Visy Beatrix: „A fiú az apa hiánya” – az apakép, apahiány, identitás Borbély Szilárd Kafka fia és Nincstelenek című műveiben
(tanulmány)
„Az aparegény ugyanis nem műfaj, ellenben az apa az műfaj. Az európai kultúrában az apa egy főműfaj. Minden az apáról szól, ez egy apakultúra, és az apa nagyon erős tabu alatt áll, az apa érinthetetlen.”2
Írásom kiindulópontja Borbély Szilárd Kafka fia című töredékben hátrahagyott regénye, melynek címe a fiúra irányítja a figyelmet, a szöveg azonban minduntalan az apát ábrázolja, s ennek kapcsán az apa–fiú viszonyt, ám az, hogy ki az apa és ki a fiú, és pontosan kinek a fiáról is van szó, mindvégig mozgásban, áthelyeződésekben mutatkozik. Az apa alakja, az apa hiánya, illetve az apával kapcsolatos hiányérzetek a 2013-ban megjelent Nincstelenek című regénynek is jelentős vonulata. A származáshoz, a családi múlthoz és legfőképpen az apához való viszony az identitásformálódás nélkülözhetetlen láncszeme, mely mindkét műnek, más-más módon és hangsúllyal, meghatározó vonása. A Kafka fia Franz Kafka életrajzi alakjának és elsősorban szubjektív önéletrajzi műveinek fikcióba írásával, tehát regényesítésével, a Nincstelenek az autofikció műfaját is mozgósítva a gyerekkor felidézésével viszi színre az örökölt és kényszerűen/önként vállalt identitás alakulásának súlyos kérdéseit, melyben szintén fontos és a két regényt összekapcsoló vonás a „zsidó” kérdése, a zsidósághoz való viszony megjelenítése.3 Mindez a transzkulturalizmus és a Közép-Európát4 meghatározó történelmi tapasztalat és az ebből származó identitásformák kontextusában vizsgálható.
A Kafka fia című töredékes regényt, némileg leegyszerűsítve, két fő irányból közelítette meg a recepció: Franz Kafka alakja és a Kafka-életmű felől, illetve az apatematika felől. De természetesen a kettő nem válik el élesen egymástól, a műről már eddig is igen komplex értelmezések születtek. Az előbbi közelítésmód azért is tűnik nyilvánvalónak, mert Kafka alakja, életútja, művei nem a Kafka fiában tűnnek fel először a Borbély-életműben. Pontosan ezt a szálat fejti fel részletesen Valastyán Tamás és Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmánya,5 egészen a Borbély–Kafka kapcsolódás első jelentős állomásától, a 2003-ban megjelent Berlin–Hamlet című kötettől, amelynek egyik szövegcsoportját Kafka Felice Bauerhez írt leveleiből átvett részletek alkotják. Ám valójában A bolgár kalauz című „körülírás” az első Kafka-szöveg, amely ugyan az Árnyképrajzoló (2008) című kötet megjelenésekor vált szélesebb körben ismertté, ám először a Lettre 2001-es téli számában jelent meg.6 Ebben a naplóíró Kafka mint megfigyelő jelenik meg többszörös áttétellel, a fiktív naplóbejegyzés egy álomnak a leírása, amelyben az álombeli Kafka Kosztolányi Esti Kornél-ciklusa kilencedik fejezetének, annak eseményének, Estinek a bolgár kalauzzal folytatott csevegésének a szemtanúja, amelyből egy szót sem ért. A mű mind a többszörös eltávolítottság, mind a nyelvileg megközelíthetetlen jelenetet kívülről szemlélő Kafka perspektívájából a totális idegenségtapasztalatot fogalmazza meg. A Kafka-életművet és -szövegeket illető transzformációs eljárások a Kafka fiában teljesednek ki az ikerés tükörmotívumok, valamint a hibrid identitásformák elbizonytalanító játékának köszönhetően,7 amely az idegenség témáját is jóval összetettebb módon reprezentálja.
Az apa-fiú viszony felől közelít a regényhez többek között Száz Pál és Bodrogi Máté kritikája,8 s magam is e családi kapcsolat, valamint az ehhez köthető identitáskérdések vizsgálatára és értelmezésére helyezem a hangsúlyt, már csak azért is, mert ezek kínálják a Nincstelenekkel való közös olvasat lehetőségét. Továbbá az apa-tematika e regények tágabb kontextusát, kapcsolódási pontját, például az aparegény felőli értelmezést is felkínálja.
A Kafka fia esetében már a regény címe is az apa-fiú relációk szövevényes viszonyaihoz vezet, ugyanis a regény szövegrétegei: mind a művet megelőző és övező paratextusok, mind Az Olvasóhoz szóló bevezető, de maguk a regényfejezetek is számos felvetéssel és variációval élnek azzal kapcsolatban, hogy ki Kafka, ki a fia, ki az apa; az alakmások, a doppelgängerek, az életrajzi és fiktív alakok, a szerző és narrátor kettősségének tükörjátékai, áthelyeződései, megbolondítva a nevek problematikájával, illetve a generációk történetéből, előrehaladásából adódó szerepáthelyeződések, szerepváltások folyamatos mozgásban, építés–bontás dinamizmusában vannak. A regénynek ez az elbizonytalanító narratív technikája nemcsak az apa-fiú viszony és az ezekből adódó identitáskérdések összetettségét és problematikusságát mutatják, hanem mindezeket a kérdéseket egy, a szerzői önértésnél jóval tágabb, történelmi, társadalmi, transzkulturális kontextusba is helyezik. Ebbe a tágabb, létállapottá szélesedő kontextusba tartozik a „zsidó” identitás, a zsidónak lenni kérdésköre, amely az apa-fiú viszony tekintetében visszavezet(hető) Ábrahám és Izsák történetéig.
Ám bármely, a regényben felbukkanó relációra9 is vonatkoztatjuk az apa és a fia/fiú fogalmakat, annyi bizonyos, hogy apa nélkül nincs fiú, fiú nélkül nincs apa, kölcsönösen feltételezik egymást, s alapesetben az apa és a fiú névazonossága megteremti a család történetének folyamatosságát. A szerepek, pozíciók változása, ahogy Borbély a bevezető fejezetben írja, „szakadatlan vonulása” – „ahogy a fiúk apák lesznek Kelet-Európában, és elfelejtik a szemrehányásaikat, amelyeket az apák világa ellen gyerekként, majd kamaszként megfogalmaztak”
– azonban nemcsak a kamaszkor vagy a nemzedékek természetes lázadása miatt problematikus, hanem a származáshoz, a családi geneológiához, a faji, vallási, kulturális identitáshoz való viszony, valamint elsősorban a Nincstelenekben a törvénytelen gyerek egyenes leszármazást megtörő helyzete miatt is. E viszonyok bonyolultságát és hiányosságait nemcsak a fent jelzett alakmások, az ikermotívum, valamint az apa-fiú pozíciók folyamatos mozgásából származó bizonytalanságok érzékeltetik, és nem is csak Hermann (az apa) axiomatikus, aforizmaszerű feljegyzései: „A fiú az apa hiánya…”, „Az apa a fiú sírja. A fiú az apa élete. Az apa a fiú halála”,10 hanem a megnevezés, névhasználat regénybeli játéka is, az életrajzi, referenciális elemek, így a nevek fikcióba „emelése”, illetve a Nincstelenekben a nevek hiánya is.11
Az Olvasóhoz című bevezetés tehát már számos javaslattal, lehetőséggel él az apa-fiú viszonyra és a regény témájára vonatkozóan. E megszólítással (aposztrophé) élő fejezet a mű értelmezői számára rendszerint kiindulópontként és kapaszkodóként szolgál, mert egyfelől eposzokra jellemző propositióval él, ahogy ezt Száz Pál is kiemelte,12 másrészt, az alakzat funkcióját azon nyomban felszámolva, az elbeszélő határozott témamegjelölő javaslatait ugyanazzal az erővel le is bontja. A nyitófejezettel és narrációs eljárásával a szerző a mű elbizonytalanító narratív technikáját, sőt lehetséges műfaji kódjait – vallomás, életrajz, autofikció, művészregény – is megelőlegezi. Tehát megteremti és meghagyja annak lehetőségét, hogy e felvetések szerint olvassuk a töredékben és töredékesen maradt fejezeteket, amelyek szintén bevetik az elbizonytalanító, építő-lebontó eljárásokat, a kettőződések, doppelgängerek, ikerségek tükörjátékát, valamint a fikció és az életrajziság kettősségét, továbbá mindezen viszonyok metaforikus, metonimikus, allegorikus, parabolisztikus, példázatos lehetőségeit.
Azonban az apa a zsidó, keresztény hagyományban és az európai kultúrában erősen terhelt, sokjelentésű fogalom, az alapító atyától kezdődően13 a bibliai nemzetségek származástanán és az újszövetségi Atya-fiú vallási, illetve családi viszonyain át a honatyákig, az uralkodókig, valamint az irodalmi apafigurákig. A Kafka fia ezt a széles jelentésmezőt mohón ki is használja, nemcsak a Kafka nevet telíti számtalan jelentéssel, illetve teszi névjátékká, ami végső soron a név kiüresítésével jár,14 az apa fogalma hasonló jelentéstelítődések, kiüresítések játékában van. Tehát mindkét név, motívum, szereplő eleven hiányalakzatként áll a mű középpontjában. A jelenleg tárgyalt Borbély-művekben kiemelten fontos szerepet kapnak az apa-fiú-unoka láncolatok, valamint az etnikai, vallási származás kérdései, mivel a feszültségekkel, konfliktusokkal teli, ellentétes apa-fiú viszonyokkal szemben az unoka–nagyszülő kapcsolata hoz fontos felés ráismeréseket a geneológiai sor sokszor ellentételező mintázatában, „[m]ert a fiak a nagyapák történetét szokták megérteni. És fordítva: a nagyapák az unokák történetében fogják fel saját életüket.”15 Ezért nemcsak Franznak és az apjának, Hermannak az alakja és kapcsolata részletesen kidolgozott a regényben, bőségesen felhasználva és bedolgozva a Kafka-életmű naplóit, leveleit, amelyek jól ismerten tárják fel Franz Kafka apjához fűződő traumatikus viszonyát, hanem Hermann apjának, a Talmud-olvasó, az Írást megszállottan tanulmányozó mészárosnak az alakja is részletes ábrázolást kap.16 Vele szemben a városba költöző, asszimilálódó, kereskedő Hermann egyáltalán nem akar az Írásban élni, az Írással és a zsidó vallással foglalkozni, számára a vevők kiszolgálása, a számok és véleményének, elveinek hangoztatása a legfontosabb. A Fény utca című fejezet tárja fel legexplicitebb módon, hogy a zsidó hagyományok, a zsidósághoz kapcsolódó identitás mégsem hagyható hátra olyan könnyen, s azt is, hogy a generációk sora az élet és halál ellentétének mozgásában követi egymást. A múlt is veszélyt jelent a zsidókra, ám „[e]gy apának felelőssége van abban, hogy megvédje a gyerekét a jövőtől, amely elrabolhatja tőle a gyerekét, leginkább a fiát, aki pedig a legfontosabb egy zsidó apának, akinek az élet a fia, és a halál a saját apja. Ezért tudja, hogy az ő fia számára is az apa, vagyis épp ő maga jelenti a halált. Ezért az apa nem is a fiára vágyik, hanem a fiának a fiára, az unokára. Ezért áldja meg Ábrahám Izsákot, aki épp úgy mekegett, mint a kecske, hogy megszülethessen Jákob, akiben áldást nyer Izsák.”17 Az életnek és a halálnak ez a természetes viszonya visszájára fordul a regényben, amikor az apának kell kaddist mondania gyermeke temetésén, s mindez tovább vezethetne az átok szintén igen jelentős motívumához. A nagyapa–unoka viszony a Nincstelenekben is hangsúlyos kérdés, s a gyermekelbeszélő és a család identitásválságához, idegenségérzetéhez szorosan hozzátartozik, hogy míg az anyai nagyapa Horthy-tiszt volt a második világháborúban, addig a feltételezett apai nagyapát deportálták zsidó származása miatt, és nem is tért vissza a haláltáborból. Ám mindez már a két regény identitáskérdéseihez, ezen belül is a „zsidó” identitás szerepéhez tartozik, amit a későbbiekben tárgyalok.
Az apa-motívumnak szintén lényeges eleme a törvénytelen, bal kézről született gyerek kérdése, ami a Nincstelenek fontos vonulata, ám a Kafka fiában is több helyen felvetődik ez az elem, egyszer Hermann veti fel futólag apjának törvénytelen származását, de ennél jóval fontosabb az az elterjedt történet, amely Kafka törvénytelen fiáról alakult ki a szerző halála után. Borbély bizonyára azért használta fel regényében a Kafka-életrajz e legendás részét, a Grete Blochtól született fiú történetét, hogy a bizonytalan származás motívumát szintén játékba tudja hozni, és párhuzamba tudja állítani saját életrajzi vonatkozásaival.
Az apa alakjának, jelentőségének és a jelentéseinek összefüggései, a családi kapcsolatok működésének értelmezése még inkább elmélyíthető, ha Borbély két regényét az aparegény tematikus (al)műfaja felől közelítjük meg. Ez az olvasat jelen esetben nem törekszik kizárólagosságra, hiszen mindkét mű számos más műfaji kóddal – életrajzi regény, művészregény, esszéregény, autofikció, memoár, „szegénységnarratíva” stb. – összefüggésbe került már, és mindezek számos termékeny gondolatot eredményeztek. Az aparegény viszonylag újkeletű műfaji terminusa szintén jelentős megállapításokhoz vezethet, pontosabban megmutathatja a két különböző idősíkban, térben, társadalmi közegben játszódó regény kapcsolódási pontjait, problémafelvetésük hasonlóságait, továbbá, s számomra ez tűnik a legjelentősebbnek, segítségével mindkét mű a prózairodalom egy szélesebb hagyományába és kontextusába illeszthető, ezáltal az is kirajzolódik, hogy a szerző által felvetett kérdések, tapasztalatok nem állnak egyedül, magányosan, hanem a 20. századi és ezredfordulós közép-európai, ezen belül a magyar irodalom eltérő módon és súllyal ábrázolt problémafelvetéseihez illeszkednek.
Az aparegény tehát elsősorban a 20. századi irodalom főként második felének jellemző zsánere, a 20. századi – hanyatló típusú – családregény tematikus alakváltozata, alcsoportja, amely az európai, ezen belül is a közép-európai irodalomban sajátos tematikus-gondolati jellemzőkkel, „lelkülettel” bír. Az 1970-es évektől jelentkező apa-szövegek sok esetben a családregények inverzei, mivel rendszerint nem egy család generációról generációra történő széthullását reprezentálják, hanem a család hiányát vagy a csonkacsaládok, hiányzó szülők, jellemzően apák történetét regisztrálják. A szereplőknek a hiányzó családi kapcsolatokat, a családi identitást, s az ebből fakadó sérült, hézagos önazonosságot e hiányokból, hasadékokból, vagy a közvetlen leszármazás deficitje, törése miatt kerülő úton, a távolabbi múltból vagy „külső forrásból” kell megszerezni.
Ezekben a művekben a család egysége, a nemzedékek folytonossága megtörik, az apafiú viszony mindig sérült, hiányos, az apa fizikailag vagy lelki értelemben hiányzik. Maga a regénytípus közvetlenül a második világháború előtt, alatt vagy után született nemzedék apahiányából, a történelmi események által megszakadt családtörténetek veszteségeiből bontakozik ki. E generáció tagjai, felnövekedvén, sokszor érzik, hogy szembe kell nézniük ezzel a hiánnyal, a múlttal, mivel e hiányok zavart, nehézséget, idegenségtapasztalatot okoznak személyes integritásuk, identitásuk szempontjából. Az apai nyomok, a családtörténeti nyomozások, a származástörténetek rekonstruálása azonban szintén nem problémamentes, olykor lehetetlennek is látszik. Az egyén szintjén a saját történetek megtalálásának, helyreállításának nehézségei szorosan összefüggenek a második világháborút követő kollektív elfojtás, felejtés tapasztalatával, a kollektív és egyéni önismeret problémájával, a háború utáni rezsimek emlékezetpolitikájával, amely a múltat – pontos eseményeit, számára „kényes”, hatalmi törekvéseit gátoló kérdéseit – elhallgatta, amnéziába taszította, s ezek helyébe hivatalos múltképet kreált úgynevezett nagytörténelmi narratívák, nagyelbeszélések formájában. Talán nem szükséges hosszan magyarázni, hogy ez a hamisított történelemkép, elhallgató emlékezetpolitika és a valódi szembenézés elmaradása mekkora károkat okozott társadalmi szinten. De ennek kapcsán utalhatok Alexander Mitscherlich társadalomlélektani vizsgálataira és munkáira,18 aki már a hatvanas években a kollektív elfojtás, a kollektív emlékezés és felejtés következményeire reflektált, és a náci múlttal való szembenézés szükségességét fejtette ki, valamint A láthatatlan apa19 című 1963-as szövegében először írt az apa nélküli társadalmakról, amely probléma nemcsak a ’40–50-es években születettek nemzedékét érinti, hanem a vasfüggönyön inneni társadalmakban az apák fizikai jelenléte nélkül vagy vesztes – többféle értelemben sérült, deklasszálódott, megtört, meghasonlott – apák mellett felnövő későbbi generációkat is, akik számára szintén nincs apa vagy átvehető apai minta. Ezek hiánya az európai patriarchális társadalmakban a szocializáció deficitjét, e minták nemzedékformáló hatásának elmaradását is eredményezi, mivel e társadalmak szemléletében, világmagyarázatában „természetes”20 rendezőelv az apa-fiú, az isten-ember, valamint az uralkodó (hatalom) és az alávetett közötti hierarchikus viszony.21
Az apai minták hiánya és devalválódása nemcsak a történelmi eseményekből fakadó apahiánnyal áll összefüggésben, hanem, ahogy Mitscherlich kiemeli, a társadalmi folyamatok is egyre inkább felszámolják az „apák kultúráját”, az apák hagyományátadó, tanító funkcióját; értékrendjük és életvitelük kiüresedése, érvénytelenedése az apák értékelését is átformálja, „az egyénnel szemben támasztott számos követelménynek nem lehet megfelelni a példakép belsővé tételének és változatlan megismétlésének mintája alapján”.22 Az apa és a haza (Vaterland) magasztos képzetét a kiábrándulás és a „szocializált apagyűlölet” követi.23
Mindezek a szempontok és összefüggések az aparegényekben ábrázolt világokban, közegekben is megmutatkozhatnak, s míg bizonyos szerzőknél a múlt iránti nyomozás, a családi múlt és amnézia felszámolása, a hiánnyal való szembenézés a cselekmény tárgya, mint például Lengyel Péter, Nádas Péter vagy Sebald esetében, ám időben a jelen felé közeledve az apában való csalódás, az apai értékrend elutasítása vagy az apák és fiúk elidegenedése kerül egyre több aparegény előterébe. A korábbi értékrend és az apa szerepének, értékközvetítő funkciójának devalválódása összefügg a társadalmi mobilitás, kulturális migráció transzkulturális jelenségeivel is. E nyelvváltással, valamint beszédés médiumváltással járó tapasztalat, valamint a váltás, távolodás, elidegenedés felismeréseiből fakadó szégyenérzet mindkét jelenleg tárgyalt regényből kirajzolódik. Ennek legalapvetőbb jegyei a Kafka fiában, hogy Franz/Anselm íróvá válik a kereskedő Hermann ellenében, a számok és a túlburjánzó „asztali beszédek” világával szemben az írást választja kifejezésés létformaként. A Nincstelenekben ezt leginkább a már sokak által kiemelt nyelvi differencia regényen végigvonuló nyelvi megoldása („Mi úgy mondjuk:…”) érzékelteti, illetve a poétikai konstrukció által hermetikusan zárt, eltávolított gyerekkor ábrázolása.
Az apa hiánya és/vagy értékrendjének követhetetlensége, folytathatatlansága akkor válik igazán összetett kérdéssé, ahogy Borbély Szilárd regényeiből is kitűnik, amikor az apához való viszony problémája összekapcsolódik a „zsidó” hagyománnyal, a „zsidó” (vagy más kisebbségi csoport) identitás faji, vallási, kulturális aspektusaival, belülről formálódó és/vagy kívülről formált, diszkriminált vonásaival, az asszimiláció és disszimiláció folyamataival, a második világháború és a genocídium során áldozattá és/vagy „hóhérrá” váló apák alakjaival, majd a háború utáni társadalom elhallgató, elmaszatoló kisebbségpolitikájával, holokausztemlékezetével, illetve annak hiányával. E téma ismét csak visszavezet a geneológia, leszármazás kérdéseihez, amelyek az egyéni és kollektív identitásképzetek létrejöttének alapjai, az apa hiánya vagy az apakép folytathatatlansága, elutasítása pedig megképezi, fenntartja, fokozza a 20. századi társadalmakat meghatározó idegenségtapasztalatot.
Ahogy erre már utaltam, az apa-fiú viszonyok rávetíthetők a kommunista, államszocialista társadalmak paternalista rendszereire, párhuzamba állíthatók a gondoskodónak kikiáltott társadalom folyamatos felügyeletével. A gondoskodás és rendszabályozás, a jutalmazás és büntetés kettősségeit működtető hatalom legfőbb célja saját tekintélyének, megkérdőjelezhetetlen mivoltának fenntartása, s hogy ez megvalósulhasson, nem tűr meg semmilyen másságot, hatalmát fenyegetőnek vélt közeget, csoportot. Megnyomorító, kirekesztő eljárásaival cserbenhagyja az elmaradott, periférián lévő rétegeket, sőt, megbünteti mindazokat, akik szembeszegülnek a szabályokkal, példát statuálva a „család” többi tagja számára. A Nincstelenekben a paternalista társadalom működésmódját a falu modellálja, megosztott tértagolásával; ez a falu kiveti magából, kiközösíti a regény elbeszélőjének az apját bizonytalan származása, feltételezett fattyú mivolta és zsidó gyökerei miatt. Aki viszont bántalmazó, gyerekeit elhanyagoló, alkoholista figuraként jelenik meg a regényben. A folyamatos felügyelet, a túlszabályozás, a büntetés-jutalmazás eszköze által a szocializmus patriarchális rendszere a társadalom tagjainak mentális és szellemi felnőtté válását igyekezett megakadályozni. Sőt, Borbély Szilárd Gyerekkor falun című írása az apák és fiúk ellentétes viszonyát kifejezetten a hatalom működéséből származtatja: „Az apák és fiúk között ellentétek feszülnek. A társadalom nagy formái ezt tompítják, és megteremtik a tudás folytonosságát, az átadás, a továbbdolgozás kereteit. Persze sok áldozattal és sokszor kegyetlen eszközökkel; a hatalom a nyelv és a halál feletti uralom eszközeivel. A szocializmusnak nevezett kor olyan időszak volt, amikor az állam fellázította a fiakat az apák ellen.
Bujtogatta és uszította őket, az előző generáció ellen.”24 Ugyanakkor az a Borbélyéval némileg ellentétes gondolat is jogosan merül fel, hogy az aparegényekben az apákkal való szembehelyezkedés a rendszerrel – a rendszerrel mint apával – való szembenézést, elés leszámolást jelenti. Ám visszatekintve a rendszerváltás óta eltelt évtizedekre, ha beszélhetünk is ilyesfajta szembenézéssel, leszámolással, leginkább kudarcosnak nevezhető, a múltban megszakadt folytonosság máig ható hiányokat mutat. Az apához mint hazához való viszony szintén súlyosan elidegenített, elidegenedett. A Nincstelenek szerzője a falu zárt világán keresztül ábrázolja az 1960-as évekbeli magyar társadalom és a hatalom működését, a hatalom folyamatos jelenlétét és propagandaszólamait.
Az aparegények további jellegzetessége az életrajziság: a szerző alakmásaként megjelenített szereplő apahiánya, apaképlete nem egyszer referenciálisan igazolható (vagy az elbeszélés formájaként, explicit közvetített szándékaként artikulálódik a lejeune-i paktum értelmében), s épp ezek a referenciális vonatkozások, a személyes érintettség emelte meg ez elbeszéléstípus tétjét, s tehette önálló műfajjá az apák alakjához kapcsolódó narratívákat. Az aparegények épp az érintettségből adódóan eltávolítás és személyesség kettősségében mozognak, a komplikált viszonyokat az egyes művek különböző, nem egyszer bonyolultan reflektált módon rendezik el, viszik át a fikció világába, így a közelítő, távolító eljárások számos formában, narratív megoldásban tűnnek fel, elég például Mándy, Nádas, Lengyel, Esterházy, Kertész, Györe igen eltérő aparegényeire utalni. Az életrajzi regény és a század végétől egyre elterjedtebbé váló autofikció műfaji jegyei nem egyszer a vallomással, memoárral, de akár a bűnügyi, analitikus, esszé-, levél-, tudatfolyam-, dokumentumregény műfaji jellegzetességeivel, narratív eszközeivel keverednek. A Nincstelenek fülszövegében a szerző közismerten „életrajzi alapú, tehát korlátozott fikcióként” jelöli ki művének státuszát, s tudomásom szerint ez az első olyan gesztus a magyar irodalomban, amely az autofikciót explicit módon rendeli műve mellé.25
Borbély Szilárd az NKA-nak benyújtott szinopszisban esszéregénynek nevezi a Kafka fiát, jóllehet a pályázati esélyek latolgatása miatt. A mű első látásra nevezhető Franz Kafkáról szóló életrajzi fikciónak is, ám az alkotás ismeretében jól látszik, hogy jóval bonyolultabb, kétvagy többfenekű szövegegyüttesről van szó. S ezt nemcsak a már sokat idézett Az Olvasóhoz című bevezető teszi nyilvánvalóvá, hanem az írás és az íráshoz való viszony tematizálása, élet és írás viszonyának reflexiói, ahogy erről majd a későbbiekben szó esik. Valamint itt említhető meg, ahogy ezt a Kafka-recepcióban már többen megállapították,26 hogy a Borbély-életmű Kafka-átiratai, intertextusai, pastiche-jai elsősorban Kafka életrajzi énműfajaiból – naplók, levelek – merítenek, Borbély a biográfia felől lép be a kafkai szöveguniverzumba, s e műfajok felhasználásával avatja az írót fiktív szereplővé a Kafka fiában is.
Az aparegény jellegzetességeinek leírásában eddig jórészt a 20. század második felének megjelenítése kapott hangsúlyt, a Kafka fia a szereplők valós életidejének megfelelően a 20. század elején Prágában játszódik. A német ajkú szerző jól dokumentált, az utókor által alaposan feldolgozott, reflektált, legendásított élete és különösen apjához fűződő szoros, ám meglehetősen terhelt, feszült viszonya, apatraumája – Kafka írói nagysága mellett – alkalmasnak bizonyulhatott arra, hogy Borbély a saját alkotói, létszemléleti kérdéseit, saját apjához és múltjához való viszonyát, de legfőképpen saját elidegenedettségét, idegenségtapasztalatát, magányát kihelyezze egy Kafkáról szóló, Kafkát megjelenítő regénybe. Kafka kérdései, a világról alkotott képe, az elidegenedett társadalom működésének megjelenítése, saját traumáinak feloldhatatlan gyötrődése sok szempontból előlegezi, előrevetíti a század második felének identitásválságait: a nemzedékek közötti szakadékokat, a hagyományok megbicsaklását, folytathatóságának kétségeit, az elidegenedést, a zsidó identitás felszámol(ód)ását, a kelet-, illetve a közép-európai identitásformák zátonyra futását.27
A két életmű között, a Borbély által Kafkában megtalált szellemi, mentális, szemléleti, alkotói rokonság mellett egy tágabb, a társadalmi-politikai gyakorlat perspektívájából is feltárható rokonság is van.
Az aparegényekben az apa alakja mindig a fiú nézőpontja felől formálódik meg, a fiúnak van hiányérzete, elszámolnivalója, mondanivalója a témáról, ezt a perspektívát a Kafka fiának a címe is artikulálja, ám, ahogy ismert, maga a regény több irányban is megnyitja a genealógiai sort, s a műből többszörös apa-fiú relációk bomlanak ki, az építés-lebontás folyamatos, elbizonytalanító játékával. Mindebben fontos szerepet játszik az a négy Drága Fiam címmel ellátott fejezet, amely Hermann fiához írt leveleit tartalmazza, amelyek fiktív válaszok Kafka jól ismert Levél apámhoz című soha el nem küldött levelére. Ezek a fejezetek szót adnak Hermann-nak, teret nyitnak az apa perspektívájának is, s érzékeltetik, hogy a származás, az apához való viszony minden generáció minden tagja számára nehéz, a kimondott és a kimondatlan elvárások, a szándékolt és a létében-lényében öntudatlanul közvetített minták között feszültségek, diszkrepanciák húzódnak. Mintha az egymást követő nemzedékek tagjai közti viszony eleve kudarcra lenne ítélve, mivel csakis a nem-értésből, a félreértésből, a szándékok és tettek, szavak különbségeiből táplálkozna.
Az apa alakjának jelentőségét, amely az egyén önazonosságának, identitásformálódásának egyik záloga, az is érzékelteti, hogy a magyar prózában az apa-fiú viszonyok és ezek reprezentációi rendszerint erősen affektív jellegűek. Ez Borbély életművére is igaz. Az apára való vágyakozás, a vele való azonosulás kudarca a szoros érzelmi kötelék gyötrő ellentmondásait eredményezik: a tisztelet, a szeretet mellett a gyűlölet, a kudarc és a szégyen érzéseit. E viszony esszenciája, az ellentmondásos érzelmi skála minden hangjának megformálása Kafka Levél apámhoz című műve, amelynek Borbély általi szétírása, újraírása képezi a Kafka fiai egyik rétegét, amelynek csomópontjai a Hermannhoz társított fiktív válaszok. E levelek szintén az írás és az írás általi eltüntetés, felszámolás kérdéseihez vezetnek. A mű stilisztikai transzformációi egyfelől a Kafka-szövegeket, hangokat írják felül, tüntetik el, ugyanakkor ezzel párhuzamosan az elbeszélő saját életét a szerző pedig saját hangját és önmagát is felszámolja.28 Mindebben továbbá a megsemmisítő halál, az apagyilkosság gesztusai is benne rejlenek, a hiány-effektusok ezáltal is megképződnek.29 „Minden írás a semmibe vezet, ezt sose feledje.”30
Az apa-fiú viszony és az aparegény eddigi tárgyalása során már számtalan kitérőt, utalást tettem e tematika identitáskonstruáló jelentőségére. A Kafka fia és a Nincstelenek a tárgyalt tematikus vonás mellett az identitás különböző rétegeit, dilemmáit is ábrázolja. Ezek közül a továbbiakban elsősorban a „zsidó” és az alkotói identitás kérdéseire térek ki. A „zsidó” identitás Borbély önmeghatározási kísérleteinek egyike, de már maga a téma és a fogalomhasználat is rengeteg kérdést vet fel, s legtöbb esetben az ehhez kapcsolódó kategóriák és fogalommeghatározások is a megoldhatatlanság, meghatározhatatlanság felismeréséig, belátásáig érkeznek. Ezt a kézzelfogható eredménnyel nem járó körtáncot tárgyalja Schein Gábor a „zsidó irodalom létformáiról” rendezett 1996-os konferencia tanulmánykötetéről írt recenziójában.31 A tanulmányok írói kérdéseinek, és a recenzens által felvetett kérdések tárgyalása itt most túlságosan messze vezetne, annyit azonban érdemes kiemelni, hogy a „zsidó” magyar irodalom, akár magyar-zsidó, akár zsidó-magyar relációban tekintünk rá, és annak önmeghatározási kísérletei nem függetleníthetők sem attól a kultúrától, amelyben élünk, sem az irodalmi hagyománytól és kánonoktól.32 „[S]em a »magyar«, sem a »zsidó« szó útja nem vezethet ki a zárlatos előfeltevések köréből mindaddig, amíg a saját és az idegen kultúra, egyáltalán a birtokolt vagy tulajdonságként meghatározható kultúra képzetével közelítjük meg őket. Mert akármit jelentsenek is e szavak, ha tulajdonságként egy emberhez vagy egy szöveghez rendeljük őket, berekesztjük, kioltjuk a velük jelölt elbeszélésfergeteget.”33 Ezek a hozzárendelések a műalkotást valamiféle eredet (a szerző származása, neveltetése vagy sorsa) felől próbálják értelmezni, holott Schein meglátása szerint ezek a „külső” jegyek nem lehetnek „sajátságai egy szövegnek, még kevésbé egy embernek, aki maga is úton van, tehát már és még nem nevezhető sem magyarnak, sem zsidónak.”34 A zsidó irodalom milétére, milyenségére irányuló kérdésfeltevések – egyelőre – tehát nem tudnak túljutni a „zsidó” irodalmon kívüli – származási, etnikai, vallási – meghatározásain, s nem tudnak tisztán esztétikai szempontokhoz érkezni.
Ugyanakkor az is erősen kérdéses, hogy amennyiben lehet beszélni „zsidó” irodalomról mint bármiféle – definiálhatatlan – kategóriáról, Franz Kafka életműve és Borbély életművének ilyen vonatkozású darabjai (Berlin–Hamlet, Halotti pompa, Kafka fia, Nincstelenek) zsidó irodalomnak tekinthetők-e, s ha igen, miként. E kérdésben eleven szempont lehet az alkotás nyelve, amely Kafka esetében is releváns probléma, mivel prágai zsidóként egy másik hatalmi, többségi nyelven, németül írta műveit, s nem a zsidóság nyelvein. A befogadó kultúra, közösség nyelvének használatával a szerzők – mintegy kétezer éve – lemondtak arról, „hogy egy másik kultúra kontextusában beszéljék el történeteiket.”35 Ám mindez azt is jelenti, hogy a kultúrák ilyenforma érintkezése, ütközése nem számolható fel, hiszen ez a magyarul író alkotók esetében „a magyar történelem értékeinek, bevésett, beégett nyomainak olyan kitörlését jelentené, amelyek nélkül nem lehetne elbeszélni ezt a történelmet,”36 a család múltjának történetei ugyanígy nem mondhatók el ezek nélkül. A különbségek, a varratok azonban megmutatkoznak a szövegek többségében. „Ahogy egyetlen ember sem képes személyiségét homogén egységként elbeszélni, egy nemzet kultúrája is csak sokféle hang néha zavarosnak ható, folytonosan vitában álló kórusaként értelmezhető.”37 A „zsidóhoz” társuló képzetekből formálódó identitásmintázatok tehát összekapcsolódnak más identifikációs tényezőkkel is, ezek dinamikus mozgásban, kölcsönhatásban vannak egymással.38
Mindez a fejtegetés azért tűnik relevánsnak témám szempontjából, mert meglátásom szerint Borbély zsidósághoz, „zsidó” irodalomhoz és „zsidó” identifikációhoz köthető művei épp ezeket a meghatározhatatlanságokat, feloldhatatlan ellentmondásokat emelik be a művek világába, problematikájába, összességében saját másságának, idegenségérzetének kifejezésére. A szerző „zsidó” identitása – a homályos életrajzi történet mellett és ellenére – felvett, választott identitáshalmaz, amelynek artikulálására, ábrázolására műveiben tesz kísérletet. Fenyves Katalin a „zsidó” önreprezentációról írt tanulmányában39 ennek formáit eleve a fikció körébe utalja: „A zsidó identitás tehát »mint olyan«: fikció.”40 Borbély Szilárd e műveit természetesen nem szükséges a fikció területéhez rendelni, hisz eleve ott vannak, ám megemlítendő, hogy a zsidó önreprezentációk többsége biográfia, önéletrajz, napló, memoár, s ezek a műfajok a Borbély-regények narrációiban is jelen vannak. Mindezek tekintetében az (ön)életrajzi vonásokkal rendelkező „korlátozott fikció(k)” önreprezentációs szerepe szintén nem kétséges. Fenyves öt nagyobb témakör, szempont megjelenését vizsgálta az önéletrajzi jellegű szövegekben, amelyeknek megjelenését az identitás meghatározó elemeiként határozza meg: a név és a nyelv(ek); a tanulmányok és a szakma, hivatás; a család: szülők, házasság, gyerekek, rokonok; a vallás, felekezet, hit, erkölcs; illetve népi és nemzeti hovatartozás és a zsidó és nem zsidó környezettel való érintkezés témáit.41 Jól érzékelhető, hogy ezek a tartalmi jegyek a Kafka fia szövegeiben kivétel nélkül jelen vannak, de a Nincstelenekben is megtalálhatóak, kivéve a tanulmányok és a szakma kérdéseit, bár az apa munkanélkülisége köthető ehhez. Az azonban jelentősebb különbség, hogy az utóbbi regényben a vallás, felekezet, származás, nemzeti hovatartozás kérdései csak részben önmeghatározások, sokkal inkább a falubeliek felől érkező kirekesztő megnyilvánulások, mendemondák, szóbeszédek, megbélyegző kijelentések sokaságából konstruálódnak. A regény egyértelműen és az átlagosnál talán élesebben mutatja fel a zsidó indentitáskonstrukció külső-belső hatáselemeit, összetettségét. „A »zsidót« olyan bonyolult társadalmi-pszichológiai identitáskonstrukciónak tekintjük, amely dinamikusan alakul a saját és az idegen tekintetek tükörszerű kölcsönösségének, sok esetben fölcserélhetőségének terében. Ez azt is jelenti, h a »zsidó« sokkal inkább tárgya a tekinteteknek, mintsem szubjektuma.”42
A faluközösség kirekesztő megnyilvánulásai nemcsak az apa és vele együtt a család teljes kiközösítését eredményezik, hiszen fattyú mivolta miatt mindkét közösség, a keresztény és a „zsidó” is, kiveti magából,43 hanem mégis ráirányítja az elbeszélő és a család figyelmét a zsidóság sorstörténeteire, az egyiptomi fogságra, az Exodusra és a Messiás eljövetelére. Idegenségtapasztalatuk, falubeli helyzetük – némileg paradox módon, hiszen a zsidó szó kimondása is tabu alá esik44 – mégis a „zsidó” sors vállalására, a „zsidó” identitás megformálására kényszeríti őket, s ez különösen az elbeszélőre45 és anyjára érvényes. A Nincstelenek legalább ugyanannyira anyaregény, mint aparegény, hiszen az anya folyamatos jelenlétével meghatározza a gyerekek mindennapjait, s annak érdekében, hogy képes legyen kibírni a falubeli életet, hogy valamilyen módon megküzdjön a kirekesztéssel, magára „húzza”, magára vállalja a zsidó identitást, legalábbis ennek vallási ünnepekhez kapcsolódó rítusait – a regény e vonatkozását Szűcs Teri fejtette ki.46 Ugyanakkor ennek az identitásformálódásnak mégiscsak az apa és az ő feltételezett törvénytelen származása az ágense. Ez, a holokauszt utáni, az antiszemitizmus és a kirekesztés jegyeit is szükségszerűen magába foglaló, szerző által felvállalt „zsidó” identitásforma (amely ugyanakkor – ellentétes törekvésként – a gyerekkort, a falut, a kirekesztést igyekszik elfedni) Borbély Szilárd végső szava: a „zsidó” 21. századból szemlélt tragikuma, sorsának, történelmi tapasztalatainak feloldhatatlan ellentmondásai fejezik ki mindazt az identitásválságot, idegenségérzetet, amelyet a szerző kulturális migránsként nem tudott feloldani.47
A Nincstelenekkel szemben a Kafka fia a „zsidó” identitásformákat „belülről” ábrázolja, bár természetesen e mű esetében sem lehet eltekinteni a saját és az idegen tekintetek kölcsönhatásától, ám itt a szereplők „zsidó” identitása (bárhol is helyezkedjen el e spektrumon) nem kívülről ráaggatott kényszerzubbony, hanem egy nehezen levethető, elhagyható viselet. A Kafka fiában nagyon sok rész foglalkozik zsidó önértelmezéssel, és ezek mindegyike a férfiakhoz tartozik, a Kafka fiából hiányzik az anya részletes rajza. A zsidókról legtöbbet Hermann beszél, szólamai közvetítik a zsidó agyománytól való elhatárolódást, ahogy a városi, módos kereskedővé váló férfi sikeres asszimilációjának érdekében tudatosan szakít apja vallásosságával, ortodox hagyománytiszteletével.48 Ugyanakkor az elhatárolódásról és a „zsidókról” szóló bőséges kiáradások az elszakadás akarását és nehézségét is felmutatják; a „zsidózás” szinte folyamatos velejárója Hermann jelenlétének. A kérdés nehézségét mutatja az is, hogy az elhatárolódás időnként furcsa és komikus végleteket és ellentmondásokat eredményez, az apa hol szidalmazza a „zsidókat” a megvetés és a részvét impulzusai közt, hol pedig a „zsidó” szokásokra, törvényekre hivatkozva próbálja nevelési elveit érvényesíteni, mint például a Kafka és a bicikli című részben, utolsó érvként, amikor fiát le akarja beszélni a kerékpározásról: a bicikli „nem zsidó dolog”.49
A regényben kirajzolódó Franz pedig leginkább közönyös a zsidósággal kapcsolatban, olykor azonban érdeklődést mutat saját „zsidósága” és a „zsidó” hagyomány iránt, a rabbiban meglátja az önazonos embert,50 illetve a Hermann által kárhoztatott ős, a nagyapa alakja szintén foglalkoztatja. A regény több helyen, de kettőjük kapcsán is felveti a nagyapa-unoka kapcsolatot, a családi minta visszacsatolódását, amely azt sugallja, mintha mégiscsak működne valamilyen módon a múlthoz, a családi identitáshoz való viszony.51 Az unoka-nagyszülő reláció némileg pozitívabb képet alkot, mint a Nincstelenekben ábrázolt családi viszonyrendszer és zsidóságkép. Ez utóbbiban az apa iránti érzésként leginkább az undor jelenik meg mind a gyerek, mind a nagyapa irányából. A hivatalos nagyapa gyűlölködése, a család iránti megvetése több helyen hangot kap, a feltételezett valódi nagyapa, a zsidó Mózsi pedig hiányként, eltörölt múltként van (pontosabban nincs) jelen; a falu ajkán, történeteiben a deportált zsidók a gyűlölet tárgyai. A zsidókép és identitás szempontjából fontosak a két regény közötti eltérések: a két különböző regényvilág, az ábrázolt korszakok a zsidóság státuszának, megítélésének különbségére is rávilágítanak: míg a Kafka fia városi környezetben, a Monarchia többnyelvű, asszimilatív közegében játszódik jóval a második világháború előtt, a polgáriasodó, tőkésedő zsidóság karrierlehetőségét Hermann története példázza (bár ellentmondásos módon), addig a Kádár-rendszer idején, az elmaradott, nyomorúságos falusi környezetben játszódó műben a zsidók már többnyire nincsenek jelen, s a rasszizmus, antiszemitizmus, a gyűlölet olyan erős, hogy a közösség még a zsidók törvénytelen utódait is kiveti magából.52 Ebben a világban már nemcsak a „zsidó” identitás, hanem a családi identitás keretei, lehetőségei is megszűnnek. A gyerek nemcsak a családtagjaival kapcsolatban éli meg a prímszámok magányát, hanem a tágabb kapcsolódás, a közösségbe tartozás is lehetetlenné válik. E ponton bevonható lenne a Messiás-motívum eltérő szerepének tárgyalása is. Mindebből most mindössze azt, a két regényvilág különbségéhez is hozzájáruló vonást emelem ki, hogy a Kafka fia a zsidóság perspektívájából egy Messiás eljövetele előtti, míg a Nincstelenek – nem vallásos értelemben – egy Messiás utáni, a megváltás lehetőségét végképp elmulasztó világban, világrendben játszódik, ahonnan „már elment a Mesijás”.53 Így összességében a Kafka fia tükörmetaforáival, kettőződéseivel, valamint azáltal, hogy a szerző Kafka életét és műveit, s ezzel párhuzamosan, áttételesen a saját élethez, íráshoz, zsidósághoz való viszonyát írja prózába, Borbély e kettőzések és Kafka mint irodalmi apafigura ábrázolása által fel is számolja az abszolút társtalanságot, így némileg pozitívabb képet alkot, mint a Nincstelenekben, ahol a traumatikus gyerekkor enkapszulált, a főszereplő és a világ létállapota a prímszámok magányával mérhető.
Az íráshoz és a szóhoz, beszédhez való viszony kitüntetett vonulata a Kafka fiának, s számtalan esetben az identifikációhoz és az apa-fiú viszony ellentétének kifejezéséhez tartozik. Az írás mint tevékenység (szemben a számolással) nem tartozik a Nincstelenek világához, az apa alakja a narrációból, kiközösítésének okai pedig a falu szóbeszédéből bontakozik ki. A Kafka fiában az írás és a beszéd tehát egyfelől generációs probléma, az apától való elhatárolódás határozott kifejezésmódja, a szuverenitás kinyilvánításának eszköze, másfelől, az előzőhöz is kapcsolódva alkotói és identitáskérdés. Ez utóbbi esetében élet és írás viszonya, illetve az írás menedék vagy tévelygés mivoltának kérdése kerül előtérbe. Franz számára az írás egyszerre apja elleni lázadás és kínálkozó menedék: szembehelyezkedés a folyton fecsegő, szónoklatokat rögtönző Hermann-nal, ugyanakkor az apa okozta frusztráció, trauma is az írás kényszeres tevékenységéhez vezet, valamint a viszony kibeszélésének közege is az írás, a levél: „Írásaim Rólad szóltak, hiszen csak azt panaszoltam el bennük, amit nem panaszolhattam el a kebleden.”54
Mind az életrajzi, mind a Borbély által megalkotott Kafka létezésének záloga, bizonyítéka a megszállott íráskényszer. Az írás egyfelől az élet felé kerekedik, helyettesíti azt,
„megvéd az élettől”. A Kafka a rabbinál című fejezet értekezik részletesen az írásról, a rabbi az írás kapcsán (múlt)felejtés és (jövőbe irányuló) remény kettősségéről beszél. A regénybeli Kafka/Anselm, aki „elfáradt és eltévedt a szavak között”,55 kétségbeesésében fordul a rabbihoz mint az írás és a szavak legavatottabb ismerőjéhez. Anselm az írástól reméli, hogy megvédi önmaga elvesztésétől, a létben való tévelygéstől:
„Történeteket akarok mesélni, rabbi, rájöttem, hogy az írás csak akkor menthet meg engem, ha történeteket fogok mesélni. Számomra csupán akkor van értelme a szavaknak, ha megvédhetnek az élettől, és csak akkor tudnak megvédeni az élettől, ha történetekké tudom őket összefűzni, méghozzá olyan történetekké, amelyek eltüntetik az én saját nyomaimat, amelyek a szavak között utánam ott maradhatnának. Üldözőim az elszórt nyomokat követve hamar utolérhetnének, és idő előtt végeznének velem, de ha ezeket a nyomokat történetekbe fűzve eltüntetem, akkor lehet esélyem a menekülésre.”56
Az írás tehát amellett, hogy önterápiás kísérlet, a Kafka-életműnek megfelelően a Borbély-regényben is az apa személyével kapcsolatos frusztráció feldolgozására tett próbálkozás, az apa (Ödipusz) deterritorializálására törekvő eljárás,57 amely szükségszerűen mégsem tud elszakadni szorongása tárgyától. Az írás összességében Kafka önmaga eltüntetésére irányuló tevékenysége is, a hiány(ok) elfedése az írás, a nyom által, Derrida írásfordulatának értelmében is, aki a hangzó nyelv helyett az írást, a jelenlét helyett az elkülönböződést, a jel helyett a nyomot hangsúlyozza. A nyom pedig hiányt feltételez, ahelyett áll („helyt áll”), ami nincs ott, nincs jelen. Az írás mint távollét olyan menedék, amely egyben az önfelszámolás, öneltüntetés helye is.58 Ez érvényesíthető mindkét alkotóra. A Kafka ír fejezet explicite tárja fel, hogy az írás mint „legtisztább tevékenység” kudarcra van ítélve, a transzgenerációs mintákkal való – írás általi – leszámolás lehetetlen: „Franz érezte, sőt egyre határozottabban tudta, hogy őt az írás meg fogja menteni attól, hogy olyan legyen, mint a papa, akit sajnált egész elvesztegetett életéért.”59
Kafka az írástól reméli tehát az apa ránehezedő alakjától és a nemzedékek közötti feszültségektől való megkönnyebbülést. Az írás témája Hermann és az apja szembenállását is érzékelteti: Hermann saját apjának az Íráshoz (Tórához, Talmudhoz) való viszonya ellen lázad. Számára az Írás tanulmányozása elfecsérelt életet jelent, szerinte az apja az evilági, anyagi, egzisztenciális boldogulás helyett a transzcendenssel és a múlttal töltötte idejét.60 A mészáros az írásbeliségnek egy harmadik aspektusát képviseli, ő maga nem ír, de életének, identitásának középpontja az Írás és az ahhoz való viszony, egy igazi hermeneuta, értelmező – ám az interpretáció, a magyarázat végső soron szóbeli műfaj, ami szintén a „zsidó” sztereotip jellemvonásainak egyike.61 Az írás és az Írás szerepe a három egymást követő generáció tagjai közt tehát egészen eltérő, ellentétes viszonyulásokat generál, és ezt az Írás és a nemzedékek, az apa-fiú viszony és a zsidó sorstörténet összefüggésében Hermann fogalmazza meg az első Drága Fiam című fejezetben: „Mert ugyan rossz zsidó vagyok, de apám rémítő példája tett azzá, mégis ismerem annyira az Írást, hogy tudjam, Ábrahám nem volt olyan nagyon jó apa. Akkoriban még minden másként volt, az apák el is adhatták a gyerekeiket, ha éppen úgy adódott a helyzet. De amit Te írtál nekem, pedig azóta már egy hónap is eltelt, de még mindig nem tudtam napirendre térni afölött, hogy engem okolsz mindenért.”62 Az íráshoz való viszony a nagyapa esetében a vallás gyakorlásának, a hitnek identitásmeghatározó szerepét érzékelteti, vele szemben Hermann karriervágya, kereskedő léte és a gyerekkori életkörülmények felülírásának vágya miatt – a felszínen – elutasítja az írást, és az Írást is. Az unokához, Franzhoz pedig a kontrolállatlan írás, az írás önállósodása, automatizmusa tartozik,63 illetve az írásba való menekülés és írás általi önfelszámolás imént kifejtett vonásai. Ám a generációk, írás által is megjelenített ellentétét a Kafka fia megkérdőjelezi, a nemzedéki leszámolás lehetetlen, az apai mintákkal való szembeszegülés csak a felszínen, formailag lehetséges: „A szándék szerint identitásbiztosító »másság« nyelve így egyszerre az iszony és az ismétlődés alakzata”, „a fiú szembefordulása inkább visszaigazolja, mint megszakítja a generációk közötti folytonosságot.”64 Mindezt Az asztali beszéd című fejezet jelenete ábrázolja a legegyértelműbben, megmutatva, hogy a fiú, Anselm is vak arra, hogy felismerje Hermann és a saját tevékenysége közötti lényegi azonosságot.65 Illetve nem mellékes az sem, hogy a Drága Fiam fejezeteiben Hermann maga is íróvá válik. Az írás kitüntetett szerepét érzékelteti, hogy a tér, a város az írás tereként, az írásjelek labirintusaként tűnik fel, „mintha szavakból építették volna”,66 amit a fia jár be hosszú sétái során. A várost pedig a vidékről érkező apa (atya) teremtette, „egyedül építette fel”, mindent magának kellett létrehoznia: „Prágát Kafka maga alkotta meg maga körül. […] Amikor először megérkezett Prágába, még az a város nem létezett. Kafka mondta, hogy legyen. És lőn.”67
Ily módon, a tér által is, vezettetik vissza minden a kezdethez, a teremtő atyához, a logoszhoz, amely aztán az Írásban teresül, s így tartozik össze az apa és a fiú is, elszakíthatatlanul, az írás (a regény) önmegjelenítő-öneltüntető pulzáló terében.
—
1 A tanulmány a Marginalitás, kisebbségiség, alakulástörténet Borbély Szilárd életművében című pozsonyi konferencián (2023. október 24–25.) hangzott el.
2 „Én egy kiegyensúlyozott magyar úr vagyok” Esterházy Péterrel beszélget Vickó Árpád, 2000. augusztus 4. http://www.zetna.org/zek/ folyoiratok/51/esterhazy.html
3 Schein Gábor érvelését elfogadva én is igyekszem a „zsidó” kifejezést zárójelben használni: „Távol akarom tartani magamat mindazon beszédektől, amelyek eleve adottnak és tudottnak tekintik, mit jelent ez a szó, mit jelent, ha valakit »zsidó«-nak neveznek. A modernitással sokféleképpen kapcsolatba hozható asszimiláció korában a »zsidó« úgy válik a rá irányuló tekintet tárgyává, hogy tükörviszonyokban valójában ez a tekintet hozza létre, így a »zsidó«-nak tekintett személy identifikációját megelőzik azok a társadalmi sztereotípiák, amelyek a ráirányuló tekintetnek látást kölcsönöznek. Az identifikáció ebben az esetben mindig projektív természetű, ezért a »zsidó« olyan kettős tükörnek bizonyul, amelyben az is a projekció terében kénytelen színre vinni magát, akit »zsidó«-nak tekintenek, és az is, aki »zsidó«-nak tekint valakit.” Schein Gábor, A „zsidó” Füst Milán Naplójában, Literatura, 37. (2011) 3. sz. 201–215.
4 Borbély Szilárd Kafka fia című művében mindvégig a Kelet-Európa kifejezés szerepel, holott Prágát, Magyarországot, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia, leginkább Közép-Európa részeként szokták számontartani és a közép-európaiság kontextusában tárgyalni. Borbély szóhasználata minden bizonnyal tudatos alkotói döntés. Mélyebb vizsgálódás hiányában, feltételezésem szerint, e döntésben több szempont is szerepet kaphatott: egyrészt, hogy a szerző műveivel nem akart csatlakozni a közép-európaiság politikaés eszmetörténetileg messze vezető, sokféle koncepciót, jelentést megmozgató diskurzusához. Másrészt saját idegenségtapasztalatának kifejezéséhez jobban illettek Kelet-Európa örök, behozhatatlan elmaradottságának, etnikai és nyelvi diverzitásának, mássággal való küzdelmeinek, a történelmi helyzetekből fakadó kiszolgáltatottságának jegyei. S ezek kapcsolódnak azokhoz az identitáskonstrukciókhoz is, amelyeket a szerző a Kafka fiában (zsidóság) és a Nincstelenekben (zsidó, ruszin származás) is megjelenített. Magam a mai földrajzi besorolás szerint, semlegesen a Közép-Európa kifejezést használom, ám szem előtt tartva Borbély fogalomhasználatának eltérését.
5 Valastyán Tamás, Az átírás gesztusai. Kafka-parafrázisok Borbély Szilárd műveiben, Alföld, 2018/11, 92–107.; Kulcsár-Szabó Zoltán, Kafka fia: Borbély Szilárd a világirodalomban, Irodalomtörténet, 2019/3, 274–295. Mindkét írás a regény 2017-es Kafkas Sohn című német nyelvű kiadása nyomán készült: Szilárd Borbély, Kafkas Sohn, Prosa aus dem Nachlass, aus dem Ung. übers., mit Komment. und mit einem Nachw. vers. von Heike Flemming und Lacy Kornitzer, Berlin, Suhrkamp, 2017.
6 Borbély Szilárd, A bolgár kalauz, Magyar Lettre International, 2001. tél, 43. szám https://epa.oszk.hu/00000/00012/00027/borbely.htm
7 Ennek jelentőségét Valastyán Tamás is kiemeli, vö. Valastyán, i. m., 94.
8 Száz Pál, „Nagy és nehéz tudás”, Műút, 81. 2021, 66–73. https://muut.hu/archivum/37875#_ ednref7; Bodrogi Ferenc Máté, Apák és fiúk, Kulter, 2021. október 16. https://www.kulter.hu/2021/10/borbely-szilard-kafka-fia-kritika/
9 Ezeknek, az életműben és a művekben felvetődő viszonyoknak a felsorolását itt teszem meg: Hermann Kafka–Franz Kafka életrajzi és fiktív vonatkozásában is, Kafka– ismeretlen, törvénytelen fia, Anselm K és az apja, Borbély Szilárd–Franz Kafka mint írói apa-fiú viszony, az elbeszélő és a regénybeli Kafka, Borbély Szilárd – Borbély Mihály, a Nincstelenek elbeszélője és a regénybeli apafigura.
10 Borbély Szilárd, Kafka fia, Budapest, Jelenkor Kiadó, 2021. 11. (Továbbiakban: Kafka fia, oldalszám.)
11 A név kérdését, problematikusságát és ennek szerzői gyökerét Az igazi nevem nem ismerem (már címében is jelzésértékű) interjú feltárja: apja feltételezett törvénytelen származásáról Borbély a következőt mondja: „A zsidó család nevét sem tudom, ugyanis a család Trianon után települt Magyarországra. Az ő családnevük is magyarosítás eredménye volt, azt hiszem, és előtörténetükről nem tudok semmit. Ez így kicsit furcsán, költőien hangzik, de az igazi nevem nem ismerem.” Lucie Szymanowská, Kiss Szemán Róbert, Az igazi nevem nem ismerem, Szombat. Zsidó politikai és kulturális folyóirat, 2009. február 19. https://www.szombat.org/hirek-lapszemle/1035-az-igazi-nevem-nem-ismerem (utolsó megtekintés: 2024. 02. 28.) Az interjú megjelent: Borbély Szilárd, Egy gyilkosság mellékszálai, Vigilia, Bp., 2008, 88–102. Az idézett részlet Uo., 90.
12 Száz, i. m., 67.
13 Ld. Kafka és az utcák című fejezetet = Kafka fia, különösen 14–15.
14 Derrida nyomán hozzátehetjük, hogy a név eleve valami helyett áll, egy hiányt fed el, nemcsak túléli viselőjét a jövőben, hanem már élete folyamán megél nélküle, leválik róla, ahányszor csak egy megnevezés vagy megszólítás során elhangzik. Amikor maga a dolog, jelenség, személy már nincs (nem lehet) jelen, csak az emlékét és a nevét, a névben rejlő emléket őrizzük. Vö. Jacques Derrida: A mémoires művészete = J. D., Mémoires Paul de Man számára, ford., Simon Vanda, [Budapest], Jószöveg Műhely Kiadó, 1998. 63–64. A Kafka név kiüresítéséről vö. Fajt Anita, „A szöveg itt megszakad.” Borbély Szilárd Kafka fia című befejezetlen regényéről, Pannon Tükör, 2022/1, 90–92.
15 Kafka fia, 16.
16 „mert a papa leginkább a Talmudról szeretett gondolkodni, ez megvigasztalta és elterelte a gondolatait. A sakter pedig kérdezte és itta a szavait, amíg a borjú vérét beitta a föld és a szennyvízelvezető vályú. A papa az írásban élt, minden más alig ért el hozzá. Amíg az írást magyarázta a sakternek, felbontották az állatot, megvizsgálták a zsigereket is, hogy nem hibás-e az állat.” Uo., 65.
17 Uo., 107.
18 Feleségével közösen: Alexander Mitscherlich – Margarete Mitscherlich, Die Unfähigkeit zu trauern. Grundlagen kollektiven Verhaltens, München, R. Piper & Co. Verlag, 1967. Magyarul: Alexander és Margarete Mitscherlich, A gyászolásra képtelenül. A közösségi viselkedés alapjai, ford. Huszár Ágnes, Budapest, Múlt és Jövő Alapítvány, 2014.
19 Alexander Mitscherlich, A láthatatlan apa, ford. Schulz Katalin, Café Bábel, 15(2006) 53. sz.,
55–66. (Németül: Alexander Mitscherlich, Auf dem Weg zur vaterlosen Gesellschaft. Ideen zur Sozialpsychologie, 1963.)
20 Mitscherlich elgondolásában a korai életszakaszokhoz tartozó mágikus tapasztalásmód továbbélése teszi lehetővé, hogy a társadalom patriarchális struktúraelemei „természetes” rendezőelvként működjenek. Vö. Mitscherlich, A láthatatlan apa, i. m., 59.
21 Vö. Uo., 59.
22 Uo., 60.
23 Vö. Uo., 57.
24 Borbély Szilárd, Gyerekkor falun = B. Sz., Árnyképrajzoló. Körülírások, Pozsony, Kalligram, 2008, 111. A folytatásban e lázítás működéséről. „A fiúk korú verőlegények agyabugyálták el az apák korú akadékoskodókat, ha az államosításról, a vallásfelekezetek, az egyház elleni támadásról, a kolhozosításról, az évszázados rend felfordításáról, az értékek elpusztításáról volt szó.” Ua.
25 Az autofikció fogalom „feltalálója”, Serge Doubrovsky igen hasonló módon vezette be a fogalmat, amikor Fils (1977) című regényének hátsó borítóján meghatározta regényének műfaját: „kizarólag valós cselekményeken alapuló fikció, vagy ha úgy tetszik, autofikció”. Serge Doubrovsky, Fils, Paris, Éditions Galilée, 1977.
26 Például: Fajt, i. m.; Kulcsár-Szabó, i. m.
27 Kulcsár-Szabó Zoltán a két alkotó közötti rokonság kialakulásának gyökereit azoknak a kiadványoknak paratextusaihoz köti, amelyek a szocializmus idején „polgári”, „dekadens”,
„kelet-európai”, „zsidó” irodalomként vezették be Kafka műveit, és amelyekkel Borbély még gyermekkorában találkozott. „Itt tehát – ezúttal kissé enyhítve is az ödipális mintázaton – egy társadalmi-politika gyakorlat perspektívájából tárulkozik fel a Borbély és Kafka közötti rokonság, amely ezen a ponton az elbeszélő identitásának megsokszorozását mélyíti el.” Kulcsár-Szabó, i. m., 287. Borbély Szilárd részletesen beszélt Kafkával való kamaszkori találkozásáról és Kafka jelentőségéről a már idézett Az igazi nevem nem ismerem című interjúban (ld. 10. lábjegyzet).
28 „rájöttem, hogy az írás csak akkor menthet meg engem, ha történeteket fogok mesélni. Számomra csupán akkor van értelme a szavaknak, ha megvédhetnek az élettől, és csak akkor tudnak megvédeni az élettől, ha történetekké tudom őket összefűzni, méghozzá olyan történetekké, amelyek eltüntetik az én saját nyomaimat, amelyek a szavak között utánam ott maradhatnának.” Kafka a rabbinál, Kafka fia, 42.
29 „Méghozzá az eltüntetés, megsemmisítés ellenében vonatkoztatja önnön teremtőerejét Borbély a kafkai textusok világára, miközben éppen ezáltal tűnik el az ő lírai énjeinek hangja, tónusa, írott jelekbe foglalt létmódja. S ami létrejön, azt a valami mást, azt éppenséggel e hiány táplálja. Ily módon a Borbély Szilárd műveiben fellelhető Kafka-átírások szövegszerű vagy hangban feléledt létének alapja a megsemmisítő halál. Mindez nem esetleges. Éppen a Kafka-olvasás, vagy a kafkai világhoz való kapcsolódás kívánja meg, szinte szükségszerûen, valamiféle hiány-effektusra való ráhangolódás dramaturgiáját. »Minden írás a semmibe vezet, ezt soha ne feledje« – mondja a Kafkas Sohnban [Kafka fia] a rabbi Anselm Kafkának, vagyis Franz Kafkának, akit a hiány mint a jövő genocidiális megrablása, a jelen életközege és az írás lehetőségfeltétele egyként jellemez.” Valastyán, i. m., .
30 Kafka fia, 45.
31 Schein Gábor, Egy történet jele, BUKSZ, 1998/4, 406–416. https://epa.oszk.hu/00000/00015/00012/06sche.htm A tárgyalt konferenciakötet: A határ és a határolt. Töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról, szerk. Török Petra, Bp., Országos Rabbiképző Intézet Yahalom Zsidó Művelődéstörténeti Kutatócsoportja, 1997.
32 „a zsidóság fogalmának jelentése a kiegyezés kora után eltelt évtizedek során nagymértékben módosult. Azokban a vitákban, amelyek a mai beszédeket is akarva-akaratlanul meghatározzák, e fogalom irodalmi művekhez rendelve valamiféle temperamentumot, szellemiséget, történeti tapasztalatot fed. Ám e temperamentum természetét azok, akik e tárgyban megnyilatkoztak, ugyanúgy »mi a…? « szerkezetű, definíciót igénylő kérdésekkel kísérelték meg megközelíteni, mint azok, akik a magyarság immanens tartalmait kutatták.” Schein, i. m.
33 Uo.
34 Uo.
35 Uo.
36 Uo.
37 Uo.
38 Vö. Schein Gábor–Szűcs Teri, Előszó = „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban, szerk. Schein Gábor, Szűcs Teri, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 7.
39 Fenyves Katalin, Zsidó önreprezentáció, személyes irodalom, történelem, Források és forráskritikai megjegyzések a zsidó önábrázolás tanulmányozásához, Sic Itur ad Astra, 2009, 20 évf. 59. 73–98.
40 Uo., 79.
41 Vö. Uo., 94.
42 Schein–Szűcs, i. m., 7.
43 „Tudjátok, mi megvetettek vagyunk. Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden faluban utálnak.” Borbély Szilárd, Nincstelenek, Budapest, Kalligram, 2013, 53. (Továbbiakban: Nincstelenek, oldalszám.)
44 „Nem szoktuk kimondani otthon, hogy zsidó. Apám sose ejti ki. Anyám se. Félnek ettől a szótól. A zsidó szót nem lehet kimondani.” Uo., 101.
45 Az elbeszélőt és testvérét a deportált zsidó gyerekek gúnyneveivel – Goga és Majom – csúfolják, s ők tehetetlenül tűrik ezt, ezáltal megismétlődik a kirekesztés, az 1944-es deportálás eseménye.
46 Szűcs Teri, A fájdalmas és az ellenálló anya „Zsidó” identitáskép a Nincstelenekben, Studia Litteraria 2016/1–2. 223–229.
47 Hogyan lettem áruló? És ők miért lettek áldozatok? Nekem miért nincsenek emlékeim? Mire is emlékszem valóban? Vagy kinek az emlékeire emlékszem? A sajátjaimra vagy a szüleimére? Amikor ezeket a kérdéseket feltettem, már régóta tudtam, hogy migráns vagyok. Kulturális migráns, akinek el kell tüntetnie az árulkodó nyomokat, amelyek a múltja felé vezetnek. Az első generációs migránsok mindent megtesznek, hogy elfelejtsék a múltat, a közeget, a nyelvet, a helyet, amelyet elhagynak, és amelyet el kell felejteniük ahhoz, hogy sikeres migránsok lehessenek. […] A sikeres kulturális migráció érdekében nálunk, dzsentri hazánkban nem elég elhagyni, el is kell árulni a falut, a paraszti világot, mert nem szalonképes.” Borbély Szilárd, Egy elveszett nyelv, Élet és Irodalom, 57 (2013) július 5., 13. https://www.es.hu/cikk/2013-07-05/borbely-szilard/egyelveszett-nyelv.html
48 „Én nem látom, miért kellene őket nekünk sajnálni, dohogott ilyenkor, csak hogy ellentmondjon a feleségének. „Csak mert olyan áttetszőek. Olyanok, mint az ég. Mindenütt ott vannak, de sehol sincsenek otthon”, válaszolta Julie. „De hát zsidók, nem gondolod”, volt Hermann válasza. „Na és te, Hermann”, kérdezett vissza Julie, amit egyébként Hermann sose vett jó néven. „Én Kafka vagyok”, és néhányszor felcsapott, majd súlyosan visszaejtett karjaival jelezte, hogy a maga részéről lezárta a vitát.” Kafka fia, 129 „Az üzletben is minden goj volt, noha Hermann felerészben mindig zsidókat alkalmazott, de felerészben olyanokat, akik nem látszottak zsidóknak, mert nem is voltak azok. Az általa alkalmazott zsidóktól is megkövetelte persze, hogy ne látsszanak zsidóknak, semmi pajesz, semmi hajlongás, semmi, ami az úri közönséget azokra a megvetett zsidó szokásokra emlékeztette volna. Uo., 150. „Ahogy a zsidókat is megveti, amiért nem tudnak évezredek óta leszokni erről a kellemetlen szokásukról, olyanok, mint az ő apja, mondta egyszer Hermann, akit utált, mert az apja volt és számtalan gyereket nemzett, de egyiket sem tudta eltartani, sem eleget adni neki, hogy legalább a gyomra ne korogjon folyton, mondta Hermann.” Uo., 151
49 Uo., 134.
50 „Franz nem értette, hogy az apja miért szidja a zsidókat, és főként miért tesz úgy, mintha ő nem volna az. A rabbi azonban kétségtelenül az volt, akinek kinézett. És ez bizalmat keltett Kafkában, aki maga is úgy nézett ki, hogy nem hasonlított arra, aki valójában volna.” Uo., 41.
51 Vö. Uo., 107–108. „Anselm K. mindezt a szavakba öntött ellenmérget azonban olyan mennyiségben és dózisban kapta gyerekkora, majd fiatalkora és – a körülmények szerencsétlen összjátékaképpen – férfikora során, hogy az ellenméreg méreggé vált, és egyre nagyobb érdeklődés támadt benne a nagyapa iránt, a zsidós viselkedésnek eme riasztó helyett immár vonzóvá vált példája iránt. Hermann zsidók iránti mély ellenszenvét, ahogy később ezt megsejtette Anselm K., vélhetőleg az a gyanú okozta, hogy Hermann nem volt benne biztos, vajon valóban saját névadó apja volt-e a nemzőapja.” Uo., 153.
52 „Tudjátok, mi megvetettek vagyunk. Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden faluban utálnak.” Nincstelenek, 53. „Nem szoktuk kimondani otthon, hogy zsidó. Apám sose ejti ki. Anyám se. Félnek ettől a szótól. A zsidó szót nem lehet kimondani.” Uo., 101.
53 A regény alcíme: Már elment a Mesijás?
54 Franz Kafka, Levél apámhoz, ford Szabó Ede, Budapest, Noran, 2003, 88–89.
55 Kafka fia, 40.
56 Uo., 41–42.
57 „A kérdés az apa kapcsán nem az, hogy váljunk tőle függetlenné (ödipális kérdés), sokkal inkább az, hogyan leljünk utat ott, ahol ő nem talált.” Ezért az írás: „[d]eterritorializálni Ödipuszt a világban, nem pedig reterritorializálódni Ödipuszon és a családban.” Gilles Deleuze – Félix Guattari, Kafka. A kisebbségi irodalomért, ford. Karácsonyi Judit, Budapest, Qadmon Kiadó, 2009, 21; 22.
58 Vö. Valastyán, i. m., 96.
59 Kafka fia, 54. A fejezet egymással szembesíthető részletei: „Az írás a legtisztább tevékenység, amelyet az ember annak érdekében végezhet, hogy megszabaduljon a saját súlyától, amely oly módon nehezedik rá, hogy az idő teltével maga alá temetné. Tévedéseitől, az önmagáról alkotott hibás képtől, amely egyre jobban gúzsba köti, ólomsúllyal nehezedik rá minden valaha kiejtett, minden elszállt szava, rogyadozni kezd ez alatt a teher alatt, amit a saját élet luxusa jelent, jegyezte fel Kafka, telve azokkal a kételyekkel és hazugságokkal, amelyek miatt az egyik nemzedéket gyanútlanul váltja fel a következő nemzedék.” Uo., 55–56. „Kafka hamar elhatározta, hogy az írás fogja őt megmenteni mindattól, amivel a papa egész életében nem tudott megküzdeni, és miközben olyan büszke volt mindarra, amit elért, ahogy mondani szerette, magától, egyedül, minden segítség nélkül, Franz érezte, sőt egyre határozottabban tudta, hogy őt az írás meg fogja menteni attól, hogy olyan legyen, mint a papa, akit sajnált egész elvesztegetett életéért.” Uo., 54.
60 „mert a papa leginkább a Talmudról szeretett gondolkodni, ez megvigasztalta és elterelte a gondolatait. A sakter pedig kérdezte és itta a szavait, amíg a borjú vérét beitta a föld és a szennyvízelvezető vályú. A papa az írásban élt, minden más alig ért el hozzá. Amíg az írást magyarázta a sakternek, felbontották az állatot…” Uo., 65.
61 „Hermannból hiányzott minden zsidós. Leginkább a szavakban való spekulálás hiányzott, az állandó variálás, hogy: ha így nézzük, akkor igen, de ha meg amúgy, akkor mégsem. A szavak állandó mérlegelése és latolgatása, a szőrszálhasogatás, hogy: itt azért volna egy árnyalati jelentés, amelyet még nem értünk egész pontosan, de valahogy ki kellene bontani a szavakból. Ennek a fajta lankadatlan és alapvetően céltalan gondolkodásnak még a nyoma is hiányzott belőle.” Uo., 150. „Na ez idegesítette Hermannt, hogy ha ezek a zsidók úgysem hagyják magukat meggyőzni, akkor meg minek állnak le spekulálni. Egyik sem alkalmas arra, hogy bármit belásson, csak az időt szeretik húzni, csak a spekulálást szeretik, a szavakon való lovagolást, na, azt szeretik, amit ő pedig szívéből utál és megvet. Ahogy a zsidókat is megveti, amiért nem tudnak évezredek óta leszokni erről a kellemetlen szokásukról, olyanok, mint az ő apja, mondta egyszer Hermann, akit utált, mert az apja volt és számtalan gyereket nemzett, de egyiket sem tudta eltartani, sem eleget adni neki, hogy legalább a gyomra ne korogjon folyton, mondta Hermann.” Uo., 151.
62 Uo., 67.
63 „A történet Franz számára, amikor ír, sohasem kiszámítható. Nem ismeri, csak homályosan az irányát. Ezért teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát minden alkalommal. Maga is izgalommal figyeli, mi fog történni alakjaival.” Uo., 46 –47.
64 Száz, i. m., Kulcsár-Szabó, i. m., 288.
65 „Anselm ugyanis kényszeresen rögzítette írás által az őt körülvevő világot, és mivel kicsit ostobának és együgyűnek, a felnőttek világához felnőni képtelen gyereknek érezte magát mindenkor, ezért az írás által remélte megérteni a körülötte történő, számára immár soha át nem tekinthető, fel nem fogható dolgok világát. Anselm sosem gondolt arra, és bizonyára vissza is utasította volna a feltételezett párhuzamot, hogy az általa művelt, mániákus szokás és Hermann asztali beszédei, amelyek csapongóak voltak, és célratörő, végletekig racionálisnak mondható lényétől teljességgel idegenek, hogy e két szokás között volna valami titkos és bensőséges kapocs.” Uo., 153–154.
66 Uo., 34.
67 Uo., 15.