Noemi Górny: „…nagyrabecsülésnek örvend évek óta Lengyelországban a magyar szépirodalom”

Beszélgetés Daniel Warmuz Angelus-díjas műfordítóval

Szeretnék szívből gratulálni az idei Angelus Közép-európai Irodalmi Díj elnyeréséhez. Ez egy jelentős díj, amelyet a lengyel nyelven írt vagy lengyelre fordított prózai műveknek ítélnek oda. Mit jelent az Ön számára az Angelus?

Köszönöm szépen! Elsősorban nagy meglepetést, megtiszteltetést, de óriási felelősségérzetet is jelent számomra ez az elismerés. Még most is, amikor visszagondolok Martin Pollack, a zsűri elnöke laudációjára, körülnézek magam körül, hogy tényleg az én nevemet olvasta-e fel. Az Angelus tizenhét éves történetében csak másodszor fordult elő, hogy a fődíjban lengyel író részesült, így a szabályzat szerint a döntőbe bekerült külföldi regények közül választották ki a kiemelésre méltó fordítást. Utoljára három évvel ezelőtt történt ilyen, egyébként akkor szintén egy magyar mű fordítójának, Elżbieta Sobolewskának ítélték oda a díjat, Nádas Péter Emlékiratok könyve-fordításáért. De fontos tudni, hogy az előző években több magyar prózai művet is elismertek az Angelus kapcsán: a Harmonia caelestist Esterházy Pétertől (fődíj 2008-ban, ford. Teresa Worowska), a Messiásokat Spiró Györgytől (fődíj 2010-ben, ford. Elżbieta Cygielska), valamint A hóhér házát Tompa Andreától (közönségdíj 2017-ben, ford. Anna Butrym). Ez a szép lista arra is rámutat, hogy milyen népszerűségnek és nagyrabecsülésnek örvend évek óta Lengyelországban a magyar szépirodalom. Hogy ehhez a sikerhez én is hozzájárulhattam akár kis részben, abban nagy örömöt és komoly elkötelezettséget találok, hiszen nem pihenhetünk a babérjainkon, még bőven van, amit érdemes bemutatni a lengyel olvasóknak.

Nagy Zoltán Mihály, akinek A sátán fattya című könyvét fordította, Kárpátalján született és ott élő szerző. Miért éppen ezt a regényt választotta fordításra, és fontos szempontnak számított-e az író származása?

A könyvet barátom, Kovács István költő, műfordító, történész és egykori diplomata ajánlotta figyelmembe, és igazság szerint ez volt az első prózai mű, amit egy kárpátaljai magyar szerző tollából olvastam. Míg a határon túli magyar irodalomból – ha már használjuk a földrajzi megkülönböztetéseket – több vajdasági, erdélyi vagy felvidéki magyar író önálló kötetes szerzőként van jelen a lengyel könyvpiacon, addig Kárpátalja inkább fehér foltnak tűnt az irodalmi térképen (egyébként lassan javul a helyzet, a napokban jelent meg Vári Fábián László a Tábori posta című regénye Krzysztof Wołosiuk fordításában, Jerzy Snopek pedig dolgozik Füzesi Magda verseinek fordításán).

A sátán fattya lengyel kiadása nem jött volna létre a Magyar Művészeti Akadémia támogatása nélkül, de fontos itt kiemelni a lengyel kiadó, a lublini Warsztaty Kultury szerepét is, amely szinte postafordultával reagált lektori jelentésemre. Nagy Zoltán Mihály regénye a Keleti Expressz című könyvsorozatukban jelent meg, aminek keretében a szerkesztőség elsősorban ukrán, de belarusz, litván vagy észt szerzőkre is fókuszál. Hogy egy magyar szerző debütált a sorozatban, nagy lehetőséget ad annak a ténynek a hangsúlyozására, hogy Kelet-Közép-Európa mai határain belül mennyi más nyelvű, más nemzetiségű kultúra létezik egymás mellett.

Amikor átvette az Angelus-díjat, a beszédében elmondta, hogy a regénybeli női főszereplő sorsát olvasva nehéz nem gondolni arra, ami az utóbbi hónapokban Bucsában vagy Irpinyben történt. Véleménye szerint mennyire aktuális manapság A sátán fattyában megírt történet?

„1944-ben, / december első vasárnapján, egészen kora reggel / tizenhárom szilasi asszony hoszszú útra indult”, ezt olvassuk a regény legelején. Ezek a falusi asszonyok, Eszter főhősnővel együtt a szolyvai gyűjtőtábor felé igyekeznek, ahova nem sokkal korábban a Vörös Hadsereg – „háromnapos munka” ürügyén – több hónapig tartó rabszolgálatra hurcolta el a magyar férfiakat, fiatalokat és öregeket egyaránt. Ezzel kezdődik Eszter kálváriája is, és hogy e fiatal lány mit tapasztalt az idegen katonák részéről, az szinte megismétlődik azokban a rettenetes tudósításokban, amelyek nemrégen érkeztek hozzánk Ukrajnából. Természetesen e két háború helyzetének, az egykori szovjet és a mai orosz hatalom kegyetlen cselekvésének összevetése a történelmi kontextusra tekintettel talán egyszerűsített értelmezésnek számít, viszont az alapvető kérdés, ami mind a mostani, mind a majdnem nyolcvan évvel ezelőtti eseményekre is érvényes, az az ember egyedi sorsa és szenvedése, amit Nagy Zoltán Mihály is egyetemes keretekbe foglalt a regényében.

„Unde malum?” – erre a kérdésre Tadeusz Różewicz lengyel költő ad egyértelmű választ egyik versében: „emberből ered, csak és kizárólag emberből ered a rossz”. Ugyanez az üzenet A sátán fattyának is lényeges mondanivalója.

Milyen nehézségekkel találkozott fordítás közben?

Amikor kezembe kaptam a könyvet, már az első látásra sejtettem, hogy A sátán fattya esetében talán kulcsfontosságú lesz a kérdés, a szövegben merre húzódik az esetleges határ a hagyományos, azaz prózai narráció és a lírába hajló elbeszélési mód között. Ráadásul az egész művet egyetlen, hatalmas mondattá kerekedő monológ képezi, amely révén megszólal egy kárpátaljai falusi közegből származó fiatal lány, ami annyiban nehezebbé tette a feladatot, hogy a regényre az ottani, a magyarországitól gyakran eltérő nyelvhasználat is jellemző. Ami nem kevésbé jelentős, és ami ennél még nagyobb fordítói kihívást jelentett, az az, hogy az egész história fejlődési „motorját” nem csupán egyes cselekvések és történetek lánca, hanem elsősorban a szovjet katonák, a „pokolfajzatok” által megerőszakolt, aztán a szomszédok által megbélyegzett főhősnő érzéseinek, tapasztalatainak, testi és lelki nyomorúságának gazdag színskálája határozza meg. És nem utolsósorban: Eszter egyedi hangjába beleíródik a kárpátaljai magyar lakosság kollektív, II. világháború végi tragédiája, amelyről addig nem tanúskodott lengyel nyelven semmilyen irodalmi mű.

Mi alapján válogat a magyar irodalomból?

Nehéz megmondanom, hogy lennének valamilyen speciális feltételeim. Persze lényeges az irodalmi, művészi színvonal, nincs rosszabb, mint egy gyenge stílusú, hiányos szakértelmű szöveget fordítani. Amit eddig sikerült megjelentetnem lengyel nyelven, az bizonyos módon mindenképpen megfelel azoknak a tényezőknek, amelyek olvasói ízléseimnek, szokásaimnak is eleget tesznek. Szeretek olyan szövegeket, amelyek érdekes módon közelítik meg és fogják fel az emberi létet és sorsot, annak többféle dimenziójában. Hogy miként él az ember, mi határozza meg identitását, a történelem, a társadalom hogyan befolyásolja személyes választásait – a szépirodalomban elsősorban ezekre a kérdésekre szeretem keresni a választ. A sátán fattya tökéletesen teljesíti ezeket az elvárásokat, de a többi mű, amit eddig tettem lengyelül az asztalra, szintén foglalkozik hasonló problémákkal: a Kalef Berta Zsolttól, az Inkognitó Kiss Tibor Noétól, Lesi Zoltán Magasugrás című verseskötete vagy a Schilling Árpád rendezte Jólét című darab, amelyet folyamatosan játszanak a varsói Teatr Powszechny nagyszínpadán.

Nagy Zoltán Mihály megírta A sátán fattya folytatását, második és harmadik részét is. Tervezi a teljes trilógia lefordítását?

A trilógia első részének a lengyel olvasók és kritikusok körében való, gondolom, sikeres fogadtatását figyelembe véve igen természetesnek tűnik a szerző további műveivel is foglalkozni, sajnos a regény folytatása művészileg, de esztétikai és poétikai szempontból is már kevésbé éri el A sátán fattya magas színvonalát, és ez nem csak az én meggyőződésem, magyar irodalmi szakértők is hasonló véleménnyel vannak. Esetleg a trilógia befejező részét, A teremtés legnehezebb napja című regényt lenne érdemes publikálni lengyelül, hiszen ebben a kötetben találkozunk a már felnőtt Istvánkával, Eszter fiával, akinek szemszögéből megtudhatjuk, egy érzékeny fiú számára mit jelentett a szovjet hadseregben való katonai szolgálat, és ő hogyan találja meg magát az őt még mindig idegennek tartó zárt, falusi környezetben. Mindenképpen a kiadóval együtt szélesebb képet szeretnénk adni Nagy Zoltán Mihály irodalmi munkasságáról, akár novelláin keresztül, jelenleg éppen egy nagyobb, Fogott figurák címmel megjelent válogatást olvasok ezekből.

Mik a legközelebbi tervei a műfordítással kapcsolatban?

Idén májusban a Wacław Felczak Intézet gondozásában megjelent fordításomban a már említett Kovács István lengyel-magyar kapcsolatokról szóló történelmi műve, amely a kezdetektől fogva egészen a XVI. század végéig ismerteti meg részletesen az olvasót a két nép párhuzamos történetével. Már több hónapja rendelkezem ennek a hatalmas és ambiciózus műnek a második kötete kéziratával, és nemsokára nekiállok a fordításának (miközben a szerző szorgalmasan dolgozik a harmadik részen). Közben Térey János már korábban elkezdett, de asztalfiókba került versfordításaihoz tértem vissza – ha minden jól megy, egy kisebb válogatás megjelenik tőle jövőre egy irodalmi folyóiratban. Jánossal 2017-ben ismerkedtünk össze, és azóta foglalkoztat költészetének a fordítása, de hogy megszületik-e belőle egy kötetre való anyag – ahogy megígértem neki egy alkalommal –, nem tudom, de szeretném, hiszen nélküle nehéz elképzelni a mai magyar líra külföldi körképét. Ezeken kívül vannak olyan műfordítói projektjeim, amelyeket kiadó nélkül nehéz lesz véghez vinni. Itt például Földényi F. László két remek esszékönyvére, A melankólia dicséretére, valamint Az eleven halál tereire gondolok, amelyekből már elkészült egy-egy nagyobb részlet.