Létfai Anna: Anya & lánya; Apa & lánya; Apa Boy Pablót hallgat (versek)

Anya & lánya

Anyám naphaladáskor az udvaron adta kezembe
a Kétségek könyvét, miközben mosolya olyan
volt, mint egy toll, amivel aláhúzhatók az élet
szép hazugságai. Bármit csináltunk is együtt,
mindig úgy rémlett nekem, hogy a végtelenbe vesznek
mozdulatai. Vele biztos voltam abban, hogy
az életünk nem lehet nyomorúságos és köznapi
győzelmek sora, s hogy mi inkább hasonlítunk
olyan elátkozott költőkre, akik közös
semmirevalóságuk tudatában görgetik a sorsuk.
Életünk valaha már olvasott regénynek tetszett,
amit kettőnknek kell nap mint nap színdarabbá
alakítani, az elszabadult cselekmény szálait tovább
gabalyítva. Gyakran megrezzentünk a legapróbb
dolgoktól is, miközben szilárdan álltunk mélységes
ingoványunk közepén. Úgy csináltunk kedvenc
szörnyeinkről katalógust, hogy közben ártatlan
széplelkeknek tűnjünk. Soha nem ment el a kedve
csak azért, mert a nagy tájak holnapra maradnak,
mi pedig ma élünk. Szerettünk vidékies nyugalommal
elveszni a rohanó nagyvárosban, mikor az életet épp
csak érintve jártunk, léptünkben a kétségek békéjével.

Apa & lánya

A mindenség mélyén már nem kószál senki,
mondja apa, szinte csak magának. Ezt gyakran
csinálja, mintha kihangosítaná az elméjét.
Mindketten szeretjük a fölöslegesnek tűnő,
magányos tereket, amelyek arról álmodnak,
hogy egyszer sokszínű nyüzsgés utcái lesznek.
Ha nagy ritkán összenézünk, látjuk egymás szemében,
minden haszontalan, és hogy jól van ez így.
Úttalan utunkon mintha folyton elrontanánk,
hogy merre kell menni, olyan utazókként, akik
figyelmetlenül hallgatják a helyi lakosok tűpontos
magyarázatait. Talán az a baj, hogy unalmasan mondják,
mi meg pont akkor, tegyük fel, arra figyelünk, hogy
mélabús napnyugta lebeg a tétova horizonton.
Kiskorom óta elhiszem apámnak, hogy az életünk nem
más, mint a sors iróniája. Az értelem olykor felizzó
villámfényei hiába hasítanak a vaksötétbe ijesztő
dörgéssel, bár néhány szentély kiég, semmi sem
változik, marad a kilátástalan napokba vesző idő.
Miénk a finom, de erőteljes érzékenység előjoga
a homályra, a mindenség mélyén hallgatunk apámmal.

Apa Boy Pablót hallgat

Apa olyan, mint egy kiöregedett csatár,
aki valamiért nem vonult vissza időben,
és amikor csereként nagy néha játszik,
sorra kihagyja a jobbnál jobb helyzeteket.
Boy Pablót hallgat a képzelet alagsorában,
s amíg egyedül kanalazza a ragacsos csendet,
a napok alaktalan darabkáit lebegni
tanítja a hullámzó látszatok felszínén. Nem várt
színek törnek át kallódó figyelmén, finoman
permetező távoli szökőkúttá szelídül az este.
Egy megírásra váró könyv utolsó lapjaként
várja az emigráns szavakat, azt a kezet, ami
úgy halad a billentyűkön, mint mélabús léptek
a nyugodni térő életek utolsó felszálló füstjében.