Bódis Attila versei

Alagi Mihály felvétele

Képzelt beteg

Légváraimat viharfelhőkből formáztam.
Tartóoszlopai villámok voltak.
A csarnokban koponyahegyek jelezték
Birodalmak bukását.
Fák bábel-magasodtak köztük, melyekről
Halálos kórok gyógyító gyümölcsei lógtak.
Tánc, siratóének és lelkek szövetkabátjának
Megszaggatása.
Mi jöhet még?
Minden drámát előadtunk a hóhér emelvényén.
Forradalmi zászlókban aludtunk el.
Azt álmodtuk, hogy síelünk a Hold krátereiben.
Megigazítottam a hazugság gallérját.
Legalább ezen ne akadjunk fenn.
Megkértem a háziorvosom, hogy adja be
A halál fájdalomcsillapítóját.
Hadd ragyogjak a nemlét hétágra sütő Napjában.
Vagy a nyári árnyék pánikszobájában.
Vajon Isten azért teremtette a vizeket,
hogy narcisztikus próbára tegye
a Napot és a Holdat?
Hitetlen lettem az örök piroslámpa előtt.
Tettem egy romantikus sétát a szmogfelhőben.
Az éjjelt önmagamon kívül töltöttem, hogy végre
Láthassam magam aludni. Előtte verset írtam.
Olyan izgalmas volt, hogy majdnem belealudtam.
Csak most nem a forró gyertyafaggyú, hanem
A cigarettacsikk égetett lyukat a markomba.
Egy biztos: a szerelem érzéstelenítőjét soha többé nem lövöm be magamnak.
Rám mindig így hatott. Aztán, akárcsak a visszaesőknél,
A szégyen, a bánat. És mint minden
Drogból, egyre több kell ebből is: egyre több megaláztatás,
Mások egyre súlyosabb terheinek cipelése, mások egyre nagyobb
Felelőssége, divatjamúlt ruhadarabok.
De most végre túllendültem az összes megrázkódtatáson.
Vége. Kiszállok ebből a mámorító és hánytató ringlispílből.

Megkongatott lélek

A déli harangszónak csak az emléke kong
Egy elhagyott templomban,
Mely valaha az összes szent menedéke volt.
Most visszaveszi a természet:
Lelki szárazság eszi az ikonokat
A rozsdánál is kegyetlenebbül.
Fák gyűlnek köréje, mint kíváncsi gyermekek.
Az égi harmatot lesik, mert a felhők közül
Már negyven napja nem hullt alá manna.
Bemásznak hát a padlózaton át.
Az ablakokat lassan,
De nem szentségtelenül törik be.
Fellapozzák a padokban hagyott Bibliákat.
Otthonukká teszik a helyet, ahonnan kizárták őket.
Hatalmas lombokkal terítik be a hideg házat.
A szent ostyát legyezik vele.
Az élet gyökerei a harangot simogatják,
És lecsókolják róla a rezet.
Egy galamb fészket rak a kereszten.
Az Isten őket választotta ki,
Hogy uralkodjanak a földön.
Ők persze semmit sem sejtenek.
Mint az ember egykoron, vagy inkább bármikor.
Az ágak kezdetleges zsoltárokat pötyögnek az orgonán.
A természet és a Teremtő szimbiózisa.
A legnagyobb tölgyek és a legkisebb gyomok is
Imákat fotoszintetizálnak. Egy tüdővel lélegzik
Minden élő az Ő dicsőségére.
Nem érzik a folyamatos elvágyódást az annyiszor megígért
És megénekelt ismeretlenbe.
Most és itt énekelnek. És ez az itt és most
Már örökké tart.
A világ utáni csendet a természet éneke nem töri meg.
Ahogy a világ közbenit sem.
Mi pedig semmit sem hagytunk magunk után.
Csak hódításaink pusztító pompáját,
Melyet az igazi élet most újra benépesít.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/12-es lapszámában

A teljes lapszám elérhető a Madách Egyesület honlapján.

Bódis Attila (1988, Pozsony)

Költő.