Kosztrabszky Réka: „kellene valami szertartás, ha az ember másodszor is megszületik…
Sylvia Plath Az üvegbura című regényének beavatás-történeti olvasata
(tanulmány)
1.
Az üvegbura első megjelenése óta (1963) eltelt évtizedekben a recepció egyik fontos ágát képezték azok az írások, melyek a művet a női szubjektumnak az 1950-es évek Amerikája által támasztott társadalmi elvárások nyomán történő széthullása felől vizsgálták. Ezek az elemzések arra a regényben kirajzolódó újjászületés-mítoszra hívták fel a figyelmet,1 mely egyfajta keretet ad a női szubjektum újjáépítése lehetőségeinek bemutatására. Az újjászületés narratív sémáját hangsúlyozó szerzők Az üvegburát olyan gyógyulástörténetként interpretálják, melynek depressziós, öngyilkossági kísérletet túlélő főhősnője, Esther Greenwood végül egy új identitás kialakítására válik képessé.2 Teresa de Lauretis3 szerint a lány kulturális hősnővé válik azáltal, hogy öntudatra és önállóságra tesz szert, miután átesik egy olyan belső utazáson, melynek során a szubjektum széthullásának poklából az újjászületés állapotába jut el, melyben a szubjektum egységét és a szabadság érzését egyaránt megtapasztalja.4 Ez a szabadság de Lauretis szerint abban nyilvánul meg, hogy a lányt már nem kötik gúzsba a társadalmi-kulturális elvárások, hiszen elutasíthatja őket és túlléphet rajtuk. Tony Tanner úgy látja, Esther „öngyilkossági kísérlete önmaga újrafelfedezése előjátéka, amit az intézetben kapott elektrosokk-kezelés mozdít elő”, aminek köszönhetően a lány láthatatlan börtöne, az üvegbura végül felemelkedik a feje felől. Tanner konklúziója szerint a „könyv a második születés megtapasztalásával, és egy új élet reményével ér véget.”5 Az idézett interpretációk kapcsán érdemes megjegyezni, hogy például a regény magyar kiadói is gyógyulástörténetként kezelik Az üvegburát a magyar változat fülszövegeiben,6 melyek azzal a megjegyzéssel zárulnak, hogy a regényhősével ellentétben Sylvia Plathnak nem sikerült meggyógyulnia, hiszen a mű megjelenése után nem sokkal öngyilkos lett.
Véleményem szerint Az üvegburát érdemes lenne a beavatás-történeti olvasat alapján megközelíteni, mivel az előbb idézett értelmezők által hangsúlyozott, újjászületésre épülő mitikus struktúra elválaszthatatlan a beavatás motívumától. Az ilyen irányú vizsgálat adekvátságát támasztja alá az is, hogy ezt a típusú olvasatot maga a szöveg is felkínálja, hiszen – mint a címadó idézet is mutatja – maga az elbeszélő-főhős is gyakran él a beavatáshoz kötődő metaforikával.7
A most következő írásomban tehát azt szeretném megvizsgálni, hogy a műben milyen tartalmi-szerkezeti egyezésekben mutatható ki a beavatási rítusok általános mintázata és jegyei. Az analízis során Arnold van Gennep, Victor Turner és Mircea Eliade elméleteire fogok támaszkodni. Az elemzés végén Az üvegbura zárlatának egy olyan lehetséges olvasatát ismertetem, mely választ adhat arra kérdésre, hogy Esther Greenwoodnak valóban sikerül-e kialakítania egy új, egységes identitást, és hogy a regény tényleg a szabadság és egy új élet reményével zárul-e.
2.
Az archaikus társadalmakban a beavatás ahhoz a magasabb rendű létezés számára történő újjászületéshez kötődött, mely elengedhetetlen feltételét képezte annak a változási folyamatnak, melynek során az avatandó egy korábbi társadalmi státusból egy újba átkerülve alakíthatta ki az új identitását. Arnold van Gennep a jelenség vizsgálata során alkotta meg a rites de passage, azaz az átmeneti rítusok kifejezést. E fogalom alatt az élet nagy fordulópontjaihoz (például születés, ifjúavatás, házasság, halál stb.) kötődő rítusokat értette, melyeket három fázis jellemez.8 Az elkülönülés során az egyén nemcsak kiszakad a megszokott környezetéből, hanem egyúttal le is válik a társadalmi struktúra egy korábbi pontjáról. Ezt követően átkerül az átmeneti vagy liminális szakaszba, melyben különböző próbáknak, kínzásoknak vetik alá, és mely a rituális halállal zárul. Az újraegyesülés szakaszában az egyén a rituális feltámadást követően immár új emberként térhet vissza a közösségbe.9
A Gennep elméletét továbbgondoló Victor Turner a liminális szakasz jellemzőivel foglalkozott behatóan. Az ebben a szakaszban tartózkodó egyént liminális szubjektumnak nevezte, aki hátrányos helyzetben van a már beavatottakkal szemben, hiszen struktúrán kívüli kívüliségéből adódóan nem rendelkezhet sem státussal, sem tulajdonnal, s emiatt passzív, engedelmes, alázatos viselkedésre kötelezik.10 Az ilyen egyének a struktúra megbontását képviselik, hiszen még nincsenek érvényben számukra azok a társadalmi struktúrák és normák, melyek elfogadása a liminális szakasz elhagyásának, s a hierarchiától, egyenlőtlenségtől mentes, teljes egymáshoz tartozással jellemezhető communitas tagjává válás feltételei közé tartozik.11
Mircea Eliade szerint a beavatás egy olyan komplex jelenség, melynek során az egyént az emberi-társadalmi lénnyé válás érdekében bevezetik az emberi közösségbe és a spirituális értékek világba.12 A beavatás egyik csoportját képezik a serdülőkorból a felnőttkorba való átmenetet jelentő ifjúavatási rítusok, melyek a társadalom minden tagja számára kötelezőek.13 Eliade arra is rámutat, hogy a beavatási forgatókönyvek többsége idővel irodalmi motívumokká vált, ezért közvetlenül a képzelethez folyamodva közvetítik szellemi üzenetüket, s a művekben megjelenő próbatételek és kalandok szinte mindig lefordíthatóan a beavatás fogalmaira.14
A továbbiakban tehát a fentebb vázolt szempontok, alapvetések mentén fogom értelmezni a regény egyes történéseit, motívumait, metaforikáját.
Esther Greenwood beavatásának első, elválasztó szakasza a New Yorkban töltött gyakornoki idő alatt veszi kezdetét, hiszen a lány nemcsak elkerül az otthonából, hanem az itt-tartózkodása alatt azzal is szembesül, hogy a korábbi létállapota többé már nem elérhető számára. Ezt markánsan jelzi például az a narrátori reflexió, mely a főhősnő korábban elért sikereinek (jó jegyek, díjak, ösztöndíjak) jelentéktelenné válására vonatkozik, s mely összekapcsolódik azzal a szorongással, melynek kifejezésére a város tere szolgál projekciós felületként. „Az a sok-sok siker, amit a főiskolán nagy boldogan összehordtam, odakint a Madison sugárút sima márványés tükörüveg homlokzatai előtt sisteregve foszlott semmivé.” (6.)15 Ebből adódóan New York regénybéli ábrázolása egy Esther által elbeszélt, szubjektivizált változat, vagyis leírása nem függetleníthető a szemlélődő én-elbeszélőtől, ezért a regényben megjelenített metropolisz sokkal inkább a saját lelkiállapota kivetülésének, mintsem a reális életvilág fizikai modelljének tekinthető. Jól példázza ezt például az a jelenet, amikor egy este a hősnő a hotelszobája ablakából szemléli az éjszakai várost;16 bár tisztában van azzal, hogy odakint zajlik az élet, azonban a lelki állapotából kifolyólag egy kiüresedett, némasággal és mozdulatlansággal jellemezhető kétdimenziós térként, azaz képként érzékeli a város terét.
A „szörnyű” város főhősnő testére és lelkiállapotára egyaránt hatással van, hiszen irritálja a „gránitszakadékok mélyén húzódó forróság”, a szemébe-torkába kerülő hamuszerű por, úgy találja, hogy New York kiszívja a bőre nyári barnaságát, az általa felkeresett bárban pedig úgy érzi, mintha beleolvadna „a többi árny közé”, mint egy soha nem látott „valakinek a negatívja”. Az egykori éntől való eltávolodást jelzi a metamorfózis-motívuma is, mely a testtől való elidegenedés folyamatához kötődik a regényben. Az elidegenedés manifesztációjának tekinthető az, hogy Esther a tükörbenézés során egy olyan arccal szembesül,17 mely nemcsak idegen, de csúnya és idiótának tűnő is. Ehhez kapcsolódik a Hölgyvilág ebédjétől kapott ételmérgezés kiváltotta megbetegedés is, mely az elválasztó rítusokra jellemző fizikai legyengülés első állomásának tekinthető, s mely a főhősnő testképének szétesését18 eredményezi.
New York tehát megbetegítő, legyengítő hatással van Estherre, aki egy ideig erőfeszítéseket tesz arra, hogy a rituális cselekedetnek tartott fürdéssel megszabaduljon New York szennyétől, azonban a tisztaságra való kényessége ellenére az őt megerőszakolni akaró Marco vérét nem mossa le: „[…] szerettem volna – akárha halott kedvesem emlékét – addig hordani, amíg csak magától le nem pereg.” (138.) A vérző orrú Marco, aki saját vérével maszatolja össze Esther arcát, ezzel szimbolikusan megjelöli a lányt, aki ezután arcát egy beteg indiánéhoz hasonlítja. Nem véletlen, hogy a főhősnő ezt a megjelölést a halállal hozza összefüggésbe, hiszen ezután elindul a halál felé vezető úton, melyet a lassú elszigetelődés folyamata előz meg, ami a regénynek ebben a részében még főként mentális-emocionális természetű.
Esther mentális állapota akkor válik igazán aggasztóvá, amikor a nyári írókurzusról való lemaradásából kifolyólag az egész nyarat kénytelen otthon, az anyja mellett tölteni. A New Yorkból hazatérő főhősnő az előállt helyzete kilátástalansága, valamint kitörési nehézségének leírására egy az átkelés-biztonságba kerülés szemantikáját mozgósító térmetaforát használ; az áhított tanfolyamot a nyár „sivár” szakadéka felett átívelő biztos hídként írja le, mely azonban kudarca nyomán összeomlik alatta, ő pedig a mélybe zuhan. Emellett a rossz hírt közlő édesanyja által hazafuvarozott lány az őt körülvevő teret ismét szubjektivizált módon, a rabság szemantikáját működtető metaforák révén írja le, ami egyben az elszigetelődése folyamatának megindulását és kényszeres elrejtőzési vágyát is jelzi:
„Lecsúsztam az ülésen, orrom hegye egy magasságba került az ablak peremével, és néztem, ahogy elsuhannak odakint Boston külvárosi házai. […] Nagyon fontos volt, hogy senki meg ne lásson. A szürke, párnázott autótető olyan volt a fejem fölött, mint egy rabszállító kocsi plafonja, és a fehér, csillogó, egyforma deszkaburkolatú házak, köztük az ápolt, zöld kertek úgy maradoztak el odakint, egyik kerítés a másik után, mint egy hatalmas, de kitörésbiztos ketrec rácsai.” (140.)
Az elszigetelődés a beavatási rítusok egyik fontos eleme; ennek során az avatandó nemcsak a külvilágról válik le, hanem a korábbi létállapotáról is, ahová már nem térhet vissza. Esther világtól való mentális elszigetelődésének, valamint lelki legyengülésének folyamatában az is szerepet játszik, hogy elutasítja a számára elérhető női életlehetőségeket; mind a szomszédban lakó Dodo Conway által képviselt sokgyerekes kertvárosi anyuka-, mind pedig a Mrs. Greenwood által megtestesített, a megélhetésért küszködő nő képétől elhatárolja magát. Ugyancsak nem elfogadható számára a Hölgyvilág által képviselt nőkép sem. Ez azért lényeges mozzanat, mert az ilyen típusú magazinoknak éppen az a célja, hogy a nőiesség társadalmilag elfogadott mintáit közvetítse. A főhősnő azonban nem tud azonosulni a mindig divatos ruhákban járó, gazdag férjet kereső nő ideáljával (amit más ösztöndíjas társnőiben lát megtestesülni), ezért jelentéses mozzanatnak tekinthető, ahogy – a New York-i divatvilággal leszámolván – szó szerint szélnek ereszti a gyakornoki idő alatt ajándékba kapott drága ruhákat.
A Hölgyvilág főszerkesztője, JéCé kezdetben egy számára követendő példaképnek, s egyben egy áhított anyafigurának tűnik Esther számára, idővel azonban rájön, hogy főnöke „a női alárendeltségnek mindössze egy másik formáját sugallja, a férfias diskurzust képviseli, csak női álcában.”19 JéCé a beavatási rítusok azon alakjának vonásait is magán viseli, akik megismertetik a beavatandót a világ szabályaival, hiszen ő tudatja a lánnyal, hogy milyen tudásra lenne szüksége ahhoz, hogy ki tudjon emelkedni a szintén írói-szerkesztői pályára készülő lányok hosszú sorából, s egyúttal azzal is szembesíti őt, hogy nem elég szorgalmas és céltudatos. Rajta kívül még a híres írónő, Mrs. Philomena Guinea – Esther tanulmányainak, később pedig pszichiátriai kezelésének finanszírozója – merülhetne fel számára mintaként, hiszen a főhősnő is szeretne regényíró lenni, ő azonban azért nem töltheti be a példakép szerepét, mert esztétikai értéket nem képviselő ponyvaregényeket ír.
Esther azzal is szembesül, hogy az anyafigurák által képviselt női sorsok (feleség-anya szerep vs. sikeres író-szerkesztő) nem összeegyeztethetőek, amit az általa használt fügefa-allegóriában sűrít össze a legérzékletesebben. Ennek az elgondolásnak a kialakításában szerepet játszik az a társadalmi nyomás, ami legerőteljesebben az udvarlójának, Buddy Willardnak – aki férfi és nő viszonyával kapcsolatban mindig az anyját, Mrs. Willardot idézte, egy olyan személyt, aki teljességgel magáévá tette a társadalmi elvárásokat – az alakján keresztül artikulálódik: az irodalom értelmetlen foglalatosság, az anyává váló nőnek fel kell adnia a hivatását. Buddy egyfajta beavató szerepkört is betölt a műben, mivel ez előbb említettek mellett az élettel és a halállal is megismerteti a lányt, hiszen általa nemcsak halott embriókat és hullákat láthat testközelből, hanem egy szülést is, azaz az élet két fő rítusának lehet tanúja. Ha pedig a lány hozzáment volna, akkor egy másik fontos rítuson is átesett volna a fiúval, hiszen vele vesztette volna el a szüzességét. Ez a forgatókönyv azonban nem valósult meg, mivel Estherben ellenszenv ébredt Buddy iránt, aki korábban álszent módon úgy tett, mintha szűz lenne, miközben valójában már rég túl volt az első szexuális élményen – azaz már beavatott volt. Az ő alakján keresztül azzal is szembesül, hogy a férfiak esetében a házasság előtti szex teljességgel megengedett, míg a nők nemcsak a nem kívánt terhességet, hanem a társadalmi is megvetést kockáztatják. Ugyanez a kontraszt mutatkozik meg a szanatóriumi tartózkodásukat illetően is. A tuberkolózisos Buddyt annak ellenére sem kezelik deviánsként, hogy fertőző betegséggel ápolják, és később senki se fogja ezt felróni neki, hiszen fizikai betegségen esett át. Ezzel szemben a depreszszióval kezelt főhősnőt azzal szembesíti a kezelőorvosa, Nolan doktornő, hogy bár ha gyógyultnak nyilvánítva vissza is engedik a világba, a szanatóriumban töltött ideje sokáig stigmatizálni fogja őt, és az emberek kerülni fogják, mint egy leprást, de legalábbis óvatosan viselkednek majd vele. Ráadásul éppen Buddy lesz az, aki felteszi a kérdést Esthernek, hogy vajon ki fogja őt elvenni azután, hogy elmegyógyintézetben volt.
Buddy tehát alapvetően a társadalom nézőpontját, a társadalmi elvárásokat képviselő alak a regényben, hiszen olyan szabályokkal és lehetséges női szereplehetőségekkel szembesíti a lányt, amiket az mélyen elutasít, a főhősnő házasságtól és gyerekektől való irtózása azzal is magyarázható, hogy ezeket a saját ambíciói kibontakozását akadályozó tényezőkként kezeli,20 amik a Buddyval való esetleges házasságkötése miatt elkerülhetetlenné válnának.
A New Yorkból hazatérő Esther a fentebb említett okokból kifolyólag levélben szakít Buddyval, és a nyári írótanfolyamról való lemaradása miatti csalódása ellenére regényírásba fog, mondván, „ezzel jó néhányan megkapják majd a magukét.” Csakhogy az írással elakad, amit azzal magyaráz, hogy még nincsen elég élettapasztalata, mivel még sosem volt viszonya, nem utazott és nem látott senkit meghalni (továbbá gyerekként nem volt lehetősége rendesen elgyászolnia az apját, ami a neurózisa egyik fő oka), vagyis még nem beavatott. Ekkor megpróbál visszatérni egykori létállapotába, az eminens diáklány-szerepkörbe, ám ez már nem lehetséges, mivel mentális állapota – mely a regényben az avantandó legyengülésének egy újabb mozzanatát képviseli – miatt nem képes megírni a záródolgozatát a „modernség fenyegető magnus opusá”-ról.21
Emellett azzal is szembesül, hogy nem elég jártas az angol irodalomban ahhoz, hogy a főiskolán – a záródolgozat megírása jelentette nehézség előli lehetséges menekülési megoldásként – egy másik programra váltson, illetve hogy abban az általa mindig is lenézett intézményben, melyben az édesanyja tanít, még a legbutább diák is többet tud nála, ezért esélye sem lenne ott ösztöndíjat kapni.
A főhősnő mentális állapota akkor válik igazán súlyossá, amikor már nemcsak az alvásra, hanem olyan cselekvésekre (írás, olvasás, gondolkodás) sem képes, melyek képességeinek kibontakoztatásához szükségesek. Produktivitásra való képtelensége, valamint a jövője alakítását lehetetlenné tevő mentális paralízise az üveg-motívum használata által is hangsúlyt kap. Bár lehetősége nyílna rá, hogy a nyári írótanfolyam helyett valamilyen más kurzusra iratkozzon be – amivel elkerülhetné azt, hogy egész nyáron otthon kelljen élnie az anyjával –, mégis idegen, élettelen hangon közli az őt felhívó barátnőjével, hogy nem fog beköltözni a nyári tanfolyam idejére bérelt lakásukba. S noha megbánja a döntését, mégsem képes visszahívni őt, mert úgy érzi, mintha a kagylóért nyúló keze „üvegplafonba ütközött volna”, ami egyúttal a testétől való elidegenedés egy újabb manifesztációját nyújtja. Ugyancsak az üveg-metaforát használja, amikor a Finnegan’s Wake-et olvasva úgy érzi, hogy a szavaknak az agya „üveges felszínén nem maradt nyomuk”. Ezek a mozzanatok készítik elő a mentális helyzetét kifejező üvegbura-metaforát is, amit akkor használ először, amikor az elmegyógyintézetbe viszik.
Az üveg(bura) motívuma nemcsak azért fontos a regényben, mert a külvilágtól, az élettől választja el a főhősnőt, hanem mert a kívülálló, megfigyelő pozíciójához is kötődik. Először a halott magzatok szemlélése során tűnik fel, ami azért is lényeges, mert az ősi beavatási rítusok során a beavatók olykor halottakat mutattak az avatandóknak, vagy két holttest között kellett áthaladniuk,22 ami a halálból való feltámadás motívumához kapcsolódott. Esther esetében pedig ide sorolható az a hulla is, amit a Hádész archetípusát23 megtestesítő Buddy Willard mutatott meg neki, és aminek a képe még nagyon sokáig kísértette. Az üvegben lévő magzatok a lány helyzetét is leképezik, aki úgy érzi, mintha egy üvegbura borulna rá,24 és aki – mint majd látni fogjuk – egy groteszk szülési jelenet keretében kerül vissza az életbe.
A szűk mentális mikrotérnek tekinthető üvegbura mellett a reális terek is egyre jobban körülzárják a főhősnőt, vagyis a különböző tereket New York városképéhez hasonlóan erősen szubjektív színezetben, és egyfajta projekciós felületként prezentálja a regény. Ezek a tapasztalatok a halál felé mozdítják a Esthert, amit az is mutat, hogy megszaporodnak a halálhoz köthető metaforikus és szimbolikus mozzanatok; Dodo Conway autóját halottaskocsiként érzékeli, az ágymatrac, ami alá elbújik, sírkőként borul rá, a kórház mosdókagylóját pedig, ahová a „halott” virágokat válogatja szét, hűvösségük és simaságuk miatt szintén sírkövekhez hasonlítja. A büntetésként megélt elektrosokk-terápia – mely ezen a ponton kerül összefüggésbe a Rosenberg házaspár regény elején említett villamosszékes kivégzésével – pedig mintegy betetőzi ezt a folyamatot, hiszen ezek után kezd el Esther kísérletezni a különböző öngyilkossági módszerekkel (érfelvágás, akasztás, vízbe fullasztás). A legutolsó, kis híján sikeres kísérletét pedig a régen elhunyt apja sírjánál tett látogatása előzi meg; ennek során a lány egy heterotópiába lép be. Michel Foucault Eltérő terek25 című írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a temetők, melyek a korábbi évszázadokban a város közepén álltak, a 19. századtól a települések határára helyeződtek át, mivel a halált egy olyan fajta betegségnek kezdték tekinteni, melyet a halottak terjesztenek. A főhősnő temetőlátogatása tehát már előre jelzi a határhelyzeti állapotba kerülés bekövetkeztét, melybe a mentális betegsége folytán kialakuló halálvágy sodorta őt. A házuk pinceüregébe való elrejtőzése a halott apával való újraegyesülés (azaz a halál) metaforikus mozzanatává válik, hiszen innen fogják majd kihúzni a haldokló Esthert, aki a metaforikus halálon átesve lép át a beavatás határhelyzeti szakaszába.
3.
A regény a rituális újjászületés mozzanatát egy groteszk születési jelenetként prezentálja, amit egyrészt tovább árnyal a főhősnő kétségbeesett, édesanyja utáni kiáltása, mely az újszülöttek születés utáni felsírásával egyenértékű,26 másrészt a lány kopasz feje, mely szintén a csecsemő képét idézi. A születés-narratívát erősíti az is, hogy a lány ideiglenes megvakulása következtében érzékelt „meleg, prémes” sötétség a magzatállapotot27 szimbolizálja a regényben.
A beavatás elválasztó szakaszának lezárulásával az avatandók liminális szubjektumokká válnak. Esther határhelyzeti szakaszba való átlépése és liminiális szubjektummá válása akkor történik meg, amikor pszichiátriai kezelésre szoruló betegnek nyilvánítják és elmegyógyintézetbe szállítják, vagyis egy – foucault-i terminussal élve – deviancia-heterotópiába kerül. Az elszakadás tehát metaforikus síkon és a beavatási rítus tekintetében is megvalósul, hiszen a pszichiátriai intézetek maguk is periférián helyezkednek el, hogy térben is leválasszák a társadalomról az átlagostól eltérően viselkedő, deviánsnak tekintett egyéneket, amíg azok nem válnak méltóvá arra, hogy visszakerüljenek a társadalomba.
Mrs. Guinea jóvoltából a főhősnőt egy olyan vidéki magánszanatóriumba veszik fel, ami éppen annak az állami intézetnek a szomszédságában áll, ahova a reménytelen esetek kerülnek, és ami a szemében a teljes bukást jelképezi, vagyis határhelyzeti szakaszban helyezkedik el. A szanatórium területén belül is különböző épületek találhatóak, melyekbe a gyógyultság foka alapján osztják be a pácienseket. Azok a betegek, akik a Belsize nevű épületbe kerülnek, már szinte úgy élnek, akár az egészséges emberek; sminkelhetnek, szép ruhába öltözhetnek, újságokat olvashatnak, vásárolni járhatnak, és nem kell tartaniuk attól, hogy sokk-kezelésre viszik őket.
„A Belsize-ból már csak haza vezet az út, vissza a munkába, iskolába.” (241.) Ebből adódóan az itt-tartózkodók távolságtartóan viselkednek azokkal, akik a Caplan – ahová kezdetben Esther is kerül – „sivár, vörös téglás” épületében vagy Wymarkban élnek, ahová a legrosszabb mentális állapotban lévő páciensek kerülnek.
A főhősnő szanatóriumba kerülésének határhelyzeti jellegét emeli ki az is, hogy a régi személyisége már a múlté, ám még nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, viselkedésmintákkal, melyek által beavatottá válna és visszakerülhetne a társadalomba. Ez a külsejében is megmutatkozik; amikor sikertelen öngyilkossági kísérlete után először néz tükörbe, fel sem ismeri magát, és a tükrének összetörése azt is jelzi, hogy a megrázó változással nem tud szembenézni, hasonlóan azokhoz a régi ismerőseihez, akik a pszichiátriai klinikán meglátogatják: „Gyűlöltem ezeket a látogatásokat, mert megfigyeltem, hogy a látogatók összehasonlítják a zsíros, csomókba ragadt hajamat azzal, aki valaha voltam, vagy a saját elképzeléseikkel, hogy milyennek kellene lennem […]” (239.) Figyelmet érdemel ebből a szempontból az a jelenet is, melyben Joan, az egyik páciens megmutatja a többieknek Esther egyik divatlapban megjelent fotóját; a lány letagadja, hogy ő szerepelne a képen, mivel múltjának ettől a részétől – ami egyebek mellett a mostani helyzetbe juttatta – elhatárolja magát, a többiek pedig alig akarják elhinni, hogy ő az, annyira másnak néz ki most.
A beavatás határhelyzeti szakaszában az avatandónak, akit minden tulajdonától, kiváltságától megfosztottak, engedelmesen kell viselkednie, és mindenben alá kell vetnie magát a beavatottaknak. A főhősnő a Caplanba kerülvén inzulin-sokkterápián esik át, ám sokáig semmilyen reakciót nem produkál, ami a „betörése” elleni ellenállásként is felfogható. Ugyanakkor a folyamatos súlygyarapodása következtében egy terhes nő kinézetét veszi fel, ami még inkább kiemeli a kiszolgáltatottságát, hiszen számára a terhesség éppen ezzel az állapottal egyenértékű, soha megtapasztalni nem kívánt állapot. A kezelés testére gyakorolt transzformáló hatását jelzi az is, hogy a korábban fiús alkatú, hízásra képtelen Esther kikerekedett, vagyis a teste immár megfelelt a kívánatos női testideálnak. Amikor pedig az inzulin hatására végül reakciót produkál, és a nővér megitatja tejjel, a főhősnő ismét a csecsemő-metaforával érzékelteti a helyzetét:
„[…] megfürdettem a nyelvem a forró tejben, gyönyörűséggel ízlelgetve, ahogy a csecsemő ismerkedik az anyjával.” (237.)
Esther a reakcióját követően átkerül a Belsize-ba, ám mint kiderül, túl korán. Ennek kapcsán ki kell térnünk a liminális szakasz egy újabb fontos részletére, vagyis arra, hogy az ebbe szakaszva került egyénnek különböző próbákon, kínzásokon, vagyis beavatási próbatételeken kell átesnie. A lány több alkalommal is elbukik ezeken a próbákon; először az állami kórházban, ahol a tükör összetörését követően egy elmegyógyintézet különosztályára kerül;28 másodszor akkor, amikor a hőmérők összetörését követően átköltöztetik egy nála rosszabb mentális állapotban lévő beteg egykori szobájába; harmadszor pedig akkor, amikor a gyógyulása annyira stagnál, hogy Nolan doktornő egy többhetes elektrosokk-kezeléssorozatot ír elő neki. Ez utóbbi esetben a viselkedését egy olyan személyéhez hasonlítja, aki beletörődött a kivégzés gondolatába, amiben ismét a Rosenberg házaspár halálbüntetése és az ő helyzete közötti párhuzam mutatkozik meg, tehát a sokk-kezelésnek az ő olvasatában büntetés jellege van, vagyis egy olyan próbának minősül, melyben a gyógyulás érdekében át kell esnie. Ebből a szempontból figyelmet érdemel az a jelenet, melyben az egyik nővér arról beszél a szanatórium betegeinek, hogy mennyire más az itteni és az állami intézetben élő betegek állapota és kikerülési esélye:
„Az volt az érzésem, hogy a nővért utasították, hogy villantsa fel előttem a lehetőségeket. Vagy javulok, vagy jön a bukás, zuhanok, mint egy égő, kiégő csillag, egyre lejjebb, a Belsize-ból a Caplanba, onnan Wymarkba, s ha már Nolan doktornő és Mrs. Guinea is feladja a reményt, irány az állami intézet, itt a szomszédban. (246.)
Esther tehát rádöbben, hogy bizonyos mértékben alkalmazkodnia kell az elvárásokhoz, különben az elmegyógyintézetből való kiszabadulásra lehetetlenné válik. A főhősnő tehát nem annyira a kezelés, mint inkább egy külső kényszer hatására változtat a viselkedésén,29 és megy bele az újabb sokkterápiába, amire maga a kezelőorvosa, Nolan doktornő kíséri el (a jelenet leírása a pokolba való alászállás metaforikáját hordozza). A doktornő egyszerre tölti be az anyafigura és az avatandó mellett álló segítő szerepkörét a műben, ugyanakkor fontos hangsúlyozni azt is, hogy hatalmat is gyakorol a lány felett, hiszen a sorsa teljes mértékben tőle függ, és szerepénél fogva hatással bír a lány gondolkodásmódjára is. Beszélgetéseik során olyan attitűddel ruházza fel a főhősnőt, mely felszabadítóan hat rá (például a lány meglepetésére engedélyt ad neki arra, hogy gyűlölje az anyját), továbbá a lány sokk-kezeléshez való hozzáállásán is képes változtatni azáltal, hogy azt Dr. Gordontól eltérő módon hajtja végre, így a lány azt nem traumatikus tapasztalatként éli meg, hanem úgy, mintha csak aludna. Ugyancsak neki köszönhető, hogy Esther változtat a házasság előtti szexet illető gondolkodásmódján, melyet addig a „szűzies nő” társadalmi – a regényben főként Buddy Willard anyja által képviselt – ideálja határozott meg számára, és ennek hatására átesik a felnőtté válás egyik fontos rítusán, a szüzesség elvesztésén. A lány a doktornő nőgyógyász ismerőse által felíratott fogamzásgátlót éppen ezért a szabadsága és függetlensége zálogának tartja: „[…] megszabadulok a félelemtől, attól a félelemtől, hogy pusztán szexuális okokból hozzámenjek valami Buddy Willard-szerű alakhoz, megszabadulok a leányanyák otthonától…” (262.) A szüzesség elvesztése tehát Esther számára nem a női lét egyik legfontosabb céljának, az anyává válásnak a szempontjából tölt be vízválasztó szerepet az életében, hanem azért, mert az élvezetből történő szex a szabadságot hozhatja el számára. A partnerkeresés körülményeinek, illetve az aktust követő lelkiállapotának leírása során a főhősnő a beavatási rítusokhoz kötődő fogalmakat használ: „[…] személytelen áldozópapot kerestem, amilyenekről a törzsi rítusok történetében olvasni.” (269.); „Részese lettem egy nagy-nagy hagyománynak.” (270.);
„Szerettem volna békességben átgondolni az új állapotomat.” (271.)
A szerencsétlenül végződő szexuális aktus következtében elvérzés szélére kerülő lány a haláltól való fenyegetettséget azoknak a nőknek a sorsával köti össze, akik a viktoriánus kori regényekben nehéz szülés következtében véreztek el. „Talán rajtam is valami szörnyű sebet ejtett Irwin, és ahogy itt fekszem Joan díványán, ez tulajdonképpen már a halál.” (273.)
A szüzesség elvesztését tehát egy második rituális halálként prezentálja a regény, melynek következtében Esther még távolabb kerül az egykori létállapotától.
A rituális halál kontextusában Joan halála is az egykori énnel való leszámolásként értelmezhető, hiszen Joant a regény több alkalommal is doppelgängerként jeleníti meg.30 Maga
a főhősnő így reflektál erre a kapcsolatra:
„Joan volt a régi, jobbik énem sugárzó hasonmása, akinek egyéb feladata se volt, mint hogy engem kövessen és kínozzon.” (242.)
„Gondolatai mások voltak, mint az enyémek, érzései is egész másmilyenek, de mégis volt bennük annyira hasonlóság, hogy gondolataiban és érzéseiben a magam eltorzított, sötét képmását láthassam kirajzolódni.” (257.)
Joan tehát egyszerre képviseli a lány elvesztett, pozitív énjét és saját torzított képmását; olyannyira, hogy a főhősnő már-már arra a következtetésre jut, hogy Joan nem is valódi személyiség, hanem saját énjének kivetülése, aki idővel saját válságba került énjének mementójává fog válni.31 Esther úgy fogalmaz, hogy Joan a „szakadékot példázta, mely engem a csaknem egészségesektől elválaszt.” (241.)32 Ebből adódóan ahogy a főhősnő túlesik a Nolan doktornő felügyelete alatt zajló sokk-kezeléssorozaton, Joan állapota romlani kezd. „Joan úgy döngött körülöttem állandóan, mint egy nagy, nyughatatlan gyümölcslégy – mintha a közelemben a gyógyulás édességét ő is magába szívhatná. […] Elszedték a fizikakönyveit33 […] és mozgását újra csak a kórház belterületére korlátozták.” (254.) Ezt a folyamatot tetőzi be a lány sikeres öngyilkossági kísérlete, mely által megvalósítja azt, ami Esthernek nem sikerült. Joan temetésén a főhősnő saját egykori énjének hasonmását temeti el,34 mely által végleg búcsút vesz az egykori életétől, ami a halálvágyat is magába foglalta, ezért is zárul a Joan temetését záró bekezdés azzal a mondattal, hogy „Vagyok, vagyok, vagyok.”
4.
Ahhoz, hogy Esther átléphessen az átmeneti rítusok befogadó szakaszába, egy utolsó próbát kell kiállnia: az orvosok bizottsága elé kell állnia, akik arról hoznak majd döntést, hogy viszszatérhet-e a lány a társadalomba. Habár, mint az egyik betegtársa, Valerie szavaiból kiderül, ez már csak a formaság, tehát inkább az új állapotba való átlépéssel egyenértékű mozzanatnak tekinthető. A határátlépés szimbolikáját hordozza az is, mikor a lány Nolan doktornő hívószavára átlépi az orvosok bizottsága felé vivő ajtó küszöbét.35
Bár a főhősnő úgy fogalmaz, hogy másodszor is megszületett, bizonyos mozzanatok arra engednek következtetni, hogy nem vált teljes mértékben új emberré, hanem valami megmaradt az egykori énjéből. A rajta lévő kosztüm és a viseltes, de kisuvickolt fekete lakkcipője kapcsán az egy „kis régi, egy kis új” versikét idézi fel magában, személyiségét pedig nem úgy írja le, mint ami sikeresen átesett az újjászületés folyamatán, hanem mint amit megfoltoztak, abroncsoztak, és garanciával bocsátottak útra. Arra az útra, mely ugyanazok közé a körülmények közé viszi majd vissza, melyek az öngyilkossági kísérletre késztették (egyedül annyi változott csak, hogy az orvosok megtiltották neki, hogy az anyjával éljen az új félév kezdetéig). Továbbá beszédes ebből a szempontból az is, ahogy saját mentális terét leírja az intézetből való kikerülésével kapcsolatos elmélkedésében:
„Mindenre emlékeztem.
Emlékeztem a hullákra és Doreenre és a fügefás történetre és Marco gyémántgyűrűjére és a matrózra a korzón és Dr. Gordon üvegszemű ápolónőjére és az összetört hőmérőre és a négerre, a kétféle babjával, meg arra a tíz kilóra, amit az inzulin eredményeképp magamra szedtem, és a sziklára, ahogy ott gömbölyödött ég és tenger között, mint egy szürke koponya.
Talán a feledés jótékony hóhullása elcsitítja, elfedi majd ezt is.
De hiába. Ez is az én részem. Az én tájam. (280.)
Az általa elmondottakból kitűnik, hogy elfogadta neurotikus személyiségét, és múltjának traumatizáló, rossz emlékeit,36 ugyanakkor még nem tudott továbblépni rajtuk. A felejtésre való képtelensége tehát cáfolja azokat olvasatokat, melyek a regényzárlatot a szabadság megtapasztalásaként interpretálják. Mert ugyan a regény végén Esther valóban úgy érzi, hogy a sokk-kezelések hatására az üvegbura felemelkedett a feje felől, mégis gyökeret ver benne az annak esetleges újbóli leereszkedése miatti szorongás. És bár arra számított, hogy biztonságérzettel hagyja majd el az intézetet, ehelyett azonban csak kérdőjelek meredeztek benne. Arról nem is beszélve, hogy nem egy olyan testi-lelki újjászületésen átesett női beavatott benyomását kelti, aki a társadalom elvárásainak elfogadásából adódóan készen áll az „asszony sajátos létmódjának vállalására”,37 hiszen még mindig undorodik a csecsemőktől (habár ezen később mégis felülemelkedik, hiszen végül mégis anyává fog válni, de az intézetből való távozása idején ez még szóba sem jöhetett nála), valamint úgy fogalmaz:
„Férjhez viszont nem megyek.” (288.)
A fentebb számba vett mozzanatok tehát nem annak az új identitásnak a kialakításáról, valamint az áhított szabadság eléréséről tanúskodnak, melyről a bevezetőben idézett szerzők beszéltek, hiszen a főhősnő bizonyos mértékben kénytelen alkalmazkodni az elvárásokhoz annak érdekében, hogy ne tartsák őrültnek. Ezek alapján kijelenthető, hogy a mű beavatási séma alapján történő megközelítése cáfolja azt az olvasatot, miszerint Az üvegbura egy gyógyulástörténetet mutatna be, hiszen Esther képtelen mind a felejtésre, mind pedig annak a biztonságérzetnek a kialakítására, mely felvértezhetné őt az ellen, hogy az üvegbura ismét leereszkedhessen rá.
—
1 Teresa de Lauretis, Rebirth in The Bell Jar, Women’s Studies, 1976/3, 124.
2 Marjorie P. Perloff, „A Ritual Being Born Twice” – Sylvia Plath’s The Bell Jar, Contemporary Literature, 1972/4, 521.
3 de Lauretis, i. m., 123.
4 de Lauretis, i. m., 182.
5 Tony Tanner, „Interior Spaciousness – Car, Bell Jar, Tunnel and House = Uő, City of Words – American Fiction 1950–1970, New York, Harper and Row, 1971, 273–274.
6 „Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult.” Sylvia Plath, Az üvegbura, Mary Ventura és a Kilencedik Királyság, ford. Tandori Dezső – Pék Zoltán, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019. Lényegében ugyanez olvasható a 2022-ben a Helikon Zsebkönyvek-sorozat részeként megjelentetett kötet fülszövegében is: „A depressziója és öngyilkossági kísérlete miatt egy ideig elmegyógyintézetben kezelt (egyebek között elektrosokk-terápiának is alávetett) fiatal lány végül elindul a gyógyulás útján – nem úgy, mint az Esther történetét megíró Sylvia Plath, aki Az üvegbúra megjelenésének évében lett öngyilkos.” Sylvia Plath, Az üvegbúra, ford. Tandori Dezső, Budapest, Helikon Könyvkiadó,
7 Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni azt is, hogy Plath – mint az naplóiból kiderül – olvasta James Frazer Aranyág című, a különböző törzsi kultúrák beavatási rítusait is ismertető könyvét, tehát tisztában volt a beavatás kultúrtörténeti hátterével. Emellett a témában való jártasságát bizonyítja egy novellája is, mely egyenesen a Beavatás címet kapta.
8 Arnold van Gennep, Átmeneti rítusok, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2007, 48.
9 Uo., 49.
10 Victor Turner, A rituális folyamat – Struktúra és antistruktúra, Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 108.
11 Turner, i. m., 123–124.
12 Mircea Eliade, Misztikus születések, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1999, 8.
13 Uo., 18–19.
14 Eliade, i. m., 247.
15 A tanulmányban a következő kiadás oldalszámaira hivatkozom: Sylvia Plath, Az üvegbura, Mary Ventura és a Kilencedik Királyság, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019.
16 „Nagyon jól tudtam: az autók zajt ütnek, akárcsak a bennük ülő meg az épületek kivilágított ablakai mögött mozgó emberek, és a folyó is zúg, csak én nem hallom. A város élettelenül lapult az ablaktáblára, mint egy plakát…” (26–27.)
17 „[E]gyszerre egy magas, elmaszatolt szemű kínai nőt pillantottam meg velem szemközt, aki idiótaarccal bámult a képembe. Persze hogy én voltam az. Olyan undorítóan ráncos és elnyűtt volt a képem, hogy elrémültem tőle” (26.)
18 Séllei Nóra az Esther testét író diszkurzív rendszerek felől vizsgálja a regényt, melynek egyik legfontosabb közvetítője a Hölgyvilág, ezért a főhősnő betegségét a magazin által képviselt rendszerrel való szembeszállásként interpretálja. Séllei Nóra, A fügefa és a fekete lakkcipő: a test jelentése és megjelenítése Sylvia Plath Az üvegbura című regényében = Modern sorsok és későmodern poétikák. Tanulmányok Sylvia Plathról és Ted Hughesról, szerk. Bókay Antal – Rácz István, Budapest, Janus Pannonius Tudományegyetem – Gondolat Kiadó, 2002, 139.
19 Marinovich Sarolta, Az író nő, avagy egy írónő rémregénye = Modern sorsok és…, i. m., 206.
20 Bár a regény végén úgy fogalmaz, hogy nem megy férjhez, néhány utalásból megtudjuk, hogy a regény írásakor Esther már édesanya, ami azt mutatja, hogy megtalálta a módját ennek a két szerepnek az összeegyeztetésére.
21 Marinovich, i. m., 205.
22 Gennep, i. m., 104.
23 Zsélyi Ferenc, A szél a zöld erdőben, meg a kék fény. Neurotikus poétika Sylvia Plath regényében = Modern sorsok és…, i. m., 158.
24 Az üveg-motívum regényben betöltött szerepét illetően lásd egy korábbi tanulmányomat: Kosztrabszky Réka, Élet az üvegbura alatt. Az üveg és víz motívumának jelentősége Sylvia Plath Az üvegbura című regényében, Irodalmi Szemle, 2013/10, 25–27.
25 Michel Foucault, Eltérő terek = Uő, Nyelv a végtelenhez, szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin betűk, 1999, 147–156.
26 Magyari Andrea is így értelmezi doktori disszertációjában ezt a mozzanatot. Lásd: Magyari Andrea, Vallomás és önéletrajziság – Fogalomanalízis Sylvia Plath művei alapján, Budapest, ELTE BTK, 2008, 105.
27 Eliade, i. m., 38.
28 Bár Esther szerint ennek semmi köze nincs a külön osztályra helyezéséhez, az ápolónővér reakciója ezt támasztja alá, továbbá az anyja is ennek tulajdonítja a változást: „Akkor jobban kellett volna viselkedned. […] Ha nem töröd össze a tükröt, talán ott maradhatsz.” (210.)
29 Véleményem szerint ebben a kontextusban érdemes értelmezni azt a mozzanatot, amelyre Magyari Andrea is ráirányítja a figyelmet: a „regényben is sok helyen fellelhető annak nyoma, hogy Esther túlságosan is a megfelelés irányába indul el.” Magyari, i. m., 103.
30 A szakirodalomban többen is Esther alteregójaként értelmezték Joan alkakját. Például: De Lauretis, i. m., 133.; Christina Britzolakis, Sylvia Plath and the Theatre of Mourning, Oxford, Clarendon Press, 1999, 38.
31 „[…] vajon nem csak én találtam-e ki Joant? Aztán azon tűnődtem, vajon életem további válságai során is minduntalan feltűnik-e majd, hogy emlékeztessen rá, mi voltam valaha, és min mentem keresztül, s hogy a maga külön, másfajta, de az enyémhez valamiképp mégis hasonló válságával ott kínlódik-e vajon ezután is mindig az orrom előtt.” (258.)
32 Ezt domborítja ki az is, hogy a főhősnő féltékenyen és irigyen szemléli azt, hogy Joan fesztelenül képes beszélni a depressziójáról, a Belsize-ban lakik, kimenőt kaphat az intézetből, majd később – egy ápolónő felügyelete mellett – már egyedül is élhet.
33 Esther Joanra való irigysége szempontjából érdekes lehet az a mozzanat, hogy Joan fő tárgya éppen a fizika, hiszen a regény elején a főhősnő arról számol be, hogy a fizika, és általában a természettudományok szorongást idéznek elő benne. „[…] mikor először mentem fizika-előadásra, azt hittem, nem élem túl. […] [Mr. Manzi] egyszer csak betűkkel meg számokkal meg egyenlőségjelekkel kriszkrakszolta tele az egész táblát, és az agyam halottüres lett.” (46.)
34 Magyari Andrea is úgy gondolja, hogy Joan halála biztosíték Esther számára, ám ő a lány szimbolikus halálának okát abban látja, hogy „Plath szimbolikusan saját magának azt az oldalát igyekszik elpusztítani, amit elutasít, nem akar tudomást venni róla.” Magyari, i. m., 109–110. Zsélyi Ferenc Joan halálát nem a lány személyiségéból következő, hanem olyan cselekedetnek látja, mely a Joan által emblematizált dolog elpusztítására irányul. Érvelését arra alapozza, hogy a főhősnő egy alkalommal Joan fogait sírköveknek nevezi, ezáltal a lány a főhősnő apjának egy trópusává válik. Zsélyi, i. m., 170–171. Marinovich Sarolta szerint Joan egyike azoknak az alakoknak, akik „az én variációinak a kipróbálását jelentik Esther számára.” Marinovich, i. m., 196.
35 Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a jelenet alakítása feltűnő hasonlóságot mutat az írónő Beavatás című novellájának zárójelenetével, amiben a beavatást végző leányszövetség egyik tagja szólítja az estére a pincébe zárt, immár beavatottá vált főhősnőt.
36 Az önelfogadás-olvasatot támogatja az, hogy Esther az üvegbura alatti létezést egyre kevésbé látja betegségnek: „Miért is volnánk itt a Belsize-ban annyira másmilyenek, mint az iskolás lányok, akik ott bridzseznek, locsognak-fecsegnek, s akikhez én visszatérek? Ezek a lányok is csak valamilyen üvegbura alatt élnek.” (281.)
37 Eliade, i. m., 92.