Németh Zoltán prózája

Németh Zoltán prózája

Kép: Szymon Burza, Kulter

Hallucinációk 1.

Az asszimiláció zenéje

 

Mennyi szörnyű éjjelt virrasztott át! Kereste a legborzasztóbb és legédesebb élményeket, amelyeket csak az éjszaka sötétje adhat. Kereste a homályos fényeket, a ködös sarkakat, az elmosódó tekinteteket, a feliratok betűinek álmos, fátyolos kontúrjait. A sötétségben elkapott szavak, mint egy kiadós nátha, fojtogatták. Kapkodta a levegőt, de fuldoklása mögött ott lapult az elpusztíthatatlan vadállat.

Az éjjeli vonatot várta, félórás késéssel robogott be az állomásra. A varsói Központi Pályaudvar, a Dworzec Centralny a föld alá vezeti sínjeit. A vagonok sötéten siklottak előtte, csak egyetlen kupé világított fényeivel. Joggal remélhette, hogy legalább tizenkét órán át egyedül maradhat képzelgéseivel. Az utazásoknak ugyanis kétféle típusuk létezik: amikor érintkezésbe, kommunikációs helyzetbe kerül társaival – és amikor nem. Ez utóbbira semmi sem alkalmasabb, mint egy éjszakai vonatozás, amikor hatszáz kilométeren át egyedül utazik.

A Varsó–Budapest járaton az éjjeli vonat kuszetkájának berendezése a következő: kétoldalt háromemeletnyi ágy, mindegyiken pokróc, lepedő, kispárna. A berendezési tárgyak egyik legfontosabb darabja azonban szinte teljesen rejtve van, mint csikló a női testen. A fekvőhelyes kocsik esetében a belső zár alatt, az ajtó alsó részén egy rövid, 10-15 cmes lánc lóg, a tolózár része, amelyhez az éjjeli vonat kísérője ad redukció céljára csavart a megfelelő foglalattal. Egyszer megkérdezte, talán némi iróniával a hangjában, ugyan már, biztos, hogy szükség van még erre is? A lengyel kalauz csak ennyit vetett oda: uram, ha ön tudná, milyen alakok mászkálnak itt éjféltájban, nem kérdezne ilyet.

A vonat megállt, és ő még élvezte azt a pár másodpercnyi szabadságot, a határozatlanság szabadságát, hogy vajon tényleg felszáll-e, vagy sem. A vagon egyetlen kivilágított ablaka éppen előtte állt meg. Benézett: három japán nő, valószínűleg turisták. Még elképzelte, milyen lehet három japán nővel egy kocsiban utazni, aztán kabátzsebéből kihúzva a jegyét, amelyre a kocsi száma mellett a kabin és az ágy számát is rányomtatták, felszállt.

Szinte hihetetlen, de az a jegy az egyetlen kivilágított fekvőhelyes kocsiba szólt. Újfent megállt, a tolóajtó előtt, és mivel három nőről volt szó, bekopogott. Oldalra húzva az üvegajtót három arc fordult felé. Három generáció. A legidősebb egy hatvan-hetven éves alacsony, hajlott korú nő volt, arcán rengeteg barázdával. Mellette egy negyven év körüli nő, aki éppen a takarót húzta fel a pokrócra. A jobb oldali legfelső ágyon pedig egy kb. tizennégy-tizenhat éves lány.

Természetesen van olyan lehetőség, hogy négy négyzetméteren összegyűlnek négyen, mégsem kerül sor semmilyen kommunikációra. Némán felmászik a bal oldali legfelső ágyra, megágyaz, utána lemászik, a hátizsákból fogkefét, vizespalackot, törülközőt vesz elő, átbotorkál a folyosó végi koszos vagy épp tiszta, csak irtózatosan leélt mosdóba, a füle háromszor dugul be és ki a huzattól és a zajoktól, fogat mos, visszabotorkál, elpakol, felmászik, nyakig betakarózik, befordul a fal felé, és reggel 6-ig meg sem szólal.

De nem így történt. Talán az arca, vagy esetleg a szeme bátorítja az embereket, hogy kapcsolatba lépjenek vele. A két idősebb nő beszélni kezdett hozzá, kérdéseikre válaszolni próbált. Mindháromnak egyenes fekete haja volt. A két idősebbnek kerek, a fiatalnak hosszúkás arca.

Szépek voltak. A legidősebb ráncai bölcsességet és szelídséget sugároztak. A középsőé intelligenciát és pragmatizmust. A legfiatalabbé magától értetődő szépséget. Szépek voltak, a maguk korának megfelelően, de nem japánok. Először nem értette ezt a helyzetet. Az ismeretlen test játékát, az arc vonásait, ahol milliméterek döntenek a szépségről és rútságról, a rassz sztereotípiáiról. Saját barbár, szelíd és vad arcát órákig szokta vizsgálni a tükörben, hátha megtud belőle, az arc csíkjaiból, domborulataiból valamit. Az idegen arc legalább olyan rejtély, mint a saját, emberbőrből varrt maszk.

Jakutok voltak. Távoli és hideg területről érkeztek. Orosz-lengyel keveréknyelvükre ő szlovák-lengyel-orosz keveréknyelven válaszolt. Fogcsikorgató telekről, lábakra épülő házakról, befagyott vezetékekről meséltek. A legidősebb nő valóban Jakutföldről érkezett, több ezer kilométerről. Lánya azonban már Lengyelországban élt, a férje lengyel, a legfiatalabb pedig Varsóban született. Még egyikük sem járt Budapesten, innét jött a kirándulás ötlete. Ó, Budapest.

Háton fekve, két méterrel a padló fölött hallgatta társalgásuk zenéjét. A legidősebb jakutul és oroszul beszélt. A középső oroszul és lengyelül. A legfiatalabb lengyelül.

A legidősebb jakutul és oroszul beszélt a lányához, és oroszul az unokájához. A lánya oroszul beszélt az anyjával és lengyelül a lányával. Az unoka lengyelül beszélt az anyjához és a nagyanyjához.

Az asszimiláció zenéjét hallgatta. Kattogó zenéjét. Az asszimiláció dialektusát. Az asszimiláció csikorgásait, meg-megszakadásait, a jelentést előre és hátra rángató, a semmibe, az üres jelentésbe csapódó foszlányait.

De hiszen nem volt ismeretlen előtte ez sem. A történetek a két magyar szülőről, akik Pozsonyba költözve csak szlovákul beszéltek a gyerekükhöz, és a szlovákot törve beszélő nagyszülők aztán már nem tudtak szót érteni az unokával, vagy az anyukáról, aki a magyar tanítási nyelvű gimnáziumban majdnem megbukott szlovák nyelvből, de aztán a férje társaságában nem mert megszólalni magyarul, a gyerekeivel sem, és a három gyereke közül egyiknek sem volt esélye megtanulni az anyanyelvét.

Zötyögött a vonat, jobbra-balra rángatta a testét, minden pillanatban fel kellett készülnie rá, hogy lezuhan a keskeny ágyról. Az asszimiláció beszélt hozzá – paradox módon sok nyelven.

De egész éjjel nem aludt.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/1-es lapszámában.

 

Németh Zoltán (1970, Érsekújvár)

költő, irodalomtörténész (Varsói Egyetem). Portréját Mariia Kashtanowa készítette.