Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája

Sven Beyersdorff felvétele

ALZSBETKA

Hattyútánc

Tegnap az ebédszünetben megkérdeztem Éva tanító nénitől, mi az a kurva. Az addig kedvesen mosolygó pici arca hirtelen elfehéredett, apró sötét madárszemei sárga villámokat szórtak, megfeszített hosszú vékony hattyúnyakán felborzolta rövid fehér tollait.

Hol hallottad ezt, hol hallottad, ismételgette idegesen a kérdést, éles karmú sötét úszólába szegecses bilincsként szorította a jobb bokámat, miközben magasba emelt bal szárnyának hosszú fehér tollai ezernyi éles késként meredtek felém. A rémülettől sírva fakadva elárultam neki, hogy anyukám szerint az apukámnak van egy kurvája, amiről én el sem tudom képzelni, mi is lehet. Kerestem a könyvtári lexikonokban is a szó jelentését, de persze nem találtam, aztán a Marika nénit is faggattam, mire neki sürgős pakolhatnékja támadt a romantikus női irodalom részlegen. Lajos, a bátyám katona, s bár tudom, hogy írhattam volna neki levelet, de nem volt kedvem hetekig várni a válaszára. Éva néni hatalmas árnyként fölém kerekedett, akkora én már a földön összekuporodva zokogtam, két karommal védtem az arcom fenyegető szárnycsapásaitól, nem értettem, miért haragudott meg rám ennyire, mire ő sziszegő, fújtató hattyúhangon csak annyit mondott, szerencsém, hogy a Gyula lánya vagyok, máskülönben kegyetlenül felpofozna. Két fehér szárnyát megfeszítette, lassan felpumpálta azokat, futni kezdett, majd izmos fekete lábaival elrúgta magát a földtől, és hatalmas madárteste a magasba emelkedett. Nyílszerű alakja felszántotta a napsütötte eget. Dühének fagyos szele megrázta a fák lombjait. A közeli eperfa reszketve dobta el éretlen terméseit.

Hát még egy tanár is kikerüli a választ, mikor kérdezem, szipogtam magamban csalódottan, és miközben láthatatlanná tévő köpenyemet magamra öltöttem, megértettem, hogy a „ha bármi kérdésetek van, forduljatok hozzám bizalommal” is csak egy a felnőttek hatalmas hazugságai közül.

A Liliom utca végén már látni lehetett a házunkat, élénk téglavörös cserepei fakó szürkévé változtak, ahogy rájuk néztem. Rácsos fehér kerítése tömör erődfallá vastagodott, anya szelíd tearózsái méteres tüskéikkel védték előlem a kapuajtó kilincsét. Talán be sem engednek többé, gondoltam, talán be sem mennék többé, tettem hozzá dacosan, és az erdő irányába indultam tovább. Csillogó ökörnyálból szőtt varázsköpenyemben én voltam a nap fák lombjain áttörő fénysugara, mozaikpadló az erdei katedrálisban, a nyárutóban megfáradt, utolsó sóhajában végleg elhaló földre hulló sárga falevél.

Hogy vagy, kérdezte az öreg nyárfa, alsó ágai egyikével óvatosan leemelte nehéz iskolatáskámat. Most már jól, válaszoltam neki, és megöleltem, repedezett, meleg kérgévé változtam azonnal. Pihenj meg árnyékomban, invitált, leveleiből puha ülőhelyet készített nekem. Csak miután megebédelt, hiszen még biztosan nem evett semmit sem, szólalt meg a földiszeder, indás karjaival ágai alá húzta két tenyerem, majd édes gyümölccsel töltötte meg azokat.

Gyere velem bújócskázni, hívogatott játékra egy vidám őzgida, s egy pillanattal később már magam is pajkos őzként ugráltam egyik bokorból a másikba, mígnem teljesen elveszítettük egymást. Hol vagy, hívtam, hová bújtál, kerestem, de a gida már nem válaszolt, s én teljesen egyedül maradtam a Vág partján. Mikor jobb melső lábammal az üres homokos parti fövenyre léptem, magam is apró kis homokszemmé változtam hirtelen.

A távolból furcsa hang törte meg a csendet, fájdalmas trombitaszó, hatalmas szárnyak suhogása visszhangott az erdő fölül. A falu irányából két hattyú érkezett, sípolva, egymást keresve szálltak le a vízen. A Vág arany táncparketté változott alattuk, a folyó fölé lógó faágak hatalmas báltermi kristálycsillárokként ragyogtak, ahogy ők hosszú nyakukat összefonva fájdalmasan szép keringőbe kezdtek.

Én addig a pillanatig nem sejtettem, hogy a hattyúk tudnak sírni, s hogy az egyik végtelen fájdalmába a másik is bele tud pusztulni. S bár még kicsi voltam a magam nyolc évével, de a vízen sírva táncoló fehér madárpárt nézve azt is megértettem, hogy ilyen lehet az igaz szerelem. Az, amely miatt érdemes élni, és az, amelybe bele is lehet pusztulni teljesen.

A két madár lassan megnyugodott, hosszú csőreikkel gondosan megigazgatták egymás tollait. A part felé úsztak, majd ahogy kiléptek, az úszólábak hirtelen cipőkké, nagy fehér szárnyaik két egymástól búcsúzó és a másikét nehezen eresztő kézzé változtak.

A lenyugvó nap fényétől hunyorogva bámultam a két távolodó emberalak után. A fák lombjai zavartan néztek félre, ahogy két különböző irányban kisétáltak az erdőből. Lépteik nyomán a föld fájdalmasan megremegett. Éva tanító néni hosszú barna fürtjeibe belekapott a folyó felől érkező hűvös esti szél. Apukám közeledtét látva anyu tearózsái fonnyadtan hulltak a földre, majd elengedték a kapuajtó tüskés fekete kilincsét.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/11-es lapszámában

A teljes lapszám elérhető a Madách Egyesület honlapján.

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Legutóbbi könyve a 2024-ben megjelent rövidprózákat tartalmazó Helé. Családjával együtt Nyárasdon él.