Kormányos Ákos: Víz és vér, 2. rész

Nekem folyton forrt a vérem.
Olyan voltam, mint egy örök kamasz.
A probléma csupán, hogy elég hamar megtanultam,
hogyan ne legyek jóban a testemmel, ezért inkább kiléptem belőle.
Távolabbról, úgy három-négy méterről néztem folyton, hogy forr a vérem.
Most meg…
Most meg úgy kell melegíteni.
Három napja rosszul lettem, mentőt hívtam.
Sürgősségi, majd az onkó.
Rossz a vérképem.
Más vérével hozzák rendbe.
Hűvösen kell tárolni, ezért mielőtt fúzióba léphetnék az idegen vérrel,
azt felmelegítik.
Egy műanyag csőbe töltik, és rátekerik egy henger alakú fűtőtestre,
de nem forralják fel.
Pedig nekem az az ismerős.
Nézhetném innen a székből,
hogy hogyan forralják a vérem.
*
Androgün lettem.
Nem vagyok már férfi, de nő sem.
Pedig nem vagyok erőtlen.
Nem elgyengülésemben lettem nemtelen.
Most épp erős vagyok.
Erősebb, mint valaha.
Vékony, de szikár.
Izmaim aprók, de mitológiai erővel és feszességgel ülnek csontjaimon.
Inaim feltétel nélkül mozgatják őket.
Erősebb vagyok, mint valaha,
és közben nem vagyok már férfi.
Fáradt vagyok.
Androgün vagyok.
*
Azt olvastam tegnap egy regényben,
hogy ha az embereknek olyan fontos lenne az oxigén,
akkor mérnék,
hogy ki mennyit szív belőle.
Kinek mennyi jár.
Azért nem mérik,
mondom én,
mert akinek jár,
annak eszébe sem jut.
Én hónapok óta mérem az oxigént.
Csak nem úgy, hogy kintről,
hogy kint mennyi van, és abból mennyi fogy, és mennyi van még.
Hanem bentről. Bennem mennyi van.
Akiknek a vérében 96% felett van, azok úgy élnek le egy életet,
hogy nem tudják, hogy az oxigént mérni is lehet.
Csak ha 95%-ra süllyedsz, akkor tárul ki előtted ez a másik világ.
*
Valójában zombi vagyok.
Elhalt sejtek szaporodnak bennem.
Ha túl sokáig élek, akkor átszövik a testrészeim,
és mint egy valóra vált horrorfilm,
két lábon járó halott sejtcsomó leszek.
A zombis filmekben senki nem akar
sokáig élni, miután megharapták,
senki nem akar androgün zombi lenni.
*
Gyakran írok önéletrajzi jellegűt.
Éppen ezért tartozom most egy vallomással.
Nem vagyok rákos, és nem fogok meghalni.
Miért vettem hát el ilyen erőszakosan ezt az élményt
azoktól, akikhez oly közel áll.
Amikor felvettek az onkológiára dolgozni,
a terapeutám nem örült.
Azt mondta, hogy a daganatos betegek
egyszerre akarnak élni és meghalni is,
és ez nekem nehéz lesz.
Mert én is egyszerre akarok élni és meghalni.
Azt hiszem, van itt keresnivaló.
Nem vagyok rákos, csak meg akarok halni,
és halálom után élni szeretnék még.
Vagy talán csak időutazni szeretnék.
Visszamenni egy évtizedet a múltba.
Ahogy azok is teszik, akik megkapják a diagnózist.
*
Hát ez az.
Jó lenne visszamenni a múltba.
Ahogy oly sok kötettel lenni szokott,
én mindebből a sok versből csak egyet akartam megírni.
Az elsőt.
Megbántam, a döntéseimet, és ezt el akartam mondani.
Ahhoz nincs jogom, hogy ennyi év után
belekontárkodjak a hétköznapjaidba,
így személyesen nem tehetem.
Az önzés volna.
Megírtam hát az első verset, és
írtam hozzá egy egész ciklust,
hogy egyáltalán reménye legyen annak,
hogy eljut hozzád, hogy olvasod,
és súlya legyen annak, amit közlök.
Szóval írni kezdtem vízről és vérről,
szervekről és bomlásról.
Ha szakmaiasan akarom,
ascitesről és regresszióról.
Néha rám rakódik döntéseim súlya.
Ilyenkor hosszú percekre nem folyik más, csak víz és vér.
Ezekben a hosszú percekben írtam ezeket a verseket.
Egyszerűen néha-néha eszembe jut,
hogy én azt a 60 évet is veled szeretném tölteni,
és már egyet sem lehet.
Amúgy jól vagyok.