Peter Šulej: Együtt (regényrészlet, Dobry Judit fordítása)

(regényrészlet)

Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok.
Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.

Bill Shankly (1913–1981), skót labdarúgó, az FC Liverpool edzője

Nagyanyja számos igazsággal, és talán még ennél is több tanulsággal ajándékozta meg Danielt.

Figyeld a jeleket! Mindig figyelned kell a jeleket! Mondta komoly arccal, miközben reumától meggörbült mutatóujjával lassú mozdulatokat tett az orra előtt.

Az is jelnek számított, ha a zöldbabfőzelék kifutott a fazékból.

A bableves sose futhat ki, talán csak az olyan mamlaszoknak, mint az öregapád meg az apád. Egyik kutya, másik eb. Remélem, te majd nem jársz úgy, mint ők, és legalább rántottát megtanulsz sütni a sparhelten, mondja, miközben a felforrósodott, zöldes löttyel összekoszolt platnit törölgeti. Kifutott. Nem, nem futott ki, csak a jel mutatkozott meg teljes valójában.

Amikor Daniel megkérdezte, miről árulkodik a jel, mire próbál rámutatni, mire figyelmeztet, nagyika vállat von, azt mondta, nem tudja pontosan, de vigyázni kell, résen kell lenni, jobban oda kell figyelni a körülöttünk lévő dolgokra, mindig jól nyitva kell tartani a szemünket meg a fülünket, pásztázni vele, mint a szatellitantennák, egyszóval készen kell állni.

Á, hiszen én már készen születtem. Próbálta őt felvidítani Daniel.

Mint a többi férfi. Haszontalan jószágok. Mondja és csak úgy foghegyről hozzáteszi:

Levágok egy nyulat, hátha többet megtudunk, és ha mégse, legalább eszünk egy jó paprikást. Paprikás vagy pörkölt? Az örök, már-már shakespeare-i kérdés a családjukban. A paprikás csábított a nevével, megtévesztett a kinézetével, piros színnel álcázta magát, ennek ellenére tejföllel készült, így aztán inkább fehéres színű volt. A pörkölt – „csupán” hagymán, ízlés szerint édes vagy csípős piros paprikán párolt hús, esetleg gomba. Az ételek hozzávalóit és neveit a család különböző tagjai tetszés szerint váltogatták. Nagymama viszont bármiből képes volt jósolni, úgyhogy ebből a szempontból tulajdonképpen mindegy is volt.

Amikor februárban virágozni kezdtek a fák, hasonló jóslási módszerrel derítette ki, hogy valami fontos dolog fog történni az életében. Tudtam, hogy a nagyapád vissza fog jönni a háborúból. Daniel ellent akart neki mondani, hogy hiszen nagyapa jó tíz évvel a megismerkedésük előtt tért vissza a krími fogságból, amikor nagymama nagyjából tizenhárom éves lehetett, de végül meggondolta magát, tudta, hogy nagyika csak legyintene és ezzel annyiban maradna a dolog. Az összes gondolatban, az összes történetben volt átfedődés, mindegyik egymásba olvadt, akárcsak matematikaórán a halmazok vagy egy vén, kiszáradt fa ágai, áthatolhatatlan hálót fonva összegabalyodtak. Arra is emlékezett, amit sosem élt át. Akárcsak egy grafikai programban megszerkesztett emlékre. Másrészt viszont Daniel elhitte neki, hogy a fák valóban kivirágoztak februárban, és valóban történt valami nagyon jelentős dolog. De abban is biztos volt, hogy ez az esemény nem nagyapja világháborúból való visszatérése.

Nagyapja hadifogságának és krími tartózkodásának története egy volt azon kevés családi események közül, amelyet a titkok homálya fedett. Tudni lehetett, de erről is csak foszlányokban és homályosan, hogy nagyapja huszonegy évesen az első világháború második vagy harmadik évében esett fogságba valahol a keleti fronton. 1895-ben született, születésének pontos ideje kiment a fejéből, Daniel azonban megfogadta, hogy a hónapot és a napot is kideríti. Lenyűgözte a gondolat, hogy nagyapja a tizenkilencedik században született. Állítólag könnyebben megsérült a háborúban, de az unokájának sose mutatott semmiféle sebet, nem láthatta semmiféle következményét a háború rémtetteinek. Fogolyként egy krími nagybirtokos asszonynál szolgált. A háború véglegesen véget ért számára, a kalandok azonban folytatódtak. Roppant hosszú ideig tartott, amíg hazajutott. De valóban a mitikus, legendákkal körülölelt Taurida kormányzóság terültén fekvő Krím láncolta magához, az nem akarta elereszteni a nagypapát?

Ez is egy volt a történet lehetséges változatai közül, melyet Daniel az úgynevezett női változat munkacímmel illetett, mivel a család férfitagjai számára létezett egy másik, kalandosabb, romantikusabb változat is. Ezek a változatok azonban cserélődtek, váltogatták egymást, félremagyarázták őket, mindez attól függött, hogy éppen milyen lelkiállapotban volt a történet mesélője. Akárcsak a paprikás és a pörkölt esetében. Mindenesetre a férfi változat, melyet nevezzünk most B-verziónak, nagyjából így hangzott:

Miután nagyapa a keleti fronton, valahol Galíciában fogságba esett, több földijével együtt egy krími internálótáborba került, ahol az önkéntes ápolónők között volt egy fiatal nemesasszony is, akibe nagypapa, hogy is történhetett volna másképp, halálosan beleszeretett. Röpke idő alatt kételyek garmadája zúdult a nyakába, hiszen annyi mindenben különböztek (nagypapa az ellenség táborából származó idegen, aki még véletlenül sem arisztokrata család sarja), de szerelme végül viszonzásra talált. Boldogságuk azonban csak rövid ideig tartott, mert a foglyokat Szibériába deportálták, az ápolónők pedig újabb megnyomorított szerencsétlenek kontingenseit vették gondozásba.

Úton istentudja hová, valahol a kínai határ mellett, de már a tajga mélyén nagyapa és két földije kiugrott a vonatból. A fiúkat, akik fivérek voltak és a szülővárosa villanegyedében laktak, csak látásból, a Lazovná utcai evangélikus templomból ismerte. Ők ketten úgy döntöttek, hogy a legközelebbi kínai kikötőben felszállnak az első Európába tartó hajóra. Szerencséjük volt, mert dán misszionáriusokkal hozta őket össze a sors, akik alapvető dolgokban segítettek nekik. Nagyapa a szívére hallgatott, és a krími hercegnője nyomába eredt. Mi lehetett a neve? Egyszer Zina, egyszer Zoja, máskor pedig Nina vagy Nadežda. Az egyik éves családi összejövetel során valamiféle rosszindulatú sokadnagybácsi az apai ágról hirtelen arról kezdte győzködni a többieket, hogy a hercegnőt nem hívhatták Zinának, sokkal inkább Zulejdának vagy Zildanjának, hiszen a tatárok ilyesmi neveket viselnek, és a Krím félszigetet akkoriban csak tatárok lakták, érvelt hevesen Daniel mai napig ismeretlen, távoli rokona.

Nagyapa egyszer Mongólián, Kínán, Afganisztánon és Iránon át vándorolt egészen Törökországig, máskor pedig az „alsó” útvonalon, Indián, az Indiai-óceánon, az Arab-félszigeten és Szírián át egészen Isztambulig, ahol aztán találkozott választottjával.

Ki tudja, nincsenek-e anyádnak valahol széles e világon testvérei, jegyezte meg egyszer Daniel apja a krími fogság margójára. Neked pedig unokabátyáid és unokanővéreid. Tette hozzá. Ekkor nagyjából tízéves lehetett, és a fiatal nagyapát inkább a görög mitológia argonautáinak egyikeként, mintsem a háború által meggyötört fogolyként képzelte el.

Az 1917-es nagy októberi szocialista forradalom kitörése után és az azt követő polgárháború idején, amikor nagyapa sivatagokban és őserdőkben bolyongott, Zina, hívjuk tehát így, aki egyszer krími tatárok és egy neves lengyel család leszármazottja volt, máskor pedig „csupán” egy orosz nemesasszony, az első lehetséges „gőzössel” Isztambulba menekült, ahol nagyapát várta. Onnan már együtt utaztak tovább Görögországba, majd Olaszországba, ahonnan már csak egy ugrásra volt Párizs. Majd pedig néhány Párizsban töltött év után nagyapa végül hazatért.

Ez az izgalmas történet folyamatosan birizgálta Daniel fantáziáját. Még most is, anynyi évvel a halála után Daniel időről időre ismét fellapozza az atlaszt, hogy az orosz– mongol vagy az orosz–kínai határt tanulmányozza. Azon morfondíroz, vajon merrefele járt a nagyapja. Hol ugrott ki a vonatból? Hol vett búcsút a fivérektől? Ők végül sosem tértek haza. Sanghajban telepedtek le. Új otthont alakítottak ki maguknak. Egyikük híres építész lett. Papó egyszer mutatott neki egy régi, utószínezett fényképet, amely egy emeletes épületet ábrázolt.

Látod. Az épület lépcsőzetes csúcsát mutatja. Az egész egy hatalmas bazaltbányára emlékeztet, nagyapja a lakkal bevont papíron az öböl fölött büszkén tornyosuló zikkuratra bök.

Na, ezt én tanítottam neki, amikor a vezérkarnak földbe vájt zemljankákat építettünk. Jó, hogy a ferdeszeműeknél maradt. Dünnyög egy sort.

Emlékszik, hogy világéletében arról álmodozott, hogy a Transzszibériai vasútvonalon indulva bejárja azt az utat, amerre nagyapja járt. De hol szállna le a vonatról? Hol változtatná meg az útvonalat, és hol lépné át a kínai határt? Valahol Irkutszknál vagy Csita után, vagy még távolabb? Világos volt számára, hogy a pontos helyet, ahol a szökevények elhagyták a vonatot, már sosem fogja megtudni.

Miután nagyapa hazatért, az első dolga volt, hogy megalapítsa a kommunista párt helyi szervezetét, életének ezen része egészen pontosan fel van térképezve. Azt a történetet pedig, hogyan lépett ki a második világháború után a pártból a vendégek szórakoztatására volt szokása mesélni. A komposztra hajította a vörös párttagkönyvét, oszt jónapot. Hónapról hónapra kerülte a tagsági bélyegek fizetését. Tagkönyve nem volt, hová is ragasztotta volna őket. A pártelnök, akivel a pártot alapították, készíttetett neki egy új könyvecskét, odahamisította az aláírását és becsületesen fizette helyette a bélyegeket, így aztán Daniel nagyapjának halvány lila dunsztja se volt, hogy még mindig párttag.

Az összes nagyapjáról keringő családi történet közül azonban a legérdekesebb határozottan a két kontinens közti titokzatos utazása volt. Az egész világ egy nagy talány, egy enigma nevű fájl, áthatolhatatlan titok, melynek alfája és ómegája nagyapja – a hős. Egy ilyen világ mindig csábítgatja az embert. Erre az egész „európai” hőskölteményre több tárgyi bizonyíték is emlékeztetett; egy art deco stílusú ezüst cigarettatárca, egy ezüst Doxa karóra és az a számos nyelv, amelyen nagyapja beszélt, melyeket fokozatosan elfelejtett és alkalmanként újra felelevenített. Daniel a magyar szitokszavakat már fiatal korában elsajátította és mai napig az egyetlen magyar szókincsét képezik. Nagyapja folyékonyan beszélt oroszul és franciául, tudott egy kicsit lengyelül és németül, törte az olaszt, a törököt és a görögöt. Daniel viszont sokáig naivan úgy gondolta, hogy papó a világ összes nyelvét beszéli, talán még a hüllők, madarak és emlősök nyelvét is.

Egyszer a városba látogatott az orosz cirkusz. És amíg nagymamával cukorvattáért álltak sorba, papó szóba elegyedett egy ferdeszemű, mókás, szögletes sapkát viselő légtornásszal. Daniel ma már azt tippelné, hogy talán üzbég lehetett, de már akkor tudta, hogy nem oroszul beszélgettek. Hiszen az orosz nyelvet ismerte az iskolából. Nagypapa hadonászott karjával, mindketten boldogan mosolyogtak.

Időről időre azokkal a romákkal is megállt egy szóra, akik a közeli fémgyűjtő telepekre cipelték a vasat. A kőhajításnyira lévő Diviaky felé vezető vasútvonal környéke tele volt fém(és egyéb) hulladékkal, amely szinte kérte, hogy gyűjtsék be. Különös, hogy a szocializmus idején senkinek se szúrta a szemét. Mivel a romákat senki se hajtotta, elég idejük volt eldiskurálni nagypapával a tornácon. Egészen biztosan nem szlovákul. Mindenesetre jól kijöttek egymással, mert minden egyes hasonló találkozó ugyanúgy végződött. Papó elszaladt a pincébe egy üveg barackpálinkáért, kitöltött szépen egy-egy kupicával, koccintottak és mindenki ment a dolgára. Idilli időszaknak is lehetett volna nevezni, de az is lehet, hogy minderre csak rosszul emlékezett.

Amire nagypapa végre megtaníthatta volna nyughatatlan unokájának valamelyik nyelvet, meghalt. Halálával a „krími fogság” története is lezárult. Papó inverz argonautává lett. Soha senki se tudja már meg, mit is csinált valójában a Krímen, mi történt Párizsban, ki volt az a titokzatos nő és hová tűnt végül.

*      A regény fordítását a Szlovák Művészeti Alap ösztöndíja tette lehetővé.