Nagy Tímea: Egy cserép; Erkélyről; Két tekintet között

Egy cserép

Egy cserép petúniát tartott a kezében,
és szalmakalapja alól kisandítva
úgy mért végig mindenkit a villamoson,
mint aki az üvegházban
az éjszaka alatt nőtt
új hajtásokat akarja számba venni.
Tekintete sokáig elidőzött
egy idős asszonyon és lányán,
akik nem a kapaszkodókba,
hanem egymás karjába fogództak,
ugyanolyan színű
bolyhos kardigán volt rajtuk,
a félbokraira gondolt, amik
megint nehezen viselték a telet.
Egy szőke lány
a nagymamájával beszélgetett.
Erősen gesztikulált a karjaival, mint aki
hasogatja a levegőt, a szalmakalapos elmosolyodott,
eszébe jutott A paradicsom nevelése otthon –
előnyök és hátrányok őszintén című cikk,
amit a napokban olvasott.
Nem messze tőle egy kisgyerek
gyűrött papírt bújt, vagy inkább magolt.
Néha lehunyta szemét, de a szája tovább mozgott.
A villamos fékezett, a papír
a földre esett. Egy orvosi recept volt. A szalmakalapos
hirtelen jelzett, mint akinek
az utolsó percben jutott eszébe,
hogy a következőnél le kell szállnia.
Pedig csak a virágboltba akart visszasétálni,
hogy megvegye a begóniát, amit az unokájának
ígért, mielőtt kórházba megy.

Erkélyről

Zöld márvány és esőcsipke az estén.
Nyáron minden nap négy évszak,
mint Velencében, a Szent Márk tér teraszain.
Az eső sohasem tart elég sokáig,
az erkélyről nézem, amit minden este lebontok,
ha a tégláim közötti réseket megelégeltem.
Megbontott szószövetek a fák zöld sziluettjei.
Megbontott szavak, mert a gyökerek mindig közbeszólnak.
A szemem lustán issza fel az idegen ablakok fényeit,
majd nálam alszanak el, oltás után a házfalak
megborzonganak. Nincs is más hang, csak a surrogás,
az ágak énekelnek, a zöld márvány folyik tovább,
márványtenger. Ezen a napon is átlapoztunk,
és a delfinre gondolok, aki idomárja karjaiban
visszatartotta a lélegzetét, csak hogy ott érhesse a halál.

Két tekintet között

Talán felesleges kitölteni két tekintet között a teret,
annyira felesleges, mint egy akváriumba
egy vödörnyi üveggolyót önteni.
Talán felesleges kitölteni minden rubrikát
a mindennapok kérdőívein,
annyira felesleges, mint számonkérni
a betűjáték darabjain a ki nem rakódott szavakat.
Én nem akartam, vagy nem mertem,
de a huzat becsapta helyettem is az ajtót.
Megbillent a fénykép az ajtókeret mellett,
fekete napraforgók, az égen karcok.
Még szerencse, hogy a napfogyatkozás
soha nem tart olyan sokáig,
hogy a szirmok visszaforduljanak.
Lábaim elé hull a falról egy szív alakú vakolat