András László versei

Mandy Kerr felvétele

Öregasszonyok bánata

Mi szültük ezt a világot
puha, meleg kezünk
hideg, száraz avarban,
mivé lett, mivé lett,
mivé tették
a fiak és a lányok,
mivé lettek ők is,
a gyermekek,
az ifjak,
a reménységünk,
akik majd másképp bánnak
egymással,
másképp bánnak velünk
és másképp bánnak a világgal.

Mi csak megszültük,
csak simogattuk,
dédelgettük, csitítottuk,
mi csak dúdoltunk neki,
csak ringattuk.
Emlékszünk rá, milyen volt,
puha, meleg, lüktető, sima,
kemény, hideg, rücskös, és csikorog.
Mi pedig már nem tudunk
másikat szülni,
elapadt a világ patakja,
éles kövek kiszáradt mederben.

Felérni enyhén emelkedő
úton a domb tetejére,
zihálni még egy darabig,
sípolva-hörögve,
és körülnézni onnan,
belátni az egész világot:
Ez ilyen.
Ez ilyen.
Ez ilyen.
Minden idő letelik.

Kép és idő

Jóllakatjuk a szemünket, eltelítjük,
csordultig megtöltjük látvánnyal, hogy a majd
lecsukódó szemhéjaink belső falán újra
megjelenjenek ezek a képek, immár
szabadulhatatlanul. De megszabadít
tőlük az idő, elkopnak, ahogyan a
bőrről lekopik a nyár színe. És majd csak
évtizedekkel, vagy egy élettel később
bukkannak fel ismeretlen mélységből a
képek újra a szemhéjak belső falán,
és hitetlenkedve nézzük, és nem értjük,
honnan és hogyan, és ha mégis megsejtjük,
lemossák majd a könnyek.

András László (1966, Budapest)