Bartalos Tóth Iveta prózája

kép: pinkbutterfly 

A halak nem tudnak sírni

Elaludt a tévé előtt. Az asztalon egy doboz fájdalomcsillapító és egy fél pohár víz. Néhány nap múlva kell visszamennie varratszedésre.

Apu minden év karácsonyán halászlevet főz. Reggel egy üveg kíséretében elindul, üres kézzel mégsem illik beállítani az ünnepek alatt senkihez sem, magyarázza, pedig Karcsi bácsi pénzért adja neki a halat, nem ingyen. Aztán valamikor délután hazaérkezik, a nejlonszatyor kiszakadt sarka halszagú mandalát fest a konyha járólapjára. Nem beszél, dolgozni kezd, koncentrál, nehogy szétessenek a mozdulatai, az egyik hal kétszer is kicsúszik a kezéből, mire sikerül a fazékba raknia. A konyhapulton egy zacskóban levágott halfejek. Mind engem néznek. A halak szeméhez nem tartozik szemhéj és könnymirigy sem. Nem tudnak sírni, ha életlen a kés. Rövidlátók, az egész szemlencséjük előre vagy hátrahúzódásával érik el a maximum 1-2 méternyi éleslátást. Sietve hátralépek kettőt, nehogy felismerjék az arcvonásaimat. Apu nem kapcsolta be a páraelszívót, a halszagú forró gőz végigfolyik a konyhaablak üvegén. A főzőlap mellett a pulton egy üveg konyak. Aranybarna. A ragadozó halak kedvelik az aranybarna színt.

Anyuval a nappaliban ülünk a kanapén, a Csendes éjt hallgatjuk. Apu ekkor megjelenik, nagy, koszos kezeivel megkapaszkodik a falban, új lendületet nyerve elbotorkál a fáig, alá rakja az ajándékokat, majd vissszatántorog a konyhába. A karácsonyi csodát már évek óta nem várom, de apu nagylelkű ajándékait igen. A dobozok méretéből próbálom kitalálni, vajon köztük van-e az áhított iPhone-om és az Air Max cipőm.

Az ezüst színű edényt a megterített asztalra teszi, a kilöttyenő halászlé mohón falja be az abrosz fehérségét. Átöntöm a levesestálba, ajánlja fel anyu, a fazékért nyúl, de apu hirtelen ellöki a kezét. Ez így jó, mondja és a tányérokba meri a halászlevet. Látom, hogy le se paszírozta, opálos fehér csontok mindenütt, szerintem a halfejeket sem szedte ki belőle. Undorodva tolom el magamtól az ételt, a gyomrom teljesen felfordul a látványtól. Edd meg, mondja. Nem válaszolok, ezt anyutól tanultam, ilyenkor bármelyik szavam lehet katalizátor. Edd meg azt a kurva halászlevet ismétli, és bár látom, hogy ez most már az az apu, akinek a ragaszkodása mindig foltot hagy anyu bőrén, még messzebbre tolom a tányért. Majd én megeszem, mondja anyu halkan, a saját üres tányérját mosolyogva tenné arrébb, de már késő, apu feláll és egy erős mozdulattal megüti anyu fejét.

A vér piros. Végigfolyik a fehér cserépdarabokon. Egyszer azt olvastam, hogy bizonyos édesvízi halfajok a piros színre nagyon gyorsan felfigyelnek. Úgy hiszem, ez lehet az oka annak, hogy a halfejek most mind felúsztak a leves tetejére.

Kortárs csendélet, ahogy a fa alatt az ajándékaim mellett fekszik. A szőnyegre kifolyt a nyála álmában. Anyu rutinosan percek alatt pakolja össze a két táskát. Mindkettőnk telefonját kikapcsolja ás az ágyam párnatartójába rejti. Pár nap múlva, ha visszajövünk, majd újra előszedjük őket onnét.

Neki persze van egy másik mobilja is, csakis vészhelyzet esetére, magyarázza. Az útvonaltervezőbe reszkető ujjakkal pötyög be egy címet, néhányszor melléüt, idegesen javít. Több órás autózás a sötétben. A rádióban Michael Bublé karácsonyi dala szól. Nem beszélünk a történtekről, máskor sem, most sem, végigalszom az utat.

Nem tudom, hol vagyok, nem ismerem ezt a várost. Idegenek a falak. Nincs karácsonyfa, a kórház udvarán letört fenyőágat az asztal közepére tette egy pohár vízbe. Rajta a fehér angyal, amit akkor horgolt, amikor velem volt várandós. Már az ajtóból futott vissza érte, leakasztotta a fáról, úgy hozta, mint egy kincset, miközben én egyre csak a kibontatlan dobozokat néztem a fa alatt apu hányása és nyála mellett a nagyszobában.

Ülök az asztalnál, a kopott tányéron kihűlt halrudacska és dermedt bolti krumplisaláta. A horgolt angyalt bámulom, gyűlölöm őt is, a kényelmetlen idegen szagú kanapéágyat is, amin ketten osztozunk majd, Igló kapitányt is, és anyut is. Figyelem, ahogy emelkedik, majd süllyed a takarója. Mélyen alszik, Kevint is egyedül nézem a tévében. Irigylem őt, amiért egy puccos New York-i szállodában dőzsölhet a családi karácsonyozás helyett. Ajándékot persze nem kaptam. Anyu se, de ő már felnőtt, másként viseli ezeket a dolgokat. Apu egyébbként egy új Freyvillle nyakláncot vett neki Bécsben, tudom, hogy drága cucc volt, lehetett akár egy ezres is. Persze az is ott maradt a fa alatt egy dobozban. Mindent ott hagytunk. Kibontatlanul, mint az iPhone-omat és az Air Max Jordan cipőmet. Fantáziátlan, buta jelenet volt. Néhány nap múlva majd teátrálisan újra hazamegyünk apu Audijával.

A rendetlenséget azóta már biztosan összetakarította. Szégyenli magát, amiért így viselkedett velünk. Mindig megbánja, ha megüti anyut, hatalmas virágcsokorral, sírva kér tőle bocsánatot, majd elviszi Füredre egy wellnesshétvégére.

A számát fejből is tudom. Elveszem anyu telefonját és írok neki. Csak annyit, hogy szia apu. Rögtön válaszol, azt kérdezi, mit csinálok. A Reszkessetek betörőket nézem a tévében, írom. Egyszer elviszlek téged New Yorkba, olvasom, rögtön gyorsabban ver a pulzusom. Fel se bontottad az ajándékaidat, írja. Behunyom a szemem, magam előtt látom a fa alatt hagyott rengeteg csillogó dobozt. Kinyitom a szemem, az idegen külvárosi sötét szobában csak a szakadt angyal fehérlik a fenyőágon. Leakasztom róla és a sarokba hajítom. A telefon helyzetmeghatározója segítségével beazonosítom a tartózkodási helyünket és elküldöm apunak pont úgy, ahogy anyu szokta. Pár óra és ott vagyok, tudod, mennyire szeretlek titeket, írja. Elhiszem neki, mert anyu is mindig elhiszi. A jól ismert dialógusok mellett ez is benne van a szövegkönyvében, én is rég megtanultam már. Kitörlöm az üzeneteket anya vacak telefonjából. Odakint hideg sötétség, nincsenek kivilágított fényárban úszó házak, mint mifelénk. Átfordul a másik oldalára, az orráig felhúzza a plédet. Catch&Release azt jelenti horgásznyelven, hogy a halat fogd meg, majd engedd vissza. Nemsokára minket is visszaengednek. Hosszasan bámulom anyut. A homlokán hirtelen átvérzik a fehér kötés.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/1-es lapszámában.

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Családjával együtt Nyárasdon él.