pasts and Historical (In)Justice. The 6th Annual conference of the Historical Dialogues, Justice and Memory Network, University of Amsterdam, December 2016.
Neiger, Motti and Meyers, Oren and Zandberg, Eyal and Sutton, John, eds. On Media Memory: Collective Memory in a New Media Age. New York: Palgrave.
Ónody-Molnár Dóra (2015). A holokauszt és a családom – a kollektív emlékezet könyves lenyomata. https://zsido.com/holokauszt-es-csaladom-kollektiv-emlekezet-konyves-lenyomata/ Letöltés:
- 2022. március
Rosenthal, Gabriele, ed. (1998). The Holocaust in Three Generations. Families of Victims and Perpetrators of the Nazi Regime. London: Cassell.
Rüsen, Jörn (2004). Trauma and Mourning in Historical Thinking. Journal of Interdisciplinary Studies in History and Archaeology 1, no. 1. 31–43.
Rutten, Ellen and Fedor, Julie and Zvereva, Vera, eds. (2013). Memory, Conflict and New Media: Web Wars in Post-Socialist States. London–New York: Routledge.
Rutten, Ellen (2013). Why Digital Memory Wars Should Not Overlook Eastern Europe’s Web Wars. In: Blaecker, Uilleam Blacker and Etkind, Aleksandr and Fedor, Julie, eds. (2013). Memory and Theory in Eastern Europe. New York: Palgrave Macmillan, 2013. 2019–2031.
Ryan, Marie-Laure and Emerson, Lori and Robertson, Benjamin, eds. The Johns Hopkins Guide to Digital Media. Baltimore: The John Hopkins University Press.
Townsend, Leanne and Wallace, Clair (2016). Social Media Reserach: A Guide to Ethics. The University of Aberdeen. https://www.gla.ac.uk/media/Media_487729_smxx.pdf Letöltés: 2022. március 3. van der Kolk, Bessel, Alexander McFarlane, and Lars Weisaeth [eds.] (1996). Traumatic Stress: The Effects of Overwhelming Experience on Mind, Body, and Society. New York: Guilford Press. Volkan, Vamik (2001). Transgenerational Transmissions and Chosen Traumas: An Aspect of Large-Group Identity. Group Analysis 34, no. 1. 79–97.
Internetes források
2G Second Generation Holocaust Survivors https://www.facebook.com/groups/2GSecongGeneration/. Letöltés: 2022. március 3.
Grandchildren of Holocaust Survivors. Facebook-csoport. https://www.facebook.com/3GsWorldwide/. Letöltés: 2022. március 3.
A holokauszt és a családom. Facebook-csoport. (https://www.facebook.com/groups/holokauszt. csaladom/. Adminok: Eörsi Mátyás és Hetényi Zsuzsa. Letöltés: 2022. március 3.
A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai. Facebook-csoport. https://www.facebook.com/
groups/420641854683309 Letöltés: 2022. március 3.
Satista.com https://www.statista.com/statistics/346167/facebook-global-dau/ (Letöltés 2022. február 22.)
—
1 A szerző kutatásait az Európai Unió Horizon 2020 Kutatási és Innovációs Programja (No. 701883), a Holokauszt Tanulmányok Bécsi Wiesenthal Intézete, a francia Alapítvány a Soá Emlékére és a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete támogatta.
2 A TRAPRODIG projektet az Amszterdami Egyetemen az Európai Unió Horizon 2020 Kutatási és Innovációs Programja a 701883 szerződésszám alatt támogatta.
3 E megállapításért Thomas Coopernek tartozom köszönettel.