Tóth László: Feljegyzések, körülmények, megfontolások / Önélet – külnézetből (részlet)

„Az öregségnek egy ajándéka van. Vissza tudsz nézni.”
(Temesi Ferenc)

VERNÉTŐL MADÁCHON ÉS A TŰRJ ÜLLŐN ÁT VASCO POPÁIG ÉS HRABALIG

T.-től többször megkérdezték már egy-egy vele készített interjúban, s maga is többször pró­bált visszaemlékezni rá, hogy „gyermekként milyen könyvek kerültek a kezébe, és miket olvasott szívesen”. Gyermekként, tehát – úristen! – az 1950–1960-as évek fordulója táján. Ám akárhogy is törte a fejét, nincsenek pontosan körülírható, illetve egyértelműen meghatározható emlékei ezzel kapcsolatban, így hát önéletrajzi feljegyzései, valamint naplójegyzetei és levelezése egyberende­zőjeként magam sem szolgálhatok ezzel kapcsolatban pontos és főleg hiánytalan katalógussal.Csupán abban az egyben biztos, micsoda nagy szerencséje, hogy a főváros egyik peremkerületé­nek a háború utáni bizonytalan munkás- és közalkalmazotti világa után – melyről szintén nem maradt sok emléke, lévén hogy mindössze ötéves koráig éltek ott – falusi miliőbe került, ahol még elcsíphette a klasszikus népi-paraszti közösségi lét és kultúra utolsó óráit, és megtapasztalhatta az akkoriban még eleven, hagyományos népi kultúra identitásformáló hatását. Ami – alapvetően keresztény szellemiségű neveltetése mellett, amely egész életére morális kapaszkodókat is adott a számára – erősen meghatározta későbbi, és döntően befolyásolja a mai napig világlátását, ér­ték-, nyelv- és nemzetszemléletét. Az irodalommal, s ezen túl is a művészetekkel, illetve a legszé­lesebb értelemben vett, ám valódi költészettel történt legelső találkozásait így majdnem biztosan a természet és a természettel való szimbiotikus együttélésen alapuló népi kultúra: a népszokások,népi gyermekjátékok, hiedelmek, babonák, a népköltészet, a népdalok és mesék, a mondókák és nyelvtörők „lírája”, egész világot átölelő univerzalizmusa, továbbá a vallás és az egyházi rítusok, énekek sora s az imádság – mondjuk a Miatyánk, esetleg az Üdvözlégy misztikuma – adta, de lehetett az akár egy folklorizálódott Petőfi is. Mindemellett, állítja, bár bizonyítéka nincs rá, itt és ekkor és ezekkel szólította meg, ha a tudatalattijában is, elsőként és rögtön végérvényesen a nyelv is mint olyan.

További szerencséje az is, hogy első generációs értelmiségi, matematika–fizika szakos alapis­kolai igazgató-tanító nevelőapja révén kilenc-tíz éves kora körül a könyv is bekerült az otthonuk­ba, ami nevelődése-tájékozódása új dimenzióit nyitotta meg T. előtt. Korábban, bár nincsenek róla közvetlen emlékei, ezért csak későbbi tapasztalatait és felismeréseit vetítheti vissza a meg­előző évekre, néhány ima- és énekeskönyvön kívül más nemigen lehetett a házuknál. Ezeknekis egyik, T. számára legbecsesebb darabja, melyre azonban már csak édesanyja halála után talált rá annak addig féltve őrzött holmijai között, a Budapesten 1889-ben Rózsa Kálmán és nejeáltal kiadott Igaz isteni szeretetnek harmatjából növekedett drágakövekkel kirakott Arany Ko­rona, azaz: Külön-különféle ájtatos szép imádságokból, lelki fohászkodásokból, elmélkedések­ből, dicséretekből és szivbeli indulatokból, mintegy mennyei világossággal ragyogó, Istenhez ébresztő drágakövekkel formáltatott és készittetett imádságos és énekeskönyv…, előzéklapján nagyapja, illetve édesanyja 1940. évi, azaz 14 éves kori ceruzabejegyzéseivel, aláíráspró­báival. S ugyanígy édesanyjáé volt a Harmat Artur és Sík Sándor szerkeszette Szent vagy, Uram! című, 1938-ban kiadott énekeskönyv is, melyet – szintén előzéklapi bejegyzése sze­rint – 1939. január 1-jén, tizenkét és fél éves korában vásárolt (valószínűleg az eladásra került kézimunkái ellenértékeként a szüleitől kapott pengőfillérekből). Anyai nagyszüleitT., akikkel együtt éltek, jóllehet csak hat elemit végeztek, a maguk módján mindig is mű­velt, sok mindent ismerő és sok mindenről tájékozott, egykori szóhasználattal: magukra adó embereknek tartotta, akik öregkorukra, mindennapos robotjuk megszűntével, napi elfoglaltságaik valamelyest való ritkulásával a rendszeres újságolvasásra is rákaptak (főlega nagyapja). De édesanyja is szeretett olvasni, és szívesen olvasott is volna, ha a második –

• majdani nevelőapjával kötött – házasságáig a megélhetés és a talpon maradás gondjaitóljutott volna rá ideje-ereje.

Jóllehet konkrét gyermekkönyvekre, mesekötetekre T. nem emlékszik már, kiskamasz­ként Verne, azután – vagy vele egy időben? – Cooper, May Károly (és az indián romanti­ka): a Nyomkereső, a Vadölő, Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya, illetve Az Ezüst-tó kincse és a Winnetou-regények mind-mind szintén nyelve és személyisége részévé váltak az időben,nélkülük, mint egyik nemrégi naplójegyzetében írta, kevesebbet ismerne az emberből: em­beri kegyetlenségből és emberségből, ármányból és tiszta hitből, érzelmekből, kevesebbet tudna magáról, nélkülük sérülékenyebb lenne és kiszolgáltatottabb, és talán ridegebb ésérzéketlenebb is. (Nso Csi-be, különösen a szépséges Marie Versinit látva e szerepben pe­dig még szerelmes is volt, mi több, lehet, még T. első „szerelmét” is benne lehetne/kellene keresni…) Persze, azóta már felnőtt, és szép lassan meg is öregedett már, az indián regé­nyeket – bár rég nem olvassa már őket – azóta sem tudta kinőni, noha azóta, legalábbis ezt tapasztalja, főleg az utóbbi egy-két évtizedben, mintha kikoptak volna a (kis)kamaszokéletéből ezek a könyvek, szereplők, szerepek, minták…¹ Mindezek után – vagy még inkábbvelük egyidőben – természetesen jött, egymás sarkára hágva Jókai is, Mikszáth is, Gárdo­nyi is, és a többi, ahogy kell, s magától értetődően ők is ott vannak a sor elején… ha pedig a költészetre hegyezzük ki a kérdést, akkor is ott, hiszen van-e, aki cáfolná, hogy bizonyköltők voltak ők is a javából.

S ha sokáig nem is volt könyvük odahaza (vagy nem emlékszik rájuk), mindenképpott voltak T. számára a helyi népkönyvtár kötetei, melynek kamaszkorában buzgó olvasójavolt, amibe vélhetően az is belejátszott, hogy azt iskolájuk egyik tanítója – mellesleg közelirokonuk, édesanyja első unokatestvére: Kajtár Jóska bácsi – vezette, akiről büszkén olvastatizenöt éves korában az Új Szóban Szabó Béla dicsériádáját,² s aki könyvajánlóival T. íz­lésének is fő pallérozója lett. Néhány évvel később, amikor 1968-ban hosszú szünet utánfelújították és az addigi helyzettől eltérően már csak eredeti rendeltetésének megfelelőenindították újra az illetékes szervek a munkát a komáromi Duna Menti Múzeumban, Jóska bácsit emelték ki az izsai alapiskola igazgatóhelyettesi székéből és nevezték ki földrajz–tör­ténelem szakos tanítóként az intézmény élére, ahol aztán 1990-beni nyugdíjaztatásáig ren­geteget tett annak fejlesztéséért, szakmai munkájának megszervezéséért és színvonalánakemeléséért… ilyesmi. Tény, hogy vele bármiről el lehetett beszélgetni, olyasmiről is, amirőla szüleivel nem, bár az is tény, hogy T. vele sem akart mindenről…

De vissza a könyvekhez! Mert leendő nevelőapja a könyveit is hozta magával az isko­laigazgatói irodájából (lásd fentebb), ahol hétfőtől szombaton délig lakott (mert abban azidőben még szombaton is folyt a tanítás), azután hazamotorozott Muzslára az édesanyjá­hoz, majd hétfőn reggel vissza, és a következő héten ugyanígy, majd megint ugyanígy…évekig… T. persze már ezek közül is csak egyre-kettőre ha emlékszik, de ezekben sem tel­jesen biztos… Bár a Csehszlovákiai Magyar Könyvbarátok Körének néhány kötete még­is köztük lehetett, ezt határozottan tudni véli, hiszen a kultúra ápolásában jó példájával egy iskolaigazgatónak annak idején ebben is élen kellett járnia, még ha matematika–fizikaszakos volt is az illető. Mivel pedig összekerülésük után távúton T. – illetve ekkor még természetesen V. – bolti eladó édesanyja is elvégezte a lévai óvónőképzőt s mind több éstöbb ideje jutott az olvasásra (is), idővel a házi könyvtáruk is gyarapodni kezdett. Ebből azidőből T. már édesanyja Szabó Magdáit és Passuthjait is látja maga előtt, meg köztük, beé­kelődve, egy-két Szilvássy Lajost és Berkesit is, így aztán magától értetődő, hogy ebben az időben többé-kevésbé ő is átesett rajtuk (igaz, Szilvássy kivételével, de Berkesi propagan­dakrimijei, szocialista lektűrjei közül azért a Sellő a pecsétgyűrűn-t, de még a Játék a tisz­tességgel-t is befalta rendesen). Igazán emlékezetes volt viszont számára e könyvek közül Vlagyimir Tyendrjakovtól A múló idő nyomában – talán mert az is ugyanazokat a peda­gógus dilemmákat tárgyalta, melyek náluk, odahaza is gyakran felmerültek. Persze aztmár csak jóval később tudta meg, hogy az író – többek közt épp e dilemmák taglalása miatt is – nem igazán volt kegyeltje a hivatalos szovjet irodalompolitikának, ami mi­att az járta róla, hogy jóval többet foglalkoztak vele pró és kontra, mint amennyit írt.Igaz, A múló idő… még messze nem a Paranya (de mondjam helyette, T. feljegyzései, vallomásai egyberendezőjeként, magyarul, mert így ismertebb, Bacsó Péter 1991-es filmjének – és Básti Juli hatalmas alakításának – köszönhetően: messze nem a Sztálin menyasszonya),³ finom lélekrajzai mégis több ponton erősen stimulálták az apró, meg­foghatatlan belső rezdülésekre egyre érzékenyebb és fogékonyabb lelkét. Utóbbinak vi­szont homlokegyenest ellentmond, hogy nagyjából ez időben – horribile dictu – mégEgri Viktor tök sematikus Márton elindulján és Tűrj, üllőjén is tisztességgel, de szeren­csére minden nagyobb belső sérülés nélkül átrágta magát. S ugyanígy sikerült épségben megúsznia Szabó Béla Marci, a csodakapusát is, melynek mentségére legyen mondva,hogy az írónak ezt többször is sikerült erősen alulmúlnia, így, az életmű egészében mégjobbnak is tűnik önmagánál… De az is lehet, T.-t is csupán az ragadta meg benne, hogyő is gyakran álmodta magát falujuk futballkapuja fekete párducának (aki még a ma­gyar csodacsapat Grossics Gyulájával vagy a brazil FC Santos kapusával, Gilmarral isversenyt védhetett volna), egészen addig, míg egy edzésen ügyetlenül nyúlt bele egy,a kapuja felé süvítő erős lövésbe és az hátra nem csapta a bal hüvelykujját, véget vetveezzel amúgy is reménytelen futballkarrierjének…

Vitathatatlanul legnagyobb ez időbeni kalandja azonban – ami csakis valami iste­ni sugallatra történhetett (vagy inkább Lucifer súgott neki?) – Az ember tragédiájával való találkozása volt, amely úgy tíz-tizenkét évesen került – honnan, honnan nem…hogyan, hogyan sem – a kezébe. S ha már egyszer ott volt, bevallása szerint – értetteis, nem is, de valami titokzatos varázs, ne lamentáljunk most ezen sokat, nem engedteletenni a kezéből – becsülettel végig is küzdötte magát ezen is. A monstrum Biblia-beli vonatkozásai persze nem okoztak gondot T.-nek, hiszen volt már róla szó, hat-hét éve­sen hittanórákra meg ministrálni járt Mészáros Gyula plébános úrhoz, a történelemmeg a földrajz is érdekelte (valószínűleg főleg Kajtár Jóska bácsinak köszönhetően),úgy olvasta hát, mint egy kalandregényt. Ennyi. A bölcseleti vonatkozásaival meg minek is bíbelődött volna annak idején? Hiszen úgysem tudott volna velük mit kezdeni. (Arrameg már csak jóval később jött rá, hogy a filozófia gyakran irodalomnak is jóval vonzóbba számára, mint amennyire irodalom jó néhány regény.) Viszont amikor három-négy évmúlva, már jócskán benne a kamaszkorban, újra elővette a Tragédiát, meglepetve tapasz­talta, hogy az már más oldalról mutatja magát, mint korábban. „A mélynek szörnye fenreám agyart…” – borzongott meg sűrűn a mondataitól, szédült meg sodrásuktól, örvény­lésüktől, kavargásuktól, zenéjüktől, mélységeiktől… Mintha teljesen mást olvasott volnaekkor, még ha ugyanazt is. Csak nézte megigézetten, ahogy a Himaláját nézné, ha egyszer eljutna oda. De már bizonyosan nem jut el soha. Így hát nem marad más, mint időről időrehárom-négyévenként elővennie a Tragédiát… mely rég nem kalandregény már… Hama­rabb titok, és kezdettől fogva az. Mely minden egyes olvasathoz újraíródik. Mint ahogyaz élete is valahányszor újraíródik (visszamenőleg, persze), akárhányszor durálja is nekimagát, hogy eligazodjon benne s megragadja a lényegét. Igazából T. ezen tanulta meg, a Tragédián, s tanulja azóta is, hogy egyetlen mű sem egy mű, ha igazi. Olvasatok vannakcsak, és minden olvasat azt sejteti meg vele – már megint itt kötött ki, s hányszor fog mégkikötni itt! –: ki is (lehet) ő éppen akkor…

T. még mindig alapiskolás volt… nem… nem… akkor már középiskolás, amikor egy­szer az Új Ifjúság egyik irodalmi rejtvényének megfejtésével könyvet is nyert,⁴egy akkori­ban kiadott Móricz-válogatást, Összemesélés volt a címe, ráadásul ez lett élete első és – mint kiderült – utolsó nyereménye. (S ekkor, ebben találkozott T. először az 1909-es TragédiaKis Jánosával is, akit azóta is, egész életén keresztül a prózai jellemfestés egyik, számáraa csúcsot jelentő mintájának tart.) A történethez hozzátartozik, hogy az időben kedvenc olvasmányait jelentették Tolvaj Bertalan kéthetenkénti, Látóhatár című, egész oldalas ösz­szeállításai az említett lapban a 20. század első felének – később közepének is – magyar klasszikusairól (melyek anyagából akár az érettségire is készülhetett volna, mint ahogya következő évben fel is használta hozzá azokat – mert előrelátóan, mintha ez lett volna a legtermészetesebb, sorra elrakta ezeket az újságoldalakat – hiába: a vér… az vér, ugyanismint nagyapja halála után kiderült, ő is így tett az őt érdeklőkkel, meg aztán ugyanerreutal az édesanyja után maradt számtalan újságkivágás is). Amihez még az is hozzátartozik,hogy ekkor látta, a lap két héttel későbbi számában – a három nyertes egyikeként – előszöra nevét nyomtatásban (s pontos lakcímmel: Iža, č. 387., okr. Komárno), amit aztán, a Kaff­ka Margitot bemutató oldal alján órákig nézegetett elbűvölten, mintha azmáris a leendő Nobel-díjas műve fölött jelent volna meg!

Igaz, ekkor már kezdte sejtegetni, hogy a Nobel-díjtól egyelőre legalábbolyan messze van, mint a Földtől a Nap, de nem is egyszer, hanem legalábbtízszer olyan messze… Ami, s ez is jellemző rá, a legkevésbé sem keserítetteel, igaz, nem is izgatta különösebben. Tette, amit tenni gondolt, írta, amit tu­dott, csak egy dolgot tartott fontosnak: az aznapi ne legyen olyan, mint a teg­napi volt, a holnapi pedig, mint a mai. Főleg, hogy a szerencse is kezdett a ke­zére játszani. Egy nap ugyanis megtalálta a padlásukon a pozsonyi IrodalmiSzemle addig megjelent, s gondosan becsomagolt és spárgával összekötött év­folyamait, amit matematika–fizika szakos nevelőapja járatott a lap indulásátólkezdve.⁵ Addig persze hallani sem hallott a lapról, sem az alapiskolában, sema középben, ahol kizárólag a tananyagot tanították, s nem az irodalmat, az pe­dig, hogy apja milyen újságokat járat magának, nem érdekelte különösebben(volt azok között Učiteľské noviny is, Pártélet is, Szocialista Nevelés is megmég ki tudja, mi – mert 2012-es halála után, a padlását lomtalanítva, az ÚjSzó addigi évfolyamainak mázsáival együtt, mind megtalálta szépen egybe­rakva különböző ládákban és dobozokban –, de ezek akkor is, később is mind hidegen hagyták, bár, amikor le kellett hordania azokat a padlásról, mondanisem kell, hogy többször is alaposan megizzasztották). Elég az hozzá, hogyvalamilyen rejtélyes sugallatra, T. az Irodalmi Szemléket elkezdte kimente­getni – azaz lehordani – onnan, és… különösen annak friss, 1960-as évekközepi évfolyamaival mintha új, addig ismeretlen dimenziók nyíltak volna ki előtte! Ez is irodalom? Ez az irodalom? Hiszen a könyvek, amik eddig a ke­zébe kerültek, s mindaz, amit eddig irodalomként tanítottak vele az alap-, de még a középiskolába is, teljesen másként hatott rá (pontosabban nem igazánbefolyásolta), s olyan masszív és helyenként nagy magasságokba törő, ámde messziről élettelennek látszó hegyvonulatként tűnt föl előtte, ami csú­csaival és mozdulatlanságával le is nyűgözte, meg el is rettentette őt…Ez meg itt?Akár az óceán: tele mozgással, hullámzással, elevenséggel, élettel,

morajlással, szünetlen változással… ami eleve megmártózásra csábít,amibe csak bele kell vetnie magát… s már a hullámok viszik-dobáljákis őt…⁶ Elég az hozzá, hogy T. egyértelműen a Szemle által került kap­csolatba – amikor visszamenőleg is átrágta magát annak valamennyiaddigi számán – az akkoriban egyre elevenebbé válni kezdő csehszlo­vákiai magyar, illetve bizonyos mértékben az élő (közép-európai) vi­lágirodalommal is; ekkor találkozva először, hogy mást ne mondjak,egy Vladimír Holan, egy Zbigniew Herbert, egy Ana Blandiana, egy Vasko Popa és mások nevével, de a Szemlének köszönhetően olvasta először Poundot, Ionescut, továbbá Edward Albee-t, Octavio Pazt és Bohumil Hrabalt, s felsorolni se lehet, ki mindenkit. „Útnak indult háromfelé…”⁷ – akár így is mondhatnám, vallomásai s egyéb feljegy­zései egyberendezőjeként, T.-ről, miként ő is mondhatta volna ugyan­ezt magamagáról. Elég az hozzá, számolatlan sok útja indul(hatot)t ekkor s innen afelé, ahol reményei szerint megtalálhatná, illetve megis kellene⁸ találnia magát…

Valahogy így kezdődött hát.De tényleg így?Vagy csak én gondolom – vallomásai, feljegyzései és levelei egybe­rendezőjeként –, hogy így?

—

1 Sőt ma már, mint hírlik, bizonyos hagymázas agymenések szerint olvasni vagy hivatkozni rájuk sem píszí meg ilyesmi… Helyettük Barbie baba már plázákba jár, s azok művilágát, mesterséges valóságát tudja magáénak, és meg sem fordul a fejében, hogy abban sokkal könnyebb eltévednie,mint az indiánregények természetvadonában… És hiába szorongatja szünet nélkül a maroktelefonját, e művilágtól aligha várhat segítséget…

2 Szabó Béla, Példás könyvtáros, Új Szó, 1964. március 26., 5. – A ponyvairodalom elleni kultúrharc jegyében is fogant írás egyébként Jóska bácsi egyik legfőbb érdemeként említi, hogy a nyolc év alatt, amióta átvette a könyvtárat, mely egy régi, Fő utcai épület földes talajú, félhomályos szobájában kapott helyet, annak 250-es állományát megtízszerezte, s azt is elérte, hogy a klasszikus magyar írók (Jókai, Mikszáth, Móricz) és néhány világirodalmi szerző, mindenekelőtt Verne Gyula, illetve Balzac és Tolsztoj mellett olvasói érdeklődését a kortárs magyar, szlovák, szlovákiai magyar és cseh írókra is sikerült kiterjesztenie. Jóska bácsi legérdekesebb megfigyelésének azonban mégis az tűnik – mai szemmel is, sőt, a mai tévéműsorok fényében nagyítódnak fel csak igazán ennek tanulságai –, hogy amióta az 1960-as évek elején az izsai családoknál is megjelent a tévé (1964-ben a 634 portán 182 darabot tartottak nyilván), a helybeli könyvtár olvasóinak a száma is érzékelhetően megnőtt. Amit az is bizonyít, hogy például amikor a tévé műsorára tűzte Stendhal Vörös és feketéjét, a regény iránti érdeklődés is érezhetően megnövekedett.

3 Igaz, a Paranya nem is jelen(hetett)t meg a szovjet író életében nyomtatásban, s csupán később, az özvegye tette közzé…

4 Melynek kérdései a következők voltak: 1. Mi a csonkán maradt Rózsa Sándor-trilógia két kötetének teljes címe?; 2. Nevezzen meg legalább három Móricz-színművet!; 3. Ki a fenti Móricz-portré festője? (Ez utóbbival kapcsolatban: hát lehetett volna-e más, mint Rippl-Rónai József?)

5 Ezzel kapcsolatban T. meg is jegyezte egy vele készült interjúban, hogy vajon hány – nem hogy matematika–fizika, hanem akár magyar szakos falusi alapiskolai tanító vagy középiskolás diák található azóta a folyóirat, vagy valamelyik magyarországi irodalmi lap előfizetői között?

6 Azt persze már csak jóval később ismerte föl – s önéletrajzi s egyéb feljegyzéseinek, levelezésének egyberendezőjeként ezt is meg kell jegyeznem –, hogy a folyóirat történetének egyik legszerencsésebb, legmozgalmasabb időszakát élte ekkor (az 1960-as évek közepének a keleti blokk többi országához képest, így a magyarországi folyamatokkal összehasonlítva is minden tekintetben szabad[abb] mozgású és szellemű Csehszlovákiájában). De minderről a későbbi oldalakon is bőven lesz még szó…

7 Popa, Vasko: Összetűzés a Zeniten (Torok Csaba fordításában), l. Irodalmi Szemle, 1965. jan., 1. sz., 27.

8 Meg is kellett volna?