Tech-tonika – Németh Zoltán Tektonika című verseskötetéről Pápay Szandra írt kritikát

Kép: Kulter.hu

Aki találkozott már Németh Zoltán munkáival, az egészen biztosan nem lepődik meg a legújabb, Tektonika című kötetén, mely a korábbi verseskötetekhez hasonlóan egy végletekig rétegzett és mindenhez kapcsolódni kívánó szövegvilágként tárul az olvasóközönség elé. A tudósként és művészként is aktív alkotókra különösen jellemző, hogy valamiképpen érintkezési pontokat, átjárhatóságot keresnek e két gondolkodásmód között. Németh Zoltán elméleti szövegeibe át-átemeli a szépirodalom aktuális nyelvi-stilisztikai megoldásait, és ugyanígy tematizál irodalomelméleti/történeti problémákat egy-egy szépirodalmi szövegében.

Németh Zoltánnál az irodalom elméleti és művészi dimenziójában is szinte a kísérletezés szinonimájaként határozható meg. Ha csak a Parti Nagy-monográfia oldalszámjátékait vagy A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiájának periódusosrendszer-analógiáját említjük, akkor is látható, hogy mindkét irodalmi szféra rendkívül nyitott és átjárható rendszerként működik az életműben. Az új kötet is első olvasásra olyan, akár egy műhelymunka: a tektonika fogalma hét egymástól témájában, problémafelvetésében és artikulációjában is különböző ciklus közös nevezőjeként – munkacímszerűen – ad keretet e szerteágazó művészi felfedező aktivitásnak. Németh már címével is utal erre a kettősségre: egyszerre jelöli ki a vizsgálandó tárgyat és a vizsgáló nézőpontját, ami így a műalkotás és az alkotói-értelmezői pozíció közötti távolság tematizálásának elsődleges jelölője lesz.

A nézőpontokkal való játék sem idegen e költészettől. A korábbi kötetekben a lírai én objektivitása (Kunstkamera) és a végletekig feszített szubjektivitása (Állati férj) rendre tematizálódott, ami a megszólalás alanyiságát is poétikai problémává emelte. A kötet ezen vetülete amiatt válik érdekessé, mert amennyire új költészeti dimenziókat teremt a poszthumán vagy éppen a biopoétikai aspektusokkal, éppen úgy fordul vissza egy olyan költészeti hagyományhoz, mely a lírai én pozícióját először mozdította ki statikus központi pozíciójából. Miközben eltávolodik a megszokott művészi megnyilatkozási formáktól, csatlakozik egy hagyománytörténeti vonulatba is. Bizonyos szempontból a kötet rögtön be is jelenti az igényt erre a kánonpárbeszédre a második ciklussal, melyben többnyire íróelődök (Rilke, Arany, Kassák, Csáth) egészen sajátos nézőpontjából írt (szerep)versek találhatók.

Az Arany János a Margitszigeten című vers szó szerint idézi a költő versét – „árva énekem, mi vagy te?” Németh átirata a költői életút végességének szubjektív léttapasztalatát a nyelvvel való harc, a szóhoz való hozzáférés tapasztalatába fordítja, ahol a szubjektum háttérbe szorul: „semmit nem fogok fel ebből a nyelvből, / amelynek szavain létezve értek, / ahogy félrevezet…” A modernség nyelvbe vetett bizalma visszájára fordul. A nyelv – jelenlegi formájában – már nem alkotótárs vagy eszköz a szubjektivitáshoz: mintha a szubjektum válna hordozóvá, amin keresztül a nyelv csupán átfolyik.

Éppen ezért a szubjektum egységére vonatkozó elképzelés is kétirányú. Megjelenik az igény egyfajta személyi nullpontra, az oszthatatlan elsőre, aki a világérzékelést teljes egészében befogja és birtokolja: „Az első lény akarok lenni, / amely semmivel sem osztható” (Johann Wolfgang von Goethe Szklenófürdőn). De ugyanígy vázolják fel a versek a megélhető szubjektivitás másik végletét is, mely szétszóródva, egy evolúciós vonal végén valamiféle hibrid entitásként veszi körül a világot: „élvezte, ahogy áramlanak belé a bitek, / emberi sorsokról, ahogy kitágul a világ, kitágítja, szétesve a bolygón, / ott van mindenhol, felhőkarcoló tetején és óceán mélyén” (Tektonika. Wydział Neofilologii Uniwersytetu Warszawskiego). Ennek megfelelően viszonylagossá válik a megfigyelő fizikai pozíciója is. Egyrészt egy abszolút külső, kozmikus helyzetbe kerül a szubjektum, másfelől van egy sejtek mélyére hatoló, befelé irányuló figyelés. E szubjektum időérzékelése is kétirányú: a történelmi távlatokat átfogó folyton változót, és a pillanat ezredegységeit is megfigyelni képes örök jelenlétet kimerevítő entitásként működik.

Amit a tektonika fogalmából tehát elsődlegesen átörökít a kötet, az egyfajta elemi feszültség, ami a megszokott struktúrákat egy folyton változó, mozgásban tartó dimenzióban képezi le. Akárcsak a geológiai elmélet, pontosan azt az illúziót bontja le a kötet is: a földkérget szilárd, stabil és egységes szerkezetként képzeljük el – amely ezzel szemben folyton változó, széteső, instabil struktúra. A számos jelentésréteggel terhelt hetes szám a kötet ciklusainak számát jelzi, e fogalom tükrében még a lemeztektonika által elkülönített hét nagy kéreglemezt is az értelmezési horizontba tudja emelni.

A tektonika kötetcímadó fogalma hat verscímben tér vissza a könyvben; beszédesen kerül hetedikként a kötet élére. Már csak azért is, mert az eltérő tematikájú, hangvételű és szerkezetű szövegek más-más jelentésréteggel bővítik e fő gondolati ívet. Először a poszthumán létezés egy lehetséges utópiáját tematizálják. Az első vers sebészeti eszközök pontos leírásával bontja az embert atomjaira képileg és nyelvileg is: „milliméterről milliméterre / reszelnek le, az ájulásig, PC-710-20 Cooley csipesz, / 200 mm, így vágni ketté a létezés fennsíkját…” (Tektonika, 67. o.) A beavatkozás célja egyszerre kutatni e létezés megélt múltját és lehetséges jövőjét: „és akkor százmilliárd éves korodban / nyugodtan hajthatod fejedet / az örök megsemmisülés jeges párnájára.” A következő kötetcímadó vers a végletekig feszíti e megélhető poszthumán pozíciót; az emberi, állati és tárgyi létmódok összeolvadásával játszik el. Az alapvetően ironikusnak tűnő beszédpozíciót – ahol tengeri képernyők szemüveges költősirályokkal találkoznak – finoman fordítja át a kötet nagyobb téttel rendelkező jelentésirányokba is, így nem engedi céltalan banalitásokba fulladni a szövegvilágot. A „lélegző kilincs”, aki „érzéseivel nyitotta a zárt ajtókat” (Tektonika, 73. o.) egy elég gyakori – szinte elhasznált – metaforát aktivizál és értelmez újra, s a hozzáférés igényének és lehetőségeinek egzisztenciális súlyával nehezedik a szövegre.

A kötet következő három Tektonika-verse pozíciót és nézőpontot is vált. Nem távlati, hanem a személyes élettörténetek makrokörnyezetének történeteit adja. Egy vízcseppbe, hajszálba, a sejtekbe íródott személyes tapasztalatot. Az utolsó Tektonika-vers talán e két egység nézőpontjait közösen mozgatva, szerkezetileg szétesve a történelmi traumák személyes és kollektív nyelvét próbálja artikulálni: „…jó ötletnek tűnt…a varsói gettó…ban sétálni… / …Jöst…érdeklődött…a holttestek iránt… /…amelyeket a…gettó falai…mentén látott…”

A Tektonika-verseken végigfutó eklektikusság az egész kötet felépítésére jellemző. A történelmi, kultúrtörténeti eseményekre, személyekre való reflexiók meghatározott tér-idő koordinátába zárják a szövegvilágot, ezzel szemben a poszthumán szituáltság képi-nyelvi kifejezésmódjai rendre kizökkentik az olvasót e felismerhető referencialitásból. E sokféleség között navigáló szubjektum – ha definiálhatjuk egyáltalán még ezzel a fogalommal – a legabszurdabb Tektonika-versben megjelenő ajtó szimbólumával próbálná artikulálni útkeresését. Végtelenül egyszerű motívum értelmeződik újra a kötetben, de egyáltalán nem érezzük holtnak a metaforát.

A (Borbély Szilárd) szimfóniában az ajtó a megszokott jelentésrétegein túl – a hozzáférést is tematizálva – éppen a poszthumán poétika által kerül új megvilágításba: „olyan erősen nyomod az arcod / az ajtóhoz, hogy hosszanti irányban / felreped a bőr a homlokodon, / leszakad a bal oldali szemöldök […] a kinti világ odanyom, ráprésel, / pórusaitok eggyé válnak.”  Egybeolvad az ajtó mint tárgy – ami a versben passzív entitásként őriz emlékeket – és az aktív szubjektum, ami az ajtó őrizte emlékekhez próbálna hozzáférni: „Beállítanak ajtónak, / Hegnek, sebnek.” Az Artikulációk című versben hasonló módon dinamizálódik az ajtó metafora: „Még lüktetett a titkos áramlás, / szóval éltek már vagy kétszáz éve, / titkos lélegzőajtókat nyitogatva / a járdaszegély menti résekben…”

Mintha lenne is valamiféle igény a kötetben arra, hogy a jelentéseiben túlterhelt vagy inkább rétegzett motívumokat szétszedje és újraértelmezze. A költői-művészi hagyományban sokat használt kert, illetve park metafora, amelyeknek emlékeket őrző funkciója is van, sok versben átalakításra váró, beavatkozást igénylő térként jelenik meg: „A minden este lemegy a parkba. / Keresi a régi szerelmek lábnyomát…” (A.); „Kertet építettem női testekből.  / Stubnyafürdő parkját saját kezemmel / alakítottam át.” (Csáth Géza Stubnyafürdőn) Az Artikulációk már címébel is egy új nyelv keresésének igényével köti össze a képet: „durván csattogó nyelven, fémes poros / hangon, csikorgó, fájdalmas artikulációt / kényszerítve / ki a betontörmelék / és kavics felületén.” Itt a kerthez kapcsolódó fa- és gyökérmetafora, az ajtóhoz hasonlóan az emberrel való kölcsönhatásban értelmeződik újra: „A vezérgyökérbe kapaszkodva / egy kéz jelent meg, / ezt követte a hozzá tartozó kar, / majd a gerinc, a csigolyák, a medencecsont.” A Vágott sebek című vers talán a leghangsúlyosabban foglalja össze azt, ahogy a kötet e motívumhálóban mozog: „nőttek belém gyökerek, és forogtak bennem férgek. / A park élete voltam, / annak minden tartozékával”. A versalany egy kertet próbál megtisztítani régi fák gyökereitől, s minél mélyebbre jut, annál közelebb kerül a személyes és történelmi tapasztalatok, traumák elbeszélhetetlen nyelvéhez: „ahogy zihálva szedtem a levegőt, / és megéreztem a gyökér ízét, / nyelvemen hevert az élete, / mint egy érdes ostya, / amely rögtön párbeszédbe lépett / az érzékszerveimmel.”

Különösen izgalmas vetülete a kötetnek, ahogy a biopoétikai vagy éppen poszthumán művészi dimenziójával érvényesen képes megszólaltatni a korábbi hagyománystruktúrákat. Bár hosszabb kifejtést érdemelne, mégse hagyhatjuk említés nélkül, hogy a szubjektum és tárgy efféle viszonyában a modern tárgyias lírahagyomány újragondolásának lehetősége is felsejlik. A famotívum a Nemes Nagy Ágnes-féle poétikát is megidézi – „A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.”(Éjszakai tölgyfa) Az Artikulációkban a táj megtisztítása kifejezés egy József Attilától Tandoriig tartó utat sejtet. Rögtön a kötetindító versben Pilinszkyre történik utalás („égve hagyni a villanyt” [Még harminc év]), ami szintén e hagyománysort bővíthetné, bár e nyelvhez sokkal inkább a történelmi és személyes traumák elbeszélhetetlenségének problémájával kapcsolódik a kötet.

A legutolsó Tektonika-vers szubjektuma a varsói gettóban holttesteket fotózó fényképész nézőpontjából próbál nyelvhez jutni. Az éhen halt lányokról készült fotók, az erről beszélni próbáló, formátlan, szünetekkel teli vers akarva-akaratlanul is megidézi Pilinszky A francia fogoly című versét: „…mindkettejük fején sál…és a csont…sovány… / …arcból előugró…látszik…a ruha alatt…szinte…”

Fontos, hogy nem csak a Tektonika kap új jelentésrétegeket e költészeti hagyomány felől nézve. E folyamat új nézőpontok felől világíthatja meg korábbi Pilinszky-olvasatainkat is. Ez a fajta művészi éleslátás már akkor is a nyelvvel küzdve tudatosította, hogy testi-lelki traumáink, az emberi mivoltjuktól megfosztott áldozatok szenvedései ésszel és nyelvvel szinte felfoghatatlanok. Bár Pilinszkynél a vallási transzcendencia még talán megoldást kínált arra, amit a Németh Zoltán-féle költészet a poszthumán poétikával más irányok felé hagy nyitva.

A Tektonika ajtókat keres a nyelvhez, formához, személyes és történelmi tapasztalathoz, művészi hagyományhoz. Ajtót az időhöz és térhez, hogy átjárjon, de kiléphessen belőle, ha úgy tartja kedve. S mindezt olyan pontossággal és magabiztossággal teszi, hogy már-már nem is útkeresés ez, sokkal inkább mesteri és költői útkijelölés hátra és előre: igazi Tech-tonika.

(Kalligram, 2021.)

Pápay Szandra (1988, Sárvár)

Kritikus, PhD-hallgató, Pázmány Péter
Katolikus Egyetem.