Terek, tájak, otthonok – Kurucz Anikó beszámolója az Irodalmi Szemle győri lapbemutatójáról
Fotók: Perjés Dorottya, Lévai Ferenc
2025. november 17-én a győri Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Könyvtárában került sor az Irodalmi Szemle lapbemutatójára. Plonicky Tamás (az Irodalmi Szemle online felületének szerkesztője, író) kérdezte Gubis Éva prózaírót (Más halak, 2023), Juhász Tibor írót, költőt, szerkesztőt (Ez nem az a környék, 2015; Salgó blues, 2018; Amire telik, 2021), illetve Takács Nándor költőt, szerkesztőt (Kolónia, 2014; Rádiócsend, 2024) többek között a laphoz fűződő viszonyukról, a magyarországi folyóirat-kultúra aktuális helyzetéről és jövőjéről. Emellett az est olyan hívószavakkal tematizálódott, mint a határátlépés, a tehetséggondozás, a figyelem poétikája, a térelmélet és a tájfilozófia. A saját munkásságra és alkotói gyakorlatra vonatkozó kérdéseket a szerzők felolvasásai követték.
Gubis Éva 2020-ban publikált először az Irodalmi Szemlében, s bár nem ez volt az első megjelent írása, elmondása szerint az „otthoniak” ennek a megjelenésnek tulajdonították a legnagyobb jelentőséget a folyóiratnak a határon túli magyarság kultúrájában (is) betöltött funkciója, státusza, ikonikus jellege miatt. Juhász Tibor Mizser Attilán (a Palócföld, illetve a Szemle korábbi főszerkesztője), Takács Nándor pedig Németh Zoltánon (költő, irodalomtörténész, a Szemle jelenlegi szerkesztője) keresztül került kapcsolatba a lappal.
A következő körkérdés a folyóirat-kultúra jelenlegi helyzetére vonatkozott. Ez a lapbemutatókon vagy interjúk alkalmával rendszerint elhangzó kérdés – úgy tűnik – folyamatosan aktuálisnak bizonyul. Az irodalmi intézményrendszer financiális működési kritériumaira, gazdasági feltételezettségére, valamint a mediális átrendeződésre, az olvasói szokások átalakulására, az online térhódításra vonatkozó reflexiók visszatérőek az erről szóló diskurzusban, a szerzők emellett érintették a nyomtatott lét még mindig érzékelhetően nagyobb presztízsét, valamint a nyilvánosság szerkezetének konstans, természetes átrendeződését. Ennek következtében pedig a számvetés szükségességét az olvasóval való találkozás megváltozott lehetőségeiről.
A könyvtárgyként is funkcionáló printformátumra tett megjegyzéseken túl – amelyek a kultúra anyagiságából is adódó jelentésteremtésre vonatkoztak – Juhász Tibor hangsúlyozta azt is, hogy az írás folyamatát a saját versek különböző tipográfiával kinyomtatott változatai segítik, hiszen ezek egyfajta távolságot hoznak létre a szövegtől, s más szögből segítenek rálátni a készülő műre. Ilyen módon a „testet adás” perspektívatágító vagy éppen -szűkítő funkciója is szóba került. (Ezzel kapcsolatban érdekes adalék, hogy Juhász Tibor kézzel írott verseket küldött először a Palócföldbe, Mizser Attilának.)
Felvetődött egy olyan dilemma, amely a folyóiratkultúra hagyományosnak mondható organizáló működésére vonatkozott: az irodalmi hagyományba való bekapcsol(ód)ást elősegítő funkció vajon az online irodalmi tér sajátjának is mondható-e? Azaz a kultúraközvetítés milyen gyakorlatai jellemzik ezt a közeget? Takács Nándor utalt arra, hogy az online szereplés az alkotói oldalról nyilvánvalóan a megnyilatkozás szélesebb terepét jelenti, befogadói szempontból pedig a kulturális javakhoz való hozzáférés demokratizálódását, ugyanakkor az online lét folyamatosságának megvan az esszenciavesztési vagy dezorientációs veszélye: egész egyszerűen ebben a telítettségben nehezebb tájékozódni, naprakésznek lenni, tendenciákat kitapintani…
A határátlépés mindenkor erős vonzáskörzetű fogalomnak, hívószónak minősül, mert könnyen egybegyűjti a (kon)textuális és szimbolikus allúziókat. Gubis Éva esetében ez nyilván a Szlovákia és Magyarország közötti átkelést (is) jelenti a szó szoros értelmében. Az ipolysági származású író középiskolai és egyetemi tanulmányait Magyarországon végezte, s jelenleg Kecskeméten él. A visszaemlékezések sorában kedves mementó volt annak felidézése, hogy bár a határ mellől származik, tehát nem kellett sokat utaznia, de ennek ellenére sokszor megtapasztalta a határátkelés misztikus dimenziókba transzportáló vízióját. A kisebbségi identitás megélése, az ezzel kapcsolatos érzelmi és intellektuális viszonyulások ezúttal nem kerültek szóba hosszan, de Takács Nándor is felidézte egy vajdasági és egy pozsonyi utazását, s az otthonlevés témáját. Juhász Tibor határátlépése/úton levése a miskolci Lyukóvölgyhöz, Közép-Európa talán legnagyobb szegregátumához kötődik. A szerző rendszeresen jár oda figyelni, beszélgetni, gyűjteni. A társadalmi érzékenység, a hangot adás szándéka (a referenciális és fiktív elemek természetes keverésével), a lírai nyelv konvencionális eszközeinek minimalizálására, az alulstilizált, depoetikus nyelvhasználatra irányította a figyelmét. Míg Juhász Tibornál az irodalom és szociológia közötti átjárók kérdésköre (ennek megidézése apropóján pedig a Tar Sándor-életmű) artikulálódott, addig Takács Nándornál egy másik diskurzus, a biológiai kapcsolódott be az irodalmiba. Pontosabban, bizonyos értelemben fordítva: bár gyermekkorától fogva jelen volt a többirányú érdeklődés, az eredetileg evolúcióbiológusként diplomázó költő később végezte el a magyar szakot. A diskurzusváltás valójában diskurzusközöttiség, amely nem hagyja érintetlenül a tapasztalást, s a gondolkodást sem. Juhász Tibor szociografikus szövegeiben a társadalom peremén létező emberire, a marginálisra, Takács Nándor költészetében pedig a természetre, a tájban levő emberre fordított optika sejlett fel. Valahogy önkéntelenül is felelt egymásra a kétfajta nyelv, látószög. Érdekes módon mindkét szerző említette a nyelvtalálás útjait – Juhász Tibor a szegregátumban élőkkel való találkozás, Takács Nándor a tanítás apropóján. Az optikain túl egyfajta füleléspoétika kontúrjai is kirajzolódtak: Takács Nándor felidézte, hogy költészete kapcsán Marno János a kötet (Rádiócsend) kísérő szövegében transzcendens fülről beszélt, a versírást imabeszéd-gyakorlatként meghatározva. Ehhez kapcsolódva aztán a tudomány és a vallásosság egymást nem kizáró dimenziónak együttesére is reflektált olyan módon, hogy megerősítette: a szakrális fogékonyság, a transzcendens iránti nyitottság – vallásosságtól függetlenül – valóban érzékelhető a szövegeiben.
Gubis Éva Más halak című novelláskötete 2023-ban jelent meg. Ebből olvasott fel egy részletet az este folyamán. A kötet poétikája, nyelvezete, illetve tágabb értelemben alkotói gyakorlata kapcsán Szvoren Edinát említette. Gubis Éva magyar-finn szakon végzett, így az ő esetében a határátlépés a finn kultúrával való találkozást is jelenti. Mesélt arról, hogy a finn nyelv hogyan hatott írói gyakorlatára, a szöveggel való bánásmódra, játékra, illetve szakdolgozatának apropóján szóba került, hogy a finn Petri Tamminen minimalista prózája, a humor és a tömörség szövegszervező struktúrái és a finn gyermekirodalom is meghatározó forrásai közé tartoznak.
A szerkesztést több ízben is szóba hozó Plonicky Tamás a tehetséggondozás lehetőségeiről és felelősségéről kérdezte a szerzőket: Gubis Éva az irodalmi táborok alkotást ösztönző erejéről beszélt, arról, hogy a közös gondolkodás, a műhelyviták intenzív szellemi légköre miként válik inspirációs forrássá az írói praxisban. Kifejtette, hogy ugyan van, akinek ez nem való vagy akinek az interakciókon alapuló alkotómunka nem szükséges, számára viszont valójában ez az írás feltételrendszeréhez tartozik. Egy másik taxonómia is elhangzott az este folyamán: kétféle ember van, az egyik figyeli pl. a metrón, a mozgólépcsőn a szembejövők arcát, a másik magába mélyed. (Nyilván a saját világra vonatkoztatás mindkét esetben megtörténik.) Gubis Éva elmondása szerint ő az első csoportba tartozik. S ez a fajta folyamatosan figyelő, analizáló attitűd a prózájában is érvényesül.
Takács Nándor és Juhász Tibor pedig – szerkesztők lévén – a „másik oldalra”, a mentori aktus működésmódjára reflektáltak: Juhász Tibor plasztikus képpel fejezte ki a vedlés állapotát, azt a folyamatos mozgást, átmenetiséget, amikor a szöveg lehámozza magáról a lefejthetőt. Azt is mondhatnánk, hogy a vedlés alkímiájában segédkező, kísérő személy az a bizonyos szerkesztő. Ezzel összefüggésben a hallgatóság felől érkező kérdések egyike is az író életkorára vonatkozott, arra, hogy mikor „nem késő” még az irodalmi hagyományba való (be)kapcsolódási szándékkal jelentkezni. A szerkesztők beszámoltak a pályakezdés többnyire szokásos évtizedeiről, de hozzátették, hogy általánosságban természetesen nem fogalmazható meg ilyen kitétel vagy kritérium.
Ami a jövőbeni terveket illeti, Gubis Éva anyai tapasztalatairól ír, Takács Nándor Bakonyikum munkacímet viselő könyvét tervezi, Juhász Tibor pedig a Lyukóvölgyről szóló szövegeinek kötetté formálásán dolgozik.
Takács Nándor saját lírájával összefüggésben utalt a kultúratudomány téri fordulatára. Ez a téri aspektus pedig az est folyamán több értelemben is újra előkerült. A publikálás esélyeinek latolgatásakor vagy az irodalmi nyilvánosság kapcsán érintett hálózatosodás is egy sajátságos teret hoz létre, s amint elhangzott, hogy egy lapszám kompozíciója is „megszerkeszti magát”, úgy kerültek a meghívott szerzők gondolatfutamai, a felolvasott versek és a prózarészlet is valamiféle – számos hasonló vonatkozással bíró – közös térbe. Hogy ez nemcsak a beszámolót író irodalmár recenzens mintakeresési vágyából születő meglátás, azt az is bizonyítja, hogy a beszélgetés rezonanciái, hullámverései folytatódtak a hét folyamán a szemináriumi órákon is. Valódi dialógus tanúi lehettünk érzékeny egymáshoz kapcsolódásokkal, figyelmes jelenléttel, s párbeszédbe lépő szövegekkel. Jó volt lenni ebben a térben.
Kurucz Anikó (1983, Ajka)
A Pécsi Tudományegyetemen szerzett magyar-orosz szakos diplomát, majd a komáromi Selye János Egyetemen doktorált 2019-ben. 2022-től a győri Széchenyi István Egyetem adjunktusa. Két könyve jelent meg: Fellobbant horizontok (Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2021) és Hang, szó, személy (Budapest, L’Harmattan, 2022). Elsősorban irodalom- és kultúratudományi kérdésekkel foglalkozik. Tíz éve él Felvidéken.